DOKTORI
ÉRTEKEZÉS TÉZISEI
EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ÉS KÜLPOLITIKA
(A Nyugat-európai Uniótól az alkotmánytervezetig.)
Budapest, 2004.
1. A DOLGOZAT TÉMAVÁLASZTÁSA ÉS CÉLJA
A dolgozat célja az európai integráció és külpolitika dinamikusan változó viszonyának bemutatása a második világháború végétől az Alkotmánytervezetig. A töretlennek semmiképp nem nevezhető fejlődéstörténeti pályaív kronologikusan jól szakaszolható, akár a felmerült kérdések, akár a válaszok oldaláról közelítünk hozzá. A tartalmi és kronológiai dimenziók egymáshoz illesztésével, s prezentálásával a dolgozat pontosan azt igyekszik megmutatni, hogy a közös külpolitika az európai integráció történelmi korszakaiban mennyire más és más tartalmakat hordozott.
Az európai integráció külpolitikájának, külkapcsolatainak vizsgálatánál az első szempontot mindenképp az integráció fejlődésének irányai, a nemzetközi körülményei kell adják. Három jól elkülöníthető fázist különböztethetünk meg: az első a Római Szerződésig tartó időszak, amelyben az integráció olyan alapkérdéseire kellett válaszokat keresni, mint például, hogy egyáltalán mire terjedjen ki az európai történelemből már ismert államközi szövetségeknél szorosabb összefogás, milyen legyen a stratégiai viszony a közvetlen környezettel és a meghatározó szerepet játszó nemzetközi parnerekkel, hogyan békítsék össze a világháborús nyerteseket és veszteseket, s hogy milyen tartalmú és milyen távú célokat tűzzenek maguk elé. Ebben a fázisban eldőlt, hogy a bipolaritás körülményei között a stratégiai, illetve biztonságpolitikai megfontolások megelőzik a gazdaságiakat, s hogy a katonai integráció szélesebb keretrendszerbe (NATO) kerül, s az is, hogy az európai nemzetállamok kis csoportja sem képes egyetlen lendülettel kilépni a nemzetállami struktúrákból és politikai uniót létrehozni. A második fázisban megoldást kerestek azokra az alternatívákra is, amelyek során eldőlt, hogy az integrációs vállalkozás Európa nyugati felén tud csak megindulni, (Kelet-Európa a vasfüggöny másik felére került), viszont Nyugat-Európán belül is egy kis csoportra korlátozódik, (kis-Európa koncepció) míg a többiek inkább lazább együttműködési formákat tartottak kivitelezhetőnek (Európai Szabadkereskedelmi Társulás, Északi Tanács). Ez az atlantizmus ernyője alatt kibontakozó struktúra jó három évtizedig nyújtott szinte üvegházi feltételeket az integráció gyors fejlődése számára. A harmadik szakaszt a bipoláris rendszer szétesése vezette be, amely radikálisan átalakította az európai integráció nemzetközi környezetét, s valójában ekkortól kell az Európai Unió külpolitikájára vonatkozó érdemi kérdéseket feltenni. Nem annyira amiatt, hogy a Maastrichti Szerződés beemelte a külpolitikát az integrációs területek közé, hanem főként amiatt, hogy az Európai Uniót övező, radikálisan megváltozott külső feltételek (Szovjetunió, a KGST, a Varsói Szerződés megszűnése, a közép-európai államok tagsági igénye, a transzatlanti érdekközösség zavarai, stb.) ekkortól kifejezetten igényelték az önálló külpolitikai szerepjátszást.
A kérdések és válaszok alapján felettébb zavarbaejtő képet kapunk. Az első probléma azonnal a vizsgálandó cél folyamatos mozgása, azaz az integráció változása: az EU eddigi fennállása folyamán, hullámokban hol bővült, hol elmélyült. Az európai integráció 1957-es létrejötte óta öt alkalommal bővült, lépésről lépésre magához vonzva előbb az EFTA országok többségét, majd a hozzá szorosan kötődő dél-európai félperiféria államait, majd másfél évtizeddel a bipoláris rendszer megszűnte után a hajdani szocialista blokk fejlettebb részét is. Mindeközben fokozatosan fejlesztette a belső integrációs mechanizmusokat és több szakaszban „elmélyítette” a tagállamok belső összefonódását. Az európai integráció bármilyen oldalú vizsgálatakor tehát a kérdéshez (Mit értünk európai integráció alatt? Milyen szereplő az EU a nemzetközi rendszerben?) idősíkokat kell rendelni, hogy a kérdést értelmezni lehessen.
Az Európai Közösség a nemzetközi porondon olyan sikeres nemzetközi szervezetként jelent meg, amely a megalakuláskor mutatott jellemzőihez képest gyorsan és radikálisan továbbfejlődött. A bővülés és elmélyülés hullámzásával fejlődő szervezetnek kiépültek a nemzetközi kapcsolatai és az EU a világpolitika egyik meghatározó szereplőjévé vált. Fejlődése során egyre kevésbé „viselkedett” nemzetközi szervezetként, tagországainak közösségévé alakulva egyre inkább a nemzetközi élet és közjogi kapcsolatok leggyakoribb alanyára, az államra próbál hasonlítani. A kívülálló országok is egyenértékű és azonos minőségű partnerként kezelik mind a nemzetközi szerződések kötése, mind a diplomáciai kapcsolatok létesítése terén, s mára mintegy 170 országgal és tucatnyi nemzetközi szervezettel van diplomáciai kapcsolata. Megkerülhetetlen kérdés tehát azon probléma érintése, hogy milyen szereplője is az EU a nemzetközi politikának.
Az Európai Unió szerepe a nemzetközi szintéren mindeddig folyamatos kétértelműségekben és ellentmondásokban realizálódott. Hosszú ideig a legkényelmesebb megoldás a „silent global player”, azaz a csendes globális szereplő tézisének gyakorlati elfogadása és használata volt, különösebb magyarázatok nélkül. Bár az Európai Unió keretei között egyfelől a világ egyik legnagyobb gazdasági egysége működik, másfelől viszont a nemzetközi arénában tevékenykedő szereplők fontos attribútumai hiányoztak az unió kelléktárából. A leggyakrabban felvetett hiányosságok/kritikák hat argumentum köré csoportosíthatók:
a.) Az EU nem teljes jogú, nem szuverén részvevője a nemzetközi életnek.
Nemzetközi jogi nyelven szólva nincs nemzetközi jogalanyisága, s nincs jogi személyisége. 25 tagállam alkotja. Nemzetközi egyezményeket az Unió nagyszámú intézménye közül csak a jogi személyiséggel rendelkező Európai Közösségek köthet. Ez a helyzet csak az alkotmányos szerződés hatályba lépése után fog változni. Az Unió mégis rendszeresen hoz döntéseket, amelyeket a Közösség és egy sor más szerv végrehajt, vagyis minden úgy történik, mintha mégis szuverén lenne. Tekintettel azonban arra, hogy az Unió döntéseinek hatása van a partnerországokra mind belpolitikai, mind nemzetközi ügyekben, az Unió lépései egyszerűen nem hagyhatók figyelmen kívül.
A tagállamok bizonyos területeken (pl. külkereskedelem) a Közösségre ruházták szuverenitásukat, az EU kereskedelmi megállapodásait közvetlenül Brüsszel tárgyalja le. De az Uniót olyan területeken is szuverén partnerként kezelik, amelyeken a tagállamok nem ruházták át szuverenitásukat, de a tagállamok egyszerűen „megengedik”, hogy intézkedéseket hozzanak, vagy hajtsanak végre nevükben. Vagyis az Unió mégiscsak szuverenitást gyakorol, habár nem valami külön szuverenitást a tagállamokétól, hanem olyasmit, ami hozzáadódik a tagállamok nemzetközi aktivitásához. Ez nem azt jelenti, hogy az EU egyike a tagállamok rendelkezésére álló eszközöknek, s azt sem, hogy az által képviselt/megvalósított érdek a tagállami érdekek puszta összegét reprezentálná. A tagállamok néha elfogadják, hogy egy adott kérdésben „veszítsenek”, mert értékelésük az, hogy összességében az EU külpolitikájában való részvétel több előnyt hoz, mind hátrányt.
Tény, az Európai Unió nem szuverén nemzetközi szereplő. De a szuverenitás formális hiánya sohasem gátolta meg az EU-t, hogy külpolitikai döntéseket hozzon és hajtson végre. Ahogy a tagállamok sem érzik aggasztónak szuverenitásuk szempontjából, ha az EU-nak különféle területeket átengednek. Sőt más szervezetnek is, elég ha csak a NATO-t vesszük alapul, amelyben az EU tagállamok többsége ugyancsak szerepel.
b.) Az Európai Unió a tagállamok alárendeltje
Ez az érv az előzőnek egy változata, s azt hangsúlyozza, hogy az Unió pusztán a tagállami politikák eszköze. Felhozható ellene elsősorban az, ahogyan az Unió a külpolitikai lépéseit megteszi és alkalmazza külpolitikai döntéseit. Mind a külpolitikai döntések meghozatala, mind a gyakorlati átültetés már meglehetősen jól megkülönböztethető a tagállamokétól. Ez az argumentum tulajdonképpen azt feltételezi, amit tagadni kíván, vagyis hogy az EU egy erős nemzetközi szereplő, mégpedig annyira erős, hogy képes a tagállami külpolitikákat egy közös megközelítéssé átalakítani. De a tényleges válasz bonyolultabb.
Gyakorlati terminusokban megfogalmazva, az Európai Unió nem cselekszik függetlenül a tagállamoktól, de sem nem eszköze azoknak, sem nem alárendeltje. Hanem az Unió külpolitikájában részes különböző szereplők érdekei adják a tárgyalások alapját, amelyet addig folytatnak, amíg a közös érdekek kiformálódnak. A legeklatánsabb bizonyítéka ennek maga a bonyolult döntési mechanizmus. Példaként említhető a Horvátország és Szlovénia elismerését övező vita.
c.) Hiányzik a központi döntéshozatali mechanizmus és a végrehajtó hatalom.
Ez egy nagyon közkeletű formula, amelyik azt tartalmazza, hogy centralizált döntéshozatali mechanizmus és egységes végrehajtó hatalom nélkül (elnök, miniszterelnök) az Európai Unió képtelen külpolitikát kiépíteni. Erre a válasz az, hogy az EU-nak komplex döntéshozatali mechanizmusa van, központi végrehajtó apparátussal, s ezt a testületet Európai Tanácsnak nevezik.
Valójában ez az argumentum összekeveri a gyorsaságot, a vélt hatékonyságot a képességekkel. Tény, hogy a döntéshozatal lassú, sokkal lassúbb, mint az államok esetében, s tény az is, hogy minden döntés előtt bonyolult és néha felettébb fáradságos úton jutnak el a döntés meghozataláig. Ezek gyakorlati nehézségek, amelyek bármilyen bonyolultak legyenek is, mégsem elméleti-konceptuális nehézségként aposztrofálandók. Egyébként állami szinten is gyakoriak az ilyen típusú nehézségek, amikor a különböző érdekcsoportok eltérő külpolitikai szándékait kell az apparátusnak külpolitikává transzformálnia. Evidens példát az USA-ból lehet idézni, amikor a Reagan kormányzat idején a kormánynak szinte illegális eljárásokkal kellett Közép-Amerikával kapcsolatos akcióit végrehajtani (fegyverszállítások a túszok kiszabadításáért), de hivatkozhatunk a Teheránban fogva tartott követségi személyzet kiszabadítására is.
d.) A katonai képességek hiánya
Bár az első lépések már megtörténtek egy uniós gyorsreagálású erő felállítása érdekében, de tény, hogy az Európai Unió még nem rendelkezik saját katonai erőkkel. Az EU a tagállamok képességeire és katonai költségvetésire hivatkozhat, amikor békefenntartókat kíván küldeni nemzetközi válságövezetbe. (Balkán, Afganisztán) Ugyanúgy mint a tagállamok, az EU-nak a NATO-ra kell támaszkodnia a védelem hardware terén.
Egyébiránt a világon több ország is van, amelynek nincsenek tényleges katonai képességei. De ezen államok esetében (Costa Rica, Vatikán, Luxemburg, Izland) érdekes módon a külpolitikai elmezők egyike sem vonja kétségbe, hogy van-e külpolitikájuk.
e.) Képesség-elvárás közötti szakadék
Ezen argumentum legszimplább változata, hogy az Európai Unió olyan elvárásokat gerjeszt maga körül, amelyeknek nem tud megfelelni. Az EU ssorozatban fogalmazza meg álláspontját a világpolitika legkülönfélébb kérdéseiről, ugyanakkor nagyon korlátozottan találunk olyan területet, ahol effektive tenni is tud valamit. Sok oka lehet mindennek a tagállamok közötti értelemezésbeli különbségtől az eszközök hiányán át a döntési eljárás lassúságáig. Ez az argumentum tulajdonképpen az un. „deklarációs külpolitika” értelmességét veti fel. A legjobb példa erre a boszniai eset, amikor a konfliktus elején azt a látszatot sikerült kelteni, hogy az EU képes lesz hatékony békéltetési akciókra az USA nélkül. A látszat mögött azonban ezúttal sem állt tényleges tartalom.
Ennek az érvelésnek a gyengesége ismétcsak evidens. Nagyon sok ország van - kis és nagy állam egyaránt -, amelyik nem képes politikai ambicióit gyakorlati téren megvalósítani, s ha megpróbálkozik vele, kudarc az eredmény. Kína a hidegháború idején hatalmas várakozásokat keltett a Moszkvától való eltávolodással, s a harmadik világ forradalmi mozgalmainak támogatási ambicióival. E várakozások nem teljesültek. Az USA a koreai háborúban, majd a Vietnam elleni háborúban sem volt képes céljait elérni, mind ahogy komoly kétségeket kell megfogalmazni a dollármilliárdokat felemésztő akcióinak eredményességével kapcsolatban a kolumbiai drogtermelés és forgalmazás ellen, vagy akár a jelenleg is nyitott iraki konfliktus esetében.
Hozzá kell még tenni ismét a nemzet-állammal való összehasonlítás igaztalan voltát. Ha nem ebből a nézőpontból közelítjük meg, akkor könnyebb észrevenni, hogy az EU nagyon jelentős külpolitikai célokat ért el.
f.) Az EU nem elég hatékony a nemzetközi válságok idején
Ez az érvelés az előzőnek egy változata. A leggyakoribb variáns szerint az EU jelentős szereplő a nemzetközi kereskedelem és fejlesztési segélyek terén, de képtelen gyorsan reagálni a válsághelyzetekben. A válasz is hasonló: az EU mechanizmusa és törekvései a jelentős kérdésekben való egyetértésre koncentrálnak, s egyszerűen nincs energiája és eszközrendszere a rövidtávú válságokkal való foglalkozásra. Valójában ez nem is az EU elleni argumentum. Az EU eddigi strukturális fejlődése a hosszabb távú válságok kezelésére irányult, s arra is épült ki. Az Unió saját forrásait mobilizáló képessége, a tagállamok és a nemzetközi szervezetek tevékenységét koordináló erőfeszítései inkább a hosszabb távú beavatkozás garanciát tartalmazzák, beleértve a konfliktus utáni rehabilitációt is, semmint az egyes tagállamok rövid távú politikai igéreteinek beváltását. Hidegháború utáni hosszú távú elkötelezettség: békeépítés , valamint gazdasági és politikai újjáépítés.
Egyidejüleg tartalmaz jogos és indokolatlan elvárásokat a felsorolt hiánylista. A gyakorlati külpolitika oldaláról nézve szinte egyik pont sem vitatható, mégis annak a képnek a sugallata, hogy az EU egy szinte teljesen cselekvésképtelen szervezet, egy sor tényező figyelmen kívűl hagyásán, s jóadag rosszhiszeműségen alapszik. Ha csak annyi igazítás történik a vizsgálat/bemutatás optikáján, hogy az EU-t nem egy államhoz, hanem például egy nemzetközi szervezethez viszonyítjuk, teljesen eltérő eredményeket kaphatunk. Erre illusztrálásként jó példa a 2003. júniusától szeptemberig tartó „Artemis” művelet Kongóban, vagy a 2004. márciusi madridi terrorista merényletek utáni döntések meghozatala.
2. FORRÁSOK, MÓDSZEREK
A dolgozat által áttekintett mintegy fél évszázados időszak felettébb változatos képet mutat az elérhető források, s a feldolgozást segítő szakirodalom szempontjából. Elsődleges forrásként a dolgozat a korszak nemzetközi szerződéseit, a meghatározó országok különféle testületeinek dokumentumait, a nemzetközi szervezetek és az európai integráció fejlődésében központi szerepet betöltő intézmények dokumentumait, valamint a parlamentek iratanyagát használta. Mivel 1992-ig a külpolitika nem tartozott az integrációs szerződésekben felállított testületek hatáskörébe, az integrációs „előtörténet” külpolitikai vonatkozásai, majd 1970-től az Európai Politikai Együttműködés vizsgálata csak a tagállami adminisztrációk dokumentumai alapján közelíthető meg. 1992-től viszont megkezdődött a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó uniós dokumentumtermelés, amely a dolgozat elsődleges forrásai közé tartozik. Ezek sorában első helyen állnak az integrációt létrehozó, módosító és továbbfejlesztő szerződések, a kivülálló országokkal kötött különféle egyezmények, valamint az EU főhatóságok különböző szintű dokumentumai.
A dolgozat tárgyát képező kül- biztonság és védelempolitika terén e körbe tartoznak a tagállamokat kötelező „Közös stratégiák” „Közös álláspontok” és „Közös akciók”. Az EU diplomáciai gyakorlatában gyakran használt eszköznek tekinthetők a „Nyilatkozatok”, míg inkább az értelmezésükhöz alkalmazhatók az „Állásfoglalások” és az évi jelentések. A Tanács évi jelentéseket egyébiránt minden közösségi politikáról közzé tesz.
Az EU legfőbb döntéshozó szerve, az Európai Tanács fogadja el a közös kül- és biztonságpolitika terén alkalmazott jogi aktusok közül a közös stratégiákat. Az Európai Tanács informális üléseiről a soros elnökségi tisztet betöltő ország jelentést, egyfajta összegző következtetéseket [conclusions] ad közre, amelynek nincs kötelező jogi hatása, azonban fontos politikai döntéseket tartalmaz. Ezek a dokumentumok az „Elnökségi következtetések” címet viselik.
Az EU külpolitikáját kutatók számára lényeges, hogy az eredendően kormányközi konzultációk formájában megindult külpolitikai együttműködés ülései nem nyilvánosak, aminthogy a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozóak sem azok. Az itt keletkezett iratanyag sem hozzáférhető még a kutatók számára.
Az európai integráció történelmi hátteréről, az értelmezési keretként szolgáló elméleti vonatkozások oldaláról bőséges szakirodalmi anyag áll rendelkezésre.Mivel az európai integráció folyamatosan a kutatók és a szakírók figyelmének előterében áll, s a kutatások során a gondot inkább a hatalmas mennyiségű irodalom szelektálása jelenti. A szakirodalom speciális kategóriájához sorolhatók az EU különféle testületeinek képviselői által növekvő számban közzétett memoárjai. E kategóriából kiemelendő például a Bizottság elnökeként két ciklust betöltő Jacques Delors memoárkötete és a Konvent munkáját irányító, néhai francia elnök V. Giscard d’Estaing visszatekintése az európai alkotmányos szerződés születésére.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban meg kell említeni az óriási mennyiségű publicisztikai anyagot, amelyből természetes módon kiemelendők az integráció témájára szakosodott periodikák.
Alapvető módszerként a dolgozat fejlődéstörténeti vonalvezetést alkalmaz, egyidejűleg használva fel a történeti megközelítés és a politológiai elemzések eszközrendszerét. Az európai integráció kibontakozása meghatározott történelmi feltételek közepette indult meg, sem problémái, sem válaszai nem vonatkoztathatók el a korszaktól. A második világháború utáni időszak a bipoláris nemzetközi rendszer létrejöttének periódusa, amely betetőzi az európai nemzetállami fejlődés ismételten háborúkba torkolló folyamatát. Az új, globális struktúra nem hagyott játékteret a hatalmi egyensúlyi politika európai gyakorlatának, s még az elmaradt német békeszerződésből fakadó rendezetlenséggel kapcsolatos szomszédsági aggodalmakat is háttérbe szorította. Az induló európai integrációs vállalkozás részvevői közé ílymódon egyszerre kerültek nyertes és vesztes államok, s főként ezzel magyarázható, hogy az integrációs „előtörténet” kérdésfeltevései elsősorban a részvevő államok meghatározására, a közöttük kialakítandő újtípusú viszonyrendszerre, illetve a kívülmaradókhoz fűződő kapcsolatokra irányultak. Az új belső egyensúlyok kiépítésnek követése a dolgozatban is a hgyományos diplomáciatörténeti vonalvezetéssel történik. A tagállami érdekkülönbségek figyelemmel kísérése végighúzódó mozzanat a dolgozatban, mégha a 70-es évektől a kormányközi alapon megindult „kooperációs külpolitika” szélesedő térnyerése jellemzi is a vizsgálatokat.
A dolgozat természetesen beemeli vizsgálati módszerei közé az institucionalista iskolák eljárásainak központi elemét, az európai intézmények fejlődésének követését, rámutatva ugyanakkor a legkisebb közös többszörös elvének inherens korlátaira. Az EU gyakorlati külpolitikájában a kettős felhasználású termékek szabályozása tűnt ennek demonstrálására leginkább alkalmasnak. Egyfelől azért, mert e nagy haszonnal kecsegtető, s gyakran magas technológiai szinvonalat képviselő termékcsoport forgalmának szabályozása egyik olvasatban értelemszerűen a közösségi hatáskörbe tartozó kereskedelempolitikához tartozik. Másfelöl viszont a nemzetközi politikában felelős szereplőként fellépő kívánó Európai Unió nem engedheti meg, hogy a fegyvergyártáshoz felhasználható termékek forgalmát ne politikai megfontolások regulálják. A dolgozat végigköveti a különféle közösségi szabályokban testet öltő, végül a politikai megfontolások primátusát tükröző „Tanács alapú” megoldás születését.
Hasonló módszertani eljárást követ a dolgozat az EU külpolitikájának másik, jóval szélesebb területén, a válságkezelésben. Az európai integráció mint nemzetközi aktor hosszú évekig csak a „silent player” szerepét játszotta, amelyben a két világrendszer egymást sakkban tartó főszereplőinek árnyékában jól tudta alkalmazni „puha” eszközrendszerét (fejlesztési segélyek, együttműködések, hitelnyújtás, stb.) A bipoláris világrend összeomlása, de különösen a jugoszláv válság az EU-t a nemzetközi politika homlokterébe került válságkezelés frontvonalába kényszerítette, láthatóvá téve mind stratégiai, mind intézményi, mind pedig képességbeli hiányosságait. A dolgozat által készített „közelkép” részleteiben mutatja be e kihívásra adott integrációs válasz kibontakozását mind az intézményfejlődés oldaláról, mind pedig a néhány konkrét esetre korlátozódó akciók oldaláról.
3. A DOLGOZAT EREDMÉNYEI
Az európai integráció folyamatát megszületésétől nagy figyelem veszi körül, s ennek megfelelően hatalmas a vele foglalkozó publikációk mennyisége. A dolgozat az európai integráció egy speciális dimenzióját, a külpolitikát állította vizsgálódásai középpontjába, megrajzolva az a fejlődési ívet, amely a világháború utáni évektől napjainkig húzódik. Erre a területre mindeddig kevesebb figyelem irányult, amelynek okai magában az integráció fejlődésében találhatók. A dolgozat e terület egyik első magyar nyelvű feldolgozása.
A XX. század első felében az integrációról álmodó teoretikusok nemcsak a gazdaságok integrálását remélték, hanem a politikai uniót is. Az organikus fejlődéssel elképzelt sorrendet drasztikusan megváltoztatta a hidegháborús nemzetközi rendszer, aminek eredményeként a rendszerbiztonság követelményei maguk alá gyűrték a többi elemet. Ráadásul az erőviszonyoknak megfelelően a biztonsági és védelmi kérdések szinte azonnal transzatlanti dimenziókba kerültek át, s az ötvenes évek közepén látványosan összeomlott az első európai kísérlet egy föderális szerkezetű Nyugat-Európa létrehozására. A szektoriális (gazdasági) szintre átterelődött integrációs folyamat viszont az Európai Gazdasági Közösség (EGK) keetei között gyors dinamikával fejlődött, s sikereinek arányában nőtt vonzereje is. Így nem volt meglepő, hogy a hatvanas évek végétől a növekedés természetes igényei hívták életre a tagállamok külpolitikai egyeztetésének mechanizmusát, az Európai Politikai Együttműködést (EPC). Az egyáltalán nem jelentett problémát, hogy az EPC nem szerepelt az integráció addigi dokumentumaiban. Oda majd csak 1992-ben, a Maastrichti Szerződés V. fejezetével került be, anélkül, hogy annak kormányközi jellege megváltozott volna. Az ekkor elfogadott elvek csak nagyon óvatosan érintették a kormányköziségen való túllépés lehetőségeit, viszont az alapvető célok (az Unió függetlensége, a tagállamok biztonságának erősítése, a nemzetközi együttműködés támogatása) újbóli megerősítése, az elvek ismételt leszögezése (demokrácia, jogállamiság, emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartása) szervesen kapcsolta a közös kül- és biztonságpolitikát az Unió addigi eredményeihez. Az Amszterdami Szerződés (1997) nem hozott érdemi változtatásokat ezen a téren, inkább csak finomította a Maastrichtban kidolgozott tételeket. 1998-ban láthatóan jelentős elmozdulás következett be, mikor a franciaországi Saint-Malóban rendezett angol-francia bilaterális találkozó alkalmával az Unió két meghatározó hatalma közösen kezdeményezte az integráció mihamarabbi kiterjesztését a biztonság és a védelem területére is. Azóta az EU külpolitikája látványosan bonatkozik ki a biztonság- és védelempolitika területén. Megkezdődött az EU katonai képességeinek fejlesztése, jórészt felálltak a tervezéshez szükségek intézmények, 2003-ban megszületett az EU első Biztonsági Stratégiája, s 2004-ben a tagállamok vezetői elfogadták az EU alkotmány-tervezetét.
A dolgozat egy elméleti bevezető után kronologikus fejezetekben tárgyalja az integráció és külpolitika fejlődéstörténetét, majd külön vizsgálat alá veszi az uniós külpolitika néhány fontos, gyakorlati vetületét.
I. A dolgozat a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó elméleti-fogalmi keretek áttekintésével egy tartalmi és módszertani bevezetést kívánt adni. Teoretikus oldalról nézve az európai integráció a kezdetektől néhány nagy iskola (föderalizmus, funkcionalizmus, realizmus, neofunkcionalizmus), valamint a rájuk épülő további iskolák (interdependencia, rezsimelmélet, kormányköziség iskolái, komparativ politika elméletei, stb.) folyamatos értelmezési vitáinak középpontjában áll, amely elméletek közös funkciója egyfelől, hogy megalkossák a folyamatok leírásához alkalmazható referencia-fogalmakat, másfelől pedig, hogy e fogalmak felhasználásával kialakított teoretikus modellekkel értelmezési-cselekvési mintákat szolgáltassanak a gyakorlat számára. Relatíve új történeti jelenségről lévén szó, e kettős elvárás csak részben teljesülhet, amelyet mindenekelőtt a gyakorló politikusok kifogásolnak. Még inkább ez a helyzet az integrációs külpolitikát leíró-magyarázó teóriákkal, márcsak amiatt is, hogy a tagállamok közötti külpolitikai együttműködés intézményi jelenségként csak a 90-es évektől bukkan fel. Az alapkérdések egyike az EU-nak, mint nemzetközi szereplőnek a definiálása, amely ugyanis egyidejűleg vonultatja fel a tradicionális (ez esetben egy regionális gazdasági) nemzetközi szervezet karakterisztikáit, de mellette a közösségi hatáskörben ráruházott jogosítványoknál fogva az államokra jellemző eljárásokat is. Sőt, az integráció az egymást követő kibővüléseivel (a taglátszám az eredeti hatról napjainkra 25-re nőtt) és elmélyüléseivel (ekkor pedig újabb területek kerültek a közösségi szabályozás alá) mint vizsgálati-értelmezési „célpont” folytonos mozgásával nehezítette az elméletek alkotását. Az egymással vitázó iskolák az EU nemzetközi jogalanyisága kérdésére nem tudnak egységes értelmezést adni, a leírásra leggyakrabban használt „state-like”, azaz államszerű képződmény fogalma nem tekinthető tudományos terminusnak. Az egyetértés minimuma annyi, hogy az EU egy egyedi jelenség a nemzetközi kapcsolatok világában. Egy másik értelmezés szerint az EU „normatív hatalomként” írható le, amely az általa (és a tagállamok) által képviselt alapelveken és általános célkitűzéseken keresztül egy új, „konstitutív”, az államnál magasabb értékű karakterisztikát képvisel.
Az integráció külpolitikáját célba vevő elemzések túlnyomó többsége eljárási-institucionalista jellegű, amelyek kiindulópontként az alapító szerződéseket, a szerződésekkel az EU-ra ruházott kompetenciákat, a létrehozott intézményeket és az eljárásokat használják. E megközelítés egyik vonulata stabil viszonyítási pontként a nemzetközi élet alapvető szereplőjét, az államot tekinti, s az összehasonlítás negatív kimenete eleve adott, tekinjtve, hogy az EU csak a tagállamok egyetértési minimumán rendelkezik az államokra jellemző eszközrendszerrel és intézményrendszerrel. A közös kül- és biztonságpolitikát értelmező másik vonulat viszont az I. pillérhez tartozó területeket, eljárásokat és intézményeket kéri számon a II. pilléren, folyamatosan hiányolva a kompetenciákat. Az institucionalista megközelítés kiválóan alkalmas elhelyezni a közös kül- és biztonságpolitika területét az EU által lefedett tevékenységek, eljárások és intézmények adott szerkezetében, viszont kevésbé alkalmas a mechanizmuson kívüli tényzők figyelembevételére.
A dolgozat bemutatja az integráció külpolitikájára vonatkozó legújabb javaslatokat is, kezdve a tradicionális realista iskolákhoz visszanyúló „geo-issue-area” közelítéstől az „analytical-deliberate perspective” javaslaton keresztül az „intézményesített kooperáció” modelljéig, s konklúziója, hogy a koherens külpolitikai teória hiányának magyarázatát alapvetően magában az EU fejlődésében és az EU karakterisztikájában kell keresni. Az európai integráció történelmileg alakuló, sokdimenziós képződmény államszerű (tehát területhez kapcsolódó) funkciókkal, mellette azonosíthatók a globális folyamatokat ellenőrző makroregionális kormányzás újfajta elemei, s a fejlődés további ígéretét hordozó növekvő identitása egyaránt.
II. Három feljödéstörténeti cezúra adta a vizsgálat időkereteit, amelyek mindenekelőtt a megoldandó kérdések természetében különíthetők el egymástól: Az első vizsgált időszak a második világháború utáni, a föderalista álmok szembesítésének évtizede a kétpólusúvá váló nemzetközi rendszer minden más megfontolást elsöprő nyomása alatt. Ennek következtében alapvetően átrendeződtek a háború alatti integrációs tervek prioritásai: az európai kontinens keleti és nyugati tömbre vált szét, amely bárminemű integrációt csak a vasfüggöny nyugati határáig tett lehetővé. Európa vasfüggönyön túli részének jelentkezése az integrációba majd fél évszázaddal később okoz meglepetésszerű gondokat. Az újjáépítés és az új európai rend restaurálása teljesen új vágányra került, amelyben a korábbi európai nagyhatalmaknak meg kellett barátkozniuk a második vonalbeli, jobbára alárendelt szövetséges helyzetével, amelyben az amerikai nukleáris ernyő biztonsága egyúttal egy erősen föderális koncepció szerinti kooperációs kényszerrel (Marshall terv 1948-52) kapcsolódott össze. A transzatlanti biztonsági rendszer kiépítésének gyorsasága, azaz Nyugat-Európa és Észak-Amerika szövetségi összekapcsolása (NATO-1949) még a világháborús fő ellenféllel szembeni rendezetlen kérdéseket is háttérbe szorította. A kényszerpályára került integrációs törekvéseknek az elmaradt német békeszerződés vonzataival is kalkulálni kellett (Schuman terv - 1950), amelynek nemcsak az lett a következménye, hogy az integrációs törekvések élvonalába egyszerre kerültek be nyertes (Franciaország, Benelux államok) és vesztes (NSZK, Olaszország) országok, hanem az is, hogy az integrácis vállalkozásban részt vevők egymástól radikálisan eltérő intenciókkal tették meg lépéseiket. Az integráció és külpolitika metszetében tehát a fő kérdések úgy szóltak, hogy az éleződő hidegháborús rendszerben mi lesz az európai vállalkozás geopolitikai helye, mely országok indúlnak el ezen az úton, hogyan rendezhető békeszerződés híján a vesztes államok bevonása, stb. A MONTANUNIO mintájára készült Pleven-terv (1950), majd a sebtében kidolgozott Európai Politikai Közösség tervezete mindesetre túl merésznek bizonyult, s elbukott (1954). A bukás okait egyaránt kell keresnünk a külső (a szovjet fenyegetés csökkenése Sztálin halála után, a Marshall segély befejeződése, s ezzel az amerikaiak által erőltetett együttműködés lelassulása,) és a belső okokban (az integrációellenes erők belpolitikai előretörése, a nemzetállami keretek meghaladását célzó tervezetek kimunkálatlansága).
III. Az európai integráció és külpolitika viszonyának második periódusa a Római Szerződés (1957) és a Maastrichti Szerződés (1992) közötti három és fél évtized. Az ötvenes évek első felének kudarcai után a külpolitika fogalma be sem került a Római Szerződésbe, s gyaníthatóan ennek tudható be, hogy a gyakori közkeletű hiedelmek közé emelkedett az a tézis, hogy az EGK-nak nem volt semmiféle külpolitikája. Egy közelebbi vizsgálat viszont azonnal kimutatja, hogy másról van szó. 1957 után két ágra kell bontanunk az integráció külvilág felé irányuló magatartását: a könnyebben követhető vonulatot (külkapcsolatok) az integráció alapszerződései által rögzített, s a közösségi hatáskörbe került területek alkotják (vámpolitika, kereskedelempolitika), míg e vizsgálat közelebbi tárgyát képező tradicionális diplomácia és biztonságpolitika megmaradt a tagállamok hatáskörében. A külkapcsolatok által lefedett tevékenység sikerei azonban csakhamar felvetették annak igényét, hogy a részes államok „belső külpolitikáját” valamiképp megkülönböztessék és elkülönítsék a „külső külpolitika” dimenzióitól. De Gaulle törekvéseinek az európai integráció harmadik erővé történő átalakítására a két szuperhatalom között a 60-as években áthághatatlan korlátot jelentettek a bipoláris világrend ekkora rögzült, s Európában kínosan betartott informális szabályai. A nagyhatalmi diplomáciába Franciaországot mindenáron visszailleszteni akaró de gaullei politika ugyanakkor megteremtette az integráció legerősebb hajtóerejének bizonyult francia-nyugatnémet együttműködés alapjait.
A külkapcsolati rendszer sikerei nemcsak az európai integráció Európán belüli pozícióit javították radikálisan (az angol csatlakozás 1973-ban ennek a legláthatóbb bizonyítéka), hanem megteremtették meg az EK „deklarációs külpolitikájának” bázisát is, amely azonban döntően az integrációs mechanizmusokon kívül jött létre és működött. Az Európai Politikai Együttműködés az integrációban részt vevő államok kül- és biztonságpolitikájában egy olyan kormányközi, diplomáciai együttműködési keretrendszer lett, amelyben a közös álláspontok elérésére való törekvés kölcsönös bizalmon, magasszintű kommunikációs rendszeren, s részvevők közötti elmélyült szocializációs mechanizmuson alapult. Ez az együttműködés különösen három területen volt hatékony: az ENSZ-ben, az un. Helsinki folyamatban és az EK harmadik országokba akkreditált dimplomáciai missziói között. Az EK tagállamai az EPC kooperáció keretében a világpolitika számos kérdésében fogalmazták meg álláspontjukat, mégha az álláspont érvényre juttatásához szükséges döntések és az eszközrendszer tagállami hatáskörben maradt is. A másfél évtizednyi működés után az Európai Politikai Együttműködést az Egységes Európai Okmány (1986) emelte be az integráció keretrendszerébe. Ez az időszak termelte ki a kooperációs külpolitika máig használt eszközrendszerének főbb formáit (egyeztetés, információcsere, közös akciók).
IV. Értelemszerűen periódushatár az 1992-es Maastrichti Szerződés (EUSZ), amely fordulópont mind az európai integráció, mind az európai külpolitika történetében. Egyfelől a XX. század utolsó évtizedére radikálisan átrendeződtek az integráció külső feltételei, másfelől pedig egy új szerkezetbe került az integráció belső dinamikáját kivetitő mechanizmus is. A külső feltételek változásában első helyen kell említeni a bipoláris világrendszer összeomlását, amellyel eliminálódott a nem mindig jóindulattal hangoztatott tézis, hogy az európai integráció a „hidegháború gyermeke”. Kül- és biztonságpolitikai oldalról evidencia azt állítani, hogy az EGK a bipoláris világrendszer részeként, a világ legerősebb katonai-politikai szövetségének védernyője alatt fejlődhetett mind horizontális (bővülések), mind vertikális (az integráció kiterjesztése újabb területekre) értelemben. A Szovjetunió vezette szocialista világrendszer összeomlásával ez a kényelmes helyzet véget ért, az integrációnak új hajtóerők után kellett néznie, s újfajta kihívásokkal kellett szembesülnie.
Az integráció belső dinamikája termelte ki az egységes belső piac megteremtésének igényét, amely a föderalisták lelkes támogatásától kísérve ugyan, nem várt negatív és pozitív külső reakciókat eredményezett. Az amerikai attitűd változása tűnik az egyik legfontosabbnak. Bár az amerikai külpolitika a hidegháború kezdetétől az egyik legállhatatosabb külső támogatója volt az európai integrációnak, az amerikai belső struktúrákban folyamatosan jelen volt ennek az ellenzéke is. Az egységes belső piac hallatán felerősödtek azok a vélemények, amelyek e lépésben egy hatalmas „közös agrárpolitika”-típusú protekcionista, európai erőd-rendszer létrehozását látták. Az amerikai belső közhangulat ezen irányú változására támaszkodik majd a republikánus elnökkel politikai hatalomhoz jutó neokonzervatív irányzat, amikor a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, s a két iraki háború tapasztalatainak levonása után az amerikai külpolitika prioritásait radikálisan újrarendezi. Európa hátrasorolódik az új amerikai külpolitikai prioritások (Ázsia, Közel- és Közép-Kelet) kiépítésében.
Változott az integrációt körülvevő erőtér Európában is. A készülő egységes piac előnyeiből kimaradó, azokat saját érdekeikre hátrányosan hatónak tekintő EFTA országok sorban tárgyalásokat kezdeményeztek Brüsszellel. Először Ausztria (1989), majd az Európai Gazdasági Térség keretegyezményének tárgyalási tapasztalatait levonó Svédország és Finnország is tagsági kérelmet nyújtott be, s vált 1995-től az EU tagjává.
A szocialista világrendszer összeomlása még nagyobb gondot okozott. A 80-as évek első felének mini-hidegháborús amerikai-szovjet vitáit kelletlenül fogadó EK lelkesen üdvözölte Gorbacsov új irányvonalát, de seni nem számított arra a robbanásszerű változásra, ami 1989-90-ben bekövetkezett. Az EK számára első traumatikus fejlemény a német egységfolyamat volt, elsősorban az, hogy az egységtárgyalásokra a szervezetnek semmiféle hatása nem volt. A világháborús győztes jogán a tárgyalásokban részes francia és angol álláspontok nyiltan ütköztek Bonn törekvéseivel, s joggal tűnhetett úgy, hogy a közös európai külpolitika teljesen üres frázissá változik. Nem volt egyszerűbb a rendsszerváltó szocialista országok kérdése sem. Az EK örömmel regisztrálta a szovjet érdekszférából kiszabaduló társadalmak demokratizálódási folyamatát, piacgazdasági irányultságát, s támogatást ígért mindkét folyamathoz. De meglepetést, s jóindulattal szólva is tartózkodást váltott ki ezen országok szinte azonnal megfogalmazott igénye az uniós tagságra. Brüsszelben legfeljebb társulási egyezményekben gondolkoztak, s a 90-es évek közepéig még attól is elzárkóztak, hogy a társulási egyezményekben ezek az országok megemlítsék a jövőbeni csatlakozás szándékát.
Ilyen háttérrel kezdődött meg az EU közös kül- és biztonságpolitikájának (CFSP) intézményi kiépítése. A Maastrichti Szerződés (EUSZ) és az Amszterdami Szerződés (1997) a nagy tagállamok érdekkülönbözőségei okán óvatos fejlesztéssel juttatott jogosítványokat (rendszeres együttműködés, közös akciók, közös stratégia) a közös külpolitikának. A bonyolult, s a kivülállók számára alig követhető viták hátterében még mindig a korábbi megválaszolatlan kérdés állt: Az Európai Unió fellépéseinek továbbra is csak kiegészítő szerepe lehet-e a tagállami, nemzeti külpolitikákhoz képest, vagy létrehozható a nemzeti szuverenitás lényeges elemeit magába gyűjtő, önálló, uniós külpolitika? Az elmozdulás végül azon a ponton történt, amellyel már találkoztunk az ötvenes évek elején is: a védelem ügyében. Azonban alapvető különbség van az ötvenes évek eleji kiérleletlen kísérletek és a bipoláris rendszer összeomlása utáni nemzetközi feltételek között. Míg az előbbi a globális geopolitikai egyensúly kiépítésének időszaka volt, amely szinte semmi mozgásteret nem hagyott a kisebb szövetségeseknek a szuperhatalmak vitájában, addig az utóbbi vállalkozásra a globalizáció sodorvonalán, az európai képességeket már kívülről is inspiráló környezetben kerül sor. 1997-től a viták a közös kül- és biztonságpolitikához szükséges képességek körül koncentrálódtak, s az 1998-as Saint-Malo-i angol-francia csúcson a britek az önálló EU-s katonai képességek kiépítésének francia tézise mellé álltak. Ekkortól felgyorsult az Európai Biztonsági és Védelmi Politika (ESDP) intézményi kiépítése, a helsinki (1999), a nizzai (2000), a laekeni (2001) csúcstalálkozókon döntések születtek részint a szükséges szervezeti egységek (Politikai Biztonsági Bizottság - PSC, Katonai Bizottság-EUMC, Katonai Törzs-EUMS) felállításáról, részint az alájuk rendelendő mintegy 60 ezres gyorsreagálású válságkezelő erők „összeadásáról” (Helsinki Force Catalogue). 2002-ben elkezdődtek az Alkotmányos Szerződést összeállítani hivatott Konvent munkálatai, s a dokumentumot 2003. végétől már a tagállamok vitatták. Elfogadására 2004 nyarán, aláírására 2004. októberében kerül sor. Közben 2003-ban az ugyancsak újonnan létrehozott Mr. CFSP, azaz kül és biztonságpolitikai Főmegbízott elkészíttette az EU első Biztonsági Stratégiáját is.
V. A dolgozat az intézményfejlődés végigkövetése mellett kitért néhány gyakorlati problémakör vizsgálatára is. Arra a kérdésre kereste a választ, hogy az EU miként fogalmazza meg és érvényesíti álláspontját az Unió egésze, s a tagállamok számára egyaránt fontos világpolitikai kérdésekben. Négy különböző szintű, a stratégiai szinttől a napipolitikai témáig készült áttekintés. A stratégiai terület a tömegpusztító fegyverek proliferációja, amelyben a dolgozat bemutatja az EU részvételét a nukleáris, a biológiai és a vegyifegyverekre, valamint hordozóeszközeikre vonatkozó egyezmények, rezsimek és eljárások kidolgozásában és működtetésében. A stratégiai terület egyik EU-specifikus kérdése a kettős felhasználású termékek szabályozásának megoldása, amelyben a disszertáció bemutatja a bizottsági és tanácsi eljárási rend kialakítását, rámutatva, hogy a túl sok kibúvót hagyó pillérközi szabályozást jogosan váltották fel a politikai szempontokat erőteljesebben érvényesíteni képes tanácsi megoldással. A terrorizmus elleni nemzetközi fellépés ugyancsak a CFSP prioritásai között szerepel. A dolgozat a többi érintett nemzetközi intézménnyel (EBESZ, NATO, ENSZ) összevetve követi nyomon az EU eddigi lépéseit, részvételét a nemzetközi együttműködésben. Megállapítása az, hogy az EU sem stratégiai válaszaiban, sem a közös stratégia kereteiben elhatározott intézkedéseiben nem marad el nemcsak a nemzetközi intézményektől, hanem az államoktól sem. A disszertáció végül részletesen áttekinti a közös kül-, biztonság- és védelempolitika legfontosabb napipolitikai területét, a válságkezelést. A válságkezelési vált a védelempolitika mára legfontosabb tételévé. A „közelkép” készítésében részleteiben az első helyen a bizottsági és a tanácsi struktúra áll, illusztrálva, miként kapcsolódnak össze a tanácsi (tagállami) hatáskörök a bizottságiakkal mihelyt egy-egy közös akcióhoz közösségi forrásokat rendelnek. E fejezet politikai, szervezeti és költségvetési oldalról is bemutatja az EU eddigi misszióit Boszniában, Macedóniában és Kongóban. Konklúziója, hogy az integrációban a közös kül- és biztonságpolitkát leginkább favorizáló országok nyomására az elért eredmények inkább az intézményfejlődés, mintsem a tényleges műveleti képességek terén jelentkeznek. Igy érdemi/tartalmi válasz még nem született arra az ellentmondásra, amely a tagállamok rendelkezésére álló nemzeti képességek össz-volumene, valamint a közösen kiállítható/bevethető erők korlátozottsága között húzódik.
VI. A dolgozat zárófejezete egyidejüleg érint napipolitikai és az integráció fejlődése szempontjából a legkorábbi időszakhoz tartozó alapkérdéseket. A transzatlanti viták alakulása szempontjából valószinüleg lényeges mozzanat az alkotmánytervezet azon passzusa, miszerint
„a tagállamok vállalják, hogy fokozatosan fejlesztik katonai képességeiket. Létrejön egy Európai Fegyverzeti, Kutatási és Katonai képességfejlesztési Ügynökség, amelynek feladata a műveleti igények megállapítása, az ezen igények kielégítését szolgáló intézkedések támogatása, és amely hozzájárul a védelmi szektor ipari és technológiai alapjainak erősítéséhez szükséges intézkedések meghatározásához és - adott esetben -végrehajtásához.” Mivel maguk a belső EU viták még korántsem értek véget a védelmi képességek fejlesztésének kérdéseiről, továbbá a tagállamok nagyon eltérő katonai képességekkel rendelkeznek, nem is említve a politikai szándékok és érdekek közötti eltéréseket, az alkotmánytervezet a gyorsabban haladni kívánó országok számára lehetőséget kíván teremteni. „Azok a magasabb követelményeket kielégítő katonai képességekkel rendelkező tagállamok, amelyek a fokozottabb követelményeket támasztó missziókra tekintettel ezen a területen egymással szemben szigorúbb kötelezettségeket vállaltak, az Unió keretein belül struktúrált együttműködést alakítanak ki”. Sőt, a tervezet a biztonsági-védelmi logikában elmegy addig a pontig, amely már nemcsak az egyes tagállamok, hanem az USA nyílt rosszallását is kiváltotta. Azt javasolja ugyanis, hogy a tagországok hozzanak létre szorosabb együttműködést (closer cooperation) a kölcsönös védelem vonatkozásában, amely gyakorlati terminusokban azt jelenti, hogy „az abban részt vevő tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi részt vevő állam az ENSZ Alapokmányának 51. cikkével összhangban minden hatalmában álló katonai vagy egyéb segítséget és támogatást megad ennek az államnak.” (40. cikk. 7.p.) Az Alkotmánytervezet e passzussal lényegében a Nyugat-európai Unió, illetve az azt létrehozó Brüsszeli Szerződés V. cikkelyét emelte át az EU-ba. Tekintettel arra, hogy a NATO és az EU tagsága jórészt egybeesik, ez a kitétel közvetlenül érinti a NATO alapokmány kollektív védelemre vonatkozó passzusait.
Az Európai Unió külpolitikájára vonatkozó, felettébb szerteágazó szakirodalom ismétlődően három területen „méri” az EU nemzetközi szereplését. Az egyik az európai identitás, a másik az európai érdekek azonosításának kérdése, míg végül a harmadik az intézményi gyengeség ügye. Egyik sem a könnyen és azonnal megoldható kérdések kategóriájába tartozik, de még leginkább az intézményfejlesztés eredményei bizonyultak eddig legkézzelfoghatóbbnak. Az európai biztonság és védelempolitikában kibontakozó intézményfejlődés még gyors üteműnek is nevezhető ha a nemzetközi szervezetek átlagos eljárási sebességét vesszük alapul. Ami az európai érdekek azonosítását illeti, a 2003-as Európai Biztonsági Stratégia az első érdemi kísérlet a tagállami érdekek közös nevezőre hozására, s a Konvent által elkészített alkotmánytervezetnek az EU külső tevékenysége alatt megfogalmazott elvei is hasonló irányba mutatnak. Az más kérdés, hogy az EU nemzetközi fellépést világméretekben reguláló elvek - demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az egyenlőség, a szolidaritás, valamint a nemzetközi jog tiszteletben tartása - és az Unió gyakorlati magatartását két oldalró szorító „capabilities - expectation gap” milyen politikai megoldásokat képes kitermelni a konkrét esetekben. Ahogy az európai integráció teljes folyamata egy komplex, a tagállami érdekek és törekvések bonyolult hálózatát tartalmazó fejlődés, úgy a külpolitikai együttműködés intézményesülése is közvetett eredmények sorában jelentkezik, továbbá visszahat magára az intézményi fejlődésre is. Az Unió jellegének megfelelően ez a fejlődés evolutív természetű, amely pragmatikus okoknál fogva a „brüsszelizálódás” felé tart. (Ugyan még az amerikai elemzők sem tartják plauzibilisnek - bár szinte mindegyikük ajánlja - az Alexander Hamilton által 1787-ben megfogalmazott javaslatokat a „közös védelemről, a közrendről és a külső támadások” elleni teendőkről az EU számára, mindazonáltal tagadhatatlan e kérdések relevanciája az európai integráció esetében is.) Az EU egyedi jelenség a nemzetközi szervezetek sorában, s a jogilag szuverén tagállamok közötti „intézményesített külpolitikai együttműködés” eddig elért szintje csak erősíti a kivételesség tételét. Az intézményesített külpolitikai együttműködés a 70-es évektől fokozatosan, a belső és külső impulzusok hatása alatt alakult, változatos formákat és eljárásokat alakítva ki: a tagállamok közötti alkufolyamatok, információ-megosztás, kezdeményező és követő szerepek, intézményi formák létrehozása, normák generálása és értékek megfogalmazása. Az intézményi fejlődés során az általános elvárásokhoz képest inkább a kormányköziség elemei erősödtek, de erősödtek a reciprocitási mozzanatok az intézményfejlesztés és az együttműködés között is. Mindezen három évtized alatt erőteljesebbé vált az EU nemzetközi beágyazódása akár harmadik országokkal való kapcsolatait, akár más nemzetközi szerveztekhez való viszonyát vizsgáljuk.
Mindezzel párhuzamosan rohamosan bővült az EU külpolitikai „eszköztára”. Az EPC időszak jobbára csak a nyilatkozatokra, közös „démarche-okra”, azaz a „deklarációs diplomáciára” korlátozódott, amelyekből csakhamar a rendelkezésre álló gazdasági képességek politikai célzatú felhasználása, a különféle béketervek, a politikai párbeszéd, a közös akciók és a közös stratégiák fejlődtek ki. A kapcsolatok a külpolitikai együttműködés és az integráció között közvetlenebbekké váltak akár a problémák azonosítása, akár a javasolt politikai magatartás szempontjából, s ez a trend a CFSP intézményesülésében érhető tetten. Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája tehát ténylegesen nemzetközi együttműködést testesít meg mind a rendszerességével, tartalmi politikai eredményeivel és a nyíltan megfogalmazott politikai célok felvázolásával.
Európai integrációs intézmények.
Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1992. 254 p.
Az európai integráció
Bp. Calibra.Élő történelem sorozat. 1997. 47 p.
Európai integrációs intézmények. (2. kiadás)
Bp. Osiris.1999. 251 p.
Európai integrációs intézmények (3. kiadás)
Bp. Osiris. 2002. 287 p.
Az Európai Unió kül- és biztonságpolitikája
Bp. 2000. Osiris. 225.p.
A Nyugat-Európai Unió 1954-1994. Tanulmányok és dokumentumok. /szerző és kiadó/
Bp. SVKI. 1994. 190 p.
Az európai integráció története.
in.: Európai közjog és politika. Szerk: Kende T. Osiris-Századvég. Bp. 1995. 17-42.p.
Franciaország a két világháború között
in. 20. századi egyetemes történelem 1890-1945. Bp. 1997. I.k. 280-288.p.
Az európai integráció története 1945-1993.
in.: Palánkai Tibor: Az európai unió gazdaságtana. AULA. Bp. 1995. 101-124.p.
NATO, Nyugat-Európai Unió.
in.: Európa zsebkönyv. Az Európai Unió és Magyarország.
Bp. Euration, Hanns Seidel Alapitvány. 1996. 191-199.p.
A Helsinki folyamat: az első húsz év. Tanulmányok, dokumentumok. /szerző és kiadó/
Budapest. SVKI. 1995. 304.p.
Az OECD. A legfejlettebb országok klubja. Tanulmányok, dokumentumok. /szerző és kiadó/
Budapest. SVKI. 1996. 171.p.
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Tanulmányok, dokumentumok. /szerző és kiadó/
Budapest. SVKI. 1997. 410 p.
Franciaország 1945-1995.
in. 20. századi egyetemes történelem. II. k. 1997. Bp. Korona. 181-207.p.
La souveraineté a la fin du XXe siecle. Vue d'Europe centrale. /Szemerkényi Rékával közösen/ in.: Le Gloannec, A. M.: Entre Union et nations. L'État en Europe. Presses de Sciences Po. Paris. 1998. 139-169.p.
Biztonságpolitika. /kiadó és szerző/
SVKI, ELTE BTK, Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata. Bp. 1998. 196 p.
NATO Enlargement: A Hungarian point of View.
in.: NATO Enlargement. Situation and Perspectives.
CeMiss. Roma. 1999. 231-355.p.
Az Európa Tanács. /kiadó és szerző/
SVKI. Bp. 1999. 216.p.
A kül- és biztonságpolitika alakváltozásairól. Hova helyezhető az Európai Unió?
in.: Nemzeteken innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára.
Bp. 2000. Korona. 391-407.p.
Biztonságpolitika /szerző, szerkesztő/ 2. kiadás.
Bp. SVKI. 2001. 392.p.
A nemzetközi szervezetek a terrorizmus ellen és a magyar külpolitika.
In.: Válaszok a terrorizmusra. Bp. 2002. SVKH. 313-335 p.
International organisations against terrorism and Hungarian foreign policy.
In.: Responses to terrorism. Bp. 2002. SVKH. 305-327 p.
Magyarország útja az Észak-atlanti Szövetségbe.
in: Magyar Tudománytár. Társadalom, politika, jogrend. (Glatz F.-Kulcsár K,-Bayer J.-szerk). Bp. MTA-Kossuth. 2003. 474-491.p.
A washingtoni csúcs.
in.:Magyarország öt éve a NATO-ban. Bp. Zrinyi. 2004. 37-52.p.
Nemzetállami függetlenség és integráció alternativái Nyugat-Európában 1945-1954.
Külpolitika, 1984. 5.sz. 35-56.p.
Nyugat-Európa biztonságpolitikai fordulata a második világháboru után.
Konfliktus és együttmüködés. MTA Intézetközi Békekutató Központ. 1984. 2.sz. 93-131.p. 3.sz. 57-87.p.
Adalékok a hidegháboru értelmezéséhez.
Külpolitika, 1986. 5.sz. 125-152.p.
About the interpretation of Cold War.
Külpolitika. Supplement. 1986. 46 p.
Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének megalakitását elékészitő tárgyalások 1948-1949.
Századok, 1987. 2.sz. 468-478.p.
Külpolitikai integráció Nyugat-Európában. Az Európai Politikai Együttmüködésről.
Külpolitika, 1989. 5.sz. 176-195.p.
Nyugat-európai integrációs szervezetek.
Társadalmi Szemle. 1990. 2.sz. 73-81.p.
A csodák évétől az uj európai egyensuly felé.
Társadalmi Szemle. 1990. 10.sz. 3-13.p.
Nation, regionalism and integration. Solutions for Europe Centrale?
Final report to NATO scholarship program.
Brussels, 1991. 86 p.
A második pillér: van-e az Európai Uniónak külpolitikája?
Védelmi Tanulmányok. 2000. 34. sz. 108 p.
Az európai biztonsági intézmények rendszere.
Új Honvédségi Szemle. 2000. 11.sz. 5-16.p.
La sécurité de la Hongrie dans le nouveau contexte régional et international.
Études de Défense. Nr. 41. 31.58.p. IÉSD. Budapest. 2000.
The CESDP and the group of Six.
Connections 2002. Nr. 2. 46-52 p.