X.Y.:

Birodalmi és nemzetállami elemek a Habsburg és az Orosz Birodalom politikájában 1848-1917

Rendőri eszközök a Habsburg központosítás érdekében 1849-1867

Eötvös Loránd Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar

2012/2013 tavasz

Az 1849 és 1867 közötti időszak történelmünk egyik mélypontjaként él a magyar történelemben. Olyan időszakként tartjuk számon, amely a dicsőséges reformkort, és az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követte, s melyre leginkább az elnyomatottság és az önkényuralom jellemző.

A bécsi kormány a szabadságharc után egyik fő céljául a magyarországi államszervezet átalakítását tűzte ki. A magyarországi igazgatás szervezetének történetét három periódusra oszthatjuk az 1850-es években: katonai igazgatás időszaka, provizórium, definitívum.

A katonai igazgatás időszaka 1849 nyarától 1850 decemberéig tartott. A közigazgatási és politikai hatalom birtokosai a katonai parancsnokok voltak. Az igazgatás élén Julius Jacob von Haynau főparancsnok állt, és 1849 júniusában kinevezték mellé Karl von Geringer bárót, aki a polgári ügyek teljhatalmú biztosa lett. Geringer közvetlenül a minisztertanács irányítása alá tartozott, de Haynauval minden lényegesebb rendelet kiadatása előtt értekeznie kellett. 1849 novemberére az országot öt nagyobb kerületre osztották (a Szerb Vajdaságot és a Temesé Bánságot leszámítva): budai, pozsonyi, kassai, soproni, nagyváradi. A katonai kerületeket még további kettő-három polgári kerületre osztották fel (földrajzi, nemzetiségi és közigazgatási szempontok alapján). A katonai kerületek élén a katonai parancsnokok álltak, míg a miniszteri biztosok kezében a polgári ügyek összpontosultak.[1]

Kezdetét vette az állami bürokrácia kiépítése, melyre a szakszerűség volt jellemző. A tisztségviselő posztokat kinevezéssel lehetett megszerezni és szigorú feltételeknek kellett megfelelni. Ezzel párhuzamosan megindult az igazságszolgáltató szervezet kiépítése is, melyet három alappillérre építettek: a bírósági és a közigazgatási funkciók elválasztására; a jogszolgáltatás teljes államosítására; és az ügyészségnek a bíróságok keretéből való kiemelésére és külön szervezetbe foglalására. Megkezdődött különböző szakigazgatási szervek felállítása, például: pénzügyi-igazgatóságok, rendőr-igazgatóságok, csendőrség.

Tekintettel arra, hogy Magyarországon 1848 előtt a rendfenntartó feladatokat a nemesi vármegye látta el, nagy hangsúly került az új intézményre a rendőri hatóságokra. Élükre olyan rendőrhivatalnokok kerültek, akik a Magyar Korona országain kívülről érkeztek. Ők azonban sem az aktuális magyar társadalmi és politikai közeget, sem a hagyományokat, sőt még a nyelvet sem ismerték. A hivatali nyelvhasználat a korban számos problémát felvetett. Eleinte törekedtek arra, hogy a megyei-járási hatóságok az adott vidék lakosságának nyelvét használják, illetve a többnyelvűségre, azonban mivel ez számos problémát okozott, Haynau 1849 októberében elrendelte a különböző hatóságok közötti német nyelvhasználatot, és 1850-től a budai kerület kivételével, mindenhol a német lett a hivatalos ügykezelési nyelv.

A rendőrség intézményének kiépítése során megkezdődött az államrendőrségi és a helyi rendőrségi funkciók különválasztása. A rendvédelmi feladatokat három részre bontották. Egyrészt elkülönült a közbiztonság és a belső rend fenntartása, ami az állami rendőrséghez tartozott, másrészt elkülönült a személy és a tulajdon védelme, ami a bűnüldöző (közbiztonsági) szervekhez tartozott, harmadrészt pedig külön vált a közrendvédelem, ami a közigazgatási rendőrség feladata lett.[2]

1852-ben létrejött a Legfelsőbb Rendőri Hivatal, melynek vezetője Johann Kempen von Fichtenstamm lett. Haynau ajánlására Ferenc József Kempent korábban, 1849-ben, már kinevezte a csendőrség parancsnokává. Kempen azonban nemcsak a csendőrség felügyelője volt, hanem ő kezelte a monarchia minden rendészeti ügyét is, ő töltötte be a legfelsőbb rendőrhatósági tisztséget, így a Bach-korszaknak nevezett időszakot tulajdonképpen Kempen-korszakként is számon tartják.

 A csendőrség a rendőrség mellett működő másik új szerv volt, mely a belső rendfenntartásért volt felelős. A kifejezés eredete 1429-re vezethető vissza, és egy elit katonai testület megnevezése volt, melyet VII. Károly (1403-1461) francia király alapított meg. Napóleon császár a csendőrséget átszervezte és feladatául az országon belüli közbiztonság biztosítását jelölte ki.

1815-ben, a bécsi béke következtében, Ausztria fennhatósága alá került Lombardia ás Dél-Tirol, így az osztrák csendőrség az ottani csendőri szervezetek felépítésén alapult. A 1848-49-es események hatására Feilx zu Schwarzenberg javaslatára kiterjesztették a szervezet hatáskörét az egész birodalomra, így jött létre az Alexander Bach által jegyzett 1849. június 8-iki császári rendelet nyomán a Császári Királyi Csendőrség.  Először augusztusban a pozsonyi, majd 1850 januárjában a győri csendőrezred kezdte meg működését.  1850. január 16-án kiadott törvényben 16 ezred felállítását rendelték el. Kassán, Pesten és Nagyváradon helyezték el a magyarországi csendőrségeket, az erdélyi gárdát Nagyszebenből, míg a Temesi Bánság és Szerb Vajdaság Területén lévő ezredet Temesvárról irányították. A Császári Királyi Csendőrség létszáma 1857-ben volt a legmagasabb, ekkor 19 ezred működött 2606 őrsön 18985 tiszttel. A legénység tagjait a hadseregből emelték ki, de a katonák zsoldjától magasabb összeget kaptak, és ezt különböző pótlékokkal is kiegészítették, azonban a szolgálati idő náluk kötelezően nyolc év volt. Ez a szervezet tulajdonképpen azonos volt a lombardiai csendőrséggel működésében, feladataiban és felépítésében is: az ezredparancsnokságok alárendeltségébe tartoztok a szárnyak, szakaszok, szekciók és őrsök.[3]

A provizórium, vagyis a polgári igazgatás időszaka 1851 januárjától 1853 áprilisáig tartott. Ekkoriban kezdődött meg a katonai és polgári ügyek különválasztása. Az 1849 júniusában kinevezett Karl von Geringer báró pesti központú irodáját helytartósággá szervezték át. A magyarországi katonai és polgári kormányzóság élére Albrecht főherceget, az uralkodó unokabátyját nevezték ki. A helytartóság a kormányzóság felügyelete alá tartozott és feladata kiterjedt egészen a pénzügyigazgatásra, az igazságszolgáltatásra és a csendőri és rendőri feladatokra is.

A rendszer megtartotta az öt korábbi katonai kerületet, és ugyanazzal a székhellyel öt közigazgatási kerületet hozott létre. Ezek vezetői a kerületi főispánok voltak és megmaradtak a korábbi közigazgatási egységek: a megyék és a járások. A megyék vezetője a megyefőnök volt, míg a járások élén a járási biztosok álltak. Erdély területén lényegesebb változások álltak be, melynek során öt kerület maradt fenn, és fokozatosan kezdték felszámolni az erdélyi szászok közigazgatási autonóm intézményrendszerét.

1852-től egyre erősödő birodalmi centralizmus volt megfigyelhető. A rendőrségi és pénzügyi szervek kivételével, minden egyéb hivatalnok számára kötelezővé vált például egy sajátos uniformis viselete. Az egyenruha zsinóros attila volt, görbe karddal és prémes kalpaggal. A magyaros öltözetet viselő német és cseh császári és királyi katonák körszakállat, azonban nem viselhettek, mivel az a bécsi udvar szemében a szabadságharc szimbóluma volt. Őket nevezte a köznyelv Bach-huszároknak, és ekkoriban terjedt el a kor egy elhíresült mondása, miszerint a neoabszolutizmus rendszere az álló katonaságra, az ülő hivatalnokságra, a térdeplő papságra és a csúszó-mászó titkosrendőrségre épült. [4]

A magyar lakosság ellenállási stratégiái az abszolutisztikus kormányzati rendszer kiépítése ellen több féle volt. Makk József és Libényi János vezetésével voltak, akik a fegyveres és a politikai eszközökben látták a megoldását, míg mások, főként a vidéki birtokos nemesség, Deák Ferenc vezetésével a passzív ellenállás módszerével tüntetett. A rendőrségi heti jelentések, a csendőri feljegyzések, és a besúgók adtak számot a társadalom magatartásáról, és a lakosság közhangulatáról. [5]

Magyarországon a fizetett rendőrségi besúgók száma becslések szerint ekkoriban akár a húszezres létszámot is meghaladhatta, gyakoriak voltak az alkalmi feljelentések, valamint az olyan besúgók száma is magas volt, akik minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül adtak ki bizalmas információkat. Mindezzel ellentétben azon személyek száma, akiknek a kapcsolata az államrendőrséggel a fennmaradt hivatalos iratokból 1849 és 1861 között bizonyítható, meglehetősen alacsony, közel háromszáz fő. A rendőrség emberei nemcsak nyilvános tereken, eseményeken (vendéglő, színház stb.), hanem a magánélet színterein is szemmel tartotta a lakosságot.

A definitívum időszaka a polgári igazgatás második szakasza volt, és 1853 májusától 1860 júniusáig tartott. A definitív közigazgatás kialakításának előzményeként tekinthetjük a Ferenc József által 1851. december 31-én kiadott szilveszteri pátenst, mely tulajdonképpen a soha be nem vezetett olmützi alkotmányt vonta vissza. Ezt követően egészen 1860. október 20-ig, az októberi diploma kiadásáig a birodalom államformája nyílt uralkodói abszolutizmus volt. A pátens a törvényhozó funkciót az uralkodó kezében összpontosította, és az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyv bevezetését minden tartományban kötelezővé tette. Magyarországra 1852 novemberében terjesztették ki az 1811. évi osztrák polgári törvénykönyv hatályát, valamint az egységes büntető törvénykönyv kiadására is sor került, és ezt 1853-ban a büntető perrendtartás váltotta fel.

A definitívum újításai között szerepelt a kerületi hatóságok önállóságának növelése, és ezzel együtt az ország közigazgatási egységének további gyengítése, valamint az igazságszolgáltatás és a közigazgatás újraegyesítése járási szinten. Ezek értelmében megszüntették az egységes helytartóságot, és öt helytartósági osztályt hoztak létre a kerületi központokban. Vezetőjük a helytartósági alelnökök voltak, akik a belügyminisztérium, illetve Albrecht főherceg főkormányzó alá tartozta. 1856-ban a katonai és polgári kormányzóság helyét a főkormányzóság vette át, de lényegi változás nem történt.[6]

1850-es évek második felére a politika enyhülés és a csendőri-rendőri szervezet felpuhulás volt jellemző. a csendőrségi feladatok kezdtek megváltozni, mely a rendszer felpuhulását jelezte. Ekkora a hangsúly átkerült a hagyományos rendőri tevékenységekre, mint például a bűnmegelőzés, lopások, rablások megakadályozása.

Az 1859-es háborús kudarc után a közbiztonsági rendszer teljes átalakítására kerítettek sort. A tizenkilenc csendőrezredből kilenc maradt fenn, és ezek létszáma is jelentősen csökkent. A rendőr-minisztérium megszűnt, önkormányzati rendőrségek jöttek létre, melyek a rendőr-igazgatóságokat és városkapitányságokat váltották fel, és újjászerveződött a korábbi, 1848 előtti, pandúrszervezet. Az 1861-es politikai események a rendvédelem szempontjából nem hoztak jelentős változást, az önkormányzati hatáskör a közbiztonságot tekintve tulajdonképpen érintetlen maradt.[7]

A csendőri szervezet leépítése természetesen a működésére is hatással volt. Feladatait nem tudta ellátni alacsony létszáma, és az egymásnak ellentmondó intézkedések miatt, és a folyamatosan erősödő függetlenségi mozgalmak ellenőrzésére már alkalmatlan volt.

A csendőrség az 1867-es kiegyezéssel szűnt meg az addigi Magyarország területén, ám az erdélyi és a horvátországi zsandárparancsnokság megmaradt.

 Bibliográfia

Csapó Csaba: A Magyar Királyi Csendőrség története 1881-1914. Pécs, 1999.

Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon,1849-1860. Bp. 2000.

Deák Ágnes: Társadalmi ellenállási stratégiák Magyarországon az abszolutista kormányzat ellen 1851-1852-ben. Aetas 1995/4. 27-59.

Deák Ágnes: Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867. Bp. 2009.

Erich Zöllner: Ausztria története. Bp. 1998.

Hanák Péter: 1867 – európai térben és időben. Bp. 2001.

Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés: 1849-1867. Bp. 1981.

Szerk.: Gergely András: Magyarország története a 19. században. Bp. 2003.

Szerk.: Sashegyi Oszkár: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849-1867. Bp. 1959.