Hajas Csaba

Nemzeti törekvések, külpolitika és centralizáció a Habsburg Monarchiában (1849-1867)

 

1. Bevezetés

A Habsburg Monarchia 19. századi történelmére a legfőbb jellemző a változékonyság, amely a birodalom minden egymással szorosan összefüggő szegmensére (gazdaság, hadügy, államforma, területi egységei, közjogi viszonyok) egyaránt igaz. A század legelején az erősödő francia befolyás hatására II. Ferenc 1804-ben a Habsburgok örökös tartományainak területén az Osztrák Császárságot létrehozva egy örökletes császári címet vett fel, [1] amely biztosította a Habsburg dinasztia uralmát örökös tartományaik felett, arra az esetre, ha a Német-római Birodalom császári koronáját (amely választott cím volt, és szimbolikus jelentéssel bírt) elveszítené. Két évvel később I. Napóleon ultimátumban követelte II. Ferenc lemondását a császári címről (amely magával vonta a Német-római Birodalom megszűnését). [2]

A napóleoni háborúkat lezáró és Európát újra rendező bécsi kongresszuson a meghatározó elv a legitimizmus volt. Egyrészt megerősítette a század elején uralkodó dinasztiák hatalmát az általuk birtokolt területek felett, másrészt nemzetközileg is fenntartandó politikai irányelvként ismerte el az 1815-ös állapotokat, egészen 1848-ig. Ekkor az addig fenntartandó legitimizmus helyébe egyre inkább a liberalizmus lépett, amelyet (a nemzeti egységtörekvések kezdeteinek megjelenésével) látványos és szinte Európa egészét megrázó forradalmak kísértek.

Jelen szemináriumi dolgozat a Habsburg Monarchia 1850–1867 közötti időszakát tárgyalja, elsősorban a fentebb említett kibontakozó politikai irányelvváltásból következő külpolitikai és belpolitikai viszonyok összefüggéseinek összegzésével.

 

2. A Habsburg Monarchia külpolitikai törekvései

2.1. A krími fordulat

            A krími háború alapvető fordulópontot jelentett az Osztrák Császárság külpolitikájában és nemzetközi megítélésében. A nyugati hatalmak egyetértettek abban, hogy Ausztria meghatározó szerepet kell, hogy betöltsön a megerősödött Oroszország ellenőrzésében. A cári udvarban ugyanakkor általánossá vált az a nézet, hogy a magyar szabadságharc leveréséhez nyújtott katonai segítség, illetve az erősödő Poroszországgal szemben nyújtott diplomáciai támogatás miatt – amely Ausztria fő külpolitikai partnerévé tette Oroszországot – „I. Miklós balkáni politikája a Habsburg udvarban megértésre és támogatásra talál”.[3]

            Az 1853-ban kirobbanó orosz–török konfliktus, azonban már kezdeti szakaszában nagy kihívás elé állította az osztrák politikusokat. A háborúban résztvevő nyugati szövetségesek (Franciaország és Anglia), illetve a cári Oroszország is kereste Ausztria szövetségét. Alexander Bach belügyminiszter hajlott a nyugati szövetség irányába. A katonai vezetés Radetzkyvel az élen (az 1849-es katonai intervenció fejében) az oroszokkal való megegyezést és a Balkán közös megszállását szorgalmazta, viszont Boul külügyminiszter a fegyveres semlegesség politikája mellett érvelt.[4]

A kérdést I. Ferenc József döntötte el. Úgy vélte, hogy az orosz cár intenzív barátsága a Habsburg udvarban és az oroszok jelenléte a dunai fejedelemségekben kezd nyomasztóvá válni, így „kompromisszumos döntés”, a fegyveres semlegesség politikája mellett döntött.[5]

            Ez a semlegesség viszont Ausztria nemzetközi tekintélyének csökkenéséhez és külpolitikai elszigetelődéséhez, vezetett. A nyugati hatalmak előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország ellenőrzéséhez már nem szükséges Ausztria bevonása, amely a párizsi kongresszuson is meglátszódott, mivel nem hagyták jóvá Moldva és Havasalföld osztrák megszállását. Az oroszokat ugyanakkor megdöbbentette „Ausztria hálátlansága”, amelyek Bécs számára hosszú távú súlyos politikai következményekkel jártak. Elsősorban egy hosszú időn át tartó antagonisztikus ellentét született a két monarchia között, mivel ettől kezdve a nemzetközi politika küzdőtéren Oroszország szinte mindig Ausztria ellen foglalt állást. Így az Osztrák Császárság úgy taszította el magától a cári Oroszországot, hogy másik állandó és elvi szövetségesre talált volna.

            A krími háborút lezáró párizsi béke alapvetően külpolitikai kudarc volt a cári Oroszország számára, amely két fontos következménnyel járt a Habsburg Birodalomra nézve. Egyrészt az orosz politika igyekezett a külpolitika útján ellehetetleníteni Ausztriát. Másrészt a Habsburg állam a megsemmisítendő hatalmak közé került az orosz politikai körökben. Megfogalmazódott az a gondolat, hogy Konstantinápolyhoz Bécsen át vezet az út, amely politikai koncepcióvá vált.[6]

 

2.2. A Habsburgok Európa keleti részére szorulása

            A Habsburg dinasztia a középkor óta Európa politikájának meghatározója volt. Felemelkedésük a 13. században kezdődött és hatalmuk csúcspontját a 16–17. század jelentette. Ekkor érte el úgymond a Habsburg család ”legnagyobb területi kiterjedését” V. Károly idején, akinek nem kellett sok az unervaslis monarchia[7] kialakításához. Halála után vált ketté a Habsburg dinasztia (spanyol és osztrák ágra), így a 18. századig gyakorlatilag Európa vezető dinasztiája volt. A 18–19. századi változások során azonban nyugati területeiket elveszítve – ugyanakkor keleti határaikat az Oszmán Birodalom hanyatlásával, egykori területeinek megszerzésével kiszélesítve[8] – egyre inkább Európa keletibb (Közép-Kelet-Európa) térségébe szorultak.

            Az első nagy Habsburg területveszteség (a spanyol ágnak a kihalásával Spanyolországot nem számítva) az Itáliából történő 1859-es kiszorulásuk volt. Mindez nagyban köszönhető III. Napóleon a Habsburg Monarchia gyengítését célzó törekvéseinek, valamint az osztrák fél hibás külpolitikai felmérésének (szövetséges nélkül maradtak, mivel a hadüzenetet a Monarchia küldte).[9]

 

2.2.1. A német egység megvalósításnak kérdése

            A 19. századot nevezhetjük a nemzeti ébredések korának. Geopolitikailag meghatározó nemzet Európában a német és az olasz volt. Mint arra korábban utaltam, az olasz egység gyakorlatilag a Habsburgok kiszorításával – a várnégyszöget és Velencét kivéve – 1860-ra megvalósult. Európai szempontból ennél nagyobb jelentőségű kérdés a német egység megvalósulásának az ügye, valamint hogy az egység kinek a vezetésével megy végbe?[10]

            A kérdésre két válasz kínálkozott: a porosz király vezetése alatt megvalósuló kis német egység, vagy az osztrák császár – a német szövetség vezetője – általi nagynémet egység.[11] A Habsburg Monarchia 1860-as külpolitikai törekvése a német egység osztrák császár általi megvalósítása, és az orosz külpolitika krími háborút követő ellehetetlenítő törekvéseivel (a nemzetközi elszigeteltség elkerülése) szembeni fellépés.

            A nemzetközi viszonyok ugyanakkor a Porosz Királyságnak kedveztek (elsősorban a porosz-orosz közeledés miatt), amit Otto von Bismarck kitűnően felismert, kialakított és kihasznált. Elsősként Ausztria gazdaságára 1864-ben a Zollferein megújításából való kizárással igyekezett csapást mérni. Ezt követően a kibontakozó schleswig–holstein-i válságot felhasználva igyekezett a két állam katonai hadereje közötti különbségeket felmérni, valamint jelentős Balti-és Északi-tengeri stratégiai bázisokat megszerezni.[12]

            Az osztrák udvarban a fegyveres konfliktus elkerülése érdekében meglehetősen engedékeny politikát folytattak, ami Berlinben rendre visszautasításra talált.[13] Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a porosz–osztrák szövetség csak átmeneti, és egyre inkább elkerülhetetlen a fegyveres konfliktus a két állam között, mivel a német államok többsége egyre inkább hajlott a porosz vezetés alatt végbemenő egység megvalósulására. A nemzetközi viszonyok is a poroszoknak kedveztek (III. Napóleon és Bismarck titkos tárgyalása), akik szövetségre lépve az olaszokkal igyekeztek háborút kiprovokálni Ausztriától. Hiába kötött a bécsi udvar III. Napóleonnal titkos egyezményt, (melyben a Rajna bal partjának átadását, és Párizs döntőbírói szerepét rögzítették, valamint ígéretet tettek arra, hogy Franciaország nélkül semmilyen változtatást nem hajtanak végre Németországban)[14] Franciaország, Oroszország és Anglia semlegesek maradtak a kibontakozó háborúban. Az Osztrák Császárság (néhány német államot maga mellett tudva) kénytelen volt egy kétfrontos háború megvívására. A konfliktus ugyanakkor nem volt előre eldöntött kimenetelű (a német államok nagy része és a nemzetközi közvélemény hosszú és véres, de osztrák győzelemmel záruló háborút jósolt). Alapvetően a háború kimenetelében nem az osztrák és porosz haderő létszáma volt a meghatározó, hanem a fejlettségük és tisztikaruk képzettsége, amely rövid időn belül a Porosz Királyság javára döntötte el a háború kimenetelét. Annak ellenére, hogy a kétfrontos háborúban az osztrák fél fölényesen győzedelmeskedett az olasz frontvonalon. Ellenben az augusztus eleji königgrätzi háború olyan végzetesnek bizonyult, hogy az 1866. augusztus 23-án megkötött Prágai béke értelmében Ausztria végképp kiszorult a megszűnő Német Szövetségből, és a német egységtörekvésből egyaránt. [15]

 

3. Centralizációs törekvések a Habsburg Monarchiában

Felismerve a változó európai politikai légkört a Habsburg uralkodók igyekeztek keleti érdekeltségeinek országaiban (elsősorban Magyarországon) hatalmukat megszilárdítani, amelyre a legkézenfekvőbb példát a Pragmatica Sanctio (II. cikkely 7.§) Lajtán túli területeken való elfogadtatásában, illetve a német-római császári címmel ellentétben az osztrák császári cím felvételében[16] találhatjuk meg. Ugyanakkor igyekeztek belpolitikájukat a mindenkori külpolitikával összhangba hozni, amely az általam tárgyalt időszakban tökéletesen nyomon követhető. Amikor a nemzetközi politika engedte, igyekeztek egy erős centralisztikus kormányzatot kialakítani, viszont az egyes külpolitikai kudarcok után engedékenyebben politizáltak.

Az 1850-es évekre alapvetően az abszolutisztikus kormányzat visszaállítására való törekvés jellemzi a Habsburg udvari politikát. Az 1851-ben kiadott szilveszteri pátens visszavonta a 1849-i olmützi alkotmányt, és megnyitotta az utat a nyílt abszolutizmus felé.[17] Ezzel az alkotmányos uralkodóhoz, illetve uralkodáshoz fűzött remények szertefoszlottak, a magyar önálló államisággal együtt. Ismételten előtérbe került a birodalom egységének helyreállítása.[18]

Az ötvenes évek külpolitikai kudarcai, ugyanakkor hatással voltak a belpolitikai törekvésekre. Miután 1860-ra a Habsburg udvar gyakorlatilag kiszorult Itáliából, ismét enyhébb belpolitikát követett. A korábbi centralisztikus államberendezkedés (hivatalnokréteg, besúgóhálózatok kiépítése és fenntartása, valamint a hadműveletek fedezése) jelentősen megterhelte a Monarchia gazdaságát. Ezért az uralkodó ismét az arisztokrácia felé nyitott.

            Az 1860. október 20-án kiadott Októberi Diploma[19] több elemében az 1848 előtti viszonyokat állította vissza. Lényegében föderalista alkotmány, ugyanakkor a külügyet és a hadügyet továbbra is kizárólagos császári jogkörként értelmezte, minden más egyéb kérdésben a tartományi parlamentek és a Birodalmi Tanács a törvényhozó testületek. A várakozásokkal ellentétben a diploma sehol sem talált szíves fogadtatásra. A magyarok a korábbi 48-as alkotmányuk visszaállítását, míg az osztrák fél egy valódi alkotmány kibocsátását várta az uralkodótól. Hat héttel a diploma kiadása után ki I. Ferenc József Anton von Schmerlinget nevezte ki államminiszternek.[20]

            Schmerling meggyőződése az volt, hogy a birodalom belső konszolidációja parlamenti képviselet, és bizonyos polgári szabadságjogok érvényre juttatása nélkül nem lehetséges. Ennek érdekében 1861. február 26-án bocsátották ki a februári pátenst[21] (avagy februári alkotmányt), melynek épp az a jelentősége, hogy egy alkotmányos-parlamenti rendszert hozott létre. Ugyanakkor nem elfelejtendő, hogy Schmerling is a centralizáció híve volt, és ennek jegyében csak az összbirodalmi parlamentnek (Reichsrat) adott törvényhozási jogot.[22] Viszont a miniszterek továbbra is az uralkodónak tartoztak felelősséggel. Így Schmerling politikáját a birodalom nemzetiségei szinte mindannyian elutasították (nem delegáltak tagokat a Reischratba), majd 1865-re az osztrákok sem szavazták meg a költségvetést, ezzel ellehetetlenítve a kormány munkáját. Ezzel megdőlt Schmerling kormánya, és vele együtt az alkotmányos összbirodalmi centralizáció megvalósulása is.[23]

           

4. Összegzés

A belpolitikában kialakult patthelyzetet az 1866-os königgrätzi ütközet kimenetele mozdította előre. A tény, miszerint a Habsburg Monarchia végleg kiszorult Itáliából, valamint a német egység megvalósításából sürgetőbbé tette a magyarokkal való kapcsolat rendezését. Amíg Bécs úgy ítélte meg – és nem alaptalanul – hogy a porosz konfliktusból győztesen is kikerülhet, igyekezett a provizórium időszakát fenntartani („Wir können warten”), amint aztán világossá vált, hogy vesztesként kerülnek ki a háborúból, azonnal felvették a tárgyalásokat a magyar féllel.

Az 1850–1867 közötti időszakban A bécsi udvar igyekezett a nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodva kormányozni. Alapvetően a napóleoni háborúkból megerősödve kikerülő, Európában meghatározó politikai erőként jelenlévő Habsburg Monarchia az 1850 utáni 17 év alatt folyamatosan veszített nemzetközi tekintélyéből és azt csak az osztrák–magyar kiegyezéssel tudta stabilizálni.

 

 

 

 

 


 

[1] Napóleon ettől kezdve II. Ferencet gúnyosan „Doppelkaiser-nek” azaz duplacsászárnak becézte.

[2] Stollberg-Rilinger, Barbara: Das Heilige Römische Reich deutscher Nation. Vom Ende des Mittelalters bis 1806. München, Verlag C. H. Beck, 2006, 115. p.

[3] Zakar Péter–Kozári József: A „hosszú 19. század (1789–1914). In: Világtörténet. Szerk.: Salamon Konrád. Budapest, 2006. 864. p. (A továbbiakban: Zakar–Kozári, 2006.)

[4] Majoros István: Nemzetközi kapcsolatok 1789–1914. In: 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Európa és az Európán kívüli országok. Szerk.: Vadász Sándor. Budapest, 2011. 48. p. (A továbbiakban: Majoros, 2011.)

[5] Zakar–Kozári 864. p.

[6] Itt vetődött fel az a kérdés, hogy ha a Habsburg Monarchia eltűnik, mi kerüljön a helyébe? Az orosz elképzelések szerint egy szláv államközösség léphetne a császárság helyébe, a kellemetlen magyar kérdést (mivel nem szláv állam) pedig majd a történelem megoldja, úgy hogy fokozatosan asszimilálódik a szláv államok közé.

[7] Azaz a keresztény államok egy közös uralkodó alatt való egyesülése.

[8] Stephen Howe: Birodalmak. Bp. 2004. 67 – 68 p.

[9] Zakar–Kozári, 2006. 864. p.

[10] Természetesen felmerült a kérdés, hogy egy erősen széttagolt államalakulatból lehet-e valamiféle egységet megteremteni, és ha igen, akkor a megszületendő egységes német állam birodalom, vagy nemzetállam lesz-e, amely önmagában veti fel a kérdést, hogy ki egyesíti a 39 kisebb nagyobb német államot.

[11] Zakar–Kozári, 2006. 851. p.

[12] Majoros, 2011. 50. p.

[13] Zakar–Kozári, 2006. 854. p.

[14] Ormos Mária–Majoros István. Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás. 1814–1945. Budapest, 1998. 127. p.

[15]Majoros, 2011. 51. p.

[16] Erre azért volt szükség, mivel a német-római császár választott személy volt, az osztrák császár viszont örökíthető dinasztiát alapított.

[17] Palotás Emil: A Habsburg Monarchia. In: 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Európa és az Európán kívüli országok. Szerk.: Vadász Sándor. Budapest, 2011. 259. p. (A továbbiakban Palotás, 2011.)

[18] Zakar–Kozári, 2006. 862. p.

[19] Lásd: Az „októberi diploma”. In: Magyarország története a 19. században szöveggyűjtemény. Pajkossy Gábor (Szerk.). Budapest, 2006. 405. p.

[20] Palotás, 2011. 260.p.

[21] Lásd: A Februári pátens. In: Magyarország története a 19. században szöveggyűjtemény. Pajkossy Gábor (Szerk.). Budapest, 2006. 410. p.

[22] A korlátozott jogkörűvé átszervezett Birodalmi Tanács két házból állt. Az Urak házából (melybe a nagykorú főhercegek és a főpapok tartoztak), valamint a Képviselő házból állt, amelynek 343 tagjából 85-öt delegálhatott Magyarország, 26-ot Erdély és 9-et Horvátország.

[23] Palotás, 2011. 261.p.