Bevezető
Valamikor a jelcini időkben részt vettem egy konferencián Moszkvában, amelynek során felmerült az oroszországi nemzetiségek kérdése. Az akkori Nemzetiségi Minisztérium egyik főosztályvezetője felállt, és előadta az akkoriban elfogadott narratívát. Emlékezetből idézem az illetőt: „Oroszország sohasem volt agresszív birodalomépítő hatalom, hanem elfogadta, hogy más népek belépjenek az orosz birodalom kötelékébe. Így a történelem során, úgymond, Oroszország begyűjtött különféle nem orosz népeket.” Hát igen. Egyesek bélyeget gyűjtenek, mások népeket. Később elmeséltem a történetet egy ukrán ismerősömnek, aki ennek hallatára dühében csaknem felrobbant.
Gecse Géza könyvében szépen leírja az orosz birodalmi gondolkodást, és ennek az egyik fő ismérvét, a birodalmi szándék tagadását. Bármilyen nagyságú területet hódított meg a cár, illetve a cár kommunista utódai, ezt kivétel nélkül jószívűségből tették, rossz szándék nélkül, és természetesen azok, akiket a nagylelkű oroszok befogadtak, kivétel nélkül hálásak voltak az uralkodónak, beleértve a közép-európaiakat 1945 után.
Ennek egy komoly következménye lett: az orosz közvélemény és még az értelmiség jó része sem igazán értette meg – nem is nagyon érthette meg – az 1991-es birodalomvesztés jelentőségét, pontosabban annak a nem orosz olvasatát, hogy az utóbbiak számára ez valódi (nem kommunista típusú) felszabadulás volt. Orosz (birodalmi) szemmel nézve ezek a Szovjetuniót cserbenhagyó népek a lehető legmagasabb fokú hálátlanságot tanúsították azzal, hogy kikiáltották függetlenségüket. A hálátlanság vádja valamennyire a Nyugatra is kiterjed. E nézetek szerint Oroszország eddig kétszer mentette meg az európai civilizációt: Napóleontól és Hitlertől, arról nem is szólva, hogy a 21. században Oroszország ismét felvállalta ezt a civilizációmentő szerepet az Iszlámmal szemben. Valóban, nehéz megszabadulni a birodalmi beállítottságoktól – gondoljunk csak az angolok globális külpolitikájára.
Az orosz birodalmi eszmét tehát komolyan kell vennünk, ahogyan ezt Gecse Géza is teszi, mert ahelyett, hogy megszűnne, újabb és újabb formát öltve áthatja, átfesti az orosz külpolitikát, az orosz gondolkodást a külvilágról, magával hordoz különféle előítéleteket a nem orosz világgal, kiváltképpen a volt orosz birodalom népeivel szemben. Érdekes eleme ennek az eszmének a viszonylagosság, a kölcsönhatások szerepének teljes kizárása: az, hogy az orosz birodalom magába integrált volna külső hatásokat, befolyásokat, egyszerűen elképzelhetetlen, illetve ebben az eszmevilágban létezik egy vegytiszta orosz identitás, amelyet veszélyeztet a másság, a más kultúrák elképzelése a világról.
E tisztaságkultusz eredete – a tisztaság fogalmát itt antropológiai értelemben használjuk – többszintű. Egyik oldalról fontos szerepet játszik az orosz állam történelmi tapasztalata a külvilággal szemben: ez mindig is egyszerre számított veszélyforrásnak és vonzerőnek. Gondoljunk csak Nagy Péter cár reformjaira, modernizációs kísérletére, amelyet a mai napig is befolyásos szlavofil gondolkodás mint idegen (beszennyeződött) elemet, az orosz tiszta létet megfertőző hatást elvet. Valóban Moszkvából, Szent-Pétervárról nézve voltak is ilyen veszélyforrások, például a lengyel, illetve a fent említett francia és német behatolások.
A Nyugatot, a Nyugat által kitermelt technológiai fölényt azonban kezelni kellett, az Orosz Birodalom nem vághatta el magát hermetikusan a külvilágtól, így a befogadás dilemmája egyfolytában napirendre került és kerül. Ez mindig súlyos következménnyel jár: mit vegyünk át, mi az, ami nélkülözhetetlen a túlélés szempontjából, ami nem hoz magával visszafordíthatatlan változást a mi létünkben? Erre a megalapozott válasz egyértelműen az, hogy ez lehetetlen, mivel az orosz lét saját narratívája a külső hatásokat negatív tényezőként fogja fel, és a változatlanság, az elképzelt, bár autentikusnak megélt „tisztaság” iránti vágy állandó feszültségben él a külvilággal, annál is inkább, minthogy ez a külvilág egy dinamikusan változó kultúrát – a legtágabb értelemben vett kultúrát – termel ki.
Ha azonban mindent kizárunk, akkor nem tudjuk létünket, világunkat, értékeinket saját tisztaságukban oltalmazni, tehát csak óvatosan, a legszükségesebbet vegyük át, a feleslegest szűrjük ki, mert az nem a miénk, és nem is lehet az. E folyamat következménye egy hibrid képződmény, amelyet vagy elfogadunk vagy nem, de a valóság része. Az orosz hibrid sok tekintetben ebből áll: a technológia átvétele megtörtént – ezt nevezte Herzen a „Dzsingisz kán sürgönnyel” szindrómának – de mellette fennmaradnak, újratermelődnek az újítással szemben álló folyamatok, mint például a szlavofil eszme.
Egy másik forrása az orosz birodalmi eszmének az Ortodoxia, az ortodox vallásból átértelmezett tanítások és tanulságok. Az ortodox vallás által vallott világnézet központi eleme az evilágiság egyesítése a másvilágisággal, a fizikai és a metafizikai elemek egyesítése, illetve a harmónia megteremtése. Ugyanakkor, ellentétben a nyugati kereszténység felfogásával, az Ortodoxia számára az evilágiságban történtek leértékelődnek, csaknem mellékes szerepet kapnak, elsősorban ami az okozatiságot, az etiológiát illeti. Az események így vagy úgy lezajlanak, ezeket befolyásolni, alakítani nem nagyon lehet, tehát a célkitűzés és az eszköz közötti, a nyugati gondolkodásban hangsúlyos különbség elhalványodik. Egyszer egy olasz Szovjetunió-szakértő ezt találóan így fogalmazta meg: „Az oroszoknál gyengén működik a strukturális elemzés."
Az orosz kultúra megvédése a külvilág fenyegető hatásaitól és a harmónia fenntartása együttesen felülírják a nyugati felvilágosodás racionalitásának elemeit, illetve szigorú szűrőként működnek a külső befolyásokkal szemben, mindezt az „orosz különút”-féle narratívákkal legitimálva. Világviszonylatban az orosz példa strukturálisan sok tekintetben hasonlít a többi későn modernizáló országra, azzal a különbséggel, hogy az orosz gondolkodás, illetve birodalmi eszme nem fogadja el az ebből származó alárendeltséget, illetve azt, amit alárendeltségnek tart.
Az orosz területiség lényege szintén különbözik a nyugati paradigmától: egyrészt a távolságok összehasonlíthatatlanul nagyobbak, másrészt a népsűrűség jóval alacsonyabb. Leegyszerűsítve: több volt a föld, mint az ember, az ember nagyobb gazdasági jelentőséggel rendelkezett mint a föld, ezért olyan uralmi rendszert kellett létrehozni, amely kifejezetten az embereket felügyelte. Ez az alapja a hagyományos orosz álláspontnak, amely szerint az alattvalóval úgy bánhat az uralkodó, ahogyan az neki tetszik, gondoljunk csak a Vörös Hadsereg stratégiai elképzelésére, amely szerint a végcélhoz képest az emberáldozat másodlagos szerepet játszik.
Biztonságpolitikai, illetve birodalmi szempontból 1991 valóban katasztrófát hozott az orosz történelemben, ahogyan ezt Putyin is említette, orosz felfogásban legalább is: nem elég, hogy a szent, helyesebben szakralizált birodalom szétesett, de ráadásul az újonnan létrejött környező államok nem hajlandók elfogadni Oroszország területi-politikai felsőbbségét, lásd a balti államokat és Grúziát, amelyek egy atlanti stratégiával kacérkodnak. Micsoda szemtelenség! Az, hogy ezeknek az új államoknak esetleg saját, az orosztól eltérő érdekeik lennének: elképzelhetetlen, főleg amikor Ukrajnáról van szó. Veszedelmesen kikezdik a szent harmóniát, az orosz közösségi elvet, a szobornosztyot e korábban begyűjtött népek.
a School of Slavonic and East European Studies, University College London volt professzora, az Európai Parlament Néppárti Frakciójának képviselője