Az Embermentés, sorsok, tények és tanúk c. a Kráter Kiadó gondozásában 2021 márciusában megjelent könyv ünnepélyes bemutatója
A Nemzeti Múzeum Dísztermében volt 2021. június 8-án.
Kásler miniszter úr közbejött programja miatt gondolatait Csizmadia Tamás, a könyvbemutató moderátora olvasta fel. Ezt követően dr. Hende Csaba, az Országgyűlés alelnöke, Bodnár Dániel, a Milton Friedman Egyetem elnöke és dr. Hantó Zsuzsa, a Koszorús Ferenc Emlékbizottság elnöke mutatta be a könyvet.
Bodnár Dániel
Ha megengedik rövid megszólalásomat egy személyes reflexióval kezdeném: Koszorús Ferencről gyerekként hallottam először. Halottam róla úgy, igen magasztos kontextusban, hogy nagyszüleim amúgy mindahányan a jól ismert utat járták be. A jól ismert és tipikus utat, mely a holokauszt túlélők tízezreit a kommunista rendszer szolgálatába állított, annak embertelen ideológiáját elfogadta, történetszemléletét és történetértelmezését kritika nélkül belsővé tette. Ezekről a meghatározottságokról, konfliktusokról mit sem tudva hallottam Koszorús ezredesről. Hallhattam egy kivételes személyiségről, akit a zsidó közösség Budapesten megmentett tagjai közül még jónéhányan, kommunista meggyőződésük ellenére is tudtak esetenként hősként említeni.
Néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy keserű és megalázó tapasztalatok árán megtudjam és megértsem, hogy a késő-kádári diktatúra történeti emlékezete, történelem szemlélete nem osztja nagyszüleim, a korban szokatlanul felvilágosultnak számító történelem értelmezését. Eszmélésem szerves részét képezte ez a tapasztalat. Engedte mind könnyebben, még gyermek fejjel megértenem miért alkalmatlan a világ leírására és a történeti emlékezet gazdagon rétegzett világának bemutatásra az árnyalatokat és nüanszokat nem ismerő kommunista vulgár-ideológia!
A totalitárius rendszerek nem szeretik az árnyalatokat. A világnézeti egyneműség világában a történelem soha nem rétegzett, árnyalatgazadag, egyéni felelősségek rendszerein keresztül értelmet elnyerő. A felelősség a totális rendszerekben mindíg kollektív, az érdem sosem ismeri az egyéni differnciát! Tagadja a közösség önazonos alakításához való jogot.
A közösségi létezés világának felszámolása 1945 után nem is szolgálhatott más célt, mint a történeti emlékezet orgánumainak kisemmizését. A kommunista rezsim nem engedhette meg magának bűnben fogant, a szovjet felszabadítás eszméjén nyugvó legitimációjának fenntartása érdekében, hogy differenciált történetfilozófiai gondolat berkein belül a felszínre kerülhet.
Ahogy ez a zsidó hagyományban tetten érhető, a közösségi emlékezet mélyen gyökerező fontos formáló erő. A közösség, ahogy mondani szokás, a történet legvégén nem megvezethető, nem átverhető, becsapható. Különösen igaz ez egy nemzet emlékezetére. A kárpát-medencei sors és nemzetközösség emlékezete 75 év elteltével is elevenné, élővé tehető avatott történészi kezekben.
És a emlékezés szakrális imperatívuszán túl, mi adja egy ilyen kötet megjelenésének gyakorlati jelentőségét? Évek óta tudjuk, hogy valamit nem jól csinálunk a magyarországi vészkorszak elbeszélése kapcsán Tudjuk és kutatásainkban tapasztaljuk évről évre az egész Európára jellemző tendenciát: azoknak az aránya, akik tagadják a holokauszt megatörténtét vagy kisebbitik annak terjedelmét 2006 és 2020 között megduplázódott. Míg 2006-ban az ilyen nézeteket vallók aránya a lakosság 9%, addig 2020-ban a lakosság 21%-át tette ki. Még egyszerűbben: azt tapasztaljuk, hogy bár a vészkorszakról való beszéd számossága nem csökken a közbeszédben a társadalom egyre kevésbé teszi magáévá annak történeti tanulságait. És mi erre a megoldás? Eljött a mennyiségi beszéd helyett a minőégi beszéd ideje. Az egyik lehetséges és szép megoldás az út, amit ez a kötet választ. A közösség egésze számára is példát-mutatni képes egyéni, önzetlen, áldozattal járó felelősségvállalások felmutatása. A holokauszt magyarországi történetének tanulságait a példaértékű egyéni felelős döntések világán keresztül megmutatni!
A kötet olvasója állandó megerősítést nyer arról, amit a kötet szerkesztői előszavában Hantó Zsuzsa és Tassy-Becz Éva megelőlegez. Ezt élesebb kontúrokkal rajzolnám körbe: amikor a közösségi létezés keretei felszámolásra kerülnek, a nemzeti szuverenitás kikezdésre kerül és ezáltal a közössége megtartó ereje esetleg csődöt mond, akkor is van egy apró erkölcsi láng, mely nem huny ki, mely az egyént helyes és felelős döntésekre készteti és ezáltal, a Talmud ritka, költői megfogalmazását parafrazeálva, képes nem csak az egyes embert, de az egész világot megmenteni!
Zinner Tibor kötetnyitó, meglepő fordulatokkal induló tanulmánya részben megrázó személyes, élettörténeti drámává formálódik, kiváló példájaként annak, hogy miként tud a tudományosság kritériuma a személyesség bevonó erejével békés párban járni. Ahogy Teszi Ezt Hende Csaba is Tom Lantos személyes memoárjának beidézésével.
Ifjabb Koszorús Ferenc megkapó, több-helyütt ugyancsak személyes hangvételű írásában a napjainkban egyre csábítóbbnak tűnő történeti relatívizmus ellen emeli fel szavát Édesapja példaértékű történeti szerepvállalásának bemutatásán keresztül.
Haraszti György pedig egy történetírásunkban kevésbé taglalt aspektusról ad hiteles és megrázó összefoglalást! Önmagában revelatív az egyéni sorsok alakítását célzó mentőakciók és a közösség nagyobb szegmenseit védeni hivatott kevésbé konspiratív, de politikailag annál inkább beszűrt akciók módszertani elkülönítése!
És ha újra megengedik, Hantó Zsuzsa írásának mentén mondandóm zárásaként egy a kötet tanulságait kiterjesztően értelmező gondolatfutammal zárnék. A kötetzáró tanulmány dermesztő korszakelemzése megérteti még a legjáratlanabb olvasóval is mi a felelőssége dicsőséges életek miriádjainak megnyomorításában annak a politikai rendszernek, mely az egyetlen történeti elbeszélés híveként, politikai és háborús ellenfelénél, a nácizmusnál egy jottányit sem becsülte társadalma tagjainak életét, becsületét, szabadságát jobban. Amely az egyetlen történeti elbeszélés híveként embertömegek élete árán keresztül kívánta keresztülhazudni magát az igazsághoz. És ez az igazság még rémisztőbb, mint az odavezető út.
Reinhard Koselleck 1954-es, a konzervatív eszmetörténet világában méltán korszakosnak tartott Kritik und Krise című írásában az uralkodó európai eszme végtelen képmutatásáról és a post-háborús, úgynevezett győztesi retorika beláthatatlan kártékonyságáról szól. Arról, hogy a nyugaton liberális, a keleti blokkban kommunisztikus politikai elkötelzettségektől vezérelt győztes hatalmaknak nem csak győzelmüket, de azt is bizonyítaniuk kellett, hogy politikai értelemben igazuk volt. A kommunista rezsim vonatkozó gyalázata mindennapjaink részét képezte. De be kell látnunk, hogy Európa és az Észak-Amerikai kontinens politika története is, az elmúlt 70 évben, erről a kiábrándító tapasztalatról szól. Amit még az 50-es években illedelmesen a liberális politika fölényességének neveztek azt ma nyugodtan nevezhetjük a neo-marxizmus diadalának, melynek kizárólag ilyen és ehhez hasonló kötetekkel lehet ellent állni.
És így napjaink alapvető szellemi kihívása is tetten érhető a felvonultatott szövegek sokszor tapintatos megfogalmazásaiban. A neo-marxista és liberális ideológia elleni védvonalaink kiépítése az akadémia világában éppoly időszerűek, mint a kommunista rezsim valóság érzékelést felülírni kívánó diktatúrájában.
Hantó Zsuzsa: Menekültek menedéke - Magyarország
A könyv, amelyet ma bemutatunk, olyan dokumentumokkal alátámasztott tényeket tartalmaz, amelyek ma még nem részei a nemzeti emlékezetnek. A kötetünk nyitó, Kapronczay Károly által jegyzett tanulmányának címe: Menekültek menedéke – Magyarország. Az ma már közismert, hogy mentettük a lengyeleket, de arról, hogy a menekültek támogatására két minisztériumon belül önálló osztályt szerveztek 1939-től Magyarországon, tehát a menekültek mentése kormányzati döntés volt, mindmáig nem tud a széles nyilvánosság. A belügyminisztériumon belül a IX. osztály foglalkozott sorsukkal, a menekültügy polgári vonatkozásaival. Ennek a vezetője id. Antall József volt.
A menekült katonákkal a Honvédelmi Minisztérium 21. osztálya foglalkozott. Vezetője Baló Zoltán, akinek a helyére - 1943-ban német követelésre bekövetkezett leváltása után -, Utassy Lóránd ezredes lépett.
Fontos tudni és a nyilvánosság tudatába vésni, hogy a hágai nemzetközi egyezményeket ratifikáló 1936. évi XXX. törvény - a hadra kelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása és a hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában - a menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánította, jogi védőhálót biztosítva a mentettek és eszközt a menekítők számára. Ebben a vonatkozásban a magyar felfogás humanizmusával egyedüli példát szolgáltatott Európában.
Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter utasítására a határőrség 1939. szeptember 21-én megnyitotta a magyar-lengyel határon az átkelőhelyeket a lengyel menekültek előtt. Rajtuk kívül francia, angol, holland, olasz, szerb, és orosz hadifoglyokat és polgári menekülteket is befogadtunk, tizezreket az évek során.
1939 őszétől a katonai és a polgári menekültekkel együtt számos zsidó is érkezett Magyarországra. Már 1939. szeptember végén id. Antall József utasította a menekülteket fogadó határkörzetek közigazgatási vezetőit, hogy zsidóként egyetlen személyt se vegyenek nyilvántartásba, mindenkit keresztény papírokkal lássanak el. Ez alól csak azok képeztek kivételt, akik minden körülmények között ragaszkodtak hitük valós bejegyzéséhez.
A menekültek mentése tehát a második világégés Magyarországán nemzetstratégiai döntés volt, ezért két történelmi tényre hívnám fel a figyelmüket. Míg 1939. májusában a ’St. Louis’ német óceánjáró - fedélzetén 930 zsidóval - sem Kanadában, sem az Amerikai Egyesült Államokban, sem Kubában nem köthetett ki, vissza kellett térniük Európába, a biztos halálba. Ezzel szemben, 1939 júliusában – a magyar külügyminiszter tudtával – az ’Erzsébet királyné’ és a ’Carl Dusan’ tehergőzösök közel 900 – zömmel cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai, német és osztrák zsidót vittek le a Duna torkolati Sulinába, ahol – a vesztegzári parancsot megszegve – a nyílt tengeren átszállították őket a Palesztinába induló ’Noemi Julia’ panamai teherhajóra. Az utat a magyar Külügyminisztérium biztosította. 1940 májusában Pozsonyból vittek több száz zsidót a Duna torkolathoz, és az utat ez alkalommal is a magyar hatóságok biztosították.
Társadalmi szinten a Magyar Testvéri Közösség a „cselekvők” titkos önszerveződő társasága vett részt az üldözöttek mentésében. A kormányzat és a társadalom között a közvetítő szerepet a Magyar Függetlenségi Mozgalom látta el, melyet Teleki Pál második miniszterelnöksége idején hozott létre, az általa hivatalosan vitt politika ellensúlyozására. Vezetője Szent-Iványi Domokos, aki évekig élvezte Rákosiék vendégszeretetét.
A zsidókat segítő, megkülönböztetett bánásmód természetesen a németek állandó tiltakozását váltotta ki, a magyar kormányzati szervek viszont a nemzetközi egyezmények betartási kötelezettségére hivatkoztak a német megszállásig.
A zsidó és a nemzetközi szervezetek mindent megtettek azért, hogy Magyarország ne ugorhasson ki a háborúból. A Zsidó Ügynökség prominense, Namier professzor erről beszélt A.W.G. Randall brit külügyi tanácsossal.
„Namier professzor (Jewish Agency) tegnap közölte velem, hogy munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 ezer zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását, és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget.”
A megszállás bekövetkezett 1944. március 19-én és id. Antall József azonnal felhívta a menekülttáborok vezetőinek figyelmét a megszállás várható következményeire. Hivatalában egész éjszaka és másnap égette a nyomravezető iratokat. Ezek közül azokat, amelyeket a jövő számára fontosnak tartott, megbízható emberei segítségével elrejtette.
Az így megmentett iratok az 1947-es béketárgyalások magyar dokumentumainak részét képezték. Később titokzatos körülmények között ezek a fontos dokumentumok, melyek bizonyították, hogy Magyarország a menekültek menedéke volt, elvesztek. Mint ahogy elhallgatásra került az a tudás is, amit Cvi Erez izraeli történész, Tom Lantos holokauszt túlélő amerikai képviselő és még sokan mások megosztottak velünk, - nevezetesen - hogy Horthy kormányzó volt a tengelyhatalmak egyetlen vezetője, aki katonai erőt vetett be a zsidó deportálások megfékezésére. Ez volt ismert nevén a Koszorús akció.
Bár a megszállás után nyugdíjba vonult, id. Antall Józsefet, a Gestapo letartóztatta. 1945 után Rákosiék nyugdíját megvonták. Utassy Lórándot, a Honvédelmi Minisztérium 21-es osztályának vezetőjét 1944. október 16-án a hatalomra került nyilasok azonnal letartóztatták. Sopronkőhidára, majd a bajorországi Dachauba hurcolták. 1951-ben családjával együtt Budapestről kitelepítették Mezőberénybe. A család minden ingó-és ingatlan vagyonát elkobozták.
A menekültügy két irányítójának sorsa arra ösztönzött, hogy megnézzem a két világháború közötti miniszterelnökök és miniszterek életrajzát. Ezeket most megosztom Önökkel. A miniszterelnököket és minisztereket a Gestapo vagy a nyilasok letartóztatták, ha túlélték és hazajöttek, 1945 után békeidőben, perek áldozatai lettek, börtönnel, nyugdíjelvonással és a legenyhébb büntetésként a teljes vagyonelkobzással járó kitelepítéssel sújtották őket. Három miniszterelnök és három miniszter képezett ez alól kivételt, mert őket kivégeztek 1945-ben, mint háborús és népellenes bűntetteket elkövetőket.
A miniszterelnökök megérdemlik, hogy név szerint elmondjuk, mi történt velük az 1944. március 19-i német megszállás után. Bethlen István 1944-től szovjet fogságba, Keresztes- Fischer Ferenc és Kállay Miklós miniszterelnökök Mauthauseni koncentrációs táborba kerültek. Kállay ott találkozott fiával és ifj.Horthy Miklóssal, akit Skorzeny hurcolt el csellel a várból. Lakatos Géza Sopronkőhidára, nyilas fogságból hamarosan orosz fogságba került. A kommunista diktatúrában, Bethlen meghalt Moszkvában 1946-ban, Keresztes- Fischer és Kállay nem jöttek haza, Lakatos Géza segédmunkás lett, majd 1951-ben teljes vagyonelkobzás mellett őt is kitelepítették: azt a Lakatos Gézát, aki a németek által megszállt Magyarországon kitiltotta Adolf Eichmannt Budapestről.
Ezt követően belelapoztam az 1945 után hatalomra került politikai elit életrajzaiba. Közülük senkit nem vittek a szovjet megszállók a GUPVI vagy a GULAG táboraiba. Miért is nem? Ugyanis semmit sem tettek a közel 700 ezer, különböző jogcímeken, 1944. novemberétől a Szovjetunióba hurcolt magyar állampolgár megmentése érdekében. Ugyancsak kiszolgáltatták a szovjet-orosz megszállóknak a hazákban maradt lakosságot. A hazai közkegyelmi intézkedések 1953. november 23.-i dátummal és Piros László belügyminiszter aláírásával 758.611 főt érintettek. Azaz 1953 novemberéig a meghurcolt magyar állampolgárok száma közel másfél millióra nőtt. A kollaboráló vezetőket viszont azért nem kellett börtönbe vagy táborba zárni, mert gondolkodás nélkül hajtották végre a szovjet megszállói utasításokat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, fontos lenne, hogy gondolkodjunk közösen eme nem lényegtelen különbségen, ami a két világháború közötti politikai elit és az 1945 után hatalomra kerültek sorsa között fennáll. Az okokról és a következményekről érdemes lenne tudományos vitákat folytatni, amiket a széles nyilvánossággal is megismertetnénk.
A könyv többi tanulmánya arról szól, - ahogy Anthony Oberschall megfogalmazta - hogy a háború kirobbantását követően bátor állami tisztviselők, katonatisztek, szakemberek, elkötelezett politikusok és a mindennapi élet egyszerű emberei saját biztonságuk és életük kockáztatásával vettek részt üldözöttek, zsidók és nem zsidók mentésében, majd pedig bemutatjuk sorsukat is, ami nekik jutott Rákosi és Kádár Magyarországán.
Minden tanulmányon átsüt a fájdalom, a többnyire kibeszéletlen szenvedés, amely generációk sorsára nyomta rá a bélyegét. A pszichológusok ezt a jelenséget transzgenerációs traumának nevezik. A traumát nem lehetett megúszni, de a sebeket begyógyíthatjuk. Az egyéni, családi, közösségi és össztársadalmi sors elmondásával, a közös sors meg- és kibeszélésével. A ránk háruló feladatot József Attila már kijelölte:
„Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. –mondta a Dunánál c. versében 1936 júniusában –
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Záró gondolatként Örkény István intelmeit osztanám meg Önökkel. Örkény, aki kényszermunkás volt a Szovjetunióban, arra figyelmeztette rabtársait, hogy az emberi szenvedésnek nincs mértékegysége. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy egyik vagy másik szenvedést alacsonyabb, vagy magasabb rendűnek minősítse. A diktatúrák pedig – ahogy George Semprun, Artur Koestler vagy Faludy György megfogalmazzák – lényegükben nem, csak eszköztárukban és időtartamukban különböznek.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!