Gecse Géza

Magterület, peremvidék és a „totalitárius szifilisz”[1]

 

Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény, Zrínyi Kiadó, 2004. 446 old.

Szerkesztette: Ljubov Siselina és Gazdag Ferenc.

 

 

Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij Oroszorszország és Európa [Rosszija i Jevropa]című 1869-ben Szentpéterváron megjelent könyvének címét kölcsönözte a több orosz szerzőtől válogató kiadvány.

A szöveggyűjtemény magyar szerkesztője, Gazdag Ferenc - a geopolitika, mint tantárgy egyik magyarországi „újrahonosítója”-, előszavában utal e tudományág II. világháború óta problematikus jellegére. A geopolitika ugyanis - bár a faji gondolathoz nem volt köze -, a III. Birodalomban nem csupán népszerű volt, hanem - szarkasztikusan fogalmazva, gondoljunk csak az élettér-elméletre - alkalmazott tudománynak számított. Nem kell ezért csodálkozni azon, hogy 1945 után a geopolitikát térségünkben áltudománynak kiáltják ki, ami azért volt abszurd, mert a Szovjetunió és az Egyesült Államok világegyensúlyára épülő új nemzetközi rend, a bipoláris világ létrehozása – hogy ismét Gazdag Ferenc szavait idézzük - „a világ eddigi legnagyobb geopolitikai művelete volt”.

Maradjunk azonban Danyilevszkij névadó köteténél, amelyet ekkora terjedelemben még nem fordítottak magyarra. Az eredeti Oroszország és Európa orosz földön először hirdette a kétpólusú világ szükségességét. A könyvet - amelyet a pánszlávizmus bibliájának is neveztek -, az olasz és az északnémet egység friss létrejötte ihlette. A pánszlávizmust, ezt a 19. század óta nemcsak Oroszországban „népszerű” külpolitikai doktrínát, olyan szellemi irányzatként jellemezhetjük, amely Európa szláv szempontok szerinti újjászervezését tervezte. Nem tekinthető természetellenesnek, hogy az orosz pánszlávok ezt orosz vezetéssel képzelték el.

Az orosz birodalmi gondolat első tudományos igényű, színvonalas kifejtése lehetett az oka Danyilevszkij tartósnak számító oroszországi népszerűségének, hisz az Oroszország és Európa 1895-ig összesen öt kiadást ért meg. (Ez azért is meglepő, mert az 1869-es állapotokhoz képest a világ közben jelentősen változott, ráadásul a művet - nyelvi nehézkessége miatt, amit a mostani magyar fordítás meglehetősen „hűen” tükröz –, erőfeszítést okozó munka volt olvasni. (Egyébként ma is az.)[2]

 

Oroszországban Danyilevszkijt megelőzően  nemcsak Mihail Pogogyin, az Akszakov-testvérek (Konsztantyin és Ivan), Jurij Szamarin írt Európa szláv szempontok szerinti újjászervezésének szükségességéről[3], hanem - hogy csak az oroszoknak kitüntetett szerepet szánó, nagyobb összefoglaló műveket említsük - a szlovák Ludovit Stur és a később Szerbiában harcoló Rosztyiszlav Fagyejev tábornok is. Alekszandr Sztronyinról pedig különösen azért nem szabad megfeledkeznünk, mert amellett, hogy erősen hatott rá Danyilevszkij, más volt a diagnózisa arról, ami Európában történt, és alapvetően más volt a recept is, amit a bajok orvoslására ajánlott.

Ami a Zarja [Hajnal] nevű szentpétervári folyóiratban 1869-ben – folytatásokban megjelent Danyilevszkij-könyvben alapjában véve új volt, hogy a szerző a tervezett kelet-európai szláv szövetséget alkotó népeket, illetve államokat nem kívánta közvetlenül Oroszországhoz csatolni. Úgy gondolta, hogy az Oszmán- és a Habsburg Birodalom elpusztítása után a területükön létrehozott túlnyomórészt szláv államok laza szövetségi szálakkal kötődnek majd az Orosz Birodalomhoz, és erre a kelet-európai államszövetségre támaszkodva biztosítható az Európa fölötti orosz hegemónia, s ennek köszönhetően Oroszország az Amerikai Egyesült Államokkal az egész világon meg tudja teremteni a világ harmonikus erőegyensúlyát. Kár, hogy a szöveggyűjteménybe erről a bipoláris egyensúlyról írtak – egy jelentéktelen utalást leszámítva – nem kerültek be.

Mérsékelt világuralomról van tehát itt szó, bár el kell ismernünk: a kortársak számára a könyv alapvetően mást üzent, hisz a két év múlva az akkori orosz fővárosban önálló kötetben megjelentetett Oroszország és Európa nem ekkor, vagyis 1871-ben, hanem az 1877-78-as orosz-török háború folyamán, illetve Danyilevszkij 1885-ben bekövetkezett halálát követően 1888-ban, illetve 1889-ben vált igazán népszerűvé Oroszországban. [4] A szöveggyűjteményt kezébe vevő olvasó ezt a „háttér-információt” viszont nem kapja meg.

Ugyanígy zavaró, hogy a többi mű keletkezésének pontos ideje is gyakran hiányzik.

Nemcsak a szakember számára van jelentősége, például annak, hogy Konsztantyin Leontyjev „A pánszlávizmus és a görögök”[Panszlavizm i greki] című cikkét 1873-ban, vagyis az 1870 és 1872 közötti, a bolgár önálló egyházmegyéért  a konstantinápolyi görög egyházi vezetéssel vívott – Leontyjev szerint – testvérgyilkos, egyébként bolgár győzelemmel végződő (bolgár-görög) küzdelem  után írta.[5]

Az „ortodox belviszály” Leontyjevet korábbi elképzelései felülvizsgálatára késztette és e tanulmányában egészen mást mond immár, mint amit korábban állított. Az 1880-as években  közölt írásai pedig majd arról tanúskodnak, hogy pontosan felismerte azt, hogy a különböző szláv nemzeti közösségek külön nemzetek (ez addig - legalábbis az oroszok számára - nem volt egyértelmű). Leontyjevnek nem voltak illúziói sem a pánszlávok feltételezte délszláv, illetve a csehszlovák nemzet egységét illetően. Hasznos lett volna részleteket közölni 1878-as "Templom és egyház" [Hram i cerkov] című tanulmányából. A főként szépirodalmi munkásságáról híres Fjodor Dosztojevszkij ugyanekkor írja politikai cikkeit. Ők ketten tekinthetők a későbbi eurázsiai irányzat szellemi előkészítőinek. Dosztojevszkijnek "Az író naplója"című [Dnyevnyik piszatyelja] folyóiratából viszont a legfontosabb részeket a szöveggyűjtemény – dícséretreméltóan – közli.

Az eurázsiaiak – vagyis az 1920-as években az orosz emigrációban megszülető orosz külpolitikai iskola képviselői az oroszoknak elsősorban nem szláv, hanem "szlavoturáni", tehát kontinentális, vagyis szárazföldi lelkületet tulajdonítottak. Ők lesznek majd azok, akik szakítanak (az európainak tekintett) pánszláv politikával.

Ezekből a nemcsak Magyarországon, hanem az 1990-es évekig Oroszországban is ismeretlen írásokból ad közre igen fontosakat a szöveggyűjtemény.

A fordítók is ezekre az utóbbi években Oroszországban kiadott, illetve újra-kiadott „új-régi” művekre hivatkoznak. Ráadásul a kortárs szerzőktől közölt új tanulmányok is ezek csapásirányán haladnak.

Furcsa és korántsem befejezett diskurzus ez, amelyben a múlt és a jövő egymással felesel. A kötet tanúsága szerint Danyilevszkijnek és Leontyjevnek a hatása napjainkban például nagyobb, mint száz évvel ezelőtt volt. [6]

A szövegeket válogató orosz szerkesztő, Ljubov Siselina állítása az, hogy a „… nemzetpolitika az orosz geopolitika egyik központi témája”.

Változtatva szavainak sorrendjén ugyanolyan igaz következtetésre jutunk, mivel a geopolitika az orosz nemzetpolitika egyik központi témája.

Logikus tehát, hogy a szerkesztők miképp válogattak.

A szlavofilekkel hadakozó nyugatos irányzat alaptézise az 1840-es években az volt, hogy Oroszország csupán elmaradottságában különbözik (Nyugat-)Európától. Ezért érdekes, hogy a szöveggyűjtemény elején az ehhez az irányzathoz tartozó Szergej Szolovjov, Lev Mecsnyikov és Vaszilij Kljucsevszkij írásai tudatosítják a földrajzi tényező döntő befolyását a moszkvai, illetve a pétervári központú állam életére.

Danyilevszkijt a szerkesztő Ljubov Siselina a szlavofilekhez sorolja, de biztos, hogy ezt sokan vitatják majd. Az 1850-60-as évekre a pánszlávok derékhadát valóban a szlavofilek adták, de pánszlávvá vált az 1860-as évek egyik legbefolyásosabb főszerkesztője, a nyugatos Mihail Katkov is, aki népszerűségét a lengyel felkelés idején írt brutális lengyelellenes cikkeivel szerezte. Nemcsak tőle, hanem a többi korai orosz államnacionalistától, így például Alekszandr Sztronyintól sem olvashatunk itt semmit, pedig 1870-ben megjelent "A politika, mint tudomány" [Polityika kak nauka] című kötete – alapmű.

Ráadásul éppen geopolitikai értelemben alapvetően más, mint napjainkig bármelyik a szöveggyűjteményben közölt írás, hisz - Amerika-barátsága mellett - ő egész Európa meghódítására készül, igaz, csak hosszú távon. Rövid távon – orosz kortársai többségéhez hasonlóan - a németekkel való együttműködés híve.

A klasszikus geopolitika megalapítói: a brit Sir Halford J. Mackinder, a svéd Rudolf Kjellén, a német Friedrich Ratzel és a francia Vidal de la Blache a 19. és a 20.század fordulóján írták meg alapműveiket, melyben a földrajzi környezet és a politika viszonyát tanulmányozták.

A szöveggyűjteményben kifejezetten az ő szemléletmódjukat először Venyiamin Szemjonov-Tyan-Sanszkij 1915-ös művében fedezhetjük fel, amelyben részletesen beszél az orosz Távol-Kelet etnikai értelemben vett sérülékenységéről[7], illetve arra talál „meggyőző” érveket, hogy miért van szüksége Oroszországnak Konstantinápolyra, valamint a tengerszorosokra.

Ez a szinte már-már monomániás hevület Dosztojevszkijtől kezdve csaknem mindegyik orosz szerzőre jellemző, és mint alapjában véve pánszláv programmal csak a kötet második felében megszólaló eurázsiaiak számolnak majd csak le vele. A cári rendszer bukása és a bolsevik Oroszország megszületése nélkül ki tudja, hogy sor került-e volna rá.

Ivan Szolonyevics, Pjotr Szavickij, Nyikolaj Trubeckoj, Georgij Vernadszkij és Lev Gumiljov kivétel nélkül gyűlölték a bolsevizmust, mint politikai rendszert. A Szovjetunióból 1922-ben kiutasított monarchista Ivan Iljin például így vall erről: „Az orosz kommunista forradalom… az európai szellemi rothadás gyümölcse.. ..a Nyugat halálos ajándéka volt Keletnek, aztán… az egész világnak.”

Iljinhez hasonlóan szintén fehéremigráns Ivan Szolonyevics, aki Argentínában írja meg majd főművét - az őt megelőző szerzőktől eltérően -, nem tagadja az orosz hódítás tényét: „A hódító országok közül Oroszország az első helyet foglalta el: huszonkétmillió négyzetverszta nem pottyan le csak úgy az égből”, és bár „…a Lenineket és a Sztálinokat … idejében fel kell akasztani”, úgy gondolja, hogy „Sztálin 1947-ben nem tudott másként cselekedni, mint ahogy cselekedett,… Magyarország, Lengyelország vagy a többi kiürítése … azt jelentette volna, hogy Magyarországon, Lengyelországban vagy egyebütt … a kommunista hódítókkal szemben határtalan gyűlöletet tápláló kormányok és hadseregek jöttek volna létre. … Keresztet vethettek volna a világforradalomra és várhatták volna az egész világ kapitalista konszolidációját, … amely végső soron torkon ragadta volna a világforradalmi söpredék orosz osztagát – valamennyi kommunistát, enkávédést, keretlegényt és hóhért”.

Végkövetkeztetése ezek után rendkívül meglepőnek tűnik: „a szovjetek utáni Oroszországnak könyörtelenül centralizált és irgalmat nem ismerő hatalomra lesz szüksége”.

Az eurázsiaiak, akiket úgy ismernek, mint akik főként Szófiában, Belgrádban, Berlinben, Prágában és Párizsban munkálkodtak, és akik létezése kifejezetten az emigránsléthez kötődik, nem gondolkodtak alapvetően másként a szovjetrendszerről, mint az imént idézett szerzők.

Akinek közülük nem volt elég esze, vagy szerencséje, bizony úgy járt, mint a Prágában élő Pjotr Szavickij, aki a cseh főváros felszabadulása után tíz évet töltött különböző szovjet lágerekben, holott a szöveggyűjteményben megjelent írásai lényegében a szovjetrendszer létjogosultságát támasztották alá. A húszas években ugyanazt állítja, amit a bolsevikok: „alaptalan szláv-orosz világról mint kulturális egészről beszélnünk, … (mert) nem szlávok és nem turániak vagyunk, hanem oroszok”. "Az eurázsiaiak érvei" címmel 1933-ban írja: „Az orosz forradalom leszámolt a magát Európának tekintő Oroszországgal… A kommunista hatalom …az egészséges és alkotó eurázsiai hagyományokhoz kapcsolódik azzal, hogy szabadságot és teret ad Eurázsia sok különféle nyelvének a használatához és fejlődéséhez”.

Az orosz történelemben nagy szerepet játszó tatárjárásról – lényegében Nyikolaj Trubeckojjal együtt állítja, hogy -, „tatár uralom” nélkül nem lett volna Oroszország. Sőt, Trubeckoj számára az sem okoz problémát, hogy a moszkvai államot Dzsingisz kán örökösének tekintse. Élesen szemben áll a pánszlávizmussal, amely az oroszosítással együtt (sic!): „a birodalmi Oroszország történelmi hagyományainak teljes elárulása volt”, s a szovjethatalmat  nem tekinti alapvetően másnak, mint a Romanovok „nemzetellenes monarchiáját” megdöntő rezsimnek.

Pusztán az említett idézetek azt a különös ellentmondást érzékeltetik: bár az eurázsiaiaknak nem volt alapvetően ínyére mindaz, ami Szovjet-Oroszországban történt, végkövetkeztetéseikben mégiscsak be kellett látniuk, hogy eredetinek tartott elképzeléseiket a Szovjetunió valósította meg. Nem kis szerepe volt ennek abban, hogy a harmincas években  válságba került az irányzat. Erről itt a kötetben  ismét nem értesülhetünk. Ehelyett olvashatjuk a Trubeckoj-utód – még idejében az Egyesült Államokba emigráló Georgij Vernadszkij illetve a Szovjetunió lágervilágát megjárt Lev Gumiljov jóval később keletkezett, egyébként szintén igen izgalmas tanulmányait.

Siselina nem foglalkozott Vlagyimir Zsirinovszkij észak-dél ellentétpárának megismertetésével, hisz feltételezi, hogy arról a magyar olvasónak fogalma van.[8] Nem ártott volna megemlíteni viszont, hogy az egész orosz geopolitikai gondolkodás újraindításában Zsirinovszkijnak igen erős katalizátor szerepe volt.

A még ma is alkotó Alekszandr Nyeklesza és Alekszandr Zinovjev mellett a könyvben a fiatalnak számító Alekszandr Dugin és a két éve elhunyt Alekszandr Panarin fejtegetései a legérdekesebbek. Az ő munkásságuknak nem kis szerepe van abban, hogy ma már nyugodtan beszélhetünk igazi orosz geopolitikai iskoláról.

Dugin elismeri, hogy összeomlott a szovjet-amerikai bipoláris rendszer, de ennek ellenére amellett tör lándzsát, hogy ilyenre mégis szükség van.

Mackinder frazeológiáját követve az ún. parti területeket kívánja Oroszország szövetségesévé tenni, miközben azt is kijelenti, hogy „Oroszország egyik leglényegesebb geopolitikai igénye a birodalomépítés”.

Szerinte Oroszország az I. és a II.világháborúban „öngyilkos konfliktusba keveredett a saját természetes geopolitikai szövetségeseivel, a kontinentális közép-európai hatalmakkal: Ausztria-Magyarországgal és Németországgal.[9]

Lényegében tehát visszatér ahhoz a korábbi orosz hagyományhoz, melynek lényege, hogy Európát Oroszországnak Németországgal közösen kell felosztania. Az Oroszország és Nyugat-Európa közötti köztes zónát, amiről megállapítja, hogy elsősorban szláv térség, nem érzi a sajátjának.[10]

Míg Alekszandr Dugin főként Európára, illetve – nyilván Zsirinovszkij nyomán - Indiára, addig a filozófus Alekszandr Panarin elsősorban a Keletre, nevezetesen Kínára, Japánra és Indiára koncentrál. Potenciális szövetségesként ugyanis ezekre az államokra számít. Ebben egyébként Vlagyimir Zsirinovszkijtól is különbözik, hisz kijelenti:

„Az új kezdeményezést nem a gazdaságilag szegény Déltől, hanem a szellemileg gazdag Kelettől kell várni.” Az egypólusúvá vált világban veszélyesnek ítéli meg a fogyasztói típusú migrációt, hisz „…a társadalom dinamikus elemei, különösen az elit tagjai levedlik nemzeti hovatartozásukat és úgy viselkednek, mint a világban sikert hajhászva kóborló nomádok…”[11]

A Szovjetunió – Panarin - szerint katasztrófák következtében jött létre és a Nyugattal való szembenállásában a Kelet előretolt hadállása lett, azonban továbbra is a nyugati elv, a „nihilista modernitás rabja” maradt.

Igen izgalmas kérdései közül az egyik: miért nem alkalmas Kína az új normarendszer kezdeményezésére? Az igazi választ Oroszországról adott képe adja meg: ez az az ország, ahol „..együtt van jelen a morális, vallási, értékelvű kihívás és az annak gyakorlati súlyt adó anyagi erő.”

Ami a Közép-Európa jövőjével kapcsolatos fejtegetéseit illeti, érdemes szó szerint idézni: „ … Amíg létezett a Szovjetunió, mely a szuverenitások ellen a „proletár internacionalizmus” nevében követett el merényleteket, addig Közép- és Kelet-Európa országainak nacionalizmusa kommunistaellenes volt. A Szovjetunió széthullása után azonban azonnal liberalizmusellenessé és perspektíváját tekintve az atlantizmus ellenzőjévé vált.”

Huntingtonra is hivatkozik.  Úgy látja, hogy Kelet-Európa az oroszok számára a szláv népekkel együtt elveszett és Közép-Európát Németország fogja összekovácsolni.[12]

Panarin aligha gondolja megalapozatlanul, hogy „… a globális hatalom totalitárius elfajzása összehasonlíthatatlanul nagyobb kihívást jelent az emberiségnek, mint a korábban nemzeti és regionális szinten megjelenő totalitarizmus.”

A válogatás kiválóan tanúskodik arról a kulturális pezsgésről, amely Oroszországban nemcsak a múlt vizsgálatában, hanem a jövő fürkészésében is tetten érhető. Kérdés, hogy - különösen térségünket  illetően - milyen meglepetésekkel tud szolgálni a saját helyét kereső orosz nemzettudat és annak milyen hatása lesz Moszkva politikájára. Még izgalmasabb kérdés, hogyha alapvetően kicsi lehet is a szerepünk abban, hogy befolyással bírjunk rá, megtehetjük-e, hogy nem teszünk lépéseket mondjuk egy a korábbinál aktívabb kisebbségvédő politika érdekében?


 

[1] Ivan Szolonyevics (ld.alább) szóhasználata: az… „Oroszországban a most… tomboló marxista filozófia Németországban és Angliában született”, de „a totalitárius szifilisz ellen senkinek sincs védettsége”.

[2] Igaz, az orosz szerkezeti sajátosságai következtében, a végződések mindig pontosan jelzik a többszörösen összetett mondatokon belül, hogy a mű szerzője mire gondolt, így oroszul nincsenek benne félreérthető mondatok. Magyarul viszont vannak, amit a hosszú mondatok „feltördelésével”, több vonatkozó névmás használatával lehetett volna elkerülni, illetve oldani.)

[3] A pánszlávizmust az 1830-as években kialakított hivatalos népiség, illetve őket követően a szlavofilek képviselői „fejlesztették” doktrínává. Igen fontos szerepet játszott ebben a „munkában” a moszkvai egyetem történészprofesszora, a majdani II. Sándor cár nevelője: Mihail Pogogyin, akinek a hivatalos népiség egyik képviselőjeként a szlavofilekhez is köze volt, hisz a Moszkvityanyin folyóirat főszerkesztőjeként ő közölte cikkeiket.

Ennél is fontosabb azonban, hogy a moszkvai egyetemen a Szláv Nyelvjárások Tanszéke nélküle aligha jött volna létre már 1836-ban. Őt lehet a „modern” orosz pánszlávizmus első apostolaként említeni, és bár kétségtelen, hogy az ő cikkeiből, tanulmányaiból néhány írást 1958 óta olvashatunk magyarul, pánszláv nézeteinek fordítása magyarul még nem jelent meg.

[4] Ekkor egyébként a közvélemény mind Budapesten, mind Szent-Péterváron, illetve Moszkvában kifejezetten háború-, vagyis leszámoláspárti volt.

[5] Amikor is a bolgároknak a Portára támaszkodva sikerült eredményt elérniük, vagyis kiharcolniuk a saját egyházmegyei önkormányzatukat.

[6] Erről tanúskodik  az Oroszország és Európa rendszerváltás utáni több orosz kiadása,  az, hogy nemcsak a két világháború közötti Németországban, hanem  a II.világháború utáni  Egyesült Államokban, sőt a legújabban Japánban  is érdeklődést váltott ki nemcsak Danyilevszkij, és Konsztanyin Leontyjev, hanem Ljudovit Stúr munkássága is.

[7] Idézet Tyan-Sanszkijtól: „A mi viszonyaink között  … a kolonizáció egy fokozatosan keskenyülő, fogazott, keleti végén elvékonyodó és elgyengülő kardra hasonlít, mely beékelődött Ázsia éghajlati értelemben zord északi területei és a sárga faj legnagyobb kiterjedésű államának ősi földjei közé. Minden egyes összecsapáskor … egy ilyen kard hegye nagyon könnyen letörhet.”

[8] Nem minden alap nélkül, hisz az említett politikus „O szugybah Rossziji” című 1993-ban Moszkvában megjelent könyve „Oroszország sorsáról” címmel Budapesten is megjelent az Írás Kiadó jóvoltából, igaz évszám nélkül –, így magyarul is olvasható.

[9] Dugin lényegében leszámol az orosz tradícióban igen kitartó tengerszoros-orientációval és a pánszlávizmussal is: „A szerb követelések támogatása, a Boszporusz és a Dardanellák felelőtlen mítosza…Oroszországot olyan politikai szerep betöltésére kényszerítette,  ami nemcsak hogy nem az övé, hanem egyenesen ártalmára van.

„ A szlavofil geopolitikai utópia Oroszországnak a cárjába, az egyházába és a birodalmába került, és csak az eurázsiai orientációjú bolsevikok eljövetele mentette meg az országot attól, …hogy …regionális hatalommá degradálódjon.”

 

[10] Arra is hajlandó, hogy Nyugat-Ukrajna néhány régiójáról, így Kárpátaljáról is lemondjon. Finnországban viszont a svéd-finn és norvég-finn határon orosz csapatokat állomásoztatna, miközben a balti államokról, Litvániát leszámítva inkább lemondana. Romániát köztes államként kezeli.

 

[11] …akiket kiszipkáznak hazájukból és a hazátlan világelitbe igyekeznek integrálni.”

 

[12] Nagyon jó meglátásai vannak, amikor a globalizálódó világban a hatalom demokratizálódásáról és legitimizációjának problémájáról ír: " A globális hatalom szintjén ezek a problémák megoldatlanok. Ez a hatalom önhatalmúan alakul, az erőviszonyok elve(és részben a "hidegháború" következményei) szerint  és nem tekinthetjük sem demokratikusnak, sem legitimnek.

…Megoldatlan a hagyományos nemzeti hatalom (szuverenitás) és a formálódó globális befolyási övezet-megosztás elméletileg sem világos kérdése is", ami mellett még a káosz, az anarchia fogalma is létezik, s ennek következtében a társadalmakba az "új barbárság" erői furakodnak be.