Határok nélkül, Kossuth rádió, 2004.június 18. 19.05-19.30

Szerkesztő: Illényi Éva. Műsorvezető: Indri Gyula. Riporter: Gecse Géza.

 

Brendan Bradley a traumaközpontban zenél

 

- A Magyar Rádió különböző műsoraiban ezen a héten az ír földön készített riportokat, beszámolókat hallhatnak. Adásunkban most azt vizsgáljuk, hogy milyen tanulságokkal jár a különböző nemzeti közösségek viszonya Írországban. Átadom a szót Gecse Gézának.

 

 

Traumaközpont - Belfastban

Interjú Brendan Bradley-vel

Gecse Géza:

- Brendan Bradley eredetileg építkezési vállalkozó volt. Ma Belfastban egy olyan úgynevezett traumaközpont vezetője, amelynek célja, hogy a merényletekben sérült embereknek olyan nyelv-, számítógép-, tánc-, és egyéb tanfolyamokat szervezzen, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy visszaintegrálódhassanak a normális hétköznapi életbe. Ha valaki megsérült akkor mennyiben változik meg a korábbi élete?

 

Brendan Bradley:

- Abban az esetben például, ha valaki egy bombatámadás, karambol, vagy utcai lövöldözés során megsebesül, otthonlétre kényszerül. Felépülése után a trauma következtében nem akar emberek közé menni és így a munkahelyét is elveszítheti. Magába zárkózik, klausztrofóbiássá és emberkerülővé válik, ami aztán valódi további betegségek kialakulásához is vezethet és ilyenkor bizony orvosi segítségnyújtásról is gondoskodni szoktunk.

 

Gecse Géza:

- Utcai konfliktus során Ön sérült-e meg valaha Belfastban?

 

Brendan Bradley:

- Én nem, viszont a családomból vannak akik igen.

           

Gecse Géza:

- Kik voltak azok?

 

Brendan Bradley:

- A bátyámat, lánytestvéremet, és két unokaöcsémet és a nagybátyámat megölték.

 

Gecse Géza:

- Ők mindannyian katolikusok voltak?

 

Brendan Bradley:

 - Igen, mindannyian.

           

Gecse Géza:

- Most mi Belfastban egy olyan protestáns templomban beszélgetünk, amelyben nem tartanak istentiszteletet, hisz Önök a traumaközpont fenntartói, és ezt az épületet az a 700-800 ember használja, akik hetente megfordulnak itt.

 

Brendan Bradley:

- Azért szűntek itt meg az Istentiszteletek, mert Belfastnak ezen az északi részén a templomot nem érte meg fenntartani, mert a protestánsok népszaporulata ezen a környéken annyira visszaesett, hogy nem volt kinek templomba járni. Viszont a traumaközpont mind a katolikusok, mint a protestánsok számára nyitva áll, de nemcsak ők, hanem bárki, aki hasonló gonddal küzd és bekopogtat ide, az használhatja.

 

Gecse Géza:

- Észak-Írországban a 80 évvel ezelőtti egyharmadnyiról mára a katolikusok aránya 43-45 százalékra nőtt, a protestánsoké 52-53 százaléknyira csökkent. Milyenek a két népesség kilátásai?

 

Brendan Bradley:

- Azok akik elemzésekkel foglalkoznak, mert kedvelik a statisztikát, azt állítják, hogy 2011-re a protestánsok pont annyian lesznek mint amennyien a katolikusok. És 2021-re Észak-Írország katolikus többségű lesz.

 

A Sinn Fein választási plakátjai Dublinban

 

Az erőszak nem oldott meg semmit

Interjú Kevin Howarddal

Gecse Géza:

- Milyennek látja a protestáns és katolikus közösség viszonyát Írországban, dr. Kevin Howard, a dublini katolikus egyetem a University College of Dublin Brit-Ír Intézetének tanára?

 

Clonmacnoise, Írország kora-középkori központja

 

Kevin Howard:

-A déli államnak, az Ír Köztársaságnak nem volt félnivalója a protestáns kisebbségtől. A függetlenség XX. századi kivívásakor a protestánsok az ország lakosságának valamivel több mint 10 százalékát alkották. Ma - 80 év múltán - 3 százaléknyira csökkentek, de az Ír Köztársaság megalakulásakor sem jelentettek fenyegetést az állam számára. Ráadásul azonnal hűségükről biztosították az új államvezetést. A két népesség közötti viszony ellenben egészen más Észak-Írországban. Itt ugyanis a protestánsok a népesség többségét alkotják, viszont a sziget egészén - annak kisebbségét. Ezért sérülékenynek érzik magukat. És hiába alakították ki Észak-Írország határait úgy, hogy azon a protestánsok legyenek többségben, a többségben lévő protestáns népesség soha nem érezte magát biztonságban. Mert a katolikusok népszaporulata sokkal  nagyobb volt mint az övék. És előbb-utóbb ez oda vezet, hogy Észak-Írország területén is kisebbségbe fognak szorulni. A harc egyik formája tehát az volt, hogy a forrásokhoz, illetve a hatalomhoz, az állami gondoskodáshoz való hozzájutás lehetőségét a protestáns közösség számára tegyék csupán lehetővé. Ezért is más délen és északon a protestáns és a katolikus közösség viszonya.

Ha abból indulunk ki, hogy több mint 20 év alatt mennyi halálos áldozata volt ennek a sajátságos gerillaháborúnak - Boszniával, Ruandával, vagy Sri Lankával, Kasmírral, esetleg Csecsenfölddel összehasonlítva -, meg kell állapítanunk, hogy viszonylag csekély a halálos áldozatok száma. Ezzel nem állítom, hogy az érintettek, a sérelmet elszenvedettek számára nem lett volna borzalmas az, ami Észak-Írországban ez alatt az idő alatt történt. Viszont ez egy nyugat-európai liberális demokráciában történt! A legelszomorítóbb az, hogy végül ez az erőszak nem vezetett sehová. Az unionista erők körülbelül ezer embert, míg az IRA közel kétezer embert ölt meg, a többiek a biztonsági erők áldozatai voltak. Az erőszak nem oldott meg egyet sem a problémák közül. Az észak-írországi katolikusok persze azt állítják, ha az IRA nem hívja fel a merényletekkel a figyelmet a katolikusok sanyarú helyzetére, akkor semmi sem kényszeríti a hatalmat arra hogy a probléma megoldásába kezdjen. A protestáns fegyveres szervezetek pedig azt állítják, ha ők nem válaszolnak terrorral az IRA tevékenységére, akkor soha nem jutottak volna az IRA vezetői  arra a következtetésre, hogy 1994-ben fegyverszünetet hirdessenek. Nézőpont kérdése is, tehát hogy az ember hogyan értelmezi azt, ami a közelmúltban Észak-Írországban történt.