Mozgásterünk és a két világháború

Gecse Géza

(Külügyi Szemle, 2009/2.)

Oroszország lett az első világháború első vesztese. II. Miklós birodalmában a tömegelégedetlenség 1917 februárjában forradalmat idézett elő, ám az új orosz Ideiglenes Kormány továbbra is harcolni kívánt, és a háború erőltetése nem kis mértékben járult ahhoz, hogy az oroszok háromnegyed év múlva a háborút elutasító bolsevikokat segítették hatalomra.

Az orosz kommunisták nemcsak bel-, hanem külpolitikájukban is radikálisan szakítottak a „hagyományos” orosz nemzeti doktrínákkal. Nem kis adag opportunizmus is volt abban, hogy Moszkva lemondott az Orosz Birodalom néhány fontos peremterületéről, ami csak elvi szinten volt nehéz, hisz a gyakorlatban Lengyelország, Ukrajna és a balti államok területét a központi hatalmak 1918 elejére elfoglalták.

A harc szovjet-orosz erőltetése esetén a németek akadálytalanul hatolhattak volna Oroszország belsejébe, és hogy ezt megakadályozzák, a bolsevikok 1918 márciusában a központi hatalmakkal megkötötték a breszti békét.

Nem telt el azonban egy év sem és 1918 novemberében a németek a másik, vagyis a nyugati fronton elvesztették a háborút, ami megpecsételte szövetségesük, a Habsburg Monarchia sorsát is. A központi hatalmak az általuk megszállt területeken, keleten ezért átadták a hatalmat a helyi nemzeti kormányoknak, amelyeket aztán nemcsak ők, hanem az antanthatalmak is elismertek.

Az első világháborút lezáró békéket Párizs környéki palotákban és kastélyokban főként a franciák és az angolok, illetve szövetségeseik diktálták. A legfontosabbat ezek közül már 1919 júniusában – Versailles-ban íratták alá – a vesztes Németországgal.

Térségünk, az addigi több birodalomhoz tartozó Közép-Európa a német terminológia szerinti Zwischen Europává, vagyis „köztes-Európává” változott azáltal, hogy a német és az orosz birodalom közötti területen önálló államok születtek. Távolról nézve furcsa ellentmondásnak tűnik, hogy Oroszország veresége ellenére az első világháború utáni rendezés jelentős mértékben a 19. században kialakult első modern orosz birodalmi doktrína, a pánszlávizmus programja szerint valósult meg.[1]

Mostani írásomban arra keresem a választ, hogy mekkora volt a szerepe az első világháború befejező szakasza utáni, a két világháború közötti, illetve a második világháború utáni Európában a közép-európai elitek közül kettőnek: a magyarnak illetve a csehnek. Mire számíthattak törekvéseik elérésekor? Melyek voltak eltérő akaratérvényesítési képességeik korlátai, ezek hogyan és milyen tényezők hatására változtak a tárgyalt időszakban?

Az idén február 19. és 21. között rendezték meg Varsóban  az Ofiary imperiów – imperia jako ofiary (Birodalmi áldozatok – áldozatbirodalmak) című történészkonferenciát. A rendezvény olyan kérdésekre hívta fel a figyelmet, amelyek alkalmat adnak a legutóbbi időben a témában megjelent néhány történeti feldolgozás illetve forráskiadvány elemző bemutatására.[2]

Alekszandr Bobrakov-Tyimoskin: „A Csehszlovákia terv”. Ideológiák harca az Első Csehszlovák Köztársaságban

A Prágában ösztöndíjas fiatal történész, Alekszandr Bobrakov-Tyimoskin tavaly Moszkvában megjelent könyve[3] a csehszlovák állam megvalósításában központi szerepet játszó „csehszlovák nemzeteszméről” szól. Keletkezésétől annak bukásáig vizsgálta ennek az ideológiának a sajátosságait, kohéziós elemeit és azt a „valóságot”, amellyel e „nemzeteszme” csak az után szembesült, amikor Csehszlovákia államként működni kezdett. Bobrakov-Tyimoskin munkájának egyik fő erénye, hogy a legfrissebb cseh történeti feldolgozásokat is felhasználta Csehszlovákia megalakulása – szerinte – sok szempontból maga volt a „Mesébe illő csoda!”. Tomáš Garrigue Masaryk, az új állam első köztársasági elnöke 1918. december 21-én, Prágába érkezésekor kiáltott így fel.[4]

Csehszlovákia első elnöke megválasztásának a körülményei sem voltak hétköznapiak, mivel 1918. november 14-én, amikor Prágában összeült a cseh nemzetgyűlés, amely bejelentette a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, azonnal Masarykot választotta államelnökké, annak ellenére, hogy Masaryk nem volt ott, mivel négy éve Csehországtól távol, emigrációban élt. Ekkor éppen az Egyesült Államokban tartózkodott, és még el sem indult hazafelé. 1918. november 14-én, két nappal azután, hogy IV. Károly Habsburg-uralkodó „visszavonult az államügyek intézésétől”, Karel Kramář, az újdonsült csehszlovák állam első miniszterelnöke így fogalmazott: „A háború győztese a mi csehszlovák nemzetünk.”

Pedig – mint Bobrakov-Tyimoskin fogalmaz – Csehország területén nem folytak harcok, legfeljebb néhány puska dördült el. Szlovákia területén pedig – néhány jelentéktelen csetepatét leszámítva – a magyar hatóságok és a katonaság nem tanúsított ellenállást, amikor a csehszlovák államhatalom elfoglalta a mai Szlovákia területét. Vagyis 1918-ban „sem Csehországban, sem Szlovákiában nem került sor a szó klasszikus értelmében vett forradalomra”.

Logikusan annak kellett volna történnie, hogy mind a csehek, mind a szlovákok az állam létrehozása érdekében tömegesen fellépnek. A valóságban azonban, ilyen tömegmozgalomról „nemhogy nem beszélhetünk, hanem ilyenre sor sem kerülhetett volna – állapítja meg Bobrakov-Tyimoskin, majd így folytatja –: A csehek és a szlovákok ugyanis két különböző nemzetet alkottak a 20. század elején…, [miközben] a csehországi németek és a szlovákiai magyarok pedig nem a csehszlovák állam függetlensége érdekében, hanem éppen ellenkezőleg, annak függetlensége ellen léptek fel, [mivel] tisztában voltak vele, hogy az új államban kisebbséggé fognak válni”, ami addigi többségi státusukhoz képest kedvezőtlenebb jövőt jelentett a számukra. [5] Az orosz szerző mondandójával eddig mi is csak egyetérteni tudunk.

Kérdés viszont, hogy miért tette Bobrakov-Tyimoskin a csehszlovák nemzeteszme bukásának időpontját 1938. szeptember 30-ra, amikor a Csehszlovák Köztársaság formálisan csupán 1939 márciusában szűnt meg. Miért nem 1939. március 14-ét említi, amikor Pozsonyban kikiáltották az önálló szlovák államot, illetve – amiről az orosz szerző egyáltalán nem ír – Huszton a kérészéletű önálló „kárpátukrán” államot.

Azért is furcsa Bobrakov-Tyimoskin álláspontja, mivel a könyv bevezetőjében pont Emil Háchának, Csehszlovákia 1938. szeptember 30. utáni és a Cseh-Morva Protektorátus új elnökének 1939. március 17-i szavait idézi, amelyeket Adolf Hitlerhez intézett: „teljes bizalommal helyezem a cseh nemzet és állam sorsát a német nemzet vezérének kezébe.”

Elképzelhető, hogy Bobrakov-Tyimoskin azért cövekelt le 1938. szeptember 30-nál, mivel így a nem sokkal ezután a szudétanémet és magyar lakosságú területek nélküli Csehszlovák Köztársaságnak a kegyelemdöfést megadó, függetlenségét kikiáltó Szlovákia problematikájával nem kellett szembesülnie? Ebben az esetben ugyanis nem kell megkérdőjeleznie Edvard Beneš egyébként 1939 tavasza után kialakított koncepcióját sem, mely szerint nem külön Cseh- és Morva Protektorátus, illetve független Szlovákia „létezett”, hanem 1939 márciusa és 1945 áprilisa között az a Csehszlovákia, amely „áldozat ország” és „az elnyomott csehek és szlovákok” akaratának „valódi” letéteményese volt, mint ahogy Edvard Beneš is állította. Ebben az esetben ugyanis nem kell senkinek sem, így neki, Bobrakov-Tyimoskinnak sem mentegetnie a Szovjetunió vezetését, amely nemcsak elismerte az önálló szlovák államot, hanem 1939 végén még külképviseletet is nyitott annak fővárosában, Pozsonyban. Beneš, akinek Csehszlovákia megalapításában Masaryk elnökéhez mérhető szerepe volt, 1939 márciusától nevezte levelezésében magát Csehszlovákia elnökének, holott 1938 szeptemberének végén erről a posztról nemcsak lemondott, hanem utódjának, Háchának még gratulált is ahhoz, hogy a köztársaság új elnökeként ő lett az utódja.

Az orosz szerző munkája amiatt is figyelemre méltó, mivel részletesen elemzi a „csehszlovák tervet”. Mint fogalmaz, ez alatt „nemcsak az állam létrehozásának és megvalósításának gondolatát értjük, hanem építésének konkrét ideáljait, amelyeket létrehozói igyekeztek megvalósítani.

A »csehszlovák« tervnek van egy harmadik jelentése is, az úgynevezett csehszlovákizmus, vagyis a csehek és szlovákok etnikai és politikai egységének ideológiája – hangsúlyozta Bobrakov-Tyimoskin, majd megállapította –: Csehszlovákia… nemcsak az »önrendelkezésre« való »természetes« jogra támaszkodva jött létre, hanem a nemzeti gondolaton kívül nem kisebb szerepet játszottak a világnézeti elképzelések, az »összemberi« célok és feladatok.”[6]

Azért is érdekes, hogy így alakult Csehszlovákia történelme, mivel: „Az önálló államalapítás programját, amelyben Csehországon kívül Szlovákia… is szerepelt, a határon túli Cseh Tanács határozta el 1915-ben, amelyet egy évvel később Csehszlovák Nemzeti Tanáccsá szerveztek át. Ennek a bizottságnak a vezetésében, amelynek főhadiszállása Párizsban volt, Csehországból a háború kitörése után emigrált cseh ausztriai birodalmi tanácsi képviselők: Masaryk professzor és Josef Dürich (utóbbit 1917-ben visszahívták a vezetésből), az újságíró szociológus Edvard Beneš és a szlovák nemzetiségű csillagász, hadirepülő, a francia hadsereg tábornoka: Milan Rastislav Štefánik volt.”[7] Vagyis az emigrációban a propagandamunka és a szervezés oroszlánrészét cseh nemzetiségű képviselők és politikusok végezték, a szlovákok kisebbségben voltak.

A majdani utódállamok közül Csehszlovákia olyan szempontból is különleges helyzetben volt, hogy mind a csehek, mind pedig a szlovákok – utóbbiakat a cseh politikusok a „csehszlovák nemzet szlovák ágaként” emlegették – etnikai állományukat tekintve teljes egészében a Habsburg Monarchián belül éltek, amiben különböztek mind a szerbektől, mind a románoktól, mind az olaszoktól és a ruszinoktól, akiket az ukrán nacionalisták ukránoknak, az orosz nacionalisták közül pedig sokan oroszoknak tekintettek.

A Monarchia-ellenes programot a világháború kitörése után egy esztendővel meghirdető Edvard Beneš 1915-ben emigránstársaival nehezebb helyzetben volt, mint a románok vagy a szerbek, hiszen az ő törekvéseiket határon túli független állam nem támogatta. Az emigráns cseh politikus nehezebb helyzetben volt, mint az állami függetlenséggel szintén nem rendelkező lengyelek, hiszen a lengyelek lényegesen többen voltak, mint a csehek és a szlovákok, a lengyel állam függetlenségének elvesztése óta eltelt 125 év alatt a lengyelek többször felkeltek, és a lengyel diaszpóra ezért tradicionális központokkal rendelkezett már jóval korábban Nyugat-Európában. Nem kellett magyarázniuk, hogy kik és mit akarnak, mivel mindenki ismerte őket, míg a csehekről és a szlovákokról alig tudták Európában, hogy léteznek. Ahhoz, hogy a cseh és szlovák emigráció sikert érhessen el, szükség volt arra, hogy a nyugat-európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok is megismerje céljaikat. Átlagon felüli erőfeszítéseket kellett fordítaniuk arra, hogy az említett országok közvéleményét és politikai vezetését a saját oldalukra állítsák, és eredményt csak 1918-ban értek el.

            Bobrakov-Tyimoskin szerint szinte „törvényszerű volt, hogy a cseh(szlovák) nemzeti mozgalom szervezése a cseh és szlovák hazai erők passzivitása miatt külföldön zajlott, [és így] az Ausztria-ellenes harc alapvetően kívülről folyt”. Ehhez hozzájárult az is, hogy a súlyos nehézségek árán létrehozott fegyveres erőt is külföldön sikerült megszervezni, s ennek akciói is a külföldhöz, közülük a leglátványosabbé – Szibériához kapcsolódott. A világháború kitörése után ugyanis elsőként Oroszországban és Franciaországban alakulhattak cseh fegyveres alakulatok. Ezeket szerette volna egységes parancsnokság alá vonni a cseh emigráció, amitől az új orosz vezetés nem zárkózott el. Az 1917-es februári forradalom után Kerenszkij engedélyezte, hogy a Monarchia cseh katonáit Csehszlovák Légióba szervezzék.        Masaryk 1917 májusában azért utazott Oroszországba, hogy elvigye a légiót, de erről 1918 elején immár a bolsevik vezetőkkel sikerült végül megállapodnia.

Oroszországból Masaryk Amerikába ment, közben a Csehszlovák Légió 1918 májusában Cseljabinszkban fellázadt, és ellenőrzése alá vonta a transszibériai vasútvonalat. Ez biztosította Beneš és Masaryk számára Nyugaton azt a fajta népszerűséget, amely nem kis mértékben járult hozzá, hogy 1918 júniusának végétől Csehszlovákiát az antant (elsőként a franciák) szövetséges hatalomnak ismerték el. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy az állam határait is elismerték volna.

A három és fél milliós csehországi német közösség nem volt képes egységesen reagálni, ráadásul e közösségek mindig is Csehországban laktak, egyfajta „csehországi német tudatuk” volt.

         Bobrakov-Tyimoskin szerint „Szlovákiában…700 ezer magyar elcsatolásával Magyarország Csehszlovákia első számú ellenségévé vált”[8], és a határok képlékenységét jelezte, hogy a „Csehszlovákia-tervben” eredetileg nem volt benne Kárpátalja – csak 1918-ban „került bele”.

         Az orosz történész – igen korrektül – felhívta a figyelmet arra is, hogy etnikai szempontból közelítve Csehszlovákia szerkezetéhez, a szlovákokkal együtt 66 százalékos „államnemzetről” lehet beszélni, ellenben amennyiben a szlovákokat is nemzetiségnek tekintjük, márpedig 1918-ban „centralista csehszlovák államot valósítottak meg”, amely az 1920-as alkotmányban alapvetően cseh igények szerint rendezte be a Prága központú államot, akkor az új államban a csehek az ország lakosságának kevesebb, mint felét (49,5 százalék) alkották[9], vagyis Csehszlovákia ilyen szempontból nem különbözött az Osztrák–Magyar Monarchiától, mivel az etnikai arányok ott is hasonlóak voltak.

Összegezve: „A csehszlovák államot nemzetállamként építették, a kisebbségekkel eleve szembeállítva, akik csehszlovák állampolgárok voltak ugyan, de a csehszlovák nemzetnek nem voltak a részei.(…) Az államot nemzeti, nem pedig multietnikus államként hozták létre, annak ellenére, hogy állampolgárainak több mint 30 százaléka kisebbségi volt.”[10]

         Adódhatott volna persze egy olyan alternatíva is – állítja Bobrakov-Tyimoskin –, amely „az állam csehszlovák jellegét a területiségben határozza meg”, vagyis az alkotmány kimondhatta volna azt, hogy a csehszlovák állam a Csehszlovákiát alkotó nemzetek állama, s ebben az esetben svájci, belga vagy kanadai értelemben vett – etnikumsemleges állam lehetett volna. Ám ezt éppen a németek jelenléte miatt látja az orosz kutató kivitelezhetetlennek. A szlovákokra azért volt szükségük a cseheknek – olvashatjuk Bobrakov-Tyimoskinnál, mert ha a nemzetiségi arányosság elvét elismerik, „Csehszlovákia második legnagyobb nemzete vagy nemzetisége nem a szlovák, hanem a német lett volna”. Nem Csehszlovákiának, hanem „Cseh-Németországnak” kellett volna az államot ebben az esetben hívni, vagyis cseh szempontból ez volt az az érv, amely mégiscsak a csehszlovákizmus mellett szólt.

         A cseh történelemről szóló masaryki érvelés is azt volt hivatott alátámasztani – amint azt egy 1915-ös londoni előadásában kifejtette, hogy „az állam mesterséges képződmény, amely mindinkább alkalmazkodik a nemzethez”. Vagyis a nemzet eszméje az államnál sokkal fontosabb. Ezért a Habsburgok államával minden szinten szakítani kellett.[11]

Az eszme megfogalmazói kiadták az „El Rómától!” jelszót. Nem Masaryk volt az első cseh gondolkodó, aki ezt megtette. A 19. század második felében František Palacký a „német elemmel [való főként szellemi] kapcsolatban, [illetve] küzdelemben [látta] a cseh történelem lényegét”. Palacký is Huszban látta a „cseh történelem csúcsát”, csakúgy, mint Masaryk.[12]

Masaryk pályája azért is érdekes, mivel egyéni életében is próbálta érvényesíteni ezt az elképzelését. Ugyanakkor amerikai felesége hatásának is szerepe volt abban, hogy neve után (Garrigue) neje protestáns vallását is felvéve odahagyta katolikus hitét.

1895 és 1896 folyamán Masaryk A cseh kérdés, A mi válságunk, Husz János

című munkái tanúsága szerint arra következtetésre jutott, hogy: „A történelemben a fő erő az isteni gondviselés, amely minden népnek saját tervet szánt. Ez az, ami minden egyes nemzet létezését alátámasztja. [Fontos feladat ebből következően az, hogy]: …megismerjük és meghatározzuk a saját nemzetünk helyét, és ez kell, hogy vele harmóniában vezérelje mindennapi cselekedeteinket, a politikát is beleértve.” [13] A cseh kérdés az ő olvasatában „világkérdés”, amelynek megértéséhez fontos a cseh múlt megismerése, ugyanis „csak a történelmet tanulmányozva lehet megérteni a nemzet létezésének értelmét”.

A nemzet nála mint ideológiai közösség jelenik meg, s a cseh történelem különböző időszakai közötti gondolati hagyományozódás formáit kutatta. A cseh történelem csúcspontját a cseh reformációban, Husz János, illetve a cseh testvérek tevékenységében találta meg, s arra a következtetésre jutott, hogy a humanizmus a cseh program.[14]

         Masaryk Új Európa és Világforradalom című könyvében úgy beszélt a világháborúról, mint amely „következményeként Európának és az emberiségnek minőségileg át kell alakulnia”.[15] És ebben az összefüggésben a csehszlovák állam létrejötte „a történelem etikájának és logikájának a terméke”.[16] Az „emberiség fejlődése a Csehszlovák Köztársaság létrejötte nélkül nem lehetséges”, vagy legalábbis rendkívül megnehezedik.[17]

Masaryk nemegyszer mondta el, hogy: „Az államokat azok az eszmék és erők tartják fenn, amelyek eredményeként létrejöttek. [Ebből következően] …az államot nem a »természet« vagy Isten adta jelenségként… kezelte, hanem meghatározott gondolatok betetőzéseként, olyan eredményként, amely ugyanakkor e gondolatok megvalósításának az eszköze is egyben. [Más szavakkal]: …az eszmék az elsődlegesek, az összes többi: vagyis a terület és az államiság összes többi attribútuma, legyen bármennyire fontos is, csupán másodlagosak. Az állam mindenekelőtt ideológiai létesítmény.”[18]

Masaryk számára a demokrácia önérték volt, amelyben „nem a szlávság faji különlegességeiről van szó, arról, hogy ők hajlamosabbak lennének a demokráciára, mint a németek, hanem a cseh nemzet történelmének az »értelméről« (»vezérelvéről«).”[19]

         E humanizmuspártiság viszont, amelyet a cseh nemzet lényegi vonásaként a cseh reformációhoz, vagyis Husz Jánoshoz, Táborhoz és a cseh testvérekhez kapcsoltak, ütközött az ország viszonyaival, hiszen Csehszlovákia lakosságának 80 százaléka katolikus volt! Bobrakov-Tyimoskin könyvében az áll, hogy: „a cseh országrész laikusabb volt a szlovákiainál, mivel a csehek kevésbé voltak vallásosak, mint a szlovákok. Ráadásul a szlovák nemzettudatnak motorja volt a szlovákiai katolicizmus, amelyet a huszitizmus példává emelése kifejezetten irritált, hogy a teljesen katolikus németekről és a többségében katolikus magyarokról ne is beszéljünk.

         Ráadásul a protestáns múlt népszerűsítése nem járt átütő sikerrel még cseh területen sem.[20]

         Mint az eddigiekből is kitűnt, a javarészt cseh elit nem etnikai alapon, vagyis szlávként határozta meg önmagát, hanem „demokrata nemzetként”, amelynek fő szövetségese a Nyugat. Ez a kifejezett nyugati, elsősorban franciákra támaszkodni kívánó orientáció újdonság volt a cseh hagyományban. Ez az identitás – mint Bobrakov-Tyimoskin hangsúlyozza – nemcsak geopolitikai okok miatt (az antant támogatása nélkül Csehszlovákia teljesen elszigetelődött és potenciálisan ellenséges környezetbe került volna) volt Csehszlovákia számára létfontosságú, hanem – a már ismertetett – ideológiai okok miatt is.[21]

         Gyengéje volt továbbá e koncepciónak, hogy az országban „a német ellenségkép nem alapult objektív körülményeken, [és] csupán a csehek osztották, a többiek – nem”.[22] A csehszlovák állam fennállása idején a csehszlovákizmus további gyengéje volt, hogy „mítoszai” csupán a csehek támogatását élvezték. Ilyen mítosz volt a háromszáz éves német elnyomásról, a Masarykról mint felszabadítóról, a felszabadulásról, a csehek békeszerető és humánus történelméről, a katolikus egyházról mint elnyomóról, a legionáriusokról, a „csehszlovákokról” mint az antant kedvenceiről szóló mítosz.[23]

         Az évek múlásával egyre erőteljesebb lett a szlovák autonomisták és szlovák csehszlovákisták konfliktusa. Az autonomisták ugyanis szinte semmit sem ismertek el a Csehszlovák Köztársaság mítoszaiból: se a csehszlovákizmust, se a progresszivizmust, se a demokráciát, de még a külpolitikai orientációt sem.

Még bonyolultabb volt a kisebbségek, a németek, magyarok és lengyelek hozzáállása, közöttük sokan a csehszlovák állam tagadásának programját vallották.[24]

         A szlovák pártok közül az 1925-ös választásokat az autonomisták, vagyis a Hlinka-féle Szlovák Néppárt nyerte meg. A csehországi németeknél 1935-ben Konrad Henlein nyerte meg a választásokat, s ez megerősítette a német nemzetiszocialista vezetést abban, hogy a kérdés megoldása az ő feladata. Vagyis az első világháború után kialakított rendszernek a harmincas évek közepére Csehországon belül is elfogyott a bázisa.

1938 márciusa, az Anschluss megvalósítása után már 1938 áprilisában a Henlein-féle Szudétanémet Pártban egyesült az összes csehországi német, ráadásul a pártot Németországból túlzó követelések támasztására biztatták. Bobrakov-Tyimoskin szerint logikus volt a végkifejlet, vagyis az, hogy az Első Csehszlovák Köztársaság 1938. szeptember 30-án Münchenben elveszítette szudétanémet területeit, Szlovákia autonómiát kapott, s a magyarokkal tárgyalások indultak a területátadásról, amit immár a szlovákok folytattak. Beneš elnök lemondott, majd Londonba távozott.

         Bobrakov-Tyimoskin szerint a két világháború közötti Csehszlovákia csak elnevezésében volt csehszlovák köztársaság. „Valójában arról volt szó, hogy sikertelen kísérletet tettek egy cseh állam kialakítására.”

         Az orosz szerző szerint München morális sokként érte a cseh társadalmat. Ezzel magyarázható, hogy a kapitulációt a cseh társadalom harc nélkül fogadta, ráadásul a harcra csupán a rendszerellenes erők, így például a cseh kommunisták lettek volna hajlandók. Az egységes ideológiai tengely hiánya, „a csehszlovákizmus belső ellentmondásai, szükségszerűen vezettek a szuverenitás elvesztéséhez”.[25]

         Bobrakov-Tyimoskin könyvének csak néhány magyar vonatkozású kitétele zavaró. Ilyen például, amikor a dualizmuskori magyar politikát jellemezte, hisz tagadhatatlan, hogy három szlovák középiskolát Magyarországon bezártak (az 1874-es évszám nem szerepel nála), viszont nem derül ki, hogy miért. Tisza István szlovákpolitikáját Bobrakov-Tyimoskin pedig rosszul jellemzi, mivel a rendelkezésre álló történeti források a szlovákfaló magyar miniszterelnök sztereotípiáját nem támasztják alá.[26] Némileg félrevezető lehet, ahogy Bobrakov-Tyimoskin a magyarországi szlovákok parlamenti képviseletéről írt.[27]

Foglalkozik Bobrakov-Tyimoskin a Csehszlovák Köztársaság első miniszterelnöke, Karel Kramář programjával, aki korábban az osztrák parlament tagja volt. Pártja, a Nemzeti Demokrata Párt a két világháború között öt százalék körüli eredményt ért el a választásokon.[28] Kramář élesen németellenes volt, pártja vezetőjeként 1925-ben például úgy gondolta: [ha] „németek kerülnek a (csehszlovák) kormányba, a barikádokra megyünk!”[29] Kramář liberális nacionalista volt, és az Oroszország támogatásával születő szláv államszövetség, illetve birodalom létrehozásáról álmodott. Beneštől és Masaryktól eltérően a világháború alatt Prágában maradt, és barátját, Dürichet küldte külföldre. Az osztrák hatóságok Kramářt letartóztatták, majd halálra, idővel kegyelemből 20 év börtönre ítélték. Csak a világháború utolsó előtti évének nyarán engedték szabadon.[30]

Közben az Orosz Birodalom, amelyre Kramář támaszkodni kívánt, összeomlott. Kramář segítséget kívánt nyújtani az orosz fehéreknek a bolsevikokkal szemben – emiatt a viszonya Masarykkal 1919 nyarára elromlott. Kramář szerint „ha a bolsevik hatalom fennmarad, nemcsak Csehországra, hanem egész Kelet-Európára semmi jó nem vár”. Masaryk viszont úgy gondolta, hogy a bolsevik rendszer, ha fennmarad, előbb-utóbb demokratizálódik.[31]

         A konkrét történelmi körülmények között úgy tűnt, hogy Masaryknak és Benešnek volt igaza, Kramář csak utólag bizonyult „látnoknak”. Viszonya 1919 nyarára végképp megromlott a cseh köztársasági elnökkel, Masarykkal, illetve Benešsel. 1919 nyarán lemondott a miniszterelnöki posztról, de a béketárgyalásokon még végig képviselte Csehszlovákia érdekeit.

Jelena Pavlovna Szerapionova: Karel Kramář és Oroszország (1890–1937)

Jelena Szerapionova az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének munkatársa. 2006-ban megjelent könyve[32] azt az időszakot dolgozta fel Kramář életéből, amikor az ifjúcseh politikus Masaryk barátjaként először járt hivatalosan Oroszországban. Kramář orosz nőt vett feleségül, Abrikoszovát, vele 1894–1895-ben még nyaralót is építettek a Krím-félszigeten. Az ausztriai birodalmi tanácsi választásokon az ifjúcsehek pártja 1889-ben győzött, és Kramář ennek a pártnak a színeiben politizált. 1896-től kezdődően egészen 1914-ig a dualista Monarchia delegációjának, vagyis annak a parlamentközi szervezetnek volt a tagja, amelynek feladata volt a Habsburg Monarchia külügyei felett a két törvényhozás felügyeletét biztosítani.

         1878-ban a berlini kongresszust követően Ivan Akszakov orosz kormánypolitikát bíráló beszéde miatt a cári hatóságok a Moszkvai Szláv Jótékonysági Bizottságot – amelynek elnöke Akszakov volt – feloszlatták, ezért Oroszországban a Pétervári Szláv Jótékonysági Bizottság egyedül maradt a külföldi szlávok segélyezését folytató tevékenységével. E szervezet élére 1899-ben Komarov nyugállományú ezredes került. A századforduló után a szláv politika a Japántól elszenvedett vereség után ismét népszerű lett Oroszországban. Masaryknak, de különösen Kramářnak nagy szerepe volt abban, hogy új alapról próbálták életre kelteni az európai szláv népek együttműködését. Mindketten úgy látták, hogy az önkényuralom-népiség-pravoszlávia „szentháromsága”, a régi (pán)szláv politika helyett a szabadság-egyenlőség-testvériség alapján kell a szláv népek mozgalmát újjászervezni.

Masaryk 1913-ban kiadott Oroszország és Európa című műve szerint Oroszország Európa része. Ebben az orosz–lengyel viszony központi jelentőségű. Az oroszoknak autonómiát kell adniuk a lengyeleknek. Cserébe a lengyeleknek felül kell vizsgálniuk a ruszinokkal kapcsolatos politikájukat. Masaryk az erőszakos oroszosítás ellensége volt. Vele ellentétben Kramář úgy látta, hogy a lengyel–orosz megbékélésre azért van szükség, mivel ha erre nem kerül sor, akkor „a lengyelek továbbra is a szláv többség ellen tartanak a németekkel”, mint addig. Masaryk 1908 decemberében cikket irt a „novoszlavizmusról”, s ebben a szláv realizmus nevében kifejtette, hogy „a szlávok egy alkotmányos Oroszországgal tudnak együttműködni, [ugyanakkor feleselve arra, amit Kramář állított, kifejtette]: felesleges a németellenesség”.[33]

         A kelet-európai térségben mind Masaryk, mind pedig Kramář ugyanúgy független államokban gondolkodnak, mint csaknem fél évszázada, 1868-ban Nyikolaj Danyilevszkij Oroszország és Európa című könyvében. Masaryk már 1914 októberében egy memorandumot juttatott el Szazonov orosz külügyminiszternek, amelyben arról írt, hogy „a csehek orosz királyt szeretnének”.[34] Masaryk azt is megfogalmazta, hogy „a csehszlovákoknak a délszlávokkal szoros szövetségben kell tevékenykedniük – közös határral kell rendelkezniük velük”, vagyis a korridor igénye, amelyet a Párizs környéki békékben a csehszlovák vezetésnek végül mégsem sikerült kialakítania Nyugat-Magyarországon keresztül, már itt szerepel, mint ahogy a „kisebbségi kérdés megoldása – népmozgatással” úgyszintén.[35]

         Kramář 194 oldalas részletes szláv szövetségi tervet készített és juttatott el szintén Szazonov külügyminiszterhez, amelyet Szazonov 1914. június 14-én vett át Kramář egyik pétervári ismerősétől. Szazonov szkeptikus volt. A tervezet területi megoldásai szintén hasonlóságot mutattak Danyilevszkij említett művével. Magyarország önállóságát a „fél zsidó Budapesttel” nem vesztette volna el, de Magyarország lényegesen megkurtítva, úgymond csupán etnikai keretei között szerepelt volna a tervezett új Európájában.[36] 1916. június 6-án Kramářt halálra ítélték.[37]

Tanulságos, ahogy az orosz külügyminisztériumban Masarykot kezelték. Álljon itt ennek érzékeltetésére Gerovszkij feljegyzése Masarykról 1916 februárjában, amelyet az orosz külügyminiszternek továbbított: „A realisták vezetője ellenségesen viszonyult ahhoz, hogy a csehek felvegyék a pravoszláviát, és újságjában, a Časban nyíltan támogatott ukrán aktivistákat, holott magánbeszélgetések során nemegyszer hangsúlyozta, hogy az ukrán mozgalomnak nincs létjogosultsága.” Masaryk 1913-ban németül megjelent kétkötetes Oroszország és Európa című munkáját Oroszországban hamarosan betiltották.[38]

Az orosz külügy értékelte a létrehozandó csehszlovák államot, és 1916 augusztusa–novembere folyamán megállapította: „harmada német, tehát gyenge lesz! (…) A csehek közül aligha lesz olyan, aki Oroszországhoz szeretne csatlakozni… a szlovákok pedig úgy látszik önálló szerepre nem törekednek.”[39]

Gyökeresen megváltozott a helyzet 1917 februárja után, amikor Oroszországban győzött a forradalom. Masaryk azonnal nyilatkozott: „a szabad Oroszország mindig is a progresszív gondolkodók és politikusok eszményképe volt.”

Az új külügyminisztert, Miljukovot Masaryk 1894 óta ismerte, amikor is a későbbi csehszlovák elnök prágai lakásán találkoztak. Masaryk úgy látta, hogy: „a szabad Oroszország létrehozza az egységes Lengyelországot a saját keretei között, egyesíti Kárpátalját és Galíciát, a szerb-horvátokat a szlovénekkel és felszabadítja Cseh- és Morvaországot.” [40] Masaryk 1917 májusa után majd egy évet töltött Oroszországban, mivel nyugatra szerette volna vinni a Csehszlovák Légiót. Az októberi forradalom után ismét változott a helyzet. Míg Kramář mindig is a bolsevikokkal vívott harc híve volt, addig Masaryk, bár igen szkeptikus volt velük is, de jóval óvatosabb kijelentéseket tett.

1918 májusában a Csehszlovák Légió fellázadt a bolsevikok ellen. A központi hatalmak veresége után 1918 őszén Gyenyikin fehérgárdista orosz tábornok arra készült, hogy részt vesznek a béketárgyalásokon. Terveik között szerepelt például Kárpátalja Oroszországhoz csatolása. Ám 1919 januárjára az antant eldöntötte, hogy nem engedi őket a Párizs környéki békék tárgyalói közé.[41]

         Kramář – Masarykkal ellentétben – nem tartotta elegendőnek a Népszövetség garanciáját Csehszlovákia függetlenségére. Kramář a bolsevik Oroszországot átmeneti jelenségnek gondolta, és úgy érezte, hogy Csehszlovákiának 250 ezer fős hadsereggel kell a fehérgárdista orosz erők segítségére sietnie. 1919 júniusára a miniszterelnöki posztot visszaadta ugyan, de egészen 1919. szeptember 10-ig, az Ausztriával kötött békéig a békedelegáció tagja maradt.[42] Csak ezt követően kereste fel személyesen Gyenyikin fehérgárdista tábornok csapatait Dél-Oroszországban.

         Mivel meggyőződése szerint a németek „a csehek természetes ellenségei”, ezért Kramářt kifejezetten zavarta az 1922-es német–szovjet kiegyezés Rapallóban. Kramářzsal Beneš nem értett egyet, ugyanis Beneš szerint „Oroszország expanziós, nem pedig szlávokat védő külpolitikát folytatott”. Az oroszbarát irányzat híveit Csehországban 1920 februárjának elején romantikus álmodozóknak nevezte: „Oroszország felszabadító potenciáljába vetett hitük naiv. Túlértékelik e hatalom lehetőségeit…” Beneš felhívta a figyelmet arra, hogy Masaryk „már a kezdetek kezdetétől nem hitt Oroszország világháborús győzelmében, [sőt] tartott megsemmisítő vereségétől”, ezért visszautasította, hogy csupán az orosz kártyára tegyen: „Oroszország azért hullott szét, mert középkori, nem pedig demokratikus elveken épült fel.” Beneš szerint „az intervenció nem alkalmas, hogy megoldja az orosz problémát. (…) a bolsevizmus gazdasági halállal pusztul majd el. Politikánkat a nyugati hatalmakkal fogjuk összehangolni… ugyanis Oroszországban még sokáig a káosz lesz az úr.”[43]

         Kramář 1926-ban a szláv politika védelmében, a szovjet barbarizmus ellen folytatott kampányt, de a harmincas években is több ilyen kezdeményezés kapcsolódott a nevéhez.[44]

Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa-koncepciók és a valóság

Magyar szerző tollából tavaly jelent meg az első Csehszlovák Köztársaság nálunk sokat vitatott alakjáról, Edvard Benešről monográfia.[45] A Szegedi Egyetem tanára a fejezetcímeket Beneš koncepcióváltásainak megfelelően alakította ki.

         Gulyás László ábrázolása szerint Beneš egész életében stratégiai, másként fogalmazva dupla vagy semmi játékot űzött. Első koncepciójával Edvard Beneš Palacký nyomán haladt. E szerint a Habsburg Birodalmat (szláv) lakóinak érdekében „ha nem létezne, ki kellene találni”. Ez a koncepció 1908 és 1914 között volt jellemző Benešre. Második koncepcióját a „Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot!” jelszóval lehet leírni, amelyet az első világháború során fogalmazott meg, és 1916, illetve 1938 között vallott. Harmadik koncepciója immár első nagy kudarcélményéhez kapcsolódott, amikor „alkotását”, az első Csehszlovák Köztársaságot puskalövés nélkül átadta a németeknek. Ezt követően gondolkodott Beneš lengyel–csehszlovák politikai-gazdasági szövetségben – 1938 és 1943 között. Negyedik koncepciója a harmadik koncepció feladásához kapcsolódott. Az oroszok ugyanis értésére adták, hogy azt nem fogja tudni megvalósítani. E szerint a Szovjetunió európai döntő befolyása lesz a legfontosabb tényező. Ezt 1943-tól kezdve haláláig, 1948-ig vallotta.[46]

         Beneš 1905 és 1907 között Párizsban, Londonban és Dijonban folytatott filozófiai, szociológiai, politikatudományi és jogi tanulmányokat. Ebben az időszakban kereste odakint az orosz forradalmárok és a francia szocialisták társaságát is. 1910-ben megnősült, a következő évben egyéves bécsi kultuszminisztériumi ösztöndíjjal Franciaországba és Angliába utazott, majd 1912-ben a prágai egyetemen habilitált.

         Az első világháború kezdetén a csehek közül az egyetlen, aki a Habsburg Monarchiához való lojalitást a csehek közül meg merte kérdőjelezni, Karel Kramář volt, aki 1914. augusztus 4-én ruszofil hangvételű cikkében a harcot germán–szláv háborúként értelmezte.[47]

         Masaryk 1914 decemberében hagyta el Csehországot. Először Olaszországba ment, majd innen 1915 januárjában Svájcba. Beneš 1915 szeptemberében érkezett meg Svájcba, és megállapodott Masarykkal, hogy Párizsba megy, míg Masaryk Londonba. Beneš korábbi szocialista és szabadkőműves kapcsolatait felmelegítette, és a francia állampolgársággal rendelkező, szlovák nemzetiségű Milan Rastislav Štefánik segítségét felhasználva már 1916-ban be tudott jutni tárgyalni Briand miniszterelnökhöz.

         Miután a szlovákokkal megegyeztek, Beneš és Masaryk 1915 novemberében célul tűzték ki az önálló csehszlovák állam megalakítását. Ekkor hozták létre a Külföldi Csehszlovák Bizottságot, amelynek elnökévé Masarykot választották. 1916 elején felállították a Csehszlovák Nemzeti Tanács állandó titkárságát Párizsban. Beneš számára az 1916 márciusa és 1917 decembere közötti idő a Monarchia ellen folytatott politikai munkával, addigi elképzeléseinek propagálásával és az önálló csehszlovák hadsereg megteremtésével telt.

         1916. augusztus 29-én, az oroszországi csehszlovák szervezetek elismerték a Masaryk vezette párizsi Nemzeti Tanács vezető szerepét, de a helyzet azért nem volt ennyire egyszerű, mivel az orosz kormány az Oroszországi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot ismerte el, amelyet Josef Dürich vezetett, aki Kramář-barát és már ekkor Masaryk-ellenes politikusnak számított, míg Kramář még nem. Štefánikot küldték utána, s ő Dürichet kizárta a tanácsból. A februári forradalom után az új orosz kormány engedélyezte, hogy a hadifoglyok tömegesen jelentkezhessenek az ekkor megalakuló Csehszlovák Légióba, amelynek létszáma hamarosan elérte a 70 ezer főt, miközben Nyugaton Benešéknek csak 1918 nyarára sikerült 10 ezer katonát felfegyverezniük.[48]

         A csehszlovák emigrációnak az áttörést az hozta meg, amikor hivatalosan nemzetközi politikai tényezőnek ismerték el. Ez a pillanat akkor következett be, amikor elsőként a franciák 1918. június 29-én elismerték a Nemzeti Tanácsot, majd őket követően a britek 1918. augusztus 9-én, majd az Amerikai Egyesült Államok 1918. szeptember 3-án.[49]

         Érdekes momentum, hogy 1918. október 28. és 30. között Genfben, ahol Masaryk cseh képviselőkkel találkozott, a csehek kijelentették, hogy nem támogatják a lengyel állam orosz területre irányuló igényét. Itt állapodtak meg végül abban is, hogy Kramář elképzelései ellenére, aki királyságot akart, a köztársasági államforma mellett döntenek.[50] És bár a hatalom már 1918. október 28-án Prágában a Nemzeti Tanács kezébe ment át, hivatalosan a kormány csak 1918. november 14-én alakult meg.

         Gulyás László részletesen ismerteti, hogyan erőszakolta ki Beneš 1918 végén új déli határnak a magyar etnikai testbe érzékenyen belevágó csehszlovák határvonalat, hogyan „áztatta” a békekonferencián a magyarokat, milyen lépéseket tett 1919 folyamán a Magyar Tanácsköztársaság ellen, mikor követett el a Tanácskormány ostobaságokat,[51] és hogyan sikerült 1921 folyamán a két királypuccs után Csehszlovákia számára kedvezően rendezni a Habsburgok magyarországi trónra lépésének tilalmát. A kötetben van néhány zavaró sajtóhiba, de alapvetően igen lelkiismeretes munka.[52]

         Ami a világháború utáni időszakot illeti, Beneš hosszú távon is egy francia–csehszlovák szövetségben gondolkodott, illetve a kisantant létrehozásával kívánta biztosítani Csehszlovákia (közép-)európai pozícióit. A versailles-i rendszerre alapozó, status quo párti politikája nem volt ellentmondásmentes.

Gulyás  művéből megismerhetjük például, hogyan „sikerült” Benešnek megmérgeznie Teschen ügyével a cseh–lengyel viszonyt még 1920 nyarán. Mivel a cseh–német viszony a húszas években konfliktusmentes, a csehszlovák–német gazdasági kapcsolatok pedig harmonikusak voltak, sőt néhány év alatt a forgalom a duplájára nőtt, Beneš a fő ellenségnek ekkor a magyarokat tekintette, és Budapest elszigetelésére törekedett, kezdetben teljes sikerrel.

         Mivel a Szovjetunió ekkor status quo- és Népszövetség-ellenes ország volt, ebből logikusan következett, hogy 1922-ben Beneš a francia álláspontot támogatta a brittel szemben, amely el kívánta ismerni a Szovjetuniót, Nem véletlen, hogy Bánffy Miklós magyar külügyminiszter tárgyal és megállapodott Rapallóban Csicserin szovjet külügyi népbiztossal arról, hogy felveszik a diplomáciai kapcsolatokat,[53] ez azonban más okok miatt rövid távon meghiúsult.

         1925-re azonban, amikor Locarnóban, a rajnai paktumban Belgium, Németország és Franciaország megállapodnak egymás határainak a tiszteletben tartásáról, és ehhez Anglia és Olaszország mint garantáló hatalmak csatlakoznak, a garanciavállalás Németország keleti határaira – a franciák kívánsága ellenére – immár nem vonatkozott, ami jelezte e politika korlátait. Az ugyanis, hogy a nyugati határok sérthetetlenebbek, mint a keletiek, a beneši külpolitika első nagy vereségét jelentette.

1926-ban Beneš elnökölt azon a népszövetségi közgyűlésen, amelyen a németek először jelentek meg teljes jogú tagként. Gulyás László meglátása szerint „Németország immár nem kezelte egyenjogú tagként Csehszlovákiát, bár a jó viszonyt igyekezett vele továbbra is fenntartani”.

         1927-ben Magyarországnak Olaszország segítségét felhasználva sikerült kitörnie elszigeteltségéből. Gulyás László bemutatja Beneš erőfeszítéseit, hogyan próbálta szorosabbra fűzni a kisantant együttműködését. Míg Ausztria kezdetben együttműködött Csehszlovákiával, Bécs a húszas évek vége felé egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy „számára nincs Németországon kívüli megoldás”.

1931-ben Benešnek még sikerült Jugoszláviát és Romániát eltávolítania Németországtól, de a már 1929-től megváltozott német külpolitika számára ez csupán átmeneti kudarc volt.[54] 1935-re Magyarország, Románia és Jugoszlávia Németország fő felvásárlójává vált.

         Adolf Hitler nemcsak status quo-ellenes volt, hanem egész Délkelet-Európa gazdasági függésbe vonását célul tűzte ki, amit a Szovjetunió vezetője észre is vett. Hitler 1933-as hatalomra jutása után Sztálin azonnal változtatott a szovjet állam addigi politikáján, és a franciák már 1933 augusztusában Moszkvában tárgyaltak. 1934-ben a franciák és a szovjetek diplomáciai kapcsolatot létesítettek egymással. Amikor 1934. szeptember 18-án a Szovjetuniót felvették a Népszövetségbe, Litvinov Franciaországnak és személyesen Benešnek mondott köszönetet a segítségért. Prága és Moszkva viszonya is normalizálódott, és 1935 májusában a francia–szovjet egyezményt követte a csehszlovák–szovjet egyezmény aláírása.

 1935 decemberében Masaryk helyére Beneš került a köztársasági elnöki székbe, de a külügyeket át kell adnia Milan Hodžának, aki ezen a poszton az első szlovák volt a köztársaság történetében. Hodžának jó lengyel kapcsolatai voltak, rajtuk kívül a magyarokkal és az osztrákokkal való megegyezés híve volt. Szovjetellenesnek számított. Az osztrákoknál Hodža kedvező fogadtatásra talált. A németek előtt sem maradt rejtve az elképzelés, s Romániát meg is fenyegették, nehogy eszébe jusson részt venni benne. Hodža terve megvalósíthatatlannak bizonyult, ezért a helyére 1936. február végén Beneš Kroftát nevezte ki új külügyminiszternek. 1936 végére Benešnek be kellett látnia, hogy Németországgal meg kell egyezni, viszont Németország nem volt hajlandó szóba állni a kisantanttal, csak külön-külön. Csehszlovákiával viszont még külön sem.

         Gulyás László részletesen ismerteti a szudétanémet kérdést, benne 1933 és 1938 között Konrad Henlein pártjának történetét. Hitler 1937. november 4-én tárgyal Csehszlovákia jövőbeni megszüntetéséről a külügy és a hadsereg vezetőivel. 1938 márciusa Ausztria bekebelezése, vagyis az Anschluss után 1938. szeptember 30-án Csehszlovákiától elcsatolták a Szudétavidéket, és Beneš október folyamán Londonba, Puttney-ba ment, ahonnan 1939 februárjában az Amerikai Egyesült Államokba hajózott. Itt értesült Csehszlovákia 1939. márciusi felszámolásáról. Az Egyesült Államokban 1939 júliusáig tartózkodott, és hamarosan a leveleit a Csehszlovák Köztársaság volt elnöke helyett a Csehszlovák Köztársaság elnökeként kezdte aláírni. A nyáron Londonban egy vacsorán találkozott Churchillel. Beneš 1939. szeptember 1-étől számíthatott arra, hogy irányában meg fog változni a nagyok álláspontja. A francia kormány a párizsi emigránsok által dominált Nemzeti Tanácsot 1939. november 17-én hivatalosan is elismerte.[55] Az angol kormány elismerése 1940. július 21-én érkezett meg, miután a Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1940. június 15. után a Franciaországot elfoglaló németek elől Londonba menekült. A „csehszlovákok” a Szovjetunióval 1941. július 18-án írták alá a szovjet–csehszlovák egyezményt. 1942 októberére Csehszlovákia megszerezte Anglia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió teljes körű diplomáciai elismerését is.

         Beneš a Foreign Affairs folyóirat 1942 januári számába The Organisation of Postwar Europe (A háború utáni Európa szervezése) címmel írt tanulmányt, amelyben az újjászervezett Közép-Európa alapjának a lengyel–cseh föderációt tartotta, amihez Ausztria, Magyarország, esetleg Románia is csatlakozhatott volna. Nem hitt a Habsburg-ház visszatérésének lehetőségében. Mint írta: „A csehszlovákok szándéka, hogy elősegítsék a szláv államok közös érdekeinek érvényesülését” Itt is szükségesnek találta a kisebbségek kitelepítésének megemlítését. A Foreign Affairsnek ugyanebbe a számába írt cikket Habsburg Ottó, de cikkét a Benešé után tördelték.[56]

Gulyás László beszámol a Beneš–Sikorski 1939-es, 1940-es találkozókról, összefoglalja a közös csehszlovák–lengyel nyilatkozatokat a konföderációról, sőt kitér az 1942. január 23-i előzetes konföderációs megállapodásra is, amelyet mind a lengyel, mind a csehszlovák fél aláírt, majd az 1943. július 7-i föderációellenes szovjet álláspontot ismerteti, amelynek előzménye volt a szovjet–lengyel viszony Katyń miatti elhidegülése 1943 áprilisában.

Beneš számára moszkvai útja bizonyította, hogy a lengyel–csehszlovák szövetség „időszerűtlen”. Gulyás László a történeti forrásokból, főként a feldolgozásokból összegyűjtötte a ránk, magyarokra vonatkozó megnyilvánulásokat is. A magyarkérdésben például idézi nemcsak Benešt, amikor egyetértett Sztálinnal, aki szerint a magyarok: „Rosszabbak, mint a németek, akik hóhéroknak használják őket (mármint a magyarokat – G. G.).”[57]

Gulyás László megállapítja, hogy: „Beneš a szovjet közép-európai jelenlétben látta annak biztosítékát, hogy Csehszlovákia végleg leszámolhat Németországgal és Magyarországgal”.[58]

Ami a továbbiakat illeti, 1944 áprilisában a szovjet kormány elfogadta a magyar kisebbség kitelepítésének a tervét, és Gottwald a moszkvai rádióban 1944. május 11-én immár alighanem ennek szellemében nyilatkozott: „nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől”.[59]

Gulyás szól arról is, hogy melyek lehettek Beneš számára a figyelmeztető jelek, amelyek elővigyázatosságra inthették volna. Ilyen volt például az, amikor Kárpátalján a Vörös Hadsereg katonákat kezdett sorozni, és megalakult a Kárpátaljai Kommunista Párt, továbbá az, hogy az alakulófélben lévő Csehszlovákiában is a kommunistáknak igen markáns szerep jutott. 1945. május 9-én Beneš egyik kijelentése szerint: „Népünk nem élhet a németekkel és magyarokkal közös hazában.”[60] Egyik rendeletének értelmében 1945. augusztus 2-től a német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok elveszítették állampolgárságukat. Gulyás ez után részletesen ismerteti a felvidéki magyarság kálváriáját, majd azt a szomorújátékot is, amelyet Beneš 1948-ban végül kénytelen volt eljátszani.

Kádár Lynn Katalin: Eckhardt Tibor amerikai évei (1941–1972)

Az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar történésznek a Független Kisgazdapárt két világháború közötti legendás vezéréről írt monográfiája[61] angolul íródott, mint ahogy Eckhardt Tibor naplója[62] is. Eckhardt visszaemlékezései az 1941 és 1943 közötti időszakról az Amerikai Egyesült Államokban hamarabb jelentek meg –2005-ben –, mint idehaza, a magyar változatot csak tavaly vehettük a kezünkbe.[63] Eckhardt egyetemi tanulmányait részben Berlinben végezte, a húszas évek elején Bajorországban Adolf Hitlerrel is találkozott, Horthy Miklósnak nemcsak jó ismerőse, hanem felesége révén rokona is volt. 1934-ben Magyarországot képviselte a Népszövetségben, erről könyve is megjelent. Itt találkozott Edvard Benešsel, vitatkoztak is. Eckhardt 1932 óta volt a Független Kisgazdapárt vezetője, súlyos konfliktusai voltak Gömbös Gyula miniszterelnökkel, és 1935-től az egyesült magyar parlamenti ellenzék vezetői tisztét is betöltötte. 1928-ban járt először az Amerikai Egyesült Államokban, utána többször is. 1940-ben hosszabb amerikai előadókörúton vett részt, találkozott Roosevelt elnökkel is. Jól ismerte Imrédy Bélát s Teleki Pál miniszterelnököt. Egy év múlva, még az előtt, hogy a délvidéki bevonulásra sor került volna, 1941. március 7-én hagyta el Magyarországot, és a Balkánon keresztül, kalandos körülmények között 1941. augusztus 8-án érkezett meg az Egyesült Államokba.[64]

Még az előtt, hogy a hajója kikötött volna az amerikai partoknál, Vámbéry Rusztem 1941. július 13-án Ján Masaryknak, Csehszlovákia külügyminiszterének írt egy levelet, amelyben havi 1000 dollárt kért tőle lapalapításra, többek között azért, mert „a magyar kormány épp most tesz kísérletet küldötte, dr. Eckhardt révén arra, hogy… létrehozzon egy olyan magyar álemigráns kormányt, amely a szövetségesek győzelme esetén is biztosítaná a… magyarországi rendszer háború utáni továbbélését”.[65] A csehszlovák propagandaapparátus teljes készültséggel dolgozott Eckhardt Tibor lejáratásán.

         Eckhardt Tibor ilyen körülmények között kezdte el 1941. szeptember 27-én szervezni Amerikában a Független Magyarországért Mozgalmat, amelynek fő célkitűzése az volt, hogy a Bárdossy-kormányzat ellenében, a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus erőivel való kérlelhetetlen szembenállás alapján szervezze meg az amerikai magyarságot.[66]

         Eckhardtot erre távollétében a magyar hatóságok már 1941. október 5-én megfosztották magyar állampolgárságától.[67]

A Független Magyarországért Mozgalom azért küzdött, hogy „minél előbb átvigyék Magyarországot és fegyveres erejét a szövetségesek oldalára”. Eckhardték szerettek volna a rádióadást is sugározni. A The Nation nevű lapba 1941. szeptember 27-én „Budapest álnok küldetése” címmel Schultz Ignác írt ledorongoló cikket.[68] Eckhardték mozgalmát az Egyesült Államok kormánya „tudomásul vette ugyan, de nem ismerte el”.

Kádár Lynn Katalin beszámol Eckhardt Tibor és Habsburg Ottó együttműködéséről is, hiszen – amint az eddigiekből kiderült – Habsburg Ottó ugyanúgy fogalmazott meg alternatívákat az amerikai külügyminisztérium számára a világháború utáni rendezésről, mint Edvard Beneš.

Eckhardtnak kiváló kapcsolatai voltak a Magyarországon szolgálatot teljesítő volt amerikai nagykövettel, illetve Magyarország egyesült államokbeli nagykövetével is. Pelényi János 1933 és 1940 között képviselte hazáját az Egyesült Államokban. Kádár Lynn Katalin ismerteti Pelényi 1964-ben megjelent cikkét, melynek címe: A magyar kormány titkos nyugati terve a második világháború kitörése idején. Ebből kiderül, hogy Pelényi – Beneš példájával érvelve – készített memorandumot Teleki Pálnak és Csáky Pálnak még 1939. április 17-én, amely egy emigráns kormány létrehozásának előnyeit ecsetelte. 1940. március 17-én el is különítettek ötmillió dollárt erre a célra, majd 1940. május 24-én utasították Pelényit, hogy az összeget az MNB részére a Federal Reserve Bankban helyezze el, amit ő meg is tett.[69]

Kádár Lynn Katalin munkájából megtudjuk, hogy 1943 februárjától mind Habsburg Ottó, mind pedig Eckhardt Tibor aktív tagja lett az amerikai hírszerző szolgálatnak, és Ausztria, illetve Magyarország vonatkozásában együttműködött azzal.[70]

Ismerve a szolgálatok szigorú titoktartási kötelezettségét, továbbá Eckhardt itthoni kapcsolatrendszerét, nem zárható ki, hogy Eckhardtnak ne szántak volna valamilyen szerepet egy emigráns magyar kormány létrehozásában. Ezt látszik alátámasztani az a kitüntetett figyelem, amelyben Edvard Beneš Eckhardt Tibort részesítette, akinek hírnevét csak erősítette, hogy Magyarországon 1944. december 4-én, távollétében, a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék halálra ítélte.[71]

Összegzés

Ha a csehszlovák államalapításban részt vevő elit, illetve a két világháború közti magyar elit adottságait hasonlítom össze, az első lényegi különbség, hogy a csehek otthonosan mozogtak az úgynevezett szláv világban, vagyis tisztában voltak Európa keleti nagyhatalmának, Oroszországnak nemcsak az erős oldalaival, hanem a gyengéivel is. Annyira, hogy orientálni, befolyásolni igyekeznek a belső orosz folyamatokat is. A világháború kitörése előtt néhány esztendővel a neoszláv mozgalmon keresztül sikerült az oroszokkal új tartalmi elemeket elfogadtatniuk.

A cseheknek nemcsak arról volt azonban pontos fogalmuk, hogyan gondolkodnak az oroszok, hanem arról is, hogy mi zajlott az úgynevezett köztes világban, vagyis nemcsak az Orosz, hanem a Német, az Oszmán és a Habsburg Birodalom területén is. A cseheknek tény volt, amit az oroszok közül sokan tagadtak, például az ukránok vagy a fehéroroszok léte, akikről Péterváron sokan állították, hogy ezek a nyelvek az orosznak csupán nyelvjárásai. A csehek érzékelték, hogy a térség északi részén erős a lengyel–orosz konfliktus, a térség déli részén pedig a macedón probléma oldható meg nehezen. Igaz, ők nem az oroszoktól, hanem a németektől érezték fenyegetve magukat.

A cseh eliten belül rövid távon – a ruszofilektől eltérően – Masaryk és Beneš érzékelték, hogy az említett problémák miatt igen kétséges, hogy az oroszokra vagy másokra tudnak támaszkodni, s ezért új színekkel gazdagították a cseh identitást: a szláv mellett alapvetően protestánsként s ekképp a nyugati világhoz tartozó nemzetként írták le magukat. Persze kérdés, hogy szükség volt-e annyira doktrinér módon túlzásba vinni ezt, hisz ez a társadalom belső kohéziója ellen hatott, s a későbbiek során megbosszulta magát.

Önálló államuk külpolitikáját élet-halál harcként értelmezték, ezért igen aktív szerepet vállaltak nemcsak a saját országuk, hanem Európa politikájának alakításában is.

Ez különösen jellemző az „államalapítók” közül Benešre, aki egészen köztársasági elnökké való 1935-ös megválasztásáig folyamatosan betöltötte a külügyminiszteri posztot. Sem Bobrakov-Tyimoskin, sem Szerapionova, sem Gulyás László, de Kádár-Lynn Katalin műve sem ad választ arra a kérdésre, hogy miért vállalt a csehszlovák vezetés olyan konfliktusokat, amelyek nélkül államuk sokkal stabilabb lett volna. Nem is annyira az 1938-ban végül Magyarországhoz csatolt felvidéki sáv, hanem a Lengyelországhoz csatolt jóval kisebb Teschen kérdésére sincs igazi válasz. A Szudétavidék mellett ugyanis Csehszlovákia valamennyi határát úgy alakította ki, mintha szándékosan „halálos” ellenségeket szeretett volna teremteni a saját maga számára, pedig a szlovák–magyar vagy a cseh–lengyel etnikum között szinte tiszta etnikai határt lehetett volna húzni, vagyis lehetőség nyílott volna a konfliktusminimalizálásra.

Németország vesztes államként, pusztán teljesítési politikájával már hat évvel a háború után, 1925-re elérte, hogy Európa hatalmai számoljanak vele. A fordulat a német külpolitikában azonban már 1929–30-ra, tehát a nemzetiszocialisták előtt bekövetkezett. Egészen határozottan, külgazdasági politikával alátámasztva ez a folyamat Adolf Hitler hatalomra jutása után válik szemmel láthatóvá, amikortól kezdve a csehszlovák külpolitika Franciaországon kívül a közben 1933-tól módosított szovjet külpolitika érdeklődésének is a látóterébe került. De még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Csehszlovákia – lényegesen jobb belső feltételekkel, mint Magyarország – hárítani tudja a Németország részéről érkező nyomást. Erősebb országok, nemcsak a valamivel később hősies ellenállást tanúsító Lengyelország, hanem a Lengyelországnál jóval erősebb, ellenállást gyakorlatilag nem tanúsító Franciaország sem volt képes megállítani a nemzetiszocialista Németországot.

Erkölcsi szempontból elítélhetően, de a cseh nemzet túlélése szempontjából közelítve meg a kérdést, Beneš a lehető legbölcsebben járt el, amikor lemondott a köztársasági elnöki posztról, és nem vállalta a konfrontációt Adolf Hitler államával. Az emberveszteségi mutatókat vizsgálva ugyanis a világháború végére győztesnek számító lengyelek veszteségei meghaladták a vesztesnek számító magyarokét, míg a csehek úgy kerültek a győztes táborba, hogy az ő második világháborús halálozási arányszámaik voltak a legalacsonyabbak.

A cseh elitnek ugyanakkor óriási szerencséje is volt. Az a cseh irányzat volt a kormányrúdnál, amelynek a programja a fontos 20. századi történelmi fordulópontoknál adekvát volt azzal a helyzettel, amely az európai hatalmi koncert alakítói között kialakult, és ennek megfelelően stabilizálódott.

Óriási szerencséje volt a cseheknek abban a tekintetben is, hogy Németországban nem azonnal kerekedett felül a revíziós politika, hanem a békeszerződés megkötése után csak egy évtizeddel. Ezzel összefüggésben a világháború végétől Csehszlovákia a térségben meghatározó hatalomként viselkedett, de 1925-től 1935-ig a mozgástere folyamatosan csökkent, 1935 és 1938 között a sorsa megpecsételődött, majd 1939-től 1944-ig folyamatosan nőtt, bár 1943 végétől kezdve csak a szovjet politika kiszolgálójaként tudta megvalósítani saját céljait. Az állami függetlenség korlátaira 1944 őszén Kárpátalján, 1947 júliusában a Marshall-segély visszamondatásával Moszkvában döbbentették rá Prágát a szovjetek. Beneš számára az igazi sokk 1948-ban következik be.

         A magyar elitet óriási megrázkódtatásként érte az elveszített első világháború után az, hogy bár a frontok mindenütt az ország határai mögött voltak, de 1918 őszén nem volt ember, aki hajlandó lett volna fegyvert fogni. A magyarok semmi jót nem vártak a „szláv testvérektől”, hiszen a szláv oroszokkal néztek farkasszemet a lövészárkokban, a többi szláv nemzet pedig – a lengyeleket és a bolgárokat leszámítva – az oroszok szövetségeseként harcolt. Ezért fogadják szimpátiával 1919-ben az orosz tradícióval szakító bolsevizmust, ami a Tanácsköztársaság képében kibontakozást ígért a reménytelen helyzetből. De 1919 nyarára kiderült, hogy a szovjetek sem nyújtottak segítséget. A magyaroknak nem voltak rossz tapasztalataik a németekről, ám ők is a vesztesek között voltak ekkor.

         A magyar vezetésben 1918 őszén nem tudatosult, hogy a helyi ellenállásnak szerepe lesz a tárgyalások során megszületendő békében. A trianoni békeszerződésben három szomszédos ország kapott jelentős magyar nemzeti közösségeket, köztük Csehszlovákia is. A határon túli magyar közösségek léte Magyarországot a status quo ellenes táborba sodorta. Az első státus quo ellenes állam az első világháború utáni Európában a Szovjetunió volt, amely viszont 1933-tól kezdve status quo párti lett. Volt tapogatózás Budapest részéről Moszkva irányába, de ennek korlátai voltak. A következő status quo ellenes ország az első világháborúban győztesnek számító Olaszország volt, amellyel 1927-ben született együttműködés. Magyarországnak így sikerült kikerülnie az elszigeteltségéből, s tovább tágította a magyar külpolitika mozgásterét a német politika revíziós jellegének kialakulása 1929 után.

Adolf Hitler hatalomra jutása Csehszlovákia vonatkozásában egybeesett a magyar külpolitika revíziós célkitűzéseivel. A felvidéki területgyarapodáson kívül csak az 1941-es délvidéki „terület-visszacsatolás” találkozott a német politika helyeslésével. Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolását a német politika inkább eltűrte, semmint helyeselte. Ausztriával a húszas évek eleje után nem volt súrlódás, de 1938-ban ezt az országot a Reich bekebelezte. A déli határnál a szerbek és horvátok közötti konfliktus volt egyre erőteljesebb a korszakban, ami mérsékelte a délszláv állam magyarellenes vonásait. Ugyanekkor északon a szlovákok autonomista mozgalma kötötte le egyre inkább a csehszlovák állam figyelmét.

Az 1918 és 1927 közötti időszakban tehát Magyarország elszigeteltségéről beszélhetünk, majd 1927-től 1941-ig folyamatosan táguló nemzetközi mozgástérről. Vízválasztónak az 1941-es esztendőt, a délvidéki háborút és a szovjetellenes hadüzenetet lehet tekinteni, amikortól kezdve a magyar mozgástér drámaian zsugorodni kezdett. Ebből a szempontból Eckhardt Tibor még a „legjobbkor” távozott 1941 márciusában az Amerikai Egyesült Államokba, neki – ha másként alakulnak az események – jelentős szerepe lehetett volna az ország sorsának formálásában. Kádár Lynn Katalin könyvében és Eckhardt Tibor publikált naplójában plasztikusan nyomon követhető a folyamat, amely megmutatja, hogy a kelet-európai térségben a szovjet érdekekkel jobban összhangban lévő csehszlovákok mozgástere mennyivel volt nagyobb, mint a magyaroké.

A Szovjetunió támogatásából eredő csehszlovák mozgástérbővülés lehetőséget adott Prágának arra, hogy ne csak közvetlen diplomáciai, vagyis állami, hanem közvetett, propagandaeszközöket is bevetve csökkentse még a potenciális magyar mozgásteret is, ami már 1942 elejétől kezdve megmutatta a kézzelfogható eredményeit.

Ehhez járult továbbá, hogy Magyarországon úgy volt teljes „rendszerváltás”, hogy nem engedték szóhoz jutni még azt a lényegesen szűkebb elitet (amely értett a politikához, és nem kompromittálódott), amely a szomszédainknál túlélte a világháborút, és a békekötésekben is részt tudott venni.

Magyarország vesztes ország volt. Nagyon fontos tényezőnek bizonyult magának a megszállásnak a ténye. A kialakulófélben lévő kelet-európai blokkban Románia, Bulgária számított még Magyarországon kívül vesztes országnak. Magyarország helyzete az első világháború utáni helyzethez képest egy tekintetben volt kedvezőbbnek mondható az első világháború utánihoz képest: az őt körülvevő államok között az az ország, ahol a Kárpát-medencében élő magyarság fele élt, ugyanolyan státusúnak, vagyis vesztesnek számított. Románia csak kulturálisan, vallásán keresztül kötődött Moszkvához, ám Románia, Bulgáriához hasonlóan, már az 1945 és 1947 közötti időszakban legalább annyira értékes volt Sztálinék számára, mint Lengyelország.[72] Magyarország csak 1947-től kezdve vált hasonlóan fontossá. Részben ennek volt a következménye, hogy a határkérdésben 1946 folyamán a magyar politika nem tudott eredményt elérni a románokkal szemben.

A szovjet szövetségi rendszer perspektívájából szemlélve a szláv jellegnek 1941 és 1948 között volt jelentősége, amíg a Jugoszláviával való konfliktusból szakadás nem lett. 1948 júniusa után – Jugoszláviát leszámítva – a kelet-európai blokkon belül a mozgástér egyformán korlátozottá vált, ám Magyarország csak 1949-re, amikor a felvidéki magyarok üldözése megszűnt, érezhette úgy, hogy nincs immár rosszabb helyzetben, mint Csehszlovákia.

Jegyzetek