Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Történelemtudományok Doktori Iskola
Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem Doktori Program
 

Gecse Géza 

BIRODALMI GONDOLAT ÉS GYAKORLAT A NAGYHATALMAK 19. ÉS 20. SZÁZADI POLITIKÁJÁBAN 

Az orosz, a szovjet-orosz és a posztszovjet-orosz állam

doktori disszertáció 

TÉZISEI  
 

Témavezető:
Dr. Majoros István DSc
egyetemi tanár
Budapest
2015

_____________________________

I. A kutatás előzményei

Egyetemi szakdolgozatomat 1986-ban Nyikolaj Danyilevszki Oroszország és Európa című könyvének ismertetésével és kortörténeti elhelyezésével védtem meg. 1986 és 1989 között az MTA tudományos továbbképzési ösztöndíjasaként kutattam, aminek része volt egy néhány hónapos moszkvai kiküldetés. 1990-ben az Egyesült Államok egyik legjelentősebb szlavisztikai kutatási központjában Urbana-Champaign nyári egyetemének munkájában vettem részt. 1990-től tanítok az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén, ahol 1992 őszén megvédtem egyetemi doktori értekezésemet „Az Osztrák-Magyar Monarchia politikájának tükröződése az orosz sajtóban a XIX. század második felében” címmel. Ezzel kapcsolatos kutatásaimat újságokban és folyóiratokban publikáltam, majd 1993-ban a „Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből”című könyvemben. A tanszék folyóiratában főként a 2000-es évektől jelennek meg tanulmányaim, s emellett a Pro Minoritatéban, a Külügyi Szemlében, és a Közép-Európai Közleményekben is. Ekkor kezdtem élénkebben foglalkozni Oroszország XX. századi történelmével, mivel a Szovjetunió felbomlása után a délszláv háború és a NATO-bővítés érdekes orosz válaszreakciókat váltott ki, a rendszerváltást követően pedig az emigrációban korábban megjelent régebbi visszaemlékezéseket, egykori kiadványokat Oroszországban újra kiadták, ráadásul fontos új feldolgozások és monográfiák is születtek. Ezeket felhasználva közel háromszorosára bővítettem 1993-ban megjelent könyvem anyagát és az alábbi (félig új) címmel jelentettem meg 2007-ben: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat.

Az ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskolájában „Birodalmi gondolat és gyakorlat a nagyhatalmak 19. és 20. századi politikájában” témát választva intenzívebben is bekapcsolódtam az egyetem oktatási programjaiba. 2008-ban Moszkvában három hétig főként az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetében, a Történeti Könyvtárban és a Gorbacsov Alapítvány Archívumában kutattam. 2009-ben Varsóban és Szófiában vettem részt nemzetközi konferencián, illetve Hannoverben nyári egyetemen, ahol idegen nyelven tartottam előadást. 2010-ben jelent meg az oroszországi Sztavropoli Egyetem folyóiratában tanulmányom – oroszul. Német nyelven a Prague Papers folyóirat 2011-es számában. Bizánctól Bizáncig című könyvemet kiegészítve a 2007 és 2010 közötti időszak orosz történelmével 2012-ben az Ajakirjade Kirjastus észt könyvkiadó „Bütsantsist Bütsantsini. Suurvene möttelaadi olemus” címmel – a magyarhoz képest bővebben – jelentette meg észtül.

II.
Az értekezés témaválasztása, a kutatás célja és időhatárai

Az imperializmusnak nincs általánosan elfogadott, egyezményes meghatározása, ezért az értekezés a régebbi megközelítések mellett áttekinti az újakat is és megállapítja, hogy a 19. század utolsó harmadában-negyedében kialakuló imperializmus újfajta imperializmus volt, amelyet a századforduló után a nem marxista Hobsont követően az ausztro-marxisták és Lenin behatóan elemeztek. Elemzéseik erénye, hogy felismerték: ez a fajta birodalmi program lényegét tekintve más, mint az összes korábbi „megszokott” imperializmus volt. És ha az iskola képviselőinek konkrét prognózisa számos vonatkozásban tévesnek is bizonyult, alapjában véve alkalmas modell arra, hogy a nagy- vagy szuperhatalmak különböző expanziós törekvéseit felismeréseik segítségével vizsgáljuk és elemezzük.

 A klasszikusnak számító imperializmusellenes, azt elpusztítani képes ideológia a nacionalizmus, amelyről már a 20. század első felében kiderült, hogy sokkal jelentősebb a szerepe, mint azt sokan, köztük a marxisták is a 19. században gondolták. Az 1945-öt követő időszakban pedig a gyarmati felszabadító mozgalmak intenzív térnyerése során a nacionalizmus különböző – ha úgy tetszik, a klasszikus európai nacionalizmustól többnyire eltérő – változatai  is ékesen bizonyították az eszme különleges vitalitását, aminek az utóbbi három évtizedben, részben a „kelet-európai” átalakulásnak is köszönhetően igen jelentős irodalma született. Ráadásul nemcsak az elnyomott, hanem az uralkodó nemzetek esetében is kifejezetten izgalmas a nacionalizmus és az imperializmus viszonya, a birodalmi ideológia és a nemzettudat programja, illetve szerkezete. A 20. század a birodalmak eltűnésének a százada lett, és amikor az orosz és a Habsburg birodalom 19. századi történetét 1986-ban kutatni kezdtem, még nem tudhattuk, hogy a század egyik legjelentősebb birodalma: a szuperhatalomnak is számító Szovjetunió fel fog bomlani. Tanúi lehettünk annak, hogy a szovjet állam a peresztrojka végén hogyan bénult le és a Szovjetunió, illetve Oroszország 1990-től kezdődő tartós termelésvisszaesése, folyamatos nemzeti jövedelem-csökkenése idején majd tíz évig még abban sem lehettünk biztosak, hogy a feldarabolódás megáll-e a magállamnak számító Oroszország határainál. Jelcin sajátos – az orosz parlamentet szétlövető – demokráciáját követően Putyin puha autoritarianizmusával pedig egy olyan politikát ültetett a valóságba, amelyről napjainkban immár megalapozott véleményt lehet mondani.

 Az 1905 utáni Oroszországhoz képest a Szovjetunió mégha antitézise volt is kezdetben a cári államnak, ám a nemzetközi rendszer részeként, ahhoz alkalmazkodva alakította külpolitikáját. Geopolitikai körülményei, valamint államszerkezete következtében 1945 után – a hagyományos imperialista nagyhatalmaktól lényegesen különböző Amerikai Egyesült Államokkal együtt – már a második világháború befejező szakaszában szuperhatalommá tudott emelkedni, amit elképesztő szárazföldi hadereje mellett saját atombombája 1949-es felrobbantásával koronázott meg. Az imperializmus problémája a két szuperhatalom esetében azért izgalmas kérdés, mert amellett, hogy mindketten bolygónk hatalmi szervező központjaiként is működtek, ütköztek a többi, hagyományos gyarmattartó hatalom törekvéseivel és nemcsak birodalomszervező, hanem ugyanakkor – éppen ezért – anti-imperialista hatalomként is viselkedtek. Kettejük közül a Szovjetunió esete azért érdekesebb, mivel bár megalakulásakor a múlt tagadásaként jött létre, Amerikától eltérően Oroszország hagyományait tekintve már Rettegett Iván, tehát a középkor óta birodalom, amikor az Egyesült Államok még nem is létezett. Ráadásul amikor a Szovjetunió az orosz birodalmiságot kifejezetten tagadta, olyan diktatúrát valósított meg, amelyről a cárok még álmodni sem mertek volna. Soknemzetiségi jellege, a szovjet állam fejlődése, előbb az európai hatalmakkal, majd főként az amerikaiakkal való versengése, aztán pedig a sztálini diktatúra felpuhulása miatt érdekes a birodalmi-szuperhatalmi lét tartalmának a vizsgálata. A doktori értekezésben az újtípusú imperialistának számító cári Oroszország törekvéseivel összevetve vizsgálom a szovjetet és igyekszem bemutatni fejlődésének fázisait, a birodalmi vonások, illetve az orosz nacionalizmus a korábbi tradícióhoz hasonló és attól eltérő jegyeinek az érvényesülését. A Szovjetunió politikájával ugyanis – sajnos – 1945 után mindennapi életünk részévé vált, állampolitikájának változásával, végül felbomlásával pedig tanúi lehettünk a birodalmiság erodálódásának, s így annak is, hogy milyen direkt és áttételes eszközökre volt szüksége ahhoz, hogy uralmát nálunk, illetve térségünkben fenn tudja tartani. Ráadásul ma már azt is látjuk, hogy a cári Oroszország és a Szovjetunió utóda, a köztársasági, mai formájában Putyin alakjával összefonódott Oroszország – ugyan lényegesen kisebb, de mindamellett –  továbbra is meghatározó erejét milyen ( két korábbi elődjétől eltérő) eszközök segítségével igyekszik érvényesíteni. A huszadik századi három orosz állam elhelyezése a többi imperialista állammal való viszonyára is rá-rámutatva közelebb visz az igazán a 20. század elejétől érvényesülő újfajta birodalmi politika, a monopolkapitalista imperializmus és talán a nacionalizmus lényegének általánosabb érvényű megértéséhez is, különös tekintettel arra, hogy etnikai összetétele miatt mindhárom állam soknemzetiségű volt. A 2010-es korszakhatár pedig biztosít egy olyan távlatot, amely érvényessé tudja tenni azokat a megállapításokat, amelyeket az új, köztársasági Oroszországgal kapcsolatban teszünk. További probléma persze az, és erre az értekezésben rámutatok, hogy az orosz nacionalizmus abban különbözik a világ európai nacionalizmusainak nagyobbik részétől, hogy több benne a „birodalmi töltet”, mint a többieknél. Ezért tartottam kiemelt fontosságúnak bemutatni az első világháború orosz történéseit, hiszen abból az derül ki, hogy az imperializmus és nacionalizmus tömegmozgósító hatásának korlátai vannak és gátlástalanul túlhajszolva önpusztítóvá tud válni azok számára, akik politikájukat erre alapozzák.

Fontos célja az értekezésnek az önmagát csaknem a kezdetektől nyíltan diktatúraként meghatározó bolsevik vezetés nemzetiségi politikájának a bemutatása, mivel ennek nemcsak a hatalom megszerzésében, hanem stabilizálásában és megtartásában is  központi jelentősége volt – ráadásul akkor is, amikor a szovjet állam az 1930-as évektől kezdett fokozatosan „oroszosodni”, majd a második világháborútól kezdve pedig „birodalmiasodni” kezdett. Remélem, plasztikusan sikerült érzékeltetni az értekezésben a régi pánszláv doktrína elemeinek újszerű, azok 19. századi, 20. század eleji megjelenésétől eltérő Szovjetunió-beli használatát, majd 1948-tól kezdve „háttérbe”; a kultúrába, vagyis a perifériára szorítását – kitérve e jelenség konkrét, valamint feltételezhető okaira is. Az oroszosítás,  illetve oroszosodás a soknemzetiségű szovjet állam története során fokozatosan erősödött, de az oroszok számára a „birodalomhordozó” szerep mintha mégis jellemdeformáló hatással bírt volna. Az értekezésben részben az irodalmi élet, másrészt az ellenzéki, köztük az orosz szélsőjobb korai, két világháború közti, főként emigrációbeli, majd 1960-as évekbeli megjelenésének a bemutatása remélhetőleg meggyőzőnek bizonyul. Jelentősebbnek és nagyobb befolyásúnak tűnik mindemellett az orosz nyugatosok mozgalma.

Ezek az annak idején „marginálisnak” tekintett kezdeményezések bizonyítják a kommunizmus fokozatos ideológiai térvesztését, ám az 1973 után megélénkülő kőolajkonjunktúra, a fegyverkezési verseny mérséklése után az afganisztáni szovjet intervenció, majd a fegyverkezési verseny fellángolása az 1979-et követő néhány évben a Szovjetunió drasztikus ideológiai „megkeményedését” idézte elő. Fontosnak éreztem bemutatni, hogyan reagált a szovjet elit Reagan megválasztására a nyolcvanas évek legelején, ami kezdetben nem bizonyult megfelelő válasznak az amerikai „kihívásra”. Gorbacsov 1985-ös megválasztása – a nemzetiségpolitikai aspektust leszámítva – viszont igen, ám politikája ellentmondásos és olykor következetlen volt.

Főtitkárrá választását követően a Szovjetunió szuperhatalmi léte fokozatosan erodálódott, igyekeztem példákat felsorakoztatni erre, s mindeközben a Jelcin-Gorbacsov- viszony különböző megállóit sem kívántam kihagyni. A Szovjetunió felbomlása és Jelcin hatalomra kerülése révén egy a szuperhatalmi létből regionális nagyhatalommá magát átmenteni kívánó ország erőfeszítéseit bemutatni azért sem volt egyszerű feladat, mert a balkáni háborúk és a NATO-bővítés körülményei a gazdaság kitartó zsugorodása mellett állandó frusztrációt jelentettek nemcsak a politikai elitnek, hanem Oroszország egész lakosságának. Igyekeztem követni a nemzetiségi kérdés alakulását – annak egyik „vadhajtására” is utalva. A csecsen kérdésből kiutat ígérő Putyin sikerének egyik titka az volt, hogy viszonylagos nyugalmat tudott teremteni a kérdésben. Az új orosz nemzetiségi, továbbá a közel-külföld-politika megoldásában is segített a megélénkülő nyersanyagkonjunktúra, amelyet az oligarchák megrendszabályozása után az új orosz elnök tudatosan és célratörően használt ki. Fontosnak éreztem bemutatni e folyamat állomásait Putyin új, a szénhidrogén-ágazattal összefüggő (nemcsak közel-külföldi, hanem a nyugat-európai térségben is követett) befolyásszerző tevékenységével kapcsolatban – egészen 2010-ig, tehát két évvel miniszterelnökségét követően és ugyancsak két évvel újabb elnöksége előtt.

III.
A kutatás szakirodalmának áttekintése

Az újfajta imperializmus témakörében Hobson műve angolul hozzáférhető, Hilferding, Kautsky, Buharin és Lenin könyvei magyarul is. Howe könyvének magyar nyelvű változata mellé az imperializmusok 20.századi történetét feldolgozó művek (Bugajski, Callinicos, Dubofsky, Furedi, Gus Hall, Heller Ágnes, Hobsbawm, Kiely, Magdoff, Mamatey, May, Perlo, Pomeroy) főként elvi vonatkozásaiban hasznosak.

A nacionalizmus-kutatók művei javarészt a 2000-es évtized második felében jelentek meg magyarul önállóan; itt Ernest Gellner, Benedict Anderson, Schöpflin György munkáit érdemes megemlíteni, de a Bretter Zoltán-Deák Ágnes szerkesztőpáros jóvoltából 1995-ben Pécsett és egy évtizeddel később Kántor Zoltán jóvoltából Budapesten napvilágot látott szöveggyűjteményben koncentráltan olvashatunk igen színvonalas válogatást.

Joseph Nye 1990-ben megjelent politológiai diszciplínák szerint megírt műve amellett, hogy új szempontokat adott ahhoz, hogyan elemezzük a kérdéskört, konkrét tényekkel is alátámasztotta mondanivalóját.

Határesetnek számítanak azok a kiváló feldolgozások, amelyeknél a komoly Oroszországról és a Szovjetunióról szóló tényanyag mellett szerzőik vitáznak is a nacionalizmus-kutatókkal. Ilyen például Geoffrey Hosking vagy Jegor Gajdar monográfiája.

Alekszandr Dugin, Vlagyimir Zsirinovszkij, Alekszandr Panarin, Natalija Narocsnyickaja művei bár a feldolgozások között szerepelnek, de a források között ugyanolyan indokoltsággal lehetne helyük.

Hasonló a helyzet a Hawaii Egyetemről nyugdíjba vonult John Stephennel, akinek könyvét az orosz fasizmusról ugyan szintén a feldolgozások között soroltuk fel, de ami műfaját tekintve nemcsak monográfia, hanem színvonalas forrásösszesítés is, mint ahogy Keskeny Ernő 2012-ben megjelent, a rendszerváltás utáni tíz év orosz-magyar kapcsolatairól szóló könyve is, hiszen ebben rengeteg levéltári forrást szintúgy közread.

Az évtized elején megjelent Geopolitikai szöveggyűjteményből főként az angolszász gondolkodók és korunk francia geopolitikai gondolkodóinak tanulmányai szolgálnak igazán új szempontokkal. Urbán Aladár szöveggyűjteményei pedig az Egyesült Államok „klasszikus imperialista” politikusainak megnyilvánulásaira hoznak remek példákat.

Hans Kohn szakmai, illetve a szélesebb közönség számára készült másik munkájából azért indultam ki sok esetben, mivel (bár nem árt vele óvatosnak lenni: előfordulnak benne elírások) igen jó összefoglaló munka.

Nagy élmény Henry Kissinger szellemes és konkrét példákkal megtűzdelt Diplomáciatörténete és Magyarics Tamás amerikai külpolitikáról írt, 2000-ben kiadott könyve mellett rövid, 2008-ban megjelent Egyesült Államok-története. Legalább annyira izgalmas olvasmány, mint Majoros István művei, amelyekben olyan információkat oszt meg olvasóival – például az első világháborúval kapcsolatban –, amelyek ma sem közismertek, gyakran még a szakma számára sem.

Hélene Carrere D’Encausse 2007-es könyve különösen eredeti  összefoglalót ad a szovjet állam nemzetiségi politikájáról, azon belül is a muzulmánokkal alkalmazott különböző orosz és szovjet megoldási módszerekről.

Kár, hogy Szemjon Reznyik eredetileg 1996-ban írt művét Oroszország „fasizálódásáról” angolból magyarra olyan ember fordította, akinek fogalma sincs az orosz történelemről és a kiadó még hozzáértő lektort sem keresett, aki legalább a nevek magyarra fordítását ellenőrizte volna, mert az izgalmas téma hitelét rendkívüli mértékben rontotta, hogy olvasás közben az ember állandóan úgy érezte: rendkívüli dilettantizmussal  szembesül.

 Shenfield 2001-es munkája történeti, 19. századig visszanyúló hátteret adott az 1990-es években népszerűvé váló orosz neonácizmus történetéhez, de nála is eredetibbet Snyirelman alkotott 2012-es megjelenésű monográfiájában, amelyben az orosz újpogányságról nyújt igen részletekbe menő, egészen a 2000-es évek végét is felölelő összefoglalót.

A Sztálin halálával kapcsolatos koncepciók közül hivatkoztam Muhinra, akinek koncepciója a cionista orvosperről, illetve a Sztálin halálával kapcsolatban alapvetően eltér a többiekétől, köztük az Avtorhanovétól. Mivel folyt  iratmegsemmisítés a Szovjetunióban is – amiről Roj Medvegyev számol be, akinek Sztálin és a zsidó kérdés című könyvére azért érdemes a figyelmet külön felhívni, mert valamennyi visszaemlékezést feldolgozta, amely 2004-ig az Egyesült Államokban, majd a Szovjetunióban és Oroszországban a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes években megjelent –, itt Hruscsovnak, illetve Hruscsov fiának és Berija fiának a visszaemlékezéseire is utalok. E forrásoknál a szerző érzékelteti a téma megismerésének a korlátait is.

Igyekeztem beépíteni Alekszej Miller 2008-ban megjelent, főként az orosz birodalmi asszimilációs politika lehetőségeivel és korlátaival foglalkozó könyvének a téma szempontjából érdekes részeit ugyancsak.

Felhasználtam még a peresztrojka ellenzéki mozgalmában fiatalon részt vevő Alekszandr Vladlenovics Subin 2008-as egyik monográfiáját akképpen, miként Alekszandr Bobrakov-Tyimoskin Csehszlovákiáról szóló, új szempontokat felsorakoztató feldolgozását.

Munkámban a 2007-ben publikált könyvemben használt szerzők közül nem volt okom nem támaszkodni továbbra is erőteljesen Abdurrahman Avtohanov, Ron Asmus, Balogh Sándor, Barszenkov, Bezborodov, Brzezinski, Büky Barna, Cimbajev, Heller és Nyekrics, Lévesque, Diószegi István, Deák András, Fukuyama, Fülöp Mihály, Romsics Ignác és Vincze Gábor monográfiáira, egyetemünk 2006-os egyetemes történeti tankönyvére és a dokumentumgyűjtemények közül az 1998-ban megjelent Doktrínák és alternatívák- kötetre, hiszen az ott található információra támaszkodva fejlesztettem doktori értekezéssé a hét évvel ezelőtt publikált anyagot.

IV. A kutatás módszerei

A kutatás során a szakirodalom feldolgozása mellett a történeti forráselemzés, a dokumentumelemzés módszereit használtam.

Forrásként erőteljesen támaszkodtam a századforduló után az imperializmus témakörében megjelent monográfiákra, majd az utolsó fél évszázad során az ugyanerről a témáról megjelent frissebb összefoglaló feldolgozásokra, amelyeket összevetettem Joseph Nye filozófiai igényű, adatokban gazdag, számos konkrét példát felsorakoztató politológiai megközelítésű munkájával.

A kilencvenes évek közepétől jelentek meg a magyar-jugoszláv kapcsolatok témakörében közölt dokumentumok, valamivel később pedig a magyar-román kapcsolatokról, amelyek különösen 1956 történetével kapcsolatban bizonyultak hasznosaknak, de összefoglaló kötet jelent meg az orosz külpolitikai gondolkodásról és a hivatalos doktrínákról – magyarul, oroszul pedig ugyanekkor adták közre a szláv kongresszusok anyagait, valamint Visinszkij három látogatásának a dokumentumait.

A 2000-es évektől Magyarországon megjelentek Gorbacsov kelet-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásai, a geopolitikai, valamint a nacionalizmuskutatás körében közölt szöveggyűjtemények. A rendszerváltástól kezdődően Jacques Lévesque összefoglaló művét érdekes volt összevetni Mart Laar munkájával, vagy Janusz Bugajskiéval, Ron Asmus visszaemlékezéseit az oroszokéval vagy Keskeny Ernő összefoglalójával, amely Moszkva álláspontját is feltárja.

1956-tal kapcsolatban törekedtem rá, hogy az 1990-es évek elején megjelentetett Jelcin-dosszié orosz változatát is használjam, mint ahogy az új Oroszországban napvilágot látott feldolgozásokat is. Ezeket ugyanúgy összevetettem a magyar forrásokkal és feldolgozásokkal, mint ahogyan például a kubai válsággal kapcsolatos álláspontot. Ahol azt láttam, hogy nincs véglegesen és általánosan elfogadott álláspont, mint például a Bruszilov-offenzíva emberáldozatainak az ügyében, ott ezt érzékeltettem.

IV.
Az értekezés főbb eredményei

Az értekezés az újfajta: a monopolkapitalizmushoz kapcsolódó, a 19. század utolsó negyedében Európában, az Egyesült Államokban és Japánban kialakult, főként a 20. század elejétől érvényesülő imperializmus érvényesülését vizsgálja, amelyet először a brit Hobson, majd az ausztromarxisták, így Hilferding, Kautsky, illetve a bolsevikok: Buharin és Lenin elemzett. Utalva a témában született feldolgozásokra elismerem, hogy (bár konkrét prognózisaikat illetően tévedtek, így például az imperializmusnak a tőkekivitelt, az extraprofitra való törekvést tartották fő jellemzőjének, amiből „élősdiségét”, szabad versenyt kizáró jellegét vezették le; továbbá védővámos, protekcionista politikát tulajdonítottak neki; a világ újrafelosztásáért való versenyben pedig önkorlátozásra való képtelenséget, ezért a szükségszerű háborúba keveredést egymással) Kautsky ultraimperializmus-elméletével, miszerint az imperialista hatalmak képesek közösen békésen felosztani a világot, mégiscsak jó látnoknak bizonyult. Lenin viszont úgy vélte, hogy az imperializmus a technikai haladás fékezésére is kész, s éppen ebben találta élősdiségének a bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy ebben is tévedett.

Lenin a kapitalizmust mint világrendszert viszont elég hatékonynak tartotta arra, hogy rendszerének részévé tegye a cári Oroszországot, és a cárizmust ezért szintén imperialistának tartotta. Lenin meghatározásával e tekintetben egyet lehet érteni, így hát megállapíthatjuk, hogy az 1906 utáni bizonyos szintű népképviselettel rendelkező Orosz Birodalom nemcsak hagyományosan, hanem újfajta módon is imperialistának tekinthető. Az első világháborúban viszont a cári rendszer kevésbé bírta a megpróbáltatásokat, mint többi európai társa, ezért a világháború során nemcsak az orosz imperializmus (a pán- vagy neoszlávizmus) járatta le magát, hanem az orosz nacionalizmus is, átadva így fokozatosan a terepet a kezdetektől vereségpárti bolsevikoknak. A bolsevikok aztán egészen 1921-ig, amíg meg nem született a NEP, a polgárháború viszonyai között állandóan a lét és nemlét kérdésével szembesültek, s csak ezt követően tudtak kialakítani egy olyan az egész országra kiterjedő diktatúrát, amiről a cár álmodni sem mert volna. Bár már 1919-ben intézményt is teremtettek a világforradalom, vagyis befolyásuk globális kiterjesztésére, ez egészen az 1930-as évek végéig illúziónak bizonyult, mivel nem volt hozzá elegendő erejük. Végig az 1920-as években az ország belső kohéziójának a további megerősítésével voltak elfoglalva, amiben nemzetiségi politikájuk mellett osztályharcpolitikájukat is felhasználták. E folyamatban kiderült, hogy a Szovjetunió orosz imperializmusellenes, vagyis nem hagyományos újfajta állam, amely viszont az 1930-as évektől kezdve a 19. századi orosz államnacionalizmus elemeit fokozatosan integrálta. Először a harmincas évek végén tudott területi engedményeket kicsikarni a náci Németországtól Európában, de az 1941-es német támadás után majd csak 1945-től képes saját befolyási zónát kialakítani Kelet-Európa néven, ahol meghonosítja a saját rendszerét is. Az amerikaiak már 1949-ben észrevették, hogy ezzel a hódításukkal az oroszok „törököt fogtak”, amit az 1953-as berlini felkelés, az 1956-os magyar, az 1968-as prágai tavasz és a lengyel Szolidaritás 1980-as évekbeli tevékenysége igazolni látszott. Ebben az időszakban a Szovjetunió csak a harmadik világban mutat fel eredményeket. Ez irányú politikája a hagyományos imperialista hatalmak ellen irányult, tehát emiatt a Szovjetuniót anti-imperialista hatalomnak is lehet tekinteni, ám ezek nem váltak Moszkva számára tartós és gazdasági értelemben hasznot hajtó „vállalkozásokká”.  Az 1979-es afganisztáni intervenció pedig – bár jóval kisebb katonai áldozattal járt, mint az amerikaiak vietnami háborúja – gazdasági értelemben is óriási terhet jelentett Moszkva számára. Igaz, ennél lényegesebb volt számukra már az 1980-as évek legelején a felismerés, hogy nem bírják a négyszer akkora gazdasági erővel rendelkező Reagan-féle Amerikával a fegyverkezési versenyt. Gorbacsov peresztrojkája sajátos kísérlet a társadalom erejének a mozgósítására, ám 1989 legvégére, 1990-re kiderült: a Szovjetunió immár saját mérhető gazdasági paraméterei fényében is megindult a szakadék felé, hiszen ettől kezdve egy évtizeden keresztül évről évre folyamatos lett a nemzeti jövedelem csökkenése – miközben 1991 végén el is tűnt a Föld térképéről. Az egykori szuperhatalom területe komoly területeket vesztett, népessége pedig a felére zsugorodott. A gazdasági helyzet romlása 1999-ig állandósult. Az 1993-as elnök–kontra parlament-vita, majd a decemberi választások, a délszláv háború, a NATO-bővítés olyan tényezők voltak, amelyek arról tanúskodnak: Oroszország nem tud majd meghatározó szerepet játszani a nemzetközi politikában. Paramétereit tekintve hiába lett a Moszkva-központú ország négyötödében orosz, egymilliós csecsen nemzetisége képes volt rettegésben tartani az egész országot. Vlagyimir Putyin 1999-es sikerének egyik titka, hogy ezt a kérdést orvosolni tudta. A 2000 tavaszán megválasztott orosz elnök az oligarchák állami megrendszabályozásával egy addig az ország történetében ismeretlen politikát honosított meg, amely sok szempontból a korábbi, Amerikától megszokott gyakorlatra emlékeztet. Az ország energiaágazatára támaszkodva az állami költségvetés rendbetétele után külföldön az orosz energetikai ágazathoz kapcsolódó iparágak részvényeinek felvásárlásba fogott. A 2001-es ikertornyok és a Pentagon elleni támadás után pedig szakított korábbi NATO-ellenességével és terror-ellenes együttműködést ajánlott fel az amerikaiaknak, akiktől azok 2003-as iraki intervenciója után távolodott el. Míg Putyin az amerikaiaktól megszokott politikát alkalmazta, Bushék katonai módszereket vetettek be Afganisztán után Irakban is. Ez a világot a Szovjetunió módszereire emlékeztette. Addig, vagyis 2000-ig évente a világ fegyverkezésére fordított költségvetésének a felét az amerikaiak költötték el, de 2001-et és különösen 2003-at követően ezt az irdatlanul magas összeget még meg is duplázták.

Bár Putyinék Oroszországának nem tetszett, amit Bushék a Közép-Keleten műveltek, az olajárak – Bush iraki intervenciójának köszönhető drasztikus emelkedése – gazdaságpolitikai következményeit illetően Moszkva malmára hajtotta a vizet, amennyiben óriási bevételekhez jutatta az orosz költségvetést. Putyinék hangulatát még a színes: a grúziai rózsás, az ukrajnai narancsos és kirgiziai tulipános forradalmak sem tudtak igazán elrontani. A legfontosabb Moszkva számára az volt, hogy Kijevvel meg tudott állapodni a szevasztopoli flottabázis jövőjével kapcsolatban, a nyugatiak pedig lemondtak a NATO azonnali bővítéséről.

A putyini Oroszország mind a cári Oroszországhoz, mind a Szovjetunióhoz képest jóval kisebb, de még így is a világ legnagyobb területű állama. A köztársasági Oroszország, vagy ahogy másként nevezik, az Orosz Föderáció az Orosz Birodalomtól és a Szovjetuniótól eltérően azonban több, mint 80 százalékában orosz, tehát szerkezetét tekintve nemzetállamként is jellemezhető, míg az említett két másik orosz államnak csak a fele volt orosz. A mai Oroszország az egyetlen nagyhatalom a világon, amely nem szorul energiahordozó importra, sőt a Föld legjelentősebb földgázkinccsel rendelkező és azt exportáló állama. Politikáját tekintve – a két másik orosz államtól eltérően – bár a katonai erőnek továbbra is fontos szerepet szán, ám – azoktól különbözően – alapvetően befolyását nem azon keresztül, hanem az energiaágazathoz tartozó vállalatok és a bankszektor részvényeinek felvásárlásával igyekszik biztosítani. Új, az eddigiekhez képest teljesen másfajta befolyásszerző, ha úgy tetszik, „imperialista” politikát folytat ez által, mint elődei. Az Ukrajnával kapcsolatos legújabb orosz politikáról pedig még nem lehet tudni, hogy nemzetállami vagy inkább imperialista politikaként lesz-e jellemezhető.

V.
Az értekezéshez kapcsolódó tudományos publikációk

I.Tanulmányok

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig.

In: Külügyi Szemle, 2006/1–2. 191–223.

 

Stratégiai jiu-jitsu és a tapasztalt judo mester. A csonka-orosz birodalmi külpolitika és Vlagymir Putyin

In: Pro Minoritate 2006/tavasz. 172–180.

 

Sztarie i novije elementi v russzkom vnyesnyepolityiscseszkom mislenyii ot Gorbacsova do Jelcina

In: Öt Kontinens: Az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Tudományos Közleményei 2006/161–192.

 

Pánszlávizmus az orosz és a szovjet külpolitikában 1914–1991

In: Külügyi Szemle, 2008/1. 144–169.

 

Panszlavizm v russzkoj is szovetszkoj vnyesnyej polityike 1914–1991

In: Öt Kontinens: Az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Tudományos Közleményei 2008/101–130.

 

Mozgásterünk és a két világháború

In: Külügyi Szemle, 2009/2. 196–217.

 

Problema panszlavizma v rosszijszkoj i szovetszkoj vnyesnyej polityike 1914–1991 gg.

In: Ucsonije zapiszki kafedri novoj i novejsej isztoriji Sztavropolszkovo goszudarsztvennovo unyiverszityeta, Sztavropol, 2009. 76–102.

 

Eurázsia expanziója, avagy Oroszország európai ambíciói – Janusz Bugajski Putyin „fagyos paragmatizmusáról”

In: Külügyi Szemle, 2010/4. 173–183.

 

A külpolitika hatása az 1870-es, 1880-as évek orosz nagyhatalmi gondolkodására

In: Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. ELTE Új és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest, 2010. 177–192.

 

Razvityije russzkovo velikogyerzsavnovo mislenyija i vnyesnyepolityicseszkaja praktyika rosszijszkovo goszudarsztva v 1870-1880 godah

In: Ofiary imperium. Imperia jako ofiary. 44 spojrzenia, Warszawa, 2010. 343–367

 

Birodalmi és nemzetállami elemek az orosz és a szovjet külpolitikában és az első világháború utáni rendezés: 1906–1923

In: Közép-Európai Közlemények 2011/1. 7–23.

 

Panslawismus in der russischen und in der sowjetischen Aussenpolitik 1914–1991

In: Prague Papers on the History of International Relations 2011/2. 110–131.

 

Putyin külpolitikájának első tíz éve

In: Háborúk, békék, terroristák: Székely Gábor 70 éves. Budapest, ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, 2012. 189–202.

 

Russzkoje obscsesztvennoje mnyenyije i Vengrija v Gabszburgszkoj monarhiji 1849–1890 gg.

In: Ruszija, Jevropa i Szvet. Szbornyik sz matyeriali ot mezsdunarodna naucsna konferencija. Szofia, 28–29 szeptembri 2009. Szofia, 2012. 71–84.

 

A megismerés korlátai – Busujeva nyomán

In: Magyar Szemle, XXIII./5–6.szám (2014.június) 16–41.

 

II. Könyvek

 

Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007. 383.p.

Bütsantsist Bütsantsini. Suurvene möttelaadi olemus. Ajakirjade Kirjastus 2012. 463.p.

Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből. Budapest, Interetnica, 1993. 253.p.