Mi az igazi baj Putyinnal? Orosz–amerikai geopolitikai játszma a történelmi díszletek között 2005. május 9. (7. oldal) Stier Gábor   Történelmi viták kereszttüzében készül az orosz főváros az 1980-as olimpiai játékok óta talán legnagyobb fellépésére a nemzetközi porondon. A náci Németország felett aratott győzelem 60. évfordulójára emlékező nagyszabású moszkvai katonai parádé előtt a világsajtó a Szovjetunió II. világháborús szerepének újraértékelésétől hangos, pedig a győzelem napi ünnepség és a körülötte zajló diplomáciai csörte – középpontjában a Baltikum körül folyó szópárbajjal – valójában már nem is a múltról, hanem a jövőről szól. Arról, hogy egyfajta jaltai kontinuitás szellemében a világpolitika centrumában továbbra is érdekszférák kiterjesztéséért, megtartásáért folytatott harc áll-e, avagy politikai berendezkedéstől függetlenül össze tudnak-e fogni legalább a legégetőbb kihívások megoldása érdekében. Jelen helyzetben minden jel arra mutat, hogy az országok közötti vetélkedés visszatérően felülkerekedik az együttműködés kényszerén. Így volt ez a 60 évvel ezelőtti katartikus pillanatban is, amikor a világégésben szövetségesekké vált hatalmak már előretekintettek, s így van ez ma is, amikor a moszkvai ünnepély, pontosabban a körülötte zajló kommunikációs párbaj lényegében a jelenleg Európa keleti felét érintő geopolitikai kiszorítósdinak rendelődik alá. E játszma két főszereplője az immár a posztszovjet térségben is defenzívába kényszerült, éppen most utolsó nagy győzelméből erőt meríteni próbáló Oroszország és a jelenlegi egyetlen szuperhatalom, a Moszkvát birodalmi lététől végleg megfosztani kívánó Egyesült Államok. A Kreml körül a posztszovjet régióban jó másfél évvel ezelőtt, a tbiliszi „rózsás forradalom” környékén kezdett el érezhetően fogyni a levegő. Ezt megelőzte ugyan, hogy 2001 után a terrorizmus elleni harc jegyében amerikai katonai bázisok létesültek Közép-Ázsiában, a még a 90-es évek utolsó harmadában valójában Zbigniew Brzezinski által formába öntött elképzelések megvalósításának felgyorsítására Washington most látta elérkezettnek az időt. Egyrészt összefüggésben az Afganisztánban kezdett, majd Irakban folytatott, az energiabiztonságot középpontba állító neokonzervatív ihletésű amerikai terjeszkedés következő és fontos állomása a kaszpi régió, ahol – ha nem is olyan módszerekkel, mint az említett két helyen – szintén döntésre kell vinni a dolgot. Itt pedig Oroszország hagyományos befolyását kell megtörni. Ennek része valahol Moszkva általános beszorítása Ukrajna, valamint a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő térség „demokratizálása” útján. E nyilvánvaló érdek mellett érezhetően kitapinthatók a mostani lépések mögött a hidegháborún nevelkedett amerikai elit régi reflexei is. Ez a gondolkodás valódi súlyánál nagyobb szerepet tulajdonít az egyébként alaposan megroggyant, az átalakítás, a modernizáció nehézségeivel küzdő Oroszországnak, ráadásul azonnal összerezzen, ha Moszkva egy kicsit felemeli a fejét. Így aztán talán érthető is, hogy az orosz–amerikai csúcstalálkozókat egyfajta kommunikációs nehézbombázás készíti elő. S mivel az idén tavasszal egyszer már találkozott a két elnök, az év elejétől lényegében okkal, ok nélkül, de a nemzetközi sajtó kereszttüzében áll az éledés jeleit mutató Oroszország és különösen első embere, az ország Nyugaton is megkönnyebbüléssel konstatált stabilizálása után még mindenütt ünnepelt Vlagyimir Putyin. Moszkvát az év elején legfeljebb a cunami pusztítása juttatta egy kis lélegzethez a nemzetközi sajtóban, de már januárban jött az amerikai külügyminisztérium antiszemitizmusról szóló jelentése, amely aggasztó tendenciákat látva kiemelten foglalkozott Oroszországgal. Meg is lett az „eredménye”, mert nem sokkal később rátámadtak a moszkvai rabbira, három kisebb parlamenti frakció pedig felvetette, hogy be kellene tiltani a zsidó szervezetek működését. Ez azonban még csak a bemelegítés volt Pozsony előtt, az igazi össztűz ezután kezdődött. Mivel mással, mint a Jukosz-ügy ismételt felkarolásával. Nem sokkal később a szenátusban azzal a javaslattal állt elő Joseph Lieberman, hogy Oroszországot zárják ki a G8 közül. Eközben a „diktatórikus” Oroszországgal folyamatosan szembeállították a „demokratikus” Ukrajnát. E párhuzamból is kiderült azonban, hogy elsősorban nem e népek sorsa érdekli Washingtont, s a „demokráciaexport” jelentős részben csupán eszköz a nagy geopolitikai játszmában. A kijevi átalakulás sikere feletti valódi aggódás ugyanis nem engedi meg a kettős mérce alkalmazását a demokratikus folyamatok értékelésében. Ha például Oroszországot bírálat érte a privatizáció felülvizsgálatának kísérlete miatt, akkor ugyanezt Ukrajnának is fel kellene róni, mint ahogy azt is, hogy mindkét országban negligálja a hatalom az ellenzéki véleményeket. A fő csapás iránya az orosz demokrácia állapotának bírálata volt. Legutóbb Condoleezza Rice éppen Moszkvában oktatta ki kollégáját (nem minden állam tűrné ezt szó nélkül!), a Kreml egyébként ma valóban némi kívánnivalót maga után hagyó, az orosz hagyományokba ugyanakkor tökéletesen beleillő demokráciateljesítményével azonban Washington alighanem csak akkor lenne igazán elégedett, ha Oroszország ismét olyan gyenge lenne, mint a 90-es években. S a sort még folytathatnánk. A mostani találkozó közeledtével lényegében ez a forgatókönyv folytatódott, megspékelve Jevgenyij Adamov volt atomenergia-ügyi miniszter svájci kiadatásának Amerikából érkezett kérelmével és azzal a különbséggel, hogy a hangsúly a vitás történelmi kérdésekre helyeződött, a legérzékenyebb pontján támadva ezzel Oroszországot. Ehhez a sokat szenvedett és érezhetően fóbiákkal küszködő balti államokban nem volt nehéz partnert találni. Senki sem vitathatja, a hatvan évvel ezelőtt történtek higgadt, politikai érdekektől mentes értékelésének valóban itt lenne az ideje, ám most legfeljebb az újabb átpolitizálásról van szó, s nem arról, hogy tisztába tennék a problémákat. Az is furcsa, hogy tavaly júniusban senki sem ágált a D day, a normandiai partraszállás kapcsán tartott látványos megemlékezés miatt, természetesnek tartották idén azt is, hogy a világ vezető politikusai gyűljenek össze az auschwitzi tábor felszabadításának évfordulóján, a moszkvai ünneplést azonban sokan fenntartásokkal fogadják. Pedig feltehetően az egész világon némi megkönnyebbüléssel fogadták 1943-ban azt a hírt, hogy Sztálingrádnál megfordult a háború menete. Most Moszkvában annak is szól a főhajtás, hogy a náci hadigépezetet 80 százalékban a Vörös Hadsereg rombolta le, s míg Berlinig keletről 228, addig nyugat felől 58 német hadosztály legyőzésén keresztül vezetett az út. S ha már a történelemnél tartunk, arról is kellene a mostani viták kapcsán egy szót szólni, hogy a Molotov–Ribbentropp-egyezményt megelőzte a hasonlóan szégyenteljes müncheni megállapodás, mint ahogy az is tény, hogy a baltiakért sem aggódott senki Jaltában. Arról sem nagyon szól a fáma, hogy a baltiak és a lengyelek sorsát megpecsételő paktumért 16 éve Gorbacsov már bocsánatot kért. Ezt valóban megtehette volna Putyin is, s így lenne elegáns, tény azonban az is, hogy a jelenlegi helyzetben ez diplomáciai vereséggel érne fel. Az is igaz, hogy az orosz elnök határozottabban is elhatárolódhatott volna Sztálintól, még ha e múlt visszatérésének egyes vádak ellenére sincs ma egy csöppnyi realitása sem. Minden kritikában van tehát egy kis igazság, a lényeg azonban nem ez. Putyin Oroszországának sokak szemében az a legfőbb baja, hogy ha lassan is, de kezd magára találni és lehetőségeihez képest önálló politikát folytatva nem hajol meg mindenben a Nyugat előtt. E folyamatban számára a mostani ünnep elsősorban azért fontos, mert nehéz az orosz nemzet számára olyan szent és egyesítő napot találni, mint a hazafisággal telített – így a kívülállónak kissé talán patetikus – május 9.