Geopolitikai szemle 2005-05-13
 
Végjáték a Volga mentén? 
 

Geopolitikai napló
 
Az amerikai külpolitika egyik lehetséges olvasata szerint Reagantől az idősebb Bushon és Clintonon keresztül George W. Bushig valamennyi adminisztráció arra törekedett, hogy Oroszország semmilyen körülmények között se válhasson újból riválissá – se a globális színtéren, se regionálisan. Clinton és az ifjabb Bush idejében ez gyakorlatilag azt jelentette, jelenti, hogy az Oroszország politikai és gazdasági gyengesége által létrehívott vákuumhelyzeteket az amerikai hatalom sorra betöltötte. Kijev "elestével" igazi fordulópont következett be: ha Ukrajna is a NATO tagjává válik, Oroszországot katonailag nem lehet megvédeni. Ha ehhez hozzászámítjuk kaukázusi és közép-ázsiai pozícióinak a megrendülését, nyilvánvalóvá válik, hogy Moszkva reménytelen helyzetbe került. George Friedman legújabb Stratfor-elemzésében már arról beszél, hogy magának az Orosz Föderációnak a fennmaradása is kérdésessé vált. "Hamarosan bekövetkezik a második devolúció, amelynek során a föderáció bizonyos részei leválnak, és Oroszországnak, abban a formában, ahogyan ma ismerjük, vége lesz."
Ebben a kontextusban egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy az EU és Oroszország közötti stratégiai partnerség látványos moszkvai megerősítésével egyidejűleg (és természetesen Roosevelt tekintélyének belpolitikai szempontból is szükségessé vált lerombolását is szem előtt tartva) Bush Rigában meghirdette Jalta revízióját, melyre a grúz Szaakasvili máris egy "új jaltai konferencia" megrendezésének bejelentésével válaszolt, amit a román és az ukrán elnökkel közösen tervelt ki, pontosabban karolt fel.
A Budapest Analysis szerint az Oroszországgal szembeni ellenállás jegyében egymással és Amerikával szövetkező peremországok rövid távon biztos támpontjai lehetnek a Nyugatnak, de kérdés, hogy ezeknek a "nemzeti alapokon építkező" országoknak a belső helyzete meddig lesz összeegyeztethető "a standardizált amerikai demokrácia" szempontjaival. Addig is azonban – és talán jóval hamarabb, mint gondolnánk – nagyon is kérdésessé válhat a "külső" helyzetük, azaz biztonságuk, hiszen Oroszország végső dezintegrálódása nem érdeke az Európai Uniónak (mindenekelőtt Németországnak), nem érdeke az iszlám országoknak (mindenekelőtt Iránnak) és egyáltalán nem érdeke a két feltörekvő ázsiai nagyhatalomnak, Indiának és Kínának. Így nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem a Volga mentén kerül sor egyfajta végjátékra, hanem a Baltikumtól Kelet-Európán és a Kaukázuson keresztül Közép-Ázsiáig terjedő térségben. Ez a valamikori Köztes-Európa mintájára Köztes-Eurázsiának nevezhető övezet – távol Amerikától – olyan geopolitikai harapófogóba kerülhet, amelyből csak akkor szabadulhatna ki szerencsésen, ha Amerika egész Eurázsiát a saját érdekkörébe tudná vonni. E vakmerő szándék sikere azonban legalább annyira bizonytalan, mint minden eddigi világuralmi törekvésé volt a történelem folyamán.
Molnár Gusztáv geopolitikai szakértő
©