Csontos János
Marik és
magyarok
Magyar Nemzet, 2005. június 9. (7. oldal)
Finnugor
riadóláncon érkezett a hír: vasárnap föld alatti kongresszust tartottak távoli
nyelvrokonaink, a marik. Pontosabban szólva az etnikai kongresszus nem a föld
alatt volt (noha az angol nyelvű sajtóközleményükben az „underground” kifejezés
szerepel), hanem az erdőben. A mari nép igazán természet közeli,
természetszerető náció – annyira azonban nem, hogy fiai és lányai önszántukból
Isten szabad ege alatt hányják-vessék meg közös dolgaikat. Rákényszerítette erre
őket a rendszer, amiben élniük adatik, valamint a fölöttébb heterogén Orosz
Föderáció, amely ezt a kisebbségellenes rendszert befogadja és tolerálja. A mari
etnikumnak ez már a második kongresszusa volt. Az elsőt a változatosság kedvéért
urbánus környezetben: az utcán, géppisztolyos rendőröktől körülfogva ejtették
meg 2004 decemberében. Most a marik számára jeles napnak számító dátumra, június
ötödikére időzítették titokban szervezett összejövetelüket a Mari Ushem
kulturális szövetség közreműködésével, s az odamerészkedő bátor újságíróknak is
az erdőben tartottak tájékoztatót.
Nincs tévedés: ez nem Robin Hood kora, hanem a XXI. század. A marik szóvivői
szerint azonban a konspirációra és az óvatosságra minden okuk megvan. A Leonyid
Markelov elnök rendszerét határozottan elítélő küldöttek felhánytorgatják Mari
El vezetőjének, hogy politikája etnikai és gazdasági káoszhoz vezetett, s a
kulturális és társadalmi életet egyaránt destabilizálta. Etnikumot etnikum ellen
uszított, a rövidet leginkább a mari kisebbség húzta, akiknek csekély vigasz,
hogy mint őslakókról róluk van elnevezve az autonóm köztársaság. Mesterségesen
szeparálják a különböző népcsoportokat, közöttük gyakran a hatóságok
gerjesztenek villongásokat. A mari nemzetiségű polgárokat nemcsak más etnikumok
fenyegetik, de a rendfenntartó erők által is rendszeres fizikai atrocitásoknak
vannak kitéve. Magyarán: ott és az veri meg őket, akinek eszébe jut. A rendszer
a marikat nacionalizmussal vádolja, holott ők csupán épp annyi emberi és
kollektív jogot akarnak, mint bármelyik más ott élő népcsoport, beleértve az
oroszokat is. E jogok biztosításáért cserébe semmiképp sem akarják azonban
feladni identitásukat, kultúrájukat, senkinek nem ártó szokásaikat, finnugor
nyelvüket. A kongresszus elítélte azt a hatósági hisztériakeltést is, amelyet az
váltott ki, hogy az Európai Parlament határozatban ítélte el a Mari El
Köztársaságot az etnikai indíttatású erőszakért és az emberi jogok
megsértéséért. A marik ügyén azonban ez a nyomásgyakorlás a gyakorlatban vajmi
keveset lendít: jóval többet remélnek a velük rokonszenvező felvilágosult
moszkvai értelmiségtől, továbbá a finnugor népek szolidaritásától és európai
érdekérvényesítő képességétől.
Ez utóbbi azonban megér egy misét. Míg ugyanis a mari rokonok érdekében a
nemzetközi fórumokhoz intézett petíciókon a finnek és észtek képviseletében
hemzsegnek a miniszterek, a házelnökök, a volt és jelenlegi államfők; magyar
részről két kiváló finnugrista tudóst találunk az aláírók között: a volt
helsinki és tallinni nagykövet Jávorszky Bélát és Pusztay János professzort.
Vajon hol van ilyenkor a magyar kormány, hol van a külügy? Az még csak hagyján,
ha a figyelmük önszorgalomból nem terjed ki oroszországi rokonaink sanyarú
sorsára – de hogy létezik az, hogy az Európai Parlament határozata sem érte el
az ingerküszöbüket? Pedig könnyű belátni: ha az Orosz Föderációban verik a
marikat, az körülbelül olyan, mint amikor a Vajdaságban verik a magyarokat. Ez
is őslakosság, az is; ez is diszkrimináció, az is; ezt is, azt is elítéli a
kényes ízlésű Európa. Vagy talán az a baj, hogy a vajdasági magyarok iránt sincs
meg az elvárható empátia? Pedig ők még csak nem is kényszerülnek az utcára
kongresszusozni, nem is szólva a susogó erdőről. Legalább Gyurcsány Ferencnek
eszébe juthatott volna egy keresetlen gesztus, amikor Moszkvában járt: igazán
megköszönhette volna Putyinnak, hogy felszabadították a marikat.