Gesztusra várva...
(Menyhárt József beszéde a Magyar Parlamentben a Felvidéki kitelepítettek napján 2017. április 12-én)

A múlt

70 éve, 1947. április 12–én indult el az első vonat Magyarország felé. A vonatra kényszerített, elgyötört felvidéki magyar családok számára a háború egy újabb fejezete kezdődött el. Bár a történelemkönyvek hivatalosan 1945. május 8-ával zárják le a II. világháború európai részét, a felvidéki magyarok százezrei számára ez csak egy elméleti mérföldkő volt, amit a valóság még hosszú évekig nem igazolt vissza.

A “demokratikus” Csehszlovákia 1918-as megalakulása óta csak a területszerzések járulékos nyűgjének, “kijavítandó anomáliának” tekintette, hogy területén “idegen elemek”, azaz nem csehül, vagy “csehszlovákul” beszélők milliói élnek. A “demokratikus” Csehszlovákia fennállásának első húsz éve alatt mindent megtett, ami csak békeidőben megtehető, hogy Csehszlovákia ugyanolyan “népek börtönévé” váljon, mint amilyen a csehszlovák állam kiötlői szerint az Osztrák-Magyar Monarchia volt.  

A békeidők után háborús évek következtek. A háború végének közeledtével a csehszlovák politikai elit Londonban és Moszkvában is egymásra licitálva kereste a lehetőségeket arra, miként lehet a felvidéki magyarok ügyét (is) végleges érvénnyel “megoldani”. A háborús körülmények “különleges” megoldásokkal is kecsegtettek. A csehszlovák politikai egy része abban bizakodott, hogy a Vörös Hadsereg és a csehszlovák csapatok a Duklai-hágón való gyors áttöréssel, északról dél felé haladva érik majd el a magyarlakta területeket. E forgatókönyv szerint a felvidéki magyarok tömegesen dél felé menekültek volna, különösen ha erre a felvidéki magyar civil lakosság elleni elrettentő terrorcselekmények is “rásegítettek” volna. A duklai áttörés azonban elhúzódott, a Vörös Hadsereg déli irányból érte el a felvidéki magyarokat, akiknek észak felé nem volt hová menekülniük, így helyben maradtak. A csehszlovák politikai elit kénytelen volt máshogy próbálkozni: a felvidéki magyarok egyoldalú kitelepítését, a vérrontás nélküli de erőszakos kiüldözést célozták meg.

1945. április 5-én meghirdetett Kassai Kormányprogrammal a megújuló csehszlovák állam a felvidéki magyarság egészével kívánt leszámolni, politikai nézetre vagy társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. A Kassai Kormányprogram kollektíve háborús bűnössé nyilvánította nemzetrészünket, meghirdette a csehszlovák állampolgárságtól, polgári jogainktól, vagyonunktól és iskoláinktól való teljes megfosztásunkat. A “demokratikus” Csehszlovákia ugyanabba a folyóba lépett, mint korábban: 1918-ban népek börtönét hozott létre a népek börtönének romjain, 1945-ben etnikai alapú megtorló rendszert hozott létre az összeomló náci rendszer romjain. A kormányprogram alapján fokozatosan megszületett 13 jogfosztó jellegű elnöki dekrétum és a Szlovák Nemzeti Tanács további törvényei, amelyek a felvidéki magyarok teljes és egyoldalú kitelepítését készítették elő.

A nyugati győztes hatalmak azonban 1945 augusztusában nem járultak hozzá a felvidéki magyarok teljes és egyoldalú kitelepítéséhez. Benes dekrétumai így fokozódó szigorral gyötörték tovább a felvidéki magyarokat, hogy azok minél többen “önként” hagyják el Csehszlovákiát. Miután Magyarország 1946 elején szovjet nyomásra beleegyezett a részleges lakosságcserébe, ám vonakodott azt végrehajtani, Benes tízezrével kezdte kényszermunkára Csehországba deportálni a magyarokat. Benes e fanatikus zsarolására végül épp 70 éve indult meg a részleges lakosságcsere.

A jelen    

A csehszlovák-magyar lakosságcsere semmivel sem kevésbé fájdalmas tapasztalata a felvidéki magyarságnak, mint a háború utáni üldöztetés többi része: a teljes jogfosztás, a Szudéta-vidékre deportálás, a “reszlovákizálásra” kényszerítés. A Magyarországra áttelepítendő felvidéki magyarokat “kijelölték”, azaz kényszerítették a szülőföldjük elhagyására, mindezt megelőzően pedig változatos eszközökkel megalázták őket emberi mivoltukban …felnőtt életerős embereket, gyermekeket, tehetetlen időseket. Ártatlanokat…akiket még azok a népbíróságok sem tudtak elítélni, amelyeknek pedig az is elég volt a háborús bűnösség megállapításához, ha valaki egy magyar párttisztviselő utcájában lakott. A kitelepítettek olyan sebeket szereztek, amelyeket több generáción át sem tudtak kiheverni.

Csehszlovákia nem az egyedüli állam volt, amely ártatlan állampolgárait megbélyegezte, rabszolgasorba kényszerítette, földönfutóvá, reménytelen páriákká tette. A múltbeli üldöztetésekhez képest szinte a jelen része az, amikor például az Egyesült Államok elnöke 1988-ban bocsánatot kért azért, hogy a japán nemzetiségű állampolgárait a II. világháború alatt kollektív bűnösség alapján internálótáborokba zárta. 2008-ban és 2009-ben az Egyesült Államok Képviselőháza és a Szenátus bocsánatot kértek a rabszolgaságért, ahogy 2010-ben Barack Obama elnök az őslakosok ellen elkövetett bűnökért is. 1997-ben a brit miniszterelnök kért bocsánatot a másfél évszázaddal korábbi ír éhínség előidézéséért. Ugyanebben az évben a norvég király kért bocsánatot a számi kisebbség elnyomásáért. A magyar Országgyűlés 2012-ben kért bocsánatot a német nemzetiségű állampolgárai kollektív alapú üldözéséért a II. világháborút követően. A sor tovább folytatható.

Csehszlovákia tehát nem az egyedüli állam volt, amely ártatlan polgárait üldözte, de a felvidéki magyarok az egyedüliek a volt Csehszlovákiában és jogutódjában, a mai Szlovákiában, akik nem részesültek bocsánatkérésben az ártatlanul elszenvedett üldöztetésért. 1990-ben a szlovákiai zsidókat a II. világháború alatti, a szlovákiai németeket pedig a II. világháború utáni üldöztetésükért követte meg a szlovák parlament. 2002-ben az MKP akkori miniszterelnök-helyettesének irányításával jött létre a szlovákiai zsidókat anyagilag is kárpótoló intézkedéscsomag.

Az ártatlanul üldözött felvidéki magyaroktól, akkori csehszlovák és mai szlovák állampolgároktól, mindmáig nem kértek bocsánatot.

Múlt, jelen és jövő

Bár a sebek megmaradtak, az áldozatok már lezárnák a fájdalmas múltat. Az emberi életben a fájdalmas múlt azt jelenti, hogy korábban valami rossz történt, ami még ma is fáj. Az esemény tehát múlt idejű, többé nem változtatható meg. A hozzá kötődő fájdalom azonban megszüntethető, nem szükségszerű, hogy az a jövőben is megmaradjon. A bocsánatkérés és a megbocsájtás az a két dolog, amivel a fájdalom megszüntethető és a múlt lezárható. Bocsánatkérés és megbocsájtás – a sorrend nem felcserélhető.
 

Ma állami szintű emlékezete csak Magyarországon van a hetven évvel ezelőtt velünk történteknek, csak a magyar Országgyűlésben hangozhatnak el az emlékezés szavai. 

Nincs bennünk kétség afelől, hogy egyszer a hivatalos Szlovákia is szembenéz a múltjával és szemébe néz az áldozatoknak. Ennek pontos idejét még nem tudjuk, de biztosan sor kerül majd rá. 

Akkor majd szimbolikusan elindulhat a hetven évvel ezelőtti vonat vissza a Felvidékre, a szülőföld felé.

Összefoglaló a Magyar Országgyűlésben tartott megemlékezésről - kattintással