2017 őszi, eredetileg az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetes Történeti Tanszékén Ősz Gáborral együítt indított közös szemináriumunk 17 hallgatója közül végül Furtner Nikolett volt, aki utólag nemcsak átnézte a szemináriumi dolgozatát, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy a honlapomon megosszam.

Íme:

------------------

Eötvös Loránd Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar

Jelenkori egyetemes történelem 2.

A bipoláris világ kialakulása Európában

Gecse Géza

Nemzetállami és birodalmi érvek
Németország külpolitikájában (1933-45)

Készítette: Furtner Nikolett

A Hitler-kormány külpolitikája

Az első világháború utáni légkört tárgyalva érdemes szólni arról, hogy a nemzetiszocializmus ugyan ekkor alakult ki, de nem ekkor született. Jelentős gondolkodók nyomán (Jahn, Fichte, Nietzsche, Wagner) és különféle eszmék (vilmosi pángermanizmus, porosz militarizmus) voltak a történelmi-kulturális előfutárai.[1]

A nemzetiszocializmus öntudatával a „Harmadik Birodalom” kifejezés teljességgel összeegyeztethetetlennek bizonyult, ezért a kormány az 1930-as évek végén jól érzékelhetően elhatárolta magát ettől a megnevezéstől, amelyet sosem tartott Németország hivatalos elnevezésének, csupán a propagandában hasznosítható megjelölésként tekintettek rá. A sorszámozás szerint az „Első Birodalmat” I. Ottó alapította meg 962-ben, a „Második Birodalom” 1871. január 18-án született meg a versailles-i palota tükörtermében, s az intermezzó-ként értelmezett weimari köztársaság után Hitler kezében egyesült a „Harmadik Birodalom”. A megnevezéstől való elhatárolódásra a német sajtó propagandaminisztériuma rendeletet adott ki, amely tiltotta a „Harmadik Birodalom” kifejezés további használatát, valamint az SS által használt „Nagygermán Birodalom” megjelölést sem tartotta hivatalosnak, ezek helyett a „Nagynémet Birodalom” kifejezés használatát szorgalmazta. Hivatalos ideológiának a „Führerprinzip”-et ismerték el, Hitler főségét domborították ki.[2]

A Hitler külpolitikai programjaként is értelmezhető Mein Kampf egyfajta ütemtervként első lépésként a versailles-i béke revízióját, Ausztria bekebelezését tűzte ki célul. Csehszlovákia és Lengyelország csatlós államokká tétele, Franciaország legyőzése, Oroszország meghódítása is megjelenik benne, s nem mellékesen a világuralom megszerzése a legfőbb célkitűzésként.[3] Hitler tehát a weimari köztársaság külpolitikájához annyiban igazodott, hogy szintén szövögetett revíziós célokat, ám módszerei teljes mértékben eltértek az előző kormányokétól: szakaszos revízió során kívánta az európai kontinentális uralmát kiépíteni – amely számára ugródeszkát jelentett, míg a polgári-nemzeti konzervatívok számára – öncélt. Ebbe a nagypolitikába simult bele harmonikusan kezdetben konzervatív nézeteket valló külügyminisztere, von Neurath, valamint az NSDAP Külpolitikai Hivatala (APA) és Külföldi Szervezete (AO) – vezetője Rosenberg –, továbbá a propagandaminisztériumok is.[4] A területi növekedés megindoklásakor nem az első világháború előtti határok visszaállítását hangsúlyozták, hanem a német népesség tömörítésének a szükségességét (ezért volt fontos cél Ausztria annexiója, majd a Csehszlovákiához és Lengyelországhoz tartozó, de németek által lakott területeknek a Birodalomhoz való csatolása. Emellett használták az élettér-elméletet is.[5]

1933-ban Hitler ennek alapján a kelet felé irányuló terjeszkedés szükségességét erős germanizálással kötötte össze. A nagy népszaporulattal összefüggő élelmezési válságot jelölte meg az élettér – és ezzel együtt természetesen az élelmiszer- és nyersanyagbázis – bővítés szükségessége okaként – amúgy ehhez kötötte az első világháború után elvesztett területek visszaszerzésének parancsoló szükségességét is.[6] „Ha a Birodalom határa úgy öleli körbe az utolsó németet is, hogy nem tudja biztosítani számára a táplálékot, akkor a saját népének ínségéből származik az idegen földek és birtokok meghódításának az erkölcsi joga. Az eke ekkor kard lesz, és az utókor számára a háború könnyeiből nő ki a mindennapi kenyér.”[7] Az idézett szövegből kiemelten fontos hangsúlyozni azt az elképzelését, hogy a Birodalom határa az utolsó németet is magába foglalja, valamint az előre jelzett háborúra is érdemes figyelmet fordítani. Ebből is látszik, hogy Hitler rendkívül tudatosan készült egy újabb háborúra, egy olyanra, amelyre – szemben az első világháborúval – valójában senki sem vágyott. A Führer geopolitikai súlypontként Közép-Kelet-Európát jelölte meg, ám ez csupán áltudományos elméleti igazolás volt a szlávellenes propaganda és imperializmus számára (hatott rá: Haushofer: Lebensraum – Eurázia és Eurafrika koncepciója is).[8]

Két személy gondolatai hatottak Hitler politikájára Délkelet-Európa, Magyarország és Csehszlovákia tekintetében. Duckwitz (NSDAP APA osztályvezetője) az említett régió gazdaságának szoros összekapcsolását jelölte meg, mint a politikai befolyás érvényesítésének alapját, ezért szorgalmazta a német értékesítési piac megnyitását, amelynek során a legnagyobb akadályt Csehszlovákiában látta. A másik személy egy gazdasági publicista, Siewert, akinek az elképzelése a térség gazdasági fellendülésének megakadályozásából indult ki, ezzel kívánva kiélezni azokban az országokban a gazdasági válságot, amely maga után vonja a politikai vákuum fellépésének problematikáját, és úgy gondolta: ezt a vákuumot Németországnak kell kitöltenie – amivel teljesen el is szigetelte Franciaországot a régiótól. E térségre a jelentős agrártermékei miatt is szüksége volt a németeknek térorientált autarkiapolitikájukban – ezért kötötték meg 1933 és 1936 között a klíring-egyezményeket, amelyekkel nagy értékesítési lehetőséget biztosítottak az említett államoknak.[9] A terület országai közül Románia számára volt a legfontosabb az első világháború után kialakult status quo fenntartása, de a nyugati hatalmak nem bizonyultak elég erősnek e törekvésük bátorításában, így a románok új partnert keresve Németország felé közeledtek, így kívánták ugyanis megszerezni a magyar igényekkel szemben a németek támogatását.[10]

A „Führer” pedig hozzáfogott revíziós lépései megvalósításának. Mindig csak annyit követelt Németország számára, amennyit elérhetőnek tartott a nagyhatalmak megosztottsága miatt. Ezekre a sikerekre – annak ellenére, hogy a külvilág nem jó szemmel követte végig –, mégis áldásukat adták, és így szentesítették az újonnan keletkezett területi igényeket.[11] Előzményként szükséges ismernünk azt a tényt, hogy Németország a Népszövetségből 1933. október 19-én kilépett. Ezt a németek a szabadság és büszkeség gesztusával indokolták, hiszen ők nem azt követelték, hogy fegyverkezhessenek, hanem a többi állam leszerelését kérvényezték, de kívánalmukat elutasították. A Népszövetségből való kilépés viszont lehetőséget biztosított a számukra a fegyverkezésre, amit ők hamarosan ki is használtak![12]

A területi gyarapodás első lépcsőfoka a Saar-vidéken szervezett népszavazás volt. A terület 15 évig tartó népszövetségi felügyelete ugyanis 1935-ben lejárt. Már 1934-ben Berlin propagandába kezdett a térségben, és ebben még gyermekeket is felhasznált. A népszavazásre 1935. január 13-án került sor. A német lakosság miatt aligha lehetett arra számítani, hogy kérdéses lehet a szavazás végeredménye. A tartomány több mint 90%-a szavazott a Németországhoz való csatlakozásra, 0,4% voksolt a Franciaország mellett és kb. 9% az addigi helyzet további fenntartását látta megfelelőnek.[13]

A következő lépést a Rajna-vidék remilitarizálása jelentette. Hitler ezzel a lépésével a versailles-i és locarnói rendszerre egy újabb csapást mért. A Führer a francia-szovjet szerződésre és a locarnói szerződés megszegésére hivatkozva tette meg ezt a lépést – antibolsevista szólamok kíséretében. 1936. március 7-én a német csapatok (Wehrmacht) vették ellenőrzésük alá a Rajna-vidéket. Ekkor a katonai fölény még egyértelműen Franciaországé volt, ám a franciák nem mozgósították csapataikat, mert számottevő hányaduk úgy vélte, hogy a németek természetes jogaikat érvényesítették (Németország „a saját hátsó udvarába sétált be”[14]). Hitler célja egyértelmű volt: el kívánta szigetelni Franciaországot, valamint el akarta szakítani a Szovjetuniótól. A kialakult helyzet súlya leginkább Ausztriát és Csehszlovákiát nyomasztotta, hiszen területi sértetlenségüket Franciaország garantálta, ezért úgy látták, amennyiben a franciák a saját érdekükben nem voltak képesek cselekedni, akkor értük sem fognak semmit sem tenni.[15] Hitlert a gazdasági terjeszkedés lehetőségein alapuló terveinek véghezvitelében segítette, hogy a háborús szándékok mellett mindig biztosította a nagyhatalmakat békecéljairól is, ezért nem erőszakos cselekményként mutatta be a terület elfoglalását, hanem egy ajánlatként a nyugati hatalmak és Németország közötti örök barátságra („testvéri kéz nyúlt át a Rajna fölött”[16]).

Az, hogy mennyire is volt jogos Ausztria és Csehszlovákia félelme, hamarosan beigazolódott. Hitler 1937. november 5-én közölte a két ország lerohanásának tervezetét (Hossbach-jegyzőkönyv) a katonai vezetőkkel. Siker esetén nemcsak területekkel lehet gazdagabb Németország, hanem meg tudja gyengíteni a délkelet-európai ellenállást, valamint be tudja sorolni a térséget a nagytérgazdaságba, ráadásul nem kell tartani attól, hogy harapófogóba kerül, ha Nyugat ellen támad.[17]

Ausztria megszállására hazafias és szentimentális csengésű szólamok hangzottak el, melyek szerint az államnak „vissza kell térnie a nagy német anyaország kebelére”[18]. Hitler is osztrák származású volt, ezért a két ország egyesítésére nem külpolitikaként tekintett, sokkal inkább stratégiai (Csehszlovákia bekerítése), etno-nacionalista – germánok egyesítése – okok vezérelték. Az Anschluss (eredeti jelentése csatlakozás, tehát nem a legalkalmasabb kifejezés ebben az esetben) a nyílt expanziós politika kezdetét jelentette. Az osztrákoknál sikeresen végrehajtott puccs révén ugyan a német csapatok nem kényszerültek fegyveres erőszak alkalmazására az ország területén – hiszen miként az az egykorú filmhíradókban is látszik – a nép ujjongva üdvözölte őket. Annak ellenére, hogy a versailles-i béke tiltotta az Anschlusst, a nagyhatalmak úgy vélték, hogy az osztrák függetlenség nem ér annyit, hogy egy háborút robbantsanak ki. Ausztriában és Németországban 1938. április 10-én népszavazást tartottak, amelynek során a lakosság 99%-a az újraegyesítés mellett döntött – érdemes rámutatni arra, hogy az érvénytelen szavazatokat igennek, a nemlegest pedig érvénytelennek számították. Ezzel a területfoglalással Csehszlovákia még szorongatottabb helyzetbe került, hiszen a déli része teljesen kiszolgáltatottá vált. Hitlernek ez a lépés nem csak Csehszlovákia irányába biztosított lehetőséget a továbbhaladásra, hanem Magyarország és a Balkán felé is.[19]

Hitler ezt követően a Szudéta-vidék elfoglalását határozta el, gazdasági és stratégiai okok miatt. A Csehszlovákia elleni fellépést a Führer úgy tárta a nyilvánosság elé, mint egy védekező jellegű, preventív háborút. Hangsúlyozta, hogy a német érdekeket megvédik, bármi áron, hiszen kb. 3,5 millió szudétanémet élt Csehszlovákiában. 1938. szeptember 29-30-án létrejött a müncheni egyezmény, amely Csehszlovákia felosztásáról intézkedett – jelen volt a Német Birodalom, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország, de a Szovjetuniót nem hívták meg. (Ez hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek csalódjanak a nyugati orientációban.) Csehszlovákia elkezdte kiüríteni azokat a területeket, ahol jelentős hányadban német lakosok éltek, a Wehrmacht pedig benyomult az országba. A müncheni egyezmény értelmében Csehszlovákiát kötelezték a Szudéta-vidék átengedésére – amire 1938. október 10-ig kaptak időt. Szintén az egyezmény kötelezte az országot arra, hogy megegyezzen Magyarországgal és Lengyelországgal a dél-szlovákiai és kárpátaljai területek kérdésében. 1938 októberében Tiso bejelentette az önálló szlovák kormány megalakulását – támogatást a Német Birodalomtól kapott – majd 1939 márciusában az önálló szlovák állam létrejöttét ki is mondta. 1939. március 16-án Hitler rendeletet adott ki a Cseh-Morva Protektorátus megalakításáról, amelynek értelmében az egykori köztársaság németek által megszállt részei a Nagynémet Birodalomhoz csatoltattak, s a külügyeiket pedig ettől kezdve a birodalom intézte. A területfoglalás következtében Németország újabb ásványkincslelőhelyekhez és -tartalékokhoz jutott, jól képzett szakmunkásokkal gyarapodott. Németország és Szlovákia között protektorátusi szerződés köttetett, amelynek következtében vazallusállamként tekinthetünk az újonnan megszületett országra[20]. Ez a lépés is nagy jelentőséggel bírt: Hitler következő áldozata, Lengyelország harapófogóba került.[21]

Időközben újabb tervek is születtek: Hitler be kívánta olvasztani birodalmába Elzász-Lotaringiát, Luxemburgot, Eupen Malmedyt (Belgium keleti része), a hollandokat, flamandokat, dánokat, norvégokat és svédeket, valamint a Szovjetunió után a régi osztrák-Galíciát, a Balti-vidéket, a Krímet, bakui területeket. Ezek az elképzelések Himmler fejében is megfogalmazódtak: „A nagynémet birodalom után jön a germán birodalom, majd az Urálig terjedő germán-gót birodalom, és talán azután majd a gót-frank-Karoling birodalom.”[22] Szinte egész Európa Hitler hegemóniaigénye előtt összeomolva feküdt – ellenfelek és szövetségesek is a nácik előrenyomulásának áldozatai lettek. 1942. március 21-én kiadott közlemény szerint a közel 841 ezer km²-es Németország számít csak birodalomnak, ezért már akár csak simán „Birodalom”-ként is lehetne emlegetni. Ezt a címet a viszonylag rövid idő alatt elért jelentős területi növekedéseknek köszönhette Németország.[23]

A felsorolt területek megszerzése közül azonban láthattuk, hogy volt olyan, amelynek az elfoglalását a Szovjetunió legyőzése utánra időzítette a Führer.

-          Miért akarta Hitler térdre kényszeríteni a Szovjetuniót?

-          A szovjet térség elfoglalása egyrészt biztosította volna a hőn áhított életteret, amely – mint a dolgozatom elején kifejtettem – a nemzetiszocialista ideológia egyik alappillére volt. Egy másik alappillérként pedig a bolsevizmus felszámolására tekinthetünk.[24]

Hitler hatalomra jutása után már az első 4 éves terv is a háború eszköze lett. A háborús gazdaság kifejlődése azt a célt szolgálta, hogy Németországot olyannyira megerősítse, hogy úgymond meg tudja védeni önmagát és egész Európát a bolsevizmussal szemben.[25]

A szovjetellenesség megjelenítését célozta az a fotó is, amelyen a következő feliratot lehetett olvasni: „Ha ég a világ, csak be tudjuk bizonyítani, hogy Moszkva volt a gyújtogató.”[26] Ez a kép John Heartfield fotómontázsa a Prágába emigrált német kommunista újságja, az Arbeiter-Illustrierte-Zeitung címlapján jelent meg 1935. február 28-án. A világ égése természetesen egy újabb háború kirobbanására utal.

1936. november 25-én Németország és Japán között létrejött az antikomintern paktum, amelyhez 1937. november 6-án Olaszország is csatlakozott. A németek autark európai, földközi-tengeri és kelet-ázsiai nagytér létrehozására készülnek. A jelentős német területi foglalások következtében Sztálin előtt három választási út körvonalazódott: 1. a nyugati hatalmakkal szövetségben marad, és ez az együttműködésük talán elriasztja Hitlert attól, hogy további területek felé fordítsa a figyelmét – viszont Sztálin nem felejtette el azt, hogy a müncheni egyezmény tárgyalására a Szovjetuniót nem hívták meg, valamint szem előtt tartotta azt a tényt is, hogy ez a szövetség a jelenlegi rendszer fennmaradását eredményezné. A 2. választási lehetőség sem kecsegtetett semmi jóval a szovjetek számára, hiszen ha Hitler megtámadja Lengyelországot, akkor a Szovjetunió háborúra kényszerül, és fennáll az a lehetőség, hogy a nyugati hatalmak a Maginot-vonal mögül fogják végignézni az eseményeket – beavatkozás nélkül. Sztálin számára a 3. lehetőség a Führer-rel való egyezkedés volt, amelynek eredményeként a küszöbön álló háború a Szovjetunió szándékainak megfelelően, a nyugati hatalmak és Németország küzdelmével indulna – és ebben az esetben a szovjetek területi nyereséghez is juthattak. Ilyen körülmények között a szovjet vezetés hajlott a németekkel való egyezmény aláírására.[27]

1939-ben Hitler is jelét adta egy egyezmény megkötésére irányuló szándékának. A terve, amelyet Burckhardtnak fejtett ki, a következőképpen szólt: „Minden, amire vállalkozom, Oroszország ellen irányul; ha Nyugat túl ostoba és vak ahhoz, hogy ezt felfogja, kénytelen leszek az oroszokkal megegyezni (ti. megnemtámadási szerződés megkötése), leverni a Nyugatot, és veresége után összpontosított erőimmel a Szovjetunió ellen fordulni. Szükségem van Ukrajnára, hogy ne éheztethessenek ki bennünket ismét, mint az utolsó háborúban.”[28] Egyben kifejti azt is, hogy Ukrajnának milyen szerepet szán: a természeti adottságait és kincseit kihasználná, elképzelt politikai célja egy önálló ukrán „Reich” létrehozása.

A szerződés végül a két hatalom között megköttetett, de a bizalom mindkét részről hiányzott. Hitler – a szovjet igények miatt – kidolgoztatta a Barbarossa-tervet arra az esetre, ha a Szovjetunió változtatna álláspontján. Az oroszok elleni támadást a Baltikumon, Finnországon, Ukrajnán keresztül tervezte, mert így viszonylag rövid idő alatt akkora területet tudhatott volna a magáénak, hogy a szovjetek a levegőben nem tudták volna megközelíteni Németországot.[29] Sztálin két befolyásos embere, Tyimosenko és Szaposnyikov marsall, a legkeményebb ellenfélként Németországot jelölték meg, és két lehetséges lépést vázoltak fel a birodalom ellen: 1. Breszt-Litovszktól délre a balkáni államoktól el kell zárni a németeket, 2. Breszt-Litovszktól északra (Kelet-Poroszország területén) a német fő katonai erőket meg kell semmisíteni.[30]

A háború további alakulása, kimenete ismeretes (röviden: a németek megtámadták a szovjeteket, jelentős területeket szereztek meg, szinte állóháború alakult ki, és végül az oroszok visszaszorították Hitler csapatait, majd Németország végül ismét a vesztesek oldalán zárta a háborút).

Nézzük, hogy a hitleri propaganda különböző érzelmi és gondolati szálai honnan származnak? A zsidó- és szlávellenesség, valamint a nagynémet nacionalizmus eszméje ausztriai eredetű – nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Führer Ausztriában született. Az élettérrel és a hódítással összefüggő gondolatok még az első világháború hagyatékai, amelyben Hitler is harcolt. A hatalommal és joggal kapcsolatos náci elképzelések pedig a német történetiségből, a német filozófiából eredeztethetők.[31]

Összegzés

A nemzetiszocialista külpolitika alapjai két jelentős pilléren nyugodtak: az élettér növelésén, valamint a bolsevizmus legyőzésén. E két alapgondolat összefügg egymással, hiszen ha az életteret keleti irányban, a Szovjetunió ellen harcolva bővítik, akkor a bolsevizmust is sikerül megdönteniük. Láthattunk példákat arra, hogy a németek milyen propagandát sulykoltak, milyen plakátokat, szólamokat használtak az ideológiájuk népszerűsítésére. A szovjetek elleni küzdelemhez viszont a köztes térséget is be kellett kebelezni.

A fentebb leírtak alapján a németek 1933 és 1945 közötti külpolitikáját két periódusra lehet osztani: nemzetállamira, valamint birodalmira. Nemzetállami jelszavakat használtak, amikor az első világháborút lezáró versailles-i béke alapján elcsatolt, nagy arányban németek által lakott területek visszaszerzésére törekedtek. Ez elengedhetetlen volt egyébként a nemzetiszocialista propagandában a „Nagynémet Birodalom” létrehozása esetében is, hiszen a Saar–, és a Rajna-vidék, az Ausztria és a Szudéta-vidék feletti német ellenőrzés megteremtése nélkül nem lehet komolyan nemzetállami Németországról beszélni. Az e területek feletti német ellenőrzés azért is tudott a nyugati hatalmak jóváhagyása mellett megvalósulni, mivel bár azok nem helyeselték a terjeszkedést, Németország céljait egészen 1938-ig a nemzetállami logika, a nemzeti önrendelkezés jelszavával összhangban valósította meg. A német-lakta területek bekebelezésével viszont a nemzetállami program beteljesedett, az ezt követő hódítási törekvések, illetve tervek már kivétel nélkül valamennyien birodalmi jellegűek voltak.

Birodalminak azokat a területszerzéseket és törekvéseket értjük, amelyek meghaladták a minden németet magába tömörítő állam létrehozását. Itt nem csupán azokra az országokra érdemes koncentrálni, amelyeket Németország lerohant, elfoglalt, hanem azokra is, amelyek alávetettjei lettek a Német Birodalomnak (pl. Magyarország, Szlovákia). Érdemes megemlíteni, hogy a Csehszlovákia szétesésének következtében létrehozott Cseh-Morva Protektorátus külügyeit nem mint önálló állam intézhette, hanem alá volt vetve a németeknek. Lengyelország lerohanása, Luxemburg, Eupen Malmedy, a holland, flamand, dán, norvég és svéd, valamint a Szovjetunió után az egykori Habsburg monarchiához tartozó Galícia, majd a Baltikum, a Krím, illetve a kaukázusi területek megszerzése mind-mind birodalmi jellegű hódítás volt. Azonban a Szovjetunió elleni harc elbukott, és a Nagynémet Birodalom céljai a történelem szemétdombjára kerültek.