Észtország és Finnország a geopolitikai elképzelések tükrében 1917-1946 között

Készítette: Mátyási Koppány

Eötvös Loránd Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar

Történelem szak, V. évfolyam

TÖ-261.08 - Az orosz geopolitikai gondolkodás kialakulása

Szemináriumvezető: Gecse Géza

Budapest, 2005. november

Előszó és előzmények

Az esszé címében megjelölt időszak igen jelentős helyet foglal el a két ország történelmében.  Finnország és Észtország ekkor nyerték el először teljes függetlenségüket Európa eme északi térségében. Nemzetté válásuk szervesen belekapcsolódott a 19. századi európai nemzeti ébredések sorozatába. Az I. világháború után amúgy is igen sok hajdani állam nyerte vissza függetlenségét, mint például Lengyelország, vagy nyerte el azt történelme során először. Az első nagy háború során nagyobb egységek felbomlottak és új államalakulatok jöttek létre, szerte Európában.

A térségben három jelentősebb nagyhatalom küzdött a hegemóniáért. A Baltikumban először a német lovagrend jelent meg, a balti területeken a német „bárók” testesítették meg a vezető réteget. A német lovagrend hanyatlásával és a svéd nagyhatalom felemelkedésével Svédország mind a Baltikum, mind Finnország területének urává vált. Utolsóként jelentkezett a térségben a Nagy Péter vezette Oroszország. 1721-ben megszerezte az észt területeket, majd 1809-ben Finnország is orosz terület lett. A megjelenésüket követő egy évszázad alatt az oroszok hegemóniát tudtak kialakítani a térségben, a területek belső viszonyaiba azonban nem tudták átültetni az orosz államberendezkedést. Észt földön továbbra is a német arisztokrácia, míg finn területen a svéd nemzetiségű előkelők voltak a hatalom birtokosai. Finnországban az orosz időszak alatt mindvégig az 1772-ben íródott svéd alkotmány maradt érvényben, a terület meglehetősen nagy autonómiát élvezett az Orosz Birodalmon belül.[1]

Felvetődik a kérdés, hogy miért voltak ennyire fontosak ezek a területek a nagyhatalmak számára, miért nem csatolták szervesen az Orosz Birodalomhoz a területeket. De továbbmenve, miért nem alakult ki önálló, nagy jelentőségű államalakulat a térségben, miért csak a nagyhatalmak tartományát képezték a finn és az észt területek.

Kezdetben a Balti-tenger keleti medencéje elsősorban kereskedelme miatt volt fontos, a későbbiekben az oroszok tették stratégiai kérdéssé a térség birtoklását. Oroszország számára védelmi szempontból volt nagy jelentősége annak, hogy nyugati irányú tengeri kijutását és fővárosának védelmét ezekkel a területekkel garantálja.

Hogy miért nem alakultak ki stabil, független államok a térségben, erre a választ a nagyhatalmak vetélkedése adta meg. A terület Európa eme szegletének a középpontjában fekszik, mindig volt a közelében legalább egy nagyhatalom, akinek a terjeszkedési elképzelései között szerepelt a térség feletti uralom. A történelem során sohasem adódott egy olyan pillanat a 20. század elejéig, amikor mind a három a térségben érdekelt nagyhatalom egyszerre gyengült volna meg és a térség népei ki tudták volna harcolni függetlenségüket.

Ez a finnek és az észtek számára kedvező pillanat az első világháború után jött el. Hogy a két ország függetlenné tudott válni, abban nagy szerepet játszott Németország és Oroszország kifulladása a háború után, a korábbi svéd nagyhatalmi elképzelések pedig már nem voltak olyan jelentősek, mint korábban. Németország és Oroszország azonban sohasem gyengült meg annyira, hogy érdektelenné vált volna a térség iránt.

Hogy hogyan tudott a két ország a két világháború között önálló államiságot teremteni és a két hatalom között egyensúlyozni, fogja vizsgálatom tárgyát képezni.

Az önálló államiság elnyerése

Finnország kezdetben jelentős önállóságot élvezett az Orosz Birodalmon belül, ez leginkább a korábbi svéd vezető rétegnek kedvezett, akik hatalmukat továbbra is fenn tudták tartani. A svéd lakosság semmiképp sem akart a többségi finn társadalom részévé válni, ez a fajta svéd-finn ellentét a korszakban mindvégig fennmaradt. Az oroszosítás a 19. század végén kezdődött el, II. Miklós megpróbálta felszámolni a finn autonómiát. Az orosz-japán háború átmenetileg visszavetette az oroszosítási törekvéseket. Finnországban nagy figyelemmel kísérték az eseményeket és amikor a külpolitika vereséget szenvedett, annak hatásai Finnországba is elértek. II. Miklós 1906-ban visszaadta Finnország kiváltságait, a cár általános és egyenlő választójogra és egykamarás országgyűlésre tett javaslatot. 1906-ban, Európában az elsők között a nők is választójogot kaptak.[2] Az első világháborúban a cári Oroszország felbomlott, a központi hatalom gyengeségét a birodalom határain élő nemzetek is igyekeztek kihasználni. Az 1917. októberi eseményekre és a kialakuló bizonytalan helyzetre válaszul a finn parlament magának követelte a legfőbb hatalmat finn területeken és erre válaszul Pétervárról semmilyen retorzió nem érte a finneket. 1917. december 6-án a gyűlés Finnországot független, önálló állammá nyilvánította.[3] A bolsevik Oroszország elsőként ismerte el Finnországot, de bíztak abban, hogy a forradalmat sikerül majd Finnországra kiterjeszteni.

Finnország független lett, de továbbra sem került ki Németország és Szovjet-Oroszország érdeklődési köréből. A két ország igyekezett saját „finnjeit” támogatni a kitört polgárháborúban. A fehéreket a németek támogatták, a vörösöket a bolsevikok. 1918-ban a német támogatás még mindig erősebbnek bizonyult, mint az orosz, így a fehérgárdisták kerültek erőfölénybe. Ennek nem elhanyagolható szerepe volt abban, hogy a kommunista hatalomátvétel Finnországban elmaradt, 1919-ben köztársasági alkotmányt fogadtak el. Oroszországgal nézeteltéréseiket a tartui békében rendezték 1920-ban. Szovjet-Oroszország elismerte Finnországot a békében, Petsamon keresztül kijáratot biztosított számára a Jeges-tengerre, de a Pétervár védelmében rendkívül fontos területeket Kelet-Karéliából megtartotta.[4]

Észtországban a 19. század végén egy időben jelentkezett az oroszosítási kísérlet és az észt nemzeti eszme megerősödése. Észtország, bár svéd főség alatt is volt, mégis a német elem maradt mindvégig domináns, az észt nép törekvései legalább annyira irányultak a balti „bárók”, mint az oroszok ellen. Az 1905-ös oroszországi események észt területen is tovább gyorsították a társadalom önszerveződését.

A döntő változást észt területeken is az első világháború és az októberi forradalom hozta meg. Már 1917. februárjában az orosz események hatására a balti államok autonómiát kaptak, az észt tartományi tanács, Maapäev 1917. novemberében a legfőbb állami szervvé nyilvánította önmagát.[5] Az észt társadalmon belül nagyon eltérő nézetek voltak a terület további sorsáról. Az észt bolsevikok nem törekedtek önállóságra, a moszkvai bolsevik hatalommal keresték a kapcsolatot. Egy másik csoport Németországgal keresett volna kapcsolatot, de jelentős erőt képviseltek a függetlenség pártiak is. 1917. novemberében lezajlott egy választás melyen 40 százalékot a bolsevikok szereztek meg, 40 százalékot a jobboldal.[6] 1917 végén Észtországban a hatalom a bolsevikok kezében volt, az 1918. eleji német támadás Oroszország ellen azonban az észt területen is megváltoztatta az erőviszonyokat. 1918. februárjában megszállták a német csapatok a Baltikumot, de még Tallinn bevétele előtt az észtek kikiáltották a független Észtországot.[7] Németország nem ismerte el a független észt államot. Az észtek újból német főség alá kerültek, azonban a világháború végén kénytelenek voltak kivonulni a Baltikumból is a németek. Hogy mennyire bizonytalan volt ekkor a helyzet, a németek távozását követően a szovjetek ismét megjelentek az észt területeken. Észtország ekkor már függetlenségéért küzdött, bár sokan voltak akik szívesen csatlakoztak volna a bolsevikokhoz. Laidoner tábornok vezetésével megszervezték az észt hadsereget és önkéntesek érkeztek a frissen függetlenedett Finnországból és Svédországból. Hogy 1919. februárjára kiűzték a szovjeteket, abban nagy szerepe volt a brit támogatásnak is.[8] A szovjetek elűzése után a németek ismét megpróbálták a Baltikumot német érdekszférába becsatolni, az általános fegyverszüneti megállapodás ellenére. Rüdiger von der Goltz vezetésével birodalmi és helyi balti németek Lettország felöl akarták Észtországot elfoglalni, ez volt a Landeswehr-háború. 1919. júniusára a németeket is sikerült kiűzni az országból.[9] Észtország Oroszországgal Tartuban kötötte meg a békét 1920. február 2-án, a béke alapján Oroszország elismerte Észtországot és jóvátételt is fizetett számára.

Az 1917 és 1920 közötti események is jól mutatják, mennyire fontos volt a két terület stratégiailag a németek és az oroszok számára. A két nagyhatalom helyzete a térségben nagyban függött attól, hogy az észt és a finn társadalom részéről mekkora támogatásban részesül. A két nép számára az első rangú cél a függetlenség elérése volt, a két nagyhatalom közül pedig inkább Németország élvezett nagyobb támogatást a térségben, de látható, hogy a bolsevikok mögött is tömegek álltak. A két nép történelmében szomorú tény, hogy függetlenségüket egy polgárháborús állapot során sikerült csak elérni.

Észtország és Finnország a két világháború között, a két nagyhatalom vonzásában

A két terület elnyerte függetlenégét, azonban mind Helsinkiben, mind Tallinnban egyaránt úgy gondolták, hogy nemzetközi helyzetük nem elég biztos, ezért mindkét állam igyekezett hatékony nemzetközi garanciákat keresni. Észtországot és Finnországot a tartui béke után szinte majdnem minden állam elismerte. Finnország 1920-ban, míg Észtország 1921-ben a Nemzetek Szövetségének (röviden a Népszövetségnek) tagja lett. Finnország ugyan kezdetben az Åland-szigetek miatt szembekerült Svédországgal, és kénytelen volt magas szintű autonómiát adni a sziget svéd lakóinak.[10]

A frissen megalakult balti államok létre akartak hozni egy szövetséget, egy balti antantot, amelyben Finnország és Lengyelország is képviseltette volna magát. Ez a kezdeményezés azonban a lengyel-litván ellentéten elbukott. 1934-ben mégis sikerült megkötni Genfben a balti antant egyezményt, de a szövetség erőtlen maradt.[11]

A Szovjetunió a 20-as években döntő mértékben belügyeivel foglalkozott, szomszédainak megnemtámadási szerződéseket ajánlott, Finnország és Észtország is 1932-ben megállapodott a Szovjetunióval.[12]

Észtország Nagy-Britanniával is igyekezett előnyös kapcsolatokat kialakítani, azonban a szigetország nem mutatott kellő érdeklődést a térségben, a legfontosabb kérdésekben természetesen azért képviseltette magát, - például garantálta az Åland-szigetek demilitarizáltságát - az 1935-ös flottamegállapodásban viszont már a német flotta érdekszférájának nyilvánította a Dániától keletre fekvő területeket.[13] A német orientáció leginkább a kereskedelemben nyilvánult meg.

A Szovjetunió kis mértékű visszaszorulásával egyértelműen a német elem kezdett újra teret nyerni a térségben. A két hatalomhoz való viszony jól tükröződött a belpolitikában. A baloldali pártokat mindkét országban szigorú tekintettel figyelték. Finnországban a szociáldemokrata pártot engedélyezték, de a kommunista pártot betiltották 1930-ban.[14] Észtországban 1924-ben egy puccskísérlet után betiltották a kommunista pártot. A történelmi múlt miatt a baloldaliság a két országban egyet jelentett a Szovjetunió támogatásával és a bolsevik hatalom megteremtésére való akarattal.

A jobboldali pártokat kevésbé nézték gyanús szemmel, azonban itt is megjelentek radikális elemek. Finnországban a szélsőjobboldali, elsősorban antikommunista eszmék a Lapua mozgalomban öltöttek testet. Észtországban megalakult a vaps csoportosulás, melyhez sok tekintetben mintát a Lapua adott.[15] A Lapuat és a vapsot mindkét országban sikerült visszaszorítani, bár jelentőségük igen nagy volt, Észtországban például az új alkotmányról a vapsok javaslata alapján szavaztak és fogadták el azt. Észtországban, 1934-ben Päts puccsot hajtott végre, a vapsok szervezetét feloszlatta, féldiktatórikus rendszert vezetett be.

Finnország és Észtország a két nagyhatalom közötti egyensúlyozás mellett saját nemzeti identitását is igyekezett erősíteni, melyben nagy szerepet játszottak a nemzeti egyetemek, Észtországban a hagyományos dalosünnepekkel is a közösségi érzést kívánták erősíteni. A két országban végrehajtott földreformok a svéd illetve német arisztokráciát igyekeztek kiszorítani, és saját népüknek előnyösebb helyzetet biztosítani. Mindezen törekvések mellett mindkét államban megjelent a kisebbségek iránti tolerancia. Az 1920-as évek elején a két finnugor államban a lakosság 88 százalékát alkotta a többségi nemzet, Finnországban a svéd kisebbség a lakosság 11 százalékát tette ki, Észtországban az orosz kisebbség számaránya 8 százalék volt.[16] A nemzeti kisebbségek irányába megnyilvánuló tolerancia kulturális szinten jelent meg, a nyelvhasználat és az iskolák belső autonómiája terén, 1925-ben Észtországban a kulturális autonómiát törvénybe iktatták.[17]

A két világháború között a két állam igyekezett friss államiságának belső és külső feltételeit stabilizálni, azt azonban mindenesetre továbbra is tudták, hogy Németország, illetve Szovjet-Oroszország nem fog közömbösen viseltetni a térség iránt.

Az államiság elvesztése Észtországban és megtartása Finnországban

A Balti-tenger keleti medencéjének új államai számára biztonságukat alapvetően fenyegette az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum. Finnország és Észtország is a szovjet érdekszférába került a titkos záradék alapján. A szovjetek szigetek átadását követelték Finnországtól katonai támaszpontok céljából, amikor ezt a finnek megtagadták, 1939. november 30-án megtámadták Finnországot. A téli háborúban a finnek - jobban alkalmazkodva a körülményekhez - a szovjeteket sokáig fel tudták tartóztatni. A szovjet támadás nemzetközi, elsősorban angol, francia és svéd beavatkozást váltott ki, ez a nemzetközi szimpátia a finn nemzet iránt a későbbiekben is megmaradt és sorsdöntőnek bizonyult a finnek számára.[18] Az 1940-ben megkötött békével Finnország jelentős területeket vesztett, de önálló maradt. A későbbiekben Finnország csatlakozott az antikomintern paktumhoz, német csapatok érkeztek Finnországba és a finnek bekapcsolódtak a Szovjetunó elleni háborúba. A finn hadsereg élén Mannerheim állt. Az 1867-ben született tábornagynak – aki a függetlenségi harcok során a fehéreket vezette, később köztársasági elnök volt – rendkívül nagy volt a tekintélye a katonák között. Hogy Finnország csatlakozott a Szovjetunió elleni harchoz, de önálló hadvezetését meg tudta őrizni, az leginkább Mannerheim érdeme volt.

1944-ben aztán ismét szovjetek harcoltak finn földön, ezt a finnek „folytatólagos háborúnak” nevezik. 1944-ben Mannerheim fegyverszünetet kötött a szovjetekkel és a finnek szovjet segítséggel kiűzték a németeket Finnország területéről.[19] A finn átállás a szövetségesek oldalára, a németek ellen fordulás a későbbiek során nagyon hasznosnak és megfelelő érvelési alapnak bizonyult az önálló finn államiság fenntartása mellett.

Észtország sorsát a szovjet-náci paktum alapjában véve eldöntötte. A Szovjetunió katonai bázisokat kívánt létesíteni a balti államok területén, kölcsönös segítségnyújtási szerződés alapján. A szovjet vezetés ultimátumot intézett a balti államok vezetőihez, hogy országukban szovjetbarát kormányok alakulhassanak. Päts kezdeményezésére 1940. nyarán a Vörös Hadsereg harc nélkül vonult be Észtországban, megalakult az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság és 1940. augusztus 6-án a Szovjetunió része lett Észtország.[20] Hogy az észtek nem nehezítették meg a szovjetek bevonulását, abban szerepet játszhatott Finnország példája, a szovjetekkel szembeni ellenállás nem sok sikerrel kecsegtetett az észtek számára sem 1940-ben.[21] Sztálin megbízottja Zsdanov volt, aki elkezdte kiépíteni a szovjet rendszert Észtországban. Az észt hadsereget a Vörös Hadsereg állományához csatolták.[22]

1941 újabb fordulatot hozott a térségben, a németek a Baltikumot is elfoglalták és a Német Birodalom részének nyilvánították. A német benyomulással párhuzamosan a spontán módon szerveződött észt csapatok is igyekeztek a szovjet erőket visszaszorítani. Azokon a területeken, ahol a Vörös Hadsereg létszáma kevesebb volt, ezek az észt csapatok is sikeresek tudtak lenni, az észt történetírás ezt a spontán, nemzeti fegyverfogást nevezi Nyári Háborúnak.[23]  Bár voltak, akik felszabadítóként üdvözölték a német csapatokat, a náci hatalom semmivel sem hozott előnyösebb helyzetet az észtek számára, mint a szovjet uralom. A nácik létrehozták az Észt Légiót. Ez kezdetben önkéntességi alapon történt, de a későbbiek során is csak 5300 katonát sikerült besorozniuk 1943-ra, 1944-re viszont már 50-60 ezer észt harcolt német kötelékben.[24] 1944-re a szovjet seregek újra elfoglalták Észtországot. A szovjet bevonulást német visszavonulás előzte meg. Az átmeneti időszakban észt politikai körök kísérletet tettek az Észt Köztársaság helyreállítására, a tallinni várdombon lévő bástyára észt zászlót húztak.[25] A Vörös Hadsereggel sok észt katona is érkezett, a szovjet seregben orosz területeken élő észtek is szolgáltak. Sok észt átszökött inkább a német-észt sereghez a Vörös Hadseregből. 1944-ben más kötelékben harcoló észtek kerültek szembe egymással a csatatéren.

Észtország ismét a Szovjetunió része lett a másik két balti állammal együtt. Sokan voltak azonban akik nem fogadták el a kialakult helyzetet, többen elhagyták az országot, de általános harc vette bontakozott ki a lehetséges hadieszközök felhasználásával. Az „erdei testvérek” néven híressé vált mozgalom az 1950-es évek közepéig hajtott végre szabályos katonai akciókat, a lakosság jelentős része is támogatta őket. Ez a 15 ezer fős felfegyverzett tömeg azonban rendre egyénileg működött, nem hangolták össze tevékenységüket.[26]

A szovjet vezetés tisztában volt azzal, hogy Észtországban megbízható politikai vezetőkre van szükség, ezért a legfontosabb posztokra oroszokat, vagy oroszországi észteket ültettek, 1952-ben a minisztertanács 26 tagjából 17 oroszországi észt volt, míg 9 orosz.[27]

1947-ben Párizsban Finnországgal is békeszerződést kötöttek, az ország függetlenségét megtarthatta, de 300 millió dollár jóvátételre kötelezték 6 éves határidővel. A finn államnak a Helsinki közelében fekvő Porkkala szigetét is át kellett adnia a Szovjetuniónak. Finnország helyzete igen sajátságos semlegesség volt a második világháború után. A finnek igyekeztek viszonyukat a Szovjetunióval normalizálni, 1947-ben visszautasították a Marshall-segélyt, majd 1948-ban barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötöttek a Szovjetunióval.[28]

Észtország Finnországgal összehasonlítva sokkal több mindent veszített. 1944-ben függetlenségét elvesztette, mely mindösszesen még 25 évig sem állott fenn, jóvátételt nem kellett ugyan fizetnie, de a területet megszálló szovjet csapatok által elvitt tárgyak értéke drágábbnak bizonyult, mint egy esetleges jóvátételi fizetési kötelezettség lett volna.

Konklúzió

A két országban meglévő függetlenségi ambíciók mellett a két nagyhatalom mindvégig törekedett, hogy a régió két országát hatalmuk alá vessék. A két nép szempontjából az első világháború nagyon szerencsésen zárult, a bolsevik hatalomátvétellel és a német vereséggel, mindkét korábbi nagyhatalom sokat vesztett korábbi erejéből. Fontos azonban látni, hogy az adott országok társadalmai sem alkottak monolit egységet, a polgárháborús jelleg a két állam függetlenségének elnyerését végigkísérte. A függetlenség mellett viszont inkább még mindig a német hatalmat viselték „szívesebben” mind az észtek, mind a finnek, a szovjet hatalmat sokkal agresszívebbnek tartották.

A fő kérdés az azonban az, hogy Finnországnak miért sikerült függetlenségét megőriznie, míg Észtországnak nem. A második világháború utáni állapot összetett volt. Finnország függetlensége az ország méreteinél fogva is sokkal fontosabb volt a nyugatiak számára, mint Észtországé. Másik fontos momentum volt, hogy a finnek 1939-ben nem fogadták el ellenállás nélkül a szovjet hatalmat, nem úgy az észtek 1940-ben, ez a szabadság iránti vágy is nagyobb szimpátiát ébresztett a finnek iránt.

Más volt a két nép viszonya is a két nagyhatalomhoz, Németországhoz és a Szovjetunióhoz. Az észtek 1941-ben a németeket felszabadítóként fogadták és utána többségükben velük harcoltak, a finnek csatlakoztak a németekhez, de önállóak igyekeztek maradni, és jó időben tudtak fegyverszünetet kötni a szovjetekkel, utána a németeket együtt űzték ki Finnországból, ezt a szovjetek sem hagyhatták figyelmen kívül.

A két ország ma teljes függetlenséget és önállóságot élvez, bár fekvésük nem változott, mégsem veszélyezteti semmi alapvetően biztonságukat. Érdekes azonban, hogy ma nem katonai törekvések, hanem alapvetően gazdasági érdekek befolyásolják a térség fejlődését. Az észt gazdaságban ma a svéd és a finn tőke a domináns, ezzel létrehozva nagyon erős köteléket Finnország és Észtország között.

Bibliográfia és felhasznált irodalom

Csekey István (1926): Az Észt Köztársaság alkotmánya és a Baltikum világpolitikai helyzete; Franklin Társulat, Budapest

Dolmányos István ( 1972): Finnország története; Gondolat Kiadó, Budapest

Galántai József (1989): Trianon és a kisebbségvédelem; Maecenas Kiadó, Budapest

J. Hampden Jackson (1938): Finland; George Allen & Unwin Ltd., London

Eino Jutikkala – Kauko Pirinen (2004): Finnország történelme; Kairosz Kaidó, Budapest

M. Laar – L.Vahtre – S.Vahtre – H. Valk (1999). Észtország története; Berzsenyi Dániel Főiskola, Szombathely

szerk. Németh István (2005): 20. századi egyetemes történet; Osiris Kiadó, Budapest

Tore Modeen (1991): The Åland Islands Question; In: szerk. Paul Simon: Ethnic Groups in International Relations; New York University Press

Toivo U. Raun (2001): Észtország története; Csokonai Kiadó, Debrecen

Krónika kézikönyv – Európa (2001); Magyar Könyvklub, Budapest

1850-1918. National awakening – www.estonica.org, letöltve az Internetről, 2004. november 5-én: http://www.estonica.org/eng/prindi.html?menyy_id=97&kateg=43&alam=61

1918-1940. Republic of Estonia, www.estonica.org, letöltve az Internetről, 2004. november 5-én: http://www.estonica.org/eng/prindi.html?menyy_id=98&kateg=43&alam=61

1940-1992. Soviet era and the restoration of independence; www.estonica.org, letöltve az Internetről, 2004. november 5-én: http://www.estonica.org/eng/prindi.html?menyy_id=99&kateg=43&alam=61