Gecse Géza

 

Orosz, szovjet és posztszovjet politika
1905 -2010

 

 

I. A kutatás előzményei

Gecse Géza egyetemi szakdolgozatát 1986-ban Nyikolaj Danyilevszkij Oroszország és Európa című könyvének ismertetésével és kortörténeti elhelyezésével védte meg. 1986 és 1989 között az MTA tudományos továbbképzési ösztöndíjasaként kutatott, aminek része volt egy néhány hónapos moszkvai kiküldetés. 1990-ben az Egyesült Államok egyik legjelentősebb szlavisztikai kutatási központjában Urbana-Champaign nyári egyetemének munkájában vett részt. 1990-től tanít az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén, ahol 1992 őszén megvédte egyetemi doktori értekezését „Az Osztrák-Magyar Monarchia politikájának tükröződése az orosz sajtóban a XIX. század második felében” címmel. Ezzel kapcsolatos kutatásait különböző orgánumokban publikálta, majd 1993-ban a „Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből”című könyve is megjelent az Interetnica Kiadó gondozásában. Az ELTE említett tanszékének folyóiratában főként a 2000-es évektől jelentek meg tanulmányai, de emellett a Pro Minoritatéban, a Külügyi Szemlében, és a Közép-Európai Közleményekben is. Ekkor kezdett élénkebben foglalkozni Oroszország XX. századi történelmével, mivel a Szovjetunió felbomlása után a délszláv háború és a NATO-bővítés érdekes orosz válaszreakciókat váltott ki, a rendszerváltást követően pedig az emigrációban korábban megjelent régebbi visszaemlékezéseket, egykori kiadványokat Oroszországban újra kiadták, ráadásul fontos új feldolgozások és monográfiák is születtek. Ezeket felhasználva a szerző közel háromszorosára bővítette 1993-ban megjelent könyve anyagát és  2007-ben: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat címmel a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában meg is jelentette.

Az ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskolájában „Birodalmi gondolat és gyakorlat a nagyhatalmak 19. és 20. századi politikájában” témát választva intenzívebben is bekapcsolódott az egyetem oktatási programjaiba. 2008-ban Moszkvában három hétig főként az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetében, az Oroszországi Történeti Könyvtárban és a Gorbacsov Alapítvány Archívumában kutatott. 2009-ben Varsóban és Szófiában vett részt nemzetközi konferencián, illetve Hannoverben nyári egyetemen, ahol angolul  tartott előadást. 2010-ben jelent meg az oroszországi Sztavropoli Egyetem folyóiratában tanulmánya – oroszul. Német nyelven a Prague Papers folyóirat 2011-es számában.

Bizánctól Bizáncig című könyvét  a 2007 és 2010 közötti időszak orosz történelmével kiegészítve 2012-ben az Ajakirjade Kirjastus észt könyvkiadó „Bütsantsist Bütsantsini. Suurvene möttelaadi olemus” címmel – a magyarhoz képest bővebben – jelentette meg észtül.

II.
A témaválasztás, a kutatás célja és időhatárai

Az imperializmusnak nincs általánosan elfogadott, egyezményes meghatározása, ezért az értekezés a régebbi megközelítések mellett áttekinti az újakat is és megállapítja, hogy a 19. század utolsó harmadában-negyedében kialakuló imperializmus újfajta imperializmus volt, amelyet a századforduló után a nem marxista Hobsont követően az ausztro-marxisták és Lenin behatóan elemeztek. Elemzéseik erénye, hogy felismerték: ez a fajta birodalmi program lényegét tekintve más, mint az összes korábbi „megszokott” imperializmus volt. És ha az iskola képviselőinek konkrét prognózisa számos vonatkozásban tévesnek is bizonyult, alapjában véve alkalmas modell arra, hogy a nagy- vagy szuperhatalmak különböző expanziós törekvéseit felismeréseik segítségével vizsgáljuk és elemezzük.

 Azóta kiderült, hogy a klasszikusnak számító imperializmusellenes, azt elpusztítani képes igazán hatékony ideológia a nacionalizmus, amelyről már a 20. század első felében kiderült, hogy sokkal jelentősebb a szerepe, mint azt sokan, köztük a marxisták is a 19. században gondolták. Az 1945-öt követő időszakban pedig a gyarmati felszabadító mozgalmak intenzív térnyerése során a nacionalizmus különböző – ha úgy tetszik, a klasszikus európai nacionalizmustól többnyire eltérő – változatai  is ékesen bizonyították az eszme különleges vitalitását, aminek az utóbbi három évtizedben, részben a „kelet-európai” átalakulásnak is köszönhetően igen jelentős irodalma született. Ráadásul nemcsak az elnyomott, hanem az uralkodó nemzetek esetében is kifejezetten izgalmas a nacionalizmus és az imperializmus viszonya, a birodalmi ideológia és a nemzettudat programja, illetve szerkezete. A 20. század a birodalmak eltűnésének a százada lett, és amikor az orosz és a Habsburg birodalom 19. századi történetét Gecse Géza 1986-ban intenzívebben is kutatni kezdte, még nem tudhattuk, hogy a század egyik legjelentősebb birodalma: a szuperhatalomnak is számító Szovjetunió fel fog bomlani. Tanúi lehettünk annak, hogy a szovjet állam a peresztrojka végén hogyan bénult le és a Szovjetunió, illetve Oroszország 1990-től kezdődő tartós termelésvisszaesése, folyamatos nemzeti jövedelem-csökkenése idején majd tíz évig még abban sem lehettünk biztosak, hogy a feldarabolódás megáll-e a magállamnak számító Oroszország határainál. Jelcin sajátos – az orosz parlamentet szétlövető – demokráciáját követően Putyin puha autoritarianizmusával pedig egy olyan politikát ültetett a valóságba, amelyről napjainkban immár megalapozott véleményt lehet mondani. 

 

Az 1905 utáni Oroszországhoz képest a Szovjetunió mégha antitézise volt is kezdetben a cári államnak, ám a nemzetközi rendszer részeként, ahhoz alkalmazkodva alakította külpolitikáját. Geopolitikai körülményei, valamint államszerkezete következtében 1945 után – a hagyományos imperialista nagyhatalmaktól lényegesen különböző Amerikai Egyesült Államokkal együtt – már a második világháború befejező szakaszában szuperhatalommá tudott emelkedni, amit elképesztő szárazföldi hadereje mellett saját atombombája 1949-es felrobbantásával koronázott meg. Az imperializmus problémája a két szuperhatalom esetében azért izgalmas kérdés, mert amellett, hogy mindketten bolygónk hatalmi szervező központjaiként is működtek, ütköztek a többi, hagyományos gyarmattartó hatalom törekvéseivel és nemcsak birodalomszervező, hanem ugyanakkor – éppen ezért – anti-imperialista hatalomként is viselkedtek. Kettejük közül a Szovjetunió esete azért érdekesebb, mivel bár megalakulásakor a múlt tagadásaként jött létre, Amerikától eltérően Oroszország hagyományait tekintve már Rettegett Iván, tehát a középkor óta birodalom, amikor az Egyesült Államok még csak nem is létezett. Ráadásul amikor a Szovjetunió az orosz birodalmiságot kifejezetten tagadta, olyan diktatúrát valósított meg, amelyről a cárok még álmodni sem mertek volna. Soknemzetiségi jellege, a szovjet állam fejlődése, előbb az európai hatalmakkal, majd főként az amerikaiakkal való versengése, aztán pedig a sztálini diktatúra felpuhulása miatt érdekes a birodalmi-szuperhatalmi lét tartalmának a vizsgálata. A doktori értekezésben az újtípusú imperialistának számító cári Oroszország törekvéseivel összevetve Gecse Géza vizsgálja a szovjet ideológiát és igyekszik bemutatni fejlődésének fázisait, a birodalmi vonások, illetve az orosz nacionalizmus a korábbi tradícióhoz hasonló és attól eltérő jegyeinek az érvényesülését. A Szovjetunió politikájával együtt ugyanis 1945 után mindennapi életünk részévé vált, állampolitikájának változásával, végül felbomlásával pedig tanúi lehettünk a birodalmiság erodálódásának, és így annak is, hogy milyen direkt és áttételes eszközökre volt szüksége ahhoz, hogy Moszkva uralmát nálunk, illetve térségünkben fenn tudja tartani. Ráadásul ma már azt is látjuk, hogy a cári Oroszország és a Szovjetunió utóda, a köztársasági, mai formájában Putyin alakjával összefonódott Oroszország – ugyan lényegesen kisebb, de mindamellett –  továbbra is meghatározó erejét milyen ( két korábbi elődjétől eltérő) eszközök segítségével igyekszik érvényesíteni. A huszadik századi három orosz állam elhelyezése a többi imperialista állammal való viszonyára is rá-rámutatva közelebb visz az igazán a 20. század elejétől érvényesülő újfajta birodalmi politika, a monopolkapitalista imperializmus és talán a nacionalizmus lényegének általánosabb érvényű megértéséhez is, különös tekintettel arra, hogy etnikai összetétele miatt mindhárom állam soknemzetiségű volt. A 2010-es korszakhatár pedig biztosít egy olyan távlatot, amely érvényessé tudja tenni azokat a megállapításokat, amelyeket az új, köztársasági Oroszországgal kapcsolatban teszünk. További probléma persze az, és erre az értekezésben Gecse Géza rámutat, hogy az orosz nacionalizmus abban különbözik a világ európai nacionalizmusainak nagyobbik részétől, hogy jóval több benne a „birodalmi töltet”, mint amennyi a többieknél „normálisnak” számít. A szerző ezért tartotta kiemelt fontosságúnak bemutatni az első világháború orosz történéseit, hiszen abból az derül ki, hogy az imperializmus és nacionalizmus tömegmozgósító hatásának korlátai vannak és gátlástalanul túlhajszolva önpusztítóvá tud válni azok számára, akik politikájukat erre alapozzák.

Fontos célja az értekezésnek az önmagát csaknem a kezdetektől nyíltan diktatúraként meghatározó bolsevik vezetés nemzetiségi politikájának a bemutatása, mivel ennek nemcsak a hatalom megszerzésében, hanem stabilizálásában és megtartásában is központi jelentősége volt – ráadásul akkor is, amikor a szovjet állam az 1930-as évektől kezdett fokozatosan „oroszosodni”, majd a második világháborútól kezdve pedig „birodalmiasodni”kezdett. Gecse Géza igyekszik érzékeltetni a régi pánszláv doktrína elemeinek újszerű, azok 19. századi, 20. század eleji megjelenésétől eltérő Szovjetunió-beli használatát, majd 1948-tól kezdve „háttérbe”; a kultúrába, vagyis a perifériára szorítását – és közben kitér e jelenség konkrét, valamint feltételezhető okaira is. Az oroszosítás,  illetve oroszosodás a soknemzetiségű szovjet állam története során fokozatosan erősödött, de az oroszok számára a „birodalomhordozó” szerep mintha mégis jellemdeformáló hatással bírt volna. A műben részben az irodalmi élet, másrészt az ellenzéki, köztük az orosz szélsőjobb korai, két világháború közti, főként emigrációbeli, majd 1960-as évekbeli megjelenésének a bemutatása reméljük, hogy meggyőzőnek bizonyult. Mindemellett mégis sokszor jelentősebbnek és nagyobb befolyásúnak bizonyult az orosz nyugatosok mozgalma.

Ezek az annak idején „marginálisnak” tekintett kezdeményezések bizonyítják a kommunizmus fokozatos ideológiai térvesztését, ám az 1973 után megélénkülő kőolajkonjunktúra, a fegyverkezési verseny mérséklése után az afganisztáni szovjet intervenció, majd a fegyverkezési verseny fellángolása az 1979-et követő néhány évben a Szovjetunió drasztikus ideológiai „megkeményedését” idézte elő. Gecse Géza fontosnak érezte bemutatni, hogyan reagált a szovjet elit Reagan megválasztására a nyolcvanas évek legelején, ami kezdetben nem bizonyult megfelelő válasznak az amerikai „kihívásra”. Gorbacsov 1985-ös megválasztása – a nemzetiségpolitikai aspektust leszámítva – viszont igen, ám politikája ellentmondásos és olykor következetlen volt.

Gorbacsov főtitkárrá választását követően a Szovjetunió szuperhatalmi léte fokozatosan erodálódott, amire Gecse Géza igyekezett példákat felsorakoztatni, és közben a Jelcin-Gorbacsov-viszony különböző megállóit sem kívánta kihagyni. A Szovjetunió felbomlása és Jelcin hatalomra kerülése révén egy a szuperhatalmi létből regionális nagyhatalommá magát átmenteni kívánó ország erőfeszítéseit bemutatni azért sem egyszerű feladat, mert a balkáni háborúk és a NATO-bővítés körülményei a gazdaság kitartó zsugorodása mellett állandó frusztrációt jelentettek nemcsak a politikai elitnek, hanem Oroszország egész lakosságának. Gecse Géza igyekezett követni a nemzetiségi kérdés alakulását – annak egyik „vadhajtására” is utalva. A csecsen kérdésből kiutat ígérő Putyin sikerének egyik titka az volt, hogy viszonylagos nyugalmat tudott teremteni ebben a kérdésben. Az új orosz nemzetiségi, továbbá a közel-külföld-politika megoldásában is segített a megélénkülő nyersanyagkonjunktúra, amelyet az oligarchák megrendszabályozása után az új orosz elnök tudatosan és célratörően használt ki. Gecse Géza fontosnak érezte bemutatni e folyamat állomásait Putyin új, a szénhidrogén-ágazattal összefüggő (nemcsak közel-külföldi, hanem a nyugat-európai térségben is követett) befolyásszerző tevékenységével kapcsolatban – egészen 2010-ig, tehát két évvel miniszterelnökségét követően.

III.
A szakirodalom áttekintése

Az újfajta imperializmus témakörében Hobson műve angolul olvasható, Hilferding, Kautsky, Buharin és Lenin könyvei magyarul is. Howe könyvének magyar nyelvű változata mellé az imperializmusok 20.századi történetét feldolgozó művek (Bugajski, Callinicos, Dubofsky, Furedi, Gus Hall, Heller Ágnes, Hobsbawm, Kiely, Magdoff, Mamatey, May, Perlo, Pomeroy) főként elvi vonatkozásaiban hasznosak.

A nacionalizmus-kutatók művei javarészt a 2000-es évtized második felében jelentek meg magyarul önállóan; itt Ernest Gellner, Benedict Anderson, Schöpflin György munkáit illik megemlíteni, de a Bretter Zoltán-Deák Ágnes szerkesztőpáros jóvoltából 1995-ben Pécsett és egy évtizeddel később Kántor Zoltán jóvoltából Budapesten napvilágot látott szöveggyűjteményben koncentráltan olvashatunk igen színvonalas válogatást.

Joseph Nye 1990-ben megjelent politológiai diszciplínák szerint megírt műve amellett, hogy új szempontokat adott ahhoz, hogyan elemezze a kötet e kérdéskört, konkrét tényekkel is alátámasztotta a szerző mondanivalóját.

Határesetnek számítanak azok a kiváló feldolgozások, amelyeknél a komoly Oroszországról és a Szovjetunióról szóló tényanyag mellett szerzőik vitáznak is a nacionalizmus-kutatókkal. Ilyen például Geoffrey Hosking vagy Jegor Gajdar monográfiája.

Alekszandr Dugin, Vlagyimir Zsirinovszkij, Alekszandr Panarin, Natalija Narocsnyickaja művei bár a feldolgozások között szerepelnek, de a források között ugyanolyan indokoltsággal lehetne helyük.

Hasonló a helyzet a Hawaii Egyetemről nyugdíjba vonult John Stephennel, akinek könyvét az orosz fasizmusról Gecse Géza ugyan szintén a feldolgozások között sorolja fel, de ami műfaját tekintve nemcsak monográfia, hanem színvonalas forrásösszesítés is, mint ahogy Keskeny Ernő 2012-ben megjelent, a rendszerváltás utáni tíz év orosz-magyar kapcsolatairól szóló könyve is, hiszen ebben a volt moszkvai nagykövet rengeteg levéltári forrást is közread.

Az évtized elején megjelent Geopolitikai szöveggyűjteményből főként az angolszász gondolkodók és korunk francia geopolitikai gondolkodóinak tanulmányai szolgálnak igazán új szempontokkal. Urbán Aladár szöveggyűjteményei pedig az Egyesült Államok „klasszikus imperialista” politikusainak megnyilvánulásaira hoznak remek példákat.

Hans Kohn szakmai, illetve a szélesebb közönség számára készült másik munkájából a szerző azért indult ki sok esetben, mivel úgy gondolta, hogy kifejezetten jó összefoglaló munkának számítanak.

Gecse Géza számára nagy élmény volt Henry Kissinger szellemes és konkrét példákkal megtűzdelt Diplomáciatörténete, valamint Magyarics Tamás amerikai külpolitikáról írt, 2000-ben kiadott könyve mellett rövid, 2008-ban megjelent Egyesült Államok-története is. Majoros István műveiben pedig olyan információkat oszt meg olvasóival – például az első világháborúval kapcsolatban –, amelyek  gyakran még a szakma művelői számára sem közismertek.

Hélene Carrere D’Encausse 2007-es könyve eredeti  összefoglalót ad a szovjet állam nemzetiségi politikájáról, azon belül is különösen a muzulmánokkal alkalmazott különböző orosz és szovjet módszerekről.

Kár, hogy Szemjon Reznyik eredetileg 1996-ban írt művét Oroszország „fasizálódásáról” angolból magyarra olyan ember fordította, akinek fogalma sincs az orosz történelemről és a kiadó még hozzáértő lektort sem keresett, aki legalább a nevek magyarra fordítását ellenőrizte volna, mert az izgalmas téma hitelét rendkívüli mértékben rontotta, hogy olvasás közben az ember állandóan úgy érezte: kivételes dilettantizmussal  szembesül.

 Shenfield 2001-es munkája történeti, 19. századig visszanyúló hátteret adott az 1990-es években népszerűvé váló orosz neonácizmus történetéhez, de nála is eredetibbet Snyirelman alkotott 2012-es megjelenésű monográfiájában, amelyben az orosz újpogányságról nyújt igen részletekbe menő, egészen a 2000-es évek végét is felölelő összefoglalót.

A Sztálin halálával kapcsolatos koncepciók közül Gecse Géza hivatkozott Muhinra, akinek koncepciója a cionista orvosperről, valamint Sztálin halálával kapcsolatban alapvetően eltér a többiekétől, köztük az Avtorhanovétól. Mivel folyt  iratmegsemmisítés a Szovjetunióban is – amiről Roj Medvegyev számol be, akinek Sztálin és a zsidókérdés című könyvére azért érdemes a figyelmet külön felhívni, mert valamennyi visszaemlékezést feldolgozta, amely 2004-ig az Egyesült Államokban, majd a Szovjetunióban és Oroszországban a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes években megjelent –, például Hruscsovnak, illetve Hruscsov fiának és Berija fiának a visszaemlékezéseire is érdemes utalni. Viszont e forrásoknál Roj Medvegyev pontosan érzékelteti a téma megismerésének a korlátait is.

        Gecse Géza ugyancsak igyekezett beépíteni Alekszej Miller 2008-ban megjelent, főként az orosz birodalmi asszimilációs politika lehetőségeivel és korlátaival foglalkozó könyvének a téma szempontjából érdekes részeit is.

Ezen kívül a szerző felhasználtam a peresztrojka ellenzéki mozgalmában fiatalon részt vevő Alekszandr Vladlenovics Subin 2008-as egyik monográfiáját, miként Alekszandr Bobrakov-Tyimoskin Csehszlovákiáról szóló, új szempontokat felsorakoztató feldolgozását is.

Gecse Géza erőteljesen támaszkodott Abdurrahman Avtohanov, Ron Asmus, Balogh Sándor, Barszenkov, Bezborodov, Brzezinski, Büky Barna, Cimbajev, Heller és Nyekrics, Lévesque, Diószegi István, Deák András, Fukuyama, Fülöp Mihály, Romsics Ignác és Vincze Gábor monográfiáira, az ELTE BTK oktatóinak  2006-os egyetemes történeti tankönyvére és a dokumentumgyűjtemények közül az 1998-ban megjelent Doktrínák és alternatívák- kötetre.

IV. A kutatás módszerei

A kutatás során Gecse Géza a szakirodalom feldolgozása mellett a történeti forráselemzés, a dokumentumelemzés módszereit használta.

Forrásként a szerző erőteljesen támaszkodott a századforduló után az imperializmus témakörében megjelent monográfiákra, majd az utolsó fél évszázad során az ugyanerről a témáról megjelent frissebb összefoglaló feldolgozásokra, amelyeket összevetett Joseph Nye filozófiai igényű, adatokban gazdag, számos konkrét példát felsorakoztató politológiai megközelítésű munkájával.

A kilencvenes évek közepétől jelentek meg Magyarországon a magyar-jugoszláv kapcsolatok témakörében közölt dokumentumok, valamivel később pedig a magyar-román kapcsolatokról, amelyek különösen 1956 történetével kapcsolatban bizonyultak hasznosaknak, de összefoglaló kötet jelent meg az orosz külpolitikai gondolkodásról és a hivatalos doktrínákról – magyarul, oroszul pedig ugyanekkor adták közre a szláv kongresszusok anyagait, valamint Visinszkij három bukaresti látogatásának a dokumentumait.

A 2000-es évektől Magyarországon megjelentek Gorbacsov kelet-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásai, a geopolitikai, valamint a nacionalizmuskutatás körében közölt szöveggyűjtemények. A rendszerváltástól kezdődően Jacques Lévesque összefoglaló művét érdekes volt összevetni Mart Laar munkájával, vagy Janusz Bugajskiéval, Ron Asmus visszaemlékezéseit az oroszokéival vagy Keskeny Ernő összefoglalójával, amely Moszkva álláspontjáról is érdekes adalékokkal szolgál.

1956-tal kapcsolatban Gecse Géza törekedett rá, hogy az 1990-es évek elején megjelentetett Jelcin-dosszié orosz változatát is használja, mint ahogy az új Oroszországban napvilágot látott feldolgozásokat is. Ezeket a szerző ugyanúgy összevetettem a magyar forrásokkal és feldolgozásokkal, mint ahogyan például a kubai válsággal kapcsolatos álláspontot. Ahol Gecse Géza úgy  érzékelte, hogy nincs véglegesen és általánosan elfogadott álláspont, mint például a Bruszilov-offenzíva emberáldozatainak az ügyében, ott ezt jelezte.

IV.
A mű főbb eredményei

A mű az újfajta: a monopolkapitalizmushoz kapcsolódó, a 19. század utolsó negyedében Európában, az Egyesült Államokban és Japánban kialakult, főként a 20. század elejétől érvényesülő imperializmus érvényesülését vizsgálja, amelyet először a brit Hobson, majd az ausztromarxisták, így Hilferding, Kautsky, illetve a bolsevikok: Buharin és Lenin elemzett. Utalva a témában született feldolgozásokra a szerző elismeri, hogy (bár konkrét prognózisaikat illetően tévedtek, így például az imperializmusnak a tőkekivitelt, az extraprofitra való törekvést tartották fő jellemzőjének, amiből „élősdiségét”, szabad versenyt kizáró jellegét vezették le; továbbá védővámos, protekcionista politikát tulajdonítottak neki; a világ újrafelosztásáért való versenyben pedig önkorlátozásra való képtelenséget, ezért a szükségszerű háborúba keveredést egymással) Kautsky ultraimperializmus-elméletével, miszerint az imperialista hatalmak képesek közösen békésen felosztani a világot, e következtetésével mégiscsak jó látnoknak bizonyult. Lenin ugyanakkor úgy vélte, hogy az imperializmus a technikai haladás fékezésére is kész, és éppen ebben találta élősdiségének a bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy Lenin ebben is tévedett.

Lenin a kapitalizmust mint világrendszert viszont elég hatékonynak tartotta arra, hogy rendszerének részévé tegye a cári Oroszországot, és a cárizmust ezért szintén imperialistának tartotta. Lenin meghatározásával e tekintetben egyet lehet érteni, így megállapíthatjuk, hogy az 1906 utáni bizonyos szintű népképviselettel rendelkező Orosz Birodalom nemcsak hagyományosan, hanem az újfajta kritériumok alapján is imperialistának tekinthető. Az első világháborúban viszont a cári rendszer kevésbé bírta a megpróbáltatásokat, mint többi európai társa, ezért a világháború során nemcsak az orosz imperializmus (a pán- vagy neoszlávizmus) járatta le magát, hanem az orosz nacionalizmus is, átadva így fokozatosan a terepet a kezdetektől vereségpárti bolsevikoknak. A bolsevikok aztán egészen 1921-ig, amíg meg nem született a NEP, a polgárháború viszonyai között folyamatosan a lét és a megsemmisülés kérdésével szembesültek, és csak ezt követően tudtak kialakítani egy olyan az egész országra kiterjedő diktatúrát, amiről a cár álmodni sem mert volna. Bár 1919-ben már intézményt is teremtettek a világforradalom, vagyis befolyásuk globális kiterjesztésére, ez egészen az 1930-as évek végéig a valóságban csak kívánságnak bizonyult, mivel nem volt hozzá elegendő erejük. Végig az 1920-as években az ország belső kohéziójának a további megerősítésével voltak elfoglalva, amiben nemzetiségi politikájuk mellett osztályharcpolitikájukat is felhasználták. E folyamatban kiderült, hogy a Szovjetunió orosz imperializmusellenes, vagyis nem hagyományos újfajta állam, amely viszont az 1930-as évektől kezdve a 19. századi orosz államnacionalizmus elemeit fokozatosan integrálta. Először a harmincas évek végén tudott területi engedményeket kicsikarni a náci Németországtól Európában, de az 1941-es német támadás után majd csak 1945-től képes saját befolyási zónát kialakítani Kelet-Európa néven, ahol a saját rendszerét is sikerült meghonosítania. Az amerikaiak már 1949-ben észrevették, hogy ezzel a hódításukkal az oroszok „törököt fogtak”, amit az 1953-as berlini felkelés, az 1956-os magyar, az 1968-as prágai tavasz, végül a lengyel Szolidaritás 1980-as évekbeli tevékenysége igazolni látszott. Ebben az időszakban a Szovjetunió csak a harmadik világban mutatott fel eredményeket. Összességében ez a politika a hagyományos imperialista hatalmak ellen irányult, tehát emiatt a Szovjetuniót anti-imperialista hatalomként  is lehet jellemezni, viszont ezek az „eredmények” nem váltak Moszkva számára tartós és gazdasági értelemben hasznot hajtó „vállalkozásokká”.  Az 1979-es afganisztáni intervenció pedig – bár jóval kisebb katonai áldozattal járt, mint az amerikaiak vietnami háborúja – gazdasági értelemben is óriási terhet jelentett Moszkva számára. Igaz, ennél lényegesebb volt a szovjetek számára már az 1980-as évek legelején a felismerés, hogy nem bírják a négyszer akkora gazdasági erővel rendelkező Reagan-féle Amerikával a fegyverkezési versenyt. Gorbacsov peresztrojkája sajátos kísérlet volt a társadalom erejének a mozgósítására, ám 1989 legvégére, 1990-re kiderült: a Szovjetunió immár saját mérhető gazdasági paraméterei fényében is megindult a szakadék felé, hiszen ettől kezdve egy évtizeden keresztül évről évre folyamatos lett a nemzeti jövedelem csökkenése – miközben 1991 végén a korábbi elnevezésű ország el is tűnt a Föld térképéről. Az egykori szuperhatalom területe komoly területeket vesztett, népessége pedig a felére csökkent. A gazdasági helyzet 1999-ig folyamatosan romlott. Az 1993-as elnök–kontra parlament vita, majd a decemberi választások, a délszláv háború, a NATO-bővítés olyan tényezők voltak, amelyek arról tanúskodnak: Oroszország nem tud meghatározó szerepet játszani a nemzetközi politikában. Paramétereit tekintve hiába lett a Moszkva-központú ország négyötödében orosz, egymilliós csecsen nemzetisége képes volt rettegésben tartani az egész országot. Vlagyimir Putyin 1999-es sikerének egyik titka, hogy ezt a kérdést orvosolni tudta. A 2000 tavaszán megválasztott orosz elnök az oligarchák állami megrendszabályozásával egy addig az ország történetében ismeretlen politikát honosított meg, amely sok szempontból a korábbi, Amerikától megszokott gyakorlatra emlékeztet. Az ország energiaágazatára támaszkodva az állami költségvetés rendbetétele után külföldön az orosz energetikai ágazathoz kapcsolódó iparágak részvényeinek felvásárlásba fogott. A 2001-es ikertornyok és a Pentagon elleni támadás után pedig Putyin szakított korábbi NATO-ellenességével és terror-ellenes együttműködést ajánlott fel az amerikaiaknak, akiktől végül azok 2003-as iraki intervencióját követően távolodott ismét el. Sajátos szerepcsere következett be: míg Putyin a korábban  az amerikaiaknak tulajdonított, gazdasági eszközökkel operáló, finomabb befolyásszező politikát alkalmazta, Bushék „szovjetizálódtak”, vagyis katonai eszközöket vetettek be nemcsak Afganisztánban, hanem Irakban is. Ez az amerikai poitika a világot az egykori Szovjetunió módszereire emlékeztette. Addig, vagyis 2000-ig évente a világ fegyverkezésére fordított költségvetésének a felét az amerikaiak költötték el, de 2001-et és különösen 2003-at követően ezt az irdatlanul magas összeget Washingtonnak sikerült még meg is dupláznia!.

Bár Putyinék Oroszországának nem tetszett, amit Bushék a Közép-Keleten műveltek, az olajárak – Bush iraki intervenciójának köszönhető drasztikus emelkedése – gazdaságpolitikai következményeit illetően Moszkva malmára hajtotta a vizet, amennyiben óriási bevételekhez jutatta az orosz költségvetést. Putyinék hangulatát még a színes: a grúziai rózsás, az ukrajnai narancsos és kirgiziai tulipános forradalmak sem tudtak igazán elrontani. A legfontosabb Moszkva számára az volt, hogy Kijevvel meg tudott állapodni a szevasztopoli flottabázis jövőjével kapcsolatban, a nyugatiak pedig lemondtak a NATO azonnali bővítéséről.

A putyini Oroszország mind a cári Oroszországhoz, mind a Szovjetunióhoz képest jóval kisebb, de még így is a világ legnagyobb területű állama. A köztársasági Oroszország, vagy ahogy másként nevezik, az Orosz Föderáció az Orosz Birodalomtól és a Szovjetuniótól eltérően azonban több, mint 80 százalékában orosz, tehát szerkezetét tekintve immár akár nemzetállamként is jellemezhető, míg az említett két másik orosz államnak legfeljebb csak a fele volt orosz. A mai Oroszország az egyetlen nagyhatalom a világon, amely nem szorul energiahordozó importra, sőt a Föld legjelentősebb földgázkinccsel rendelkező és azt exportáló állama. Politikáját tekintve – a két másik orosz államtól eltérően – bár a katonai erőnek továbbra is fontos szerepet szán, ám – azoktól különbözően – alapvetően befolyását nem fegyverekkel, hanem az energiaágazathoz tartozó vállalatok és a bankszektor részvényeinek felvásárlásával igyekszik biztosítani. Moszkva ma már új, az eddigiekhez képest teljesen másfajta befolyásszerző, ha úgy tetszik, „imperialista” politikát folytat, mint elődei. Az Ukrajnával kapcsolatos orosz politikáról pedig kérdés, hogy nemzetállami vagy inkább imperialista politikaként lesz-e majd jellemezhető. A választ a jövő adja meg.

A kötet szóközökkel együtt összesen 410 000 karakternyi.