A Magyar Rádió átalakításával foglalkozó írásomra Cs. Kádár Pétertől érkezett az első reflexió. (Aztán eltűnt..., szeptember 28.) Úgy kezdte, hogy már megint nem írok igazat, adós maradt azonban azzal, hogy korábban mikor követtem el ugyanezt. Szerinte - állításommal szemben - Such György elnöki pályázatát egy rövid néhány naptól eltekintve nem lehetett olvasni. Ehhez képest az mind a mai napig hozzáférhető.
Az érintett szíves közlése alapján tudatom: a pályázat teljes szövege az intézmény belső hálózatán a pagoda.hu-n olvasható ma is. Nagyjában-egészében ennyire vehető komolyan Cs. Kádár. Sajnálatosan úgy gyakorol kritikát, hogy nem hallgat rádiót: hiányolja a Petőfi adóról a sportműsorokat és a könnyed hangvételű magazinokat, miközben ezek bizony léteznek. Talán nem akkor és nem úgy, ahogy Cs. Kádár helyesnek találná, mégis szólnak ezek a műsorok. Vádak, düh, féligazságok és tájékozatlanság - ezekkel nehéz vitatkozni.
Egészen más hangot üt meg Gecse Géza; (Súlyos, fekete folt, október 4.) elemzése azt látszik igazolni, hogy a múlt megítélésében és az annak nyomán kényszerűen megteendő intézkedéseket illetően nagyon különbözik az álláspontunk. Másképp látjuk a rádiós piacot is: Gecse Géza szerint az a kijelentésem, hogy ma már nincs olyan rádió, amelyik mindenkihez képes lenne szólni, csak a kereskedelmi rádiókra igaz. Ez kétségkívül szakmai kérdés, amelyet viszont mi nem tudunk magunk közt eldönteni. El kell olvasni a médiafogyasztási szokásokra vonatkozó elemzéseket, s utána beszélni vagy írni. Ami azt illeti, engem zavarnak az idevágó ismereteim, mert nem láttam egyetlen olyan szociológiai munkát vagy tömegkommunikációs kutatási eredményt, amely ne az általam leírtakat támasztaná alá. A személyes beszélgetésekre alapozott tapasztalatok hihetetlenül fontosak, hiszen az alkotó ember számára azok jelentik a visszacsatolást - Gecse Géza érzékelhetően ezekre támaszkodik vitánk több pontján -, mindazáltal az effajta megnyilvánulásokat figyelembe veendő, de nem meghatározó jelzésként lehet csak kezelni. Nem értek egyet az ismétlések funkcióját és jellegét elmarasztaló megjegyzéseivel; nem értek egyet a bejelentkezésre tett kritikájával - "emeregy, hahaha" -, minthogy ez ízlésbeli kérdés is; megalapozatlan az a megállapítása, hogy "nem sikerült megállítani a Kossuth térvesztését", hiszen nincs erre vonatkozó érvényes tudása (mérések szerint éppenhogy nő a Kossuth hallgatottsága, de még ez az adat is óvatosan kezelendő); s persze nem értek egyet azzal sem, hogy átgondolatlan volna az új műsorstruktúra. Ez utóbbi körben nincs közmegegyezés, és nem is lehetséges konszenzust kialakítani: ahány rádiós, annyi struktúra, de az elnök azért elnök, hogy döntsön, és következményeivel együtt vállalja döntését. Amíg be nem bizonyosodik: az új pálya voltaképpen pályatévesztés, elvárható a kuratóriumtól, hogy támogassa a Magyar Rádió Zrt. elnökét a tulajdonosi testület által egyébként jóváhagyott célok megvalósításában.
Igazán nehéz dolgom Faragó Judit írásával van (Nincs esély, de az izgalom jogos, október 5.), mégpedig azért, mert úgy vitázik velem, hogy többnyire egyetértünk, viszont mindezt igen komor hangulatban teszi. A komorság megalapozott, s igencsak nehéz észlelni, hol is szakad a part kettőnk közt. Merthogy igaza van, nem tíz, hanem tizenhét éve kezdődött Magyar Rádióban a züllési folyamat, én azonban - igyekezvén megmaradni a számomra adott szakmai és tulajdonosi keretek közt - arra utaltam, hogy a mégoly rossz médiatörvény elfogadásának pillanatában el kellett volna kezdeni a készülődést a plurális médiapiac viszonyaira, körülményeire. Nem kezdődött el, sem akkor, sem később - egészen mostanáig. Igazságtalan a mai vezetőknek felhánytorgatni elődeik mulasztásait. Ennél már csak az volna felháborítóbb, ha szó nélkül eltűrnénk a cselekvés, a változtatás hiányát. Helyesen írja Faragó Judit: a múltat nem lehet eltörölni a Magyar Rádióban sem. Ám: a múltból megélni sem lehet - sem intézménynek, sem személynek; a pontos kijelentés egyenes folytatása ez lett volna.
Szentenciaként közli: "a közszolgálati rádió normális esetben egyedül van a piacon". Ebben téved a kolléganő. A közszolgálati média ott van egyedül, ahol nincs piac; ahol van, ott szükségképpen versenyhelyzet jön létre. Abban is téved, hogy állami rádióként definiálja a Magyar Rádiót, s ezzel kizárja a közszolgálati közegből. Itt két meglehetősen különböző közelítést kever össze: a közszolgálati minősítés a közvetített tartalmak alapján illet vagy nem illet meg egy műsorszolgáltatót, míg az állami jelző alighanem a műsorok elkészítésének pénzügyi forrására vonatkozik. Az egyik nem zárja ki, de nem is teszi elkerülhetetlenné a másikat. A hely tehát jó, ahol vitapartnerem keresgél, a mód helytelen.
Nem kritikának, inkább elismerésnek tekintem Faragó Judit aggodalmait, legyen szó a digitális jelenről s még inkább jövőről, az internetes rádiózásról és persze a Petőfiről. Ez utóbbiról szólván, szeretném figyelmébe ajánlani - másokéba is -, hogy egy fiatal generáció által leginkább preferált műfajt, a szórakoztató zenét, képtelenség kizárni a közszolgálati tevékenységek köréből. Nevetséges, mert a valóság elutasításával egyenértékű, ha bárki - ideértve az ORTT-t is - a kultúra fogyasztásának ezt a szegmensét lekezeli.
Faragó Juditnak a művészeti együttesek iránt érzett félelmeiben osztozom. Nem azért, mert okom volna feltételezni, hogy megszűnésük napirenden van, sőt. A magyarázat prózai: lassan fél évtizede változatlan a fenntartásukra kapott támogatás. Az Országgyűlésnek kellene eldöntenie, hány - a költségvetés által fenntartott és a világban versenyképes - művészegyüttest tud eltartani ez az ország. Ez nem az új rádióelnök illetékessége...
Állításával ellentétben az ingatlanok értékesítése nincs műsoron, tehát a sugalmazás, hogy az abból származó pénz nem a közszolgálati rádiózásra menne, felette inkorrekt.
Összefoglalva: az a tény, hogy a Magyar Rádió tudatosan igyekszik új hallgatókat bekapcsolni a szellemi körébe, nem az idősebbekkel szembeni indolencia, miközben persze sérülnek a rögzült hallgatói szokások. (Ez egyszersmind a válasz Holló Jánosné szolnoki olvasónak is. Kincsek parlagon, október 10.) Ha szembenálló érdekek közt kell dönteni, szükségképpen előáll valami hasonló helyzet. A stabil hallgató ragaszkodna a megszokotthoz, ami azonban azzal fenyeget, hogy változás híján beszűkül az érdeklődő népesség. A nyitást viszont sérelemként éli meg. A döntés kockázata épp abban állt, hogy a Magyar Rádió iránt elkötelezett hallgatók felfigyelnek-e gyerekeikre, unokáikra - arra, hogy nekik mi a fontos, hogy számítanak-e egyáltalán az ő szokásaik? A jövő nyáron lesz miről beszélnünk.
A szerző a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnöke