Birodalmi és nemzetállami elemek a Habsburg és az Orosz Birodalom politikájában 1848-1917

BBN-TÖR-263:37                    

Az orosz szociáldemokrácia a két monarchia és a saját birodalmi elképzeléseiről 1905-1919

Az első orosz forradalom az 1905. január 9-ei, vasárnapi tüntetéssel kezdődött, amelyet a „zavaros életű”[1] Gapon pópa vezetett. E vasárnap délután az éhező, elkeseredett és nagyrészt munkanélküli tömegek templomi zászlókkal vonultak a Téli Palotához, hogy rábírják a cárt, segítsen nekik sorsuk jobbra fordulásában. Az uralkodó részéről a válasz sortűz volt, eredménye pedig sok száz halott. „Szimbolikus értelemben ezen a vasárnapon egy egész nép értette meg, hogy az önkényuralom a nyomorúság oka, a cár pedig nem a nép oltalmazója.”[2]

„Az 1905-ös forradalom és az I. világháború kitörése közötti időszakban Oroszország olyan politikai fejlődésen ment keresztül, melyhez foghatót egész addigi történelme során nem tapasztalt. De a lakosság valamennyi rétege elégedetlenkedett.”[3] Márpedig „…egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban.”[4]

            A bizalom szintjének alacsony voltát és az elégedetlenkedést használták ki az orosz szociáldemokraták, hogy keresztülvigyék saját hatalmi és forradalmi terveiket. A Londonban 1905. április 12-27 között tartott kongresszusukon az OSZDMP az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozatában ki is fejtette, hogy az oroszországi proletariátus és a szocializmus végső céljaiért folytatott harc érdekében „az önkényuralmi kormányformának demokratikus köztársasággal való felváltását követelik”[5]. Azt is leszögezték, hogy a „demokratikus köztársaság Oroszországban csak a győztes népi felkelés eredményeként valósítható meg”, amelynek szerve az „ideiglenes forradalmi kormány”.

            A szociáldemokrata párt erős bázist is kezdett építeni, amelynek növelésén illetve a fennálló hatalommal szemben való engedetlenségének fokozásán dolgoztak. Ahogy már az 1905-ös londoni kongresszuson is határozatilag kimondták, fel kell használniuk minden akciót arra, „hogy az általános demokratikus követelésekkel szembeállítsuk a proletariátus önálló osztálytörekvéseit, hogy ezen akciók során önálló szociáldemokrata erővé szervezzük a proletariátust”[6]. Értelmezésük szerint a burzsoá elit és a kormány hatalma megtartása érdekében elvonja a munkásosztályt a „forradalmi időszakban”, ezért különféle javaslatokat tettek ennek megakadályozására. Így például „a választási agitációt felhasználva magyarázzák meg a munkásoknak az ilyen kormányrendelkezések igazi értelmét”[7], illetve szervezzenek ellenállást a kormány vezette reakciós elemek fellépésével szemben.

„Az 1905-ös forradalom, az orosz-japán háborúban elszenvedett vereség következtében a cár arra kényszerült, hogy igent mondjon bizonyos, államszerkezetet érintő reformokra és az alkotmány bevezetésére. Oroszország alkotmányos monarchia lett.”[8] Így a cár 1905. október 17-én[9] kiáltványban ismerte el a hatalmát valamelyest korlátozó intézmény, az Állami Duma létrejöttét, illetve ezzel párhuzamosan különféle szabadságjogokat,mint például szólás- és gyülekezési jogot. Az OSZDMP ezt a lépést úgy értékelte Az oroszországi szociáldemokrata szervezetek konferenciája – Riga 1905. szeptember 7-9. közleményében, hogy „az önkényuralom a népképviselet illúziójával azt akarja elérni, hogy politikailag közelebb hozza magához a munkásmozgalomtól kifárasztott és rend után sóvárgó burzsoázia jelentős részét, amiután biztosította magának a burzsoázia rokonszenvét és támogatását, most már vele szövetségben elnyomja a proletariátus és a parasztság forradalmi mozgalmát”.[10]

            Az orosz szociáldemokraták az első parlamenti választásokat 1906-ban bojkottálták. Ugyanebben az évben zajlott az OSZDMP negyedik (egyesítő) kongresszusa, ahol arra a következtetésre jutottak, hogy az orosz demokratikus forradalom újra fellendült, miután a nagytőkés, a földbirtokos osztály, a kispolgárság és a parasztság újabb rétegei is csatlakoztak az ellenforradalomhoz. Leszögezték, hogy „a jelenlegi történelmi helyzetben a proletariátus fő feladata a demokratikus forradalom végigvitele Oroszországban”[11].

Rövid idő alatt sikerült tehát bővíteniük a cárizmussal elégedetlen és az őket támogató tömeget. Kongresszusi határozatban ki is mondták, minden jel abba az irányba mutat, hogy „a mozgalom szakadatlanul felfelé ível, s az önkényuralom elleni harc egyre inkább az egész országot felölelő, erélyes és támadó tömegharccá válik.”[12]

Állásfoglalásuk szerint az Állami Duma összehívásával az az egyetlen célja a kormánynak, hogy „becsapja a népet, hogy megszilárdítsa az önkényuralmat”[13]. A választásokon való részvétel pedig semmivel sem járul hozzá a „proletariátus osztályöntudatának fejlődéséhez”. Mindezek kifejtése után arra a következtetésre jutnak, hogy az OSZDMP-nek határozottan meg kell tagadnia az Állami Dumában való részvételt. Nem is vettek benne részt, viszont 1907 és 1912 között a harmadik Dumában a szociáldemokratáknak 19 mandátumuk volt. Az államhatalom ezen formájában való részvételüket igyekeztek arra felhasználni, hogy ellenpropagandával gyengítsék azt.
Az OSZDMP ötödik (londoni) kongresszusán tűnt ki ez a törekvésük, az ottani határozat szerint ugyanis, „meg kell magyarázni a népnek, hogy a Duma teljesen alkalmatlan eszköz a proletariátus és a forradalmi kispolgárság, különösen a parasztság követeléseinek megvalósítására” illetve „meg kell magyarázni a népnek, hogy a politikai szabadság nem valósítható meg parlamenti úton mindaddig, amíg a tényleges hatalom a cári kormány birtokában van, továbbá, hogy a néptömegeknek elkerülhetetlenül nyílt harcot kell vívniuk az abszolutizmus fegyveres ereje ellen, mert a forradalomnak ez az egyetlen olyan kimenetele, amely biztosíthatja a forradalom teljes győzelmét”.[14]

1912. január 5-17-e között, az OSZDMP hatodik (prágai) konferenciáján a párt már más álláspontot képvisel az Állami Dumában való részvételről. A konferencia résztvevői leszögezik, hogy feltétlenül szükségesnek tartják a párt részvételét a választásokon, jelöltek állítását, illetve hogy a szociáldemokraták önálló frakciót tudjanak alakítani. Legfontosabb feladatának a Dumában azt tartja a párt, hogy „szociális osztálypropagandát folytasson és megszervezze a munkásosztályt”. Állásfoglalásuk szerint a pártnak könyörtelen harcot kell folytatnia a cári monarchia, a földbirtokosok és a kapitalisták ellen.

            Mindeközben tovább növelték tömegbázisukat, ahogy az a Központi Bizottság 1913 februári tanácskozásából kiderül, 1912-ben a politikai sztrájkok résztvevőinek száma elérte az egymilliót. Ebben az évben megkezdődtek a hajóhad és a katonaság soraiban is az elégedetlenség szülte lázongások és lázadások. Különösen a katonaság jelentős részét adó parasztság körében fokozódott a felháborodás. A határozat megállapítja azt is, hogy az országban általános balratolódás érzékelhető, ez pedig azt bizonyítja, hogy Oroszország újból a tömegek nyílt forradalmi harcának időszakába lépett[15]. Mindezért ismét a cári politika csődjét okolják. Ugyanakkor továbbra is meghatározzák a párt követendő programját, amely szerint utcai forradalmi tüntetéseket, politikai sztrájkokat és önálló akciókat szerveznek.

Az 1914-ben kitörő világháborút is igyekeztek a szociáldemokraták saját céljaik érdekében felhasználni. A világháborúban Oroszország az antant hatalmak oldalán  vett részt1914 augusztus elejétől  kezdve.[16]

            Az 1914 novemberében született, Lenin által jegyzett, A háború és az orosz szociáldemokrácia című kiáltványban, a párt saját országa és kormánya vereségének szükségszerűsége mellett foglal állást. Ahogy a szerző kifejti „mi, orosz szociáldemokraták, egy pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy Oroszország népeinek munkásosztálya és dolgozó tömegei szempontjából a kisebbik rossz a cári monarchia, a legreakciósabb és a legbarbárabb kormány veresége lenne, annak a kormánynak a veresége, amely Európa és Ázsia nemzetei közül és lakosságából minden más kormánynál több nemzetet és több embert tart igájában.”[17]

            Lenin mindezt azzal indokolja, hogy „Az oroszországi proletariátus nem rettent vissza semmiféle áldozattól, hogy a cári monarchia gyalázatától megszabadítsa az emberiséget. Ki kell jelentenünk azonban, hogy ha van valami, ami bizonyos körülmények között elodázhatja a cárizmus pusztulását, ha van valami, ami segítheti a cárizmust az oroszországi demokrácia elleni harcában, akkor az éppen a mostani háború.” Majd megadja a szociáldemokrácia követendő útját is a háborúban, amely szerint „következetes demokratikus átalakulás három fő feltételéért harcoljanak: a demokratikus köztársaságért (…), a földesúri földek elkobzásáért és a nyolc órás munkanapért.”[18] Illetve „a mostani imperialista háború átváltozása polgárháborúvá – ez az egyetlen helyes proletár jelszó.”[19]

            A kiáltvány legvégén pedig kijelenti, hogy „a munkástömegek minden akadály ellenére is meg fogják teremteni az új Internacionálét.”[20] „Éljen a munkások nemzetközi testvérisége a világ burzsoáziájának sovinizmusa és patriotizmusa ellen!”[21]

1915. február 14-19 között zajlott az OSZDMP külföldi szekcióinak konferenciája Bernben, ahol már az eszközöket is meghatározták, amelyekkel „az imperialista háborút polgárháborúvá” lehet alakítani. Eszerint meg kell tagadni a hadihiteleket, ki kell lépni a burzsoá kormányokból és teljes szakítani kell a nemzeti béke politikájával. Illegális szervezeteket kell létesíteni mindenhol, ahol a kormány és a burzsoázia kihirdeti a hadiállapotot és megszünteti az alkotmányos szabadságjogokat. Mindezek mellett elő kell segíteni a barátkozást a hadviselő nemzetek katonái között a lövészárkokban és a hadszíntereken, és általában a proletariátus mindennemű forradalmi tömegmegmozdulását támogatni kell.

Ugyanakkor egyetértenek vele, hogy az Állami Duma Oroszországi Szociáldemokrata Munkásfrakciója feltétlen szocialista kötelességének tartotta, hogy a hadihitelek ellen szavazzon, sőt a párt tagjai tiltakozásul még az ülést is elhagyták.

            A III. Internacionálé című határozatban kifejtették, hogy az orosz szociáldemokrata pártnak támogatnia kell minden nemzetközi és forradalmi tömegmegmozdulást, „arra törekedve, hogy az Internacionalé valamennyi sovinizmusellenes elemét közelebb hozza egymáshoz”[22].

„Harcunknak, amelyet az imperialista háborút viselő saját kormányaink ellen folytatunk, egy országban sem szabad visszariadnia attól, hogy az ország a forradalmi agitáció eredményeképpen vereséget szenved. A kormány hadseregének veresége gyengíti az illető kormányt, elősegíti a kormány által leigázott népek felszabadulását, és megkönnyíti a polgárháborút az uralkodó osztályok ellen.” Továbbmenve kifejtik, hogy „Oroszország győzelme a világreakció fokozódásával, az országon belüli reakció erősödésével, és a már meghódított területek népeinek teljes leigázásával járna. Ezért Oroszország veresége minden körülmények között a kisebbik rosszat jelentené.”[23]

1917 februárjában aztán összeomlott a cárizmus sok évszázados intézménye. Február 23-27-e során állandósultak a tüntetések, éhséglázadások, sztrájkok. Míg elsöpörték a fővárosban a régi hatalom alapvető intézményeit és rendfenntartó erőit[24]. Lvov herceg vezetésével ideiglenes kormány jött létre. Az 1917 márciusától októberig terjedő időszakot szakadatlan forrongások és zavargások töltötték ki[25]. A hatalom az „ideiglenes kormány” kezében volt, amely polgári duma tagokból állt.

Az új kormányhoz való viszonyt mutatja a párt 1917. április 24-29-i kongresszusának határozata, amely szerint nem tűrhető tovább az Ideiglenes Kormány kizárólagos teljhatalma. Az egyetlen kiút – a forradalmi proletariátus és a parasztság képviselőiből álló hatalom életre hívása[26]. Mindeközben, 1917. április 3-án Lenin hazatért az emigrációból, aki kihasználta annak jelentőségét, hogy a februári forradalom újraélesztette a munkásforradalom intézményeit, tömegbázisát és szervezeti eszközeit[27].

            1917. november 7-én lázadás tört ki Szentpétervárott, és megdöntve a fennálló kormányt a bolsevikok átvették a hatalmat. 1918. március 3-án Oroszország Breszt-Litovszkban békét kötött a központi hatalmakkal, így kivált a világháborúból. Sajátos ellentmondás, hogy bár a későbbi győztesek oldalán harcolt, mégis a háború egyik legnagyobb vesztese lett.

1918. március 6-a és 8-a között a párt hetedik kongresszusán kiadott határozat szerint szükségesnek tartották jóváhagyni a szovjethatalomnak Németországgal kötött súlyos és megalázó békeszerződését. Indoklásként több okot is felsoroltak, amely szerint a hadsereg igen leromlott állapotban volt, illetve szükséges lélegzethez jutniuk, mielőtt „az imperializmus megindítja támadását a Szovjet Szocialista Köztársaság ellen. A szocialista forradalom megkezdődött korszakának” állása szerint ugyanis elkerülhetetlen az imperialista államok támadása.

Ugyanez a kongresszus pedig már a szocialista forradalom továbbterjedéséről és az imperializmus vereségéről beszélt, amikor kijelentették, hogy „A kongresszus szerint Oroszországban győzedelmeskedett szocialista forradalom megszilárdításának egyetlen, legjobb biztosítéka az, ha ez a forradalom nemzetközi munkásforradalommá válik.”[28] Illetve „A kongresszus abban a meggyőződésében, hogy a munkásforradalom feltartóztathatatlanul érlelődik valamennyi hadviselő országban, s előkészíti az imperializmus elkerülhetetlen, teljes vereségét, kijelenti, hogy Oroszország szocialista proletariátusa minden erejével és minden rendelkezésre álló eszközzel támogatni fogja valamennyi ország proletariátusának testvéri forradalmi mozgalmát.”[29]

Az orosz szociáldemokratáknak az 1905-ös forradalom óta sikerült a cári hatalommal elégedetlen tömegeket saját eszméik és pártjuk mellé állítani, illetve bázisukat mindinkább bővíteni. A világháborúban megtagadták támogatásukat saját országuk kormányától, a Lenin által jegyzett kiáltványukban pedig kifejezetten hazájuk általuk szükségesnek vélt veresége mellett foglaltak állást. Ezt azzal indokolták, hogy a háborús siker segíthetné a cárizmust az ellenük és eszméik ellen való harcban. Az 1917-es forradalmakkal pedig sikerült megdönteni a fennálló hatalmat és uralomra kerülniük. A következő évben, az általuk vezetett Oroszország gyakorlatilag vesztesként lépett ki a világháborúból. Ezt a lépésüket pedig azzal indokolták az orosz szociáldemokraták, hogy fel kell készülniük az imperialista hatalmak ellentámadására. Illetve egy szocialista világforradalom támogatására.