Nyelvi– és kisebbségpolitikai tanulságok Tartuból

Nemcsak a posztszovjet térség, hanem egész Európa egyik legnagyobb bombázó-repülőtere adott otthont az idei VIII. Finnugor Világkongresszusnak Észtország második legnagyobb városában, Tartuban. A 2021. június 14-e és 18-a között szervezett rendezvényt ugyanis az Észt Nemzeti Múzeumban tartották, amelyet az egykori repülőtér létesítményeit és kifutópályáját felhasználva öt éve immár interaktív múzeumként hasznosítják.

Itt kapott otthont a világ legnagyobb állandó finnugor etnográfiai kiállítása, egy mese, egy a kommunizmusról szóló másik, és még ki tudja hány időszaki kiállítás.
   

 Tartu belvárosában emléktábla örökíti meg, ahol Dzsohar Dudajev tábornok főhadiszállása volt, hiszen a Csecsen Köztársaság majdani elnöke 1987 és 1991 között, még a szovjet hadsereg nehézbombázó gárdahadosztály parancsnokaként itt szolgált, az amúgy főként egyeteméről híres észt városban. Dudajev emléktáblát azért kapott, mert 1990-ben megtagadta a Moszkvából érkezett parancsot, hogy katonáival rombolja le az észt parlament, továbbá a televízió épületét. Ő nem akart civilekre fegyvert fogni, sőt, a laktanyára a szovjet helyett az észt zászlót tűzette ki.

 

A rendezvény szervezői a világjárvány miatt tavalyról az idei évre tették át a találkozót, de az orosz hatóságok az idén szintén a koronavírus-veszélyre hivatkozva tanácsolták az Oroszország területén élő különböző népek vezetőinek és kutatóinak, nehogy a kongresszuson részt vegyenek. Ugye a háttérben van egy orosz–EU feszültség, ami kimondva-kimondatlanul rávetette árnyékát erre az egyébként alapvetően tudományos fórumra is. A finneknek a Finnországból való ki- és belépéskor – szintén a covid elleni védekezés ürügyén – amúgy 300–300 eurót kell fizetniük, mivel állítólag ott ennyi a teszt ára. Ezért – meg talán az oroszokhoz való finn igazodási gyakorlat hagyományát követve – ők is inkább otthon maradtak és online vettek részt az előadásokon és a szekcióüléseken.

A finn köztársasági elnök, Sauli Niinistö online megszólalásában kínosan kerülte a „kényes” kérdéseket, a klímaváltozást tartotta legfontosabbnak kiemelni a sarkkör közelében élő uráli népek életében.

Áder János viszont köszöntőjében arra utalt, hogy a Finnugor Világkongresszus mint szervezet kifejezetten az Orosz Föderációban élő finnugor népek kezdeményezésére, jó szándékú, egymással rokoni kapcsolatban álló nemzetek békés együttműködéséből született, aminél az összefogáshoz az alapot az egymás iránti bizalom szolgáltatta. Magyarország örömmel csatlakozott az együttműködéshez a rokonságon túl a sorsközösség okán is, mivel magyarok milliói élnek immár száz éve kisebbségi sorban. Áder János – egy magyar kutatócsoport kezdeményezését felhasználva – arra is felhívta a figyelmet, hogy az elmúlt majd három évtizedben számtalanszor megtapasztaltuk, mennyi jó származhat a finnugor népek együttműködéséből.  Szemléltetésként a magyar köztársasági elnök a következő példát hozta fel. Néhány magyarországi szakember megkereste az Észt Tudományos Akadémia elnökét, Richard Villems urat, akiről tudták, hogy a világ egyik vezető populációgenetikai kutató központját hozta létre Tartuban. A magyar kutatók egyik hipotézisük ellenőrzéséhez kérték észt partnereik segítségét. Feltevésük lényege az volt, hogy a középkori feljegyzésekből ismert, egykori Magna Hungaria mai területén, vagyis a Káma és a Volga folyó vidékén élő közösségek génkészletében talán fellelhető még olyan elem, amely alátámaszthatja a magyarokkal való távoli rokonságot.

Az észtek hatalmas adatbázisa és kiváló módszertana sikerre vezetett. A magyar kutatók hipotézise pedig igazolást nyert. Kiderült, hogy a megvizsgált genetikai alcsoport összesen a következő területeken lelhető fel Eurázsiában: a Kárpát-medencében, Tatárföldön, a hantik és manysik között, és kifejezetten magas arányban, 50% körül fordul elő egyes baskír régiókban. Vagyis észt–magyar összefogással sikerült megtalálni a keleten maradt magyarok nyomait, méghozzá egy olyan nép, a baskírok között, akik 1996-ban maguk is küldtek delegációt a második világkongresszusra Budapestre – hallhattuk Áder Jánosnak a világkongresszus küldöttei számára küldött videó-üzenetében.
 

De igazán sokkoló meglepetést a lett elnök, Egils Levits okozott.

Lettország ugyanis egyrészt eddig még nem üdvözölte államelnöki szinten a világkongresszust. Másrészt Egils Levits most a Lettország területén élő, legkisebb, a teljes felszívódás határán lévő lív közösség, amúgy az ország középkori névadója: Livónia ürügyén mondta el, egyébként akár a Magyarország szomszédságában lévő államok vezető politikusai számára is megszívlelendő beszédet. Annak ellenére, hogy bár több százan tartják magukat lívnek, ám csak néhány tucatnyian beszélik azt anyanyelvükként. A lett állam talán az utolsó percben most megmozdult!

Egils Levitstől hallhattuk, hogy korunkban a kultúrák mássága, különbözősége – érték. A lettek hosszú évszázadok óta élnek együtt a Balti-térségben a finnugor népekkel, a finnekkel, az észtekkel és a lívekkel. A lettországi lívek a mai lett nyelv és kultúra ősi létrehozói közé tartoznak. A lívek hagyományai hozzásegítettek bennünket, hogy kialakuljon a lettek identitása az európai kulturális térben – mondta a lett elnök.

E közösség létét 2014-ben a lett alkotmány is rögzíti, és a Lett Köztársaság Alaptörvényének preambulumába is belefoglaltuk – hallhattuk tőle.

Az államnyelvről szóló törvényben szintén rögzítettük, hogy a lett állam kötelessége a lív nyelvnek mint őshonos nyelvnek a védelme és fejlesztése! Ez azt jelenti, hogy lettországi lívek örökségének tanulmányozása és gondozása a lett állam feladata! A lívek szülőföldje: Lettország, amely magára vállalta a második őshonos népe feletti gondoskodás feladatát! Intézményeket alapítottunk, hogy ezt a feladatot el is tudjuk látni. Három éve, a lett állam megalakulásának századik évfordulóján létrehoztuk a Lett Egyetem Lív Intézetét.

Az ENSZ égisze alatt jövőre induló, a Világ Őshonos Népeinek Nemzetközi Évtizede elnevezésű programba lett és lív képviselőt egyaránt küldtünk. Határozottan állíthatom, hogy a lív ügy Lettországban példátlan magasságokba emelkedett a lív ügy képviselőinek céltudatos, kitartó és szorgalmas munkájának eredményeként.

Mindez híven bizonyítja, hogy a szovjet megszállás ötven esztendeje, amelynek során Lettország északnyugati részén a lívek házait a szovjet hatóságok megsemmisítették, nem bizonyult elegendőnek arra, hogy ezt a népet el tudják törölni a föld színéről!

A finnugor népek közösségében szükség van minden – még a legkisebb hangra is! Hadd szóljon a lív és lett hang a finnugor népek kórusában! – zárta a világkongresszus résztvevőihez intézett videóüzenetét a lett elnök!

Kersti Kaljulaid, az észt elnök asszony – mint vendéglátó – személyesen szólt a világkongresszus résztvevőihez. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyelv a nemzeti identitás legfontosabb alkotóeleme. Amennyiben valamely másik nyelv befolyása annyira erőteljessé válik, hogy az emberek lemondanak arról, hogy saját anyanyelvükön beszéljenek, hogy azon tanuljanak, komoly veszély lehet. Az elmúlt száz esztendőben a mi nyelveink többször is voltak ilyen helyzetben. Ha a saját anyanyelvünkön való megszólalás szégyenérzetet kelt, az a nemzettudat sérülésének az első lépcsőfoka. Sajnos néhány finnugor nép nyelvi és kulturális tere vészes mértékben zsugorodik, csökken az ezeken a nyelveken beszélő emberek száma, ami annak a következménye, hogy szűkül az anyanyelvi oktatás tere, és csökken a nyelv alkalmazásának szférája. Nem békélhetünk meg e jelenséggel szó nélkül – jelentette ki az észt elnök asszony, majd így folytatta: Nem kívánhatjuk, hogy nyelveinket családi körbe zárva használhassuk, egyfajta egzotikumként, ami csak a turistaforgalom növekedéséhez hozzájárulva hajt hasznot, hiszen ebben az esetben nyelveink elveszítik jövőjüket. Legyen valamennyiünk, de főként az államisággal rendelkező finnugor népek közös gondja az őshonos népek nyelvének a megőrzése és fejlesztése! – hangsúlyozta az észt elnök asszony felhívva a figyelmet arra, hogy a jövő évben kezdődik a Világ Őshonos Népeinek Nemzetközi Évtizede nevű rendezvénysorozat, amelynek célja, hogy a nemzetközi közösség figyelmét ráirányítsa a veszélyeztetett őshonos nyelvekre!

Bár Vlagyimir Putyin kapott személyes meghívót az észt elnök asszonytól, az orosz elnök eredetileg sem tervezte, hogy részt vesz a tartui világkongresszuson. Korábban is így volt: ha a világkongresszusra nem Oroszországban került sor, akkor Oroszország legfeljebb miniszteri szinten képviseltette magát. Egyébként, ha az oroszok a világjárványra hivatkozva nem tanácsolták senkinek a személyes részvételt, Putyin is küldhetett volna személyes üzenetet, különös tekintettel arra, hogy feltevések szerint vannak vepsze, vagyis finnugor gyökerei.

A feladat ezért Olga Ljubimova orosz kulturális miniszternek jutott. Ne csodálkozzunk rajta, hogy beszéde mestermunka volt, hiszen Ljubimova korábban televíziós újságíróként kereste a kenyerét. Az orosz kulturális miniszter asszony kiemelte, hogy Oroszország történelme során soknemzetiségű államként jött létre, az orosz kultúra szervesen egyesíti mintegy 190 nemzet és nemzetiség hagyományait, köztük a finnugor népekét is. A finnugor népek nemzeti önazonosságának megőrzése különleges szerepet játszik az orosz állam nemzeti és kulturális politikájában. Ez azért természetes, mivel a finnugor és szamojéd népek többsége a mi országunk lakója – jelentette ki az orosz kulturális miniszter, majd azzal folytatta, hogy a finnugorok kultúrája nélkül nemcsak Oroszország kulturális öröksége, hanem Oroszország mindennapjai is elképzelhetetlenek lennének.

Olga Ljubimova utalt arra, hogy 2020-ban – összhangban Oroszország elnökének rendeleteivel – méltóan megünnepelték a Mari Köztársaság, Karélia és a Komi Köztársaság megalakulásának századik évfordulóját.

Megemlítette, hogy minisztériuma kiemelten támogatja a különböző finnugor népek kulturális rendezvényeit, hagyományaikat színvonalas múzeumok is őrzik. A vepszék, a karélok, a manysik és a mordvinok, az udmurtok és a hantik valamennyien színes etnokulturális sajátosságokkal rendelkeznek, amelynek megőrzéséhez és kultúrájuk fejlesztéséhez az orosz kormány egyforma törődéssel viszonyul. Oroszország és finnugor népei készek az egyenrangú és méltó kultúraközi dialógusra. Egy olyan dialógusra, amely mentes a politikától, amelyben nincsenek kis és nagy nemzetek, viszont amelyben az egymás iránti kölcsönös tisztelet, a történelmi igazság ismerete a meghatározó, valamint a törekvés egymás kulturális sajátosságainak a támogatására – hallhattuk Olga Ljubimova videóüzenetében.

Tartott beszédet a nemzetközi rendezvényen Észtország kulturális minisztere, Anneli Ott is, amelyben kijelentette, hogy mindannyian büszkék lehetünk finnugor örökségünkre. Az elnöki beszámolókat követő fogadáson sikerült vele beszélgetnünk.

Gecse Géza: – Az észt elnök asszony beszédében megemlítette, hogy bolygónkon kéthetente eltűnik egy őshonos nyelv. A magyar nemzet harmada most már több mint száz éve a magyar határokon kívül, a Magyarországgal szomszédos területeken él ugyanúgy őshonos nemzetiségként, mint a finnugor nemzetiségek Skandinávia, Lett- és Észt-, illetve Finnország, valamint Magyarország és a vele szomszédos államok, illetve főként Oroszország területén. A mi tapasztalatunk az Európai Unióban az, hogy igen nehezen tudjuk a többi országgal megértetni az őshonos népek jogainak indokoltságát. Érdekes módon Európában az újonnan bevándorolt népek jogai iránt nagyobb türelem és nyitottság tapasztalható. Mi az Önök tapasztalata, hiszen most itt Tartuban a finnugor kis népek problémáiról hangsúlyosan esett szó?

Anneli Ott, az Észt Köztársaság kulturális minisztere:

– A kongresszus témája itt Tartuban, a kis őshonos népek problémái azért is rendkívül fontosak számunkra, észtek számára, mivel ha csupán kevesen beszélik is ezeket a nyelveket, ma már az internet is hatékonyan segíteni tudja őket. Ha gyermekkorukból néhány szó ragadt is meg csak a tudatukban, már ez is kiváló támasz lehet. Észtországban három olyan intézmény is van, amely olyan nyelvművelést elősegítő tevékenységeket támogat, amelyek révén a nyelvet nem csupán megőrizni, hanem fejleszteni is tudja, aki szeretné.

Gecse Géza: – Milyen eszközeik vannak a nyelvi jogok támogatását célul kitűző mozgalmak támogatására – nemcsak Észtországban, hanem másutt, például Oroszországban is?

Anneli Ott:

– Oroszországban jóval bonyolultabb ezt megvalósítani, mint nálunk Észtországban. Ez nem is annyira politikai, sokkal inkább kulturális feladat.

Gecse Géza: – Milyennek látja e kis népek jövőjét?

Anneli Ott:

– Én optimista vagyok, hiszen a digitalizáció egyik eredménye, hogy a világot sikerült összezsugorítani! És ebben a kitágult világban mindenki felteheti magának a kérdést, hogy ő tulajdonképpen kicsoda? Hova tart és honnan indult? Mi is a saját története! És minél inkább kommunikálunk a körülöttünk lévő világgal, az összes többi nemzettel, annál inkább meg tudjuk velük értetni, hogy mi kik vagyunk!

Gecse Géza: – A határon túli kisebbségbe szorult magyarság helyzete sok szempontból ugyanolyan, mint a norvégiai, svédországi, finn- és oroszországi lappoké, illetve az Oroszországban élő – főként a finn-permi ághoz tartozó – több százezres uráli népeké, mint a komik, a marik, udmurtok és a mordvinok, vagy a magyarokhoz közeli obi-ugoroké, az Urál térségében élő hantiké és manysiké, akik annyian vannak együttesen, mint a Budapesttől harminc kilométerre lévő Gödöllő lakossága! Bajban vagyok a megfogalmazással, hiszen ha arra vagyok kíváncsi, hogy szórványnemzeti politizálás szempontjából mit tudunk mi magyarok és észtek hasznosítani az oroszországi gyakorlatból, akkor ugye a finnugor nemzetiségeket nem lehet diaszpórának tekintetni, hiszen csak az Orosz Föderáció területén élnek – másutt nem –, tehát nem tekinthetők diaszpórának.

Anneli Ott:

– Ami az Oroszország területén élő finnugor őshonos kisebbségeket illeti, mindig meg szoktuk hívni őket! Ennek most már egy régóta kialakult hagyománya van.

Gecse Géza: – A finnugor együttműködés pillérei Észtország, Finnország és Magyarország és az Oroszország területén élő különböző finnugor nemzetiségek. Ma viszont valósággal meglepetést okozott, hogy a lett elnök Lettországról, mint finnugor államról beszélt, hiszen a Lettország területén élő lívek – bár most első alkalommal jelentették be, hogy önálló népként szeretnének részt venni a világkongresszus munkájában – a kihalás szélén vannak.

Van-e esély arra, hogy – ennek ellenére – mondjuk a következő finnugor világkongresszus helyszíne Lettország legyen?

Anneli Ott:

– Én csak örülni tudok, ha minél több állam, nemzet és kultúra kapcsolódik be a finnugor világkongresszus munkájába, mert ha több barátunk van a világban, az mindannyiunkat erősebbé tesz.

A rendezvényre hivatalosak voltak az Észtországban tevékenykedő magyarok is, köztük Tóth Szilárd, aki magyarországiként külföldön került „diaszpóra-sorba”, hiszen tősgyökeres budapesti, pontosabban józsefvárosi illetőségűként kezdett el a finnugor üggyel foglalkozni. Észtországi magyar lektorként töltött néhány évet a Tartui Állami Egyetemen, majd Észtországban maradt. Most az észtországi Narvában úgy keresi a kenyerét, hogy az egyetemen és különböző nyelviskolákban oroszokat tanít – észtre. Narva város lakosságának döntő többsége – a szovjet múlt következtében ugyanis – orosz, de észt állampolgár. Ráadásul Tóth Szilárd felesége félig udmurt, akit ő tanított meg magyarul, így a családi nyelv Narvában – a magyar.
 

Tóth Szilárd:

– A nyelvtanulásban a legfontosabb a motíváció. Lomb Kató még abban is hitt, hogy pusztán olvasással is meg lehet tanulni egy nyelvet. Ugye az észt főváros, Tallinn Lasnamäe kerületében az oroszok arra panaszkodnak, hogy ott hiányzik az észt nyelvi közeg, ezért nehéz megtanulniuk észtül. Az én tapasztalatom szerint viszont nem az, hiszen nemcsak a feleségemet, hanem a kisfiamat is meg tudtam úgy tanítani magyarul, hogy rajtam és a nejemen, vagyis a családon kívül a környezetünkben egyáltalán senki sem beszél magyarul.

Gecse Géza: – Akkor sem a határon túli magyarok, sem pedig az Oroszországban kisebbségi sorba kényszerült különböző nemzetiségek – ezek szerint – nem használhatják kibúvóként, hogy a körülöttük lévő nyelvi világ – idegen?

Tóth Szilárd:

– Amit én odahaza a határon túli magyaroknál vagy az Oroszországban élő nem orosz kisebbségieknél megtapasztaltam, a következő. A falu, ahol élnek, beszéli az anyanyelvet, de ha beköltöznek a városba, ott már nem beszélik. Az én saját példám azért jó, mert bizonyítja, hogy elég a család, hogy megtanítsuk a gyermeket magyarul. Tehát jó, de nem feltétlenül szükséges, hogy a tágabb környezet is magyar legyen! Ehhez persze a szülőnek is kitartónak kell lennie, hogy megtanítson a gyereknek vagy a házastársának egy nyelvet. Tehát az nem lehet kibúvó, hogy valaki például szórványban él. Ennek azért is van jelentősége, mert Magyarországról is sokan külföldre költöznek, tehát már azzal kell számolnunk, hogy nem csak a romániai, felvidéki vagy a burgenlandi magyarság él szórványban, hanem a magyarországi magyarság is, ha kiköltözik például Londonba vagy máshova! Az anyanyelvet ott, iskola, sajtó és egyetem nélkül is fenn lehet tartani! Csak azok a nyelvek tűnnek el, amelyeknél nincs elég motiváció. Ilyen helyzetben vannak például az oroszországi közepes méretű finnugor népek.

Gecse Géza: – Azokra a néhány százezres lélekszámú népekre gondol, mint például a komik, marik vagy az udmurtok? De például ott van mintegy nyolcszázezer mordvin, akik közül csak 300 000-en laknak egy tömbben a saját köztársaságukban, míg a döntő többségük teljes szétszórtságban. Ráadásul a mordvinok erzákra, illetve moksákra oszlanak.

Tóth Szilárd:

– A kongresszuson többször is felmerült, hogy mi ezekkel a nyelvekkel sokszor csak makroszinten foglalkozunk. Elpanaszoljuk, hogy ezeknek a nyelveknek hiányzik az államnyelvi funkciójuk. Igen, tényleg így van! Mint ahogy a magyarnak sincs államnyelvi funkciója az elszakított területeken. De többnyire nem az a fő kérdés, hogy egy nyelvnek megvan-e az államnyelvi funkciója, hanem az, hogy vannak-e olyan kiemelkedő írói és költői, akik a népük zászlóvivői tudnak lenni. Gondolja csak el, a magyar csak a 19. században lett államnyelv. De a magyar nyelv csak a Kárpát-medencében előtte már ezer éve létezett!

Gecse Géza: – Az Ön fia már soknyelvű, az egyéves kislánya pedig soknyelvű lesz.

Tóth Szilárd:

– Fiunk a bölcsődében az orosszal találkozott, és csak az óvodában tanult meg észtül. Egyébként egészen kis gyereknél is fel lehet kelteni az idegen nyelvek iránti érdeklődést. Szókészleti és fordítási játékokat lehet játszani. Megkérdezem, hogy van ez a szó magyarul, észtül? Akkor fordítsd le ezt a mondatot oroszra vagy udmurtra!

Gecse Géza: - Nem zavarja őket össze a több nyelv?

Tóth Szilárd:

– A kisfiam az elején keverte a nyelveket. De most, hogy majdnem hatéves, már tisztán beszéli a különböző nyelveket és nem keveri őket. A kongresszuson érdekes volt, hogy viszonylag sok magyar vett részt, és fiunk megkért rá, hogy menjünk oda a magyarokkal találkozni, mert nagyon szereti a magyar nyelvet. Felfedezte azt, hogy a magyar nemcsak a családunk titkos nyelve! Kifejezetten ezért kereste a magyar felnőttek társaságát. Tehát egy gyereket örömmel tud eltölteni, ha diaszpórasorból ki tud szabadulni. Persze, a rokonokkal sokszor skype-olunk, magyar tévét is nézünk. Magyarországra is megyünk téli vagy nyári szünetben, de észtországi környezetben sok magyarral most találkozott először.

Gecse Géza: – És mi a helyzet Narvában?

Tóth Szilárd:

– Otthon elsősorban magyarul beszélünk, az óvodában azonban észtül, de ha kimegy az utcára, akkor ott csak oroszul tud érvényesülni. Sokan azt hiszik, hogy többnyelvű közegben az ember rosszabbul fog beszélni az anyanyelvén, de ez nem igaz. Több nyelv tudása megkönnyíti további nyelvek elsajátítását, és fejleszti a gondolkodást is.
 

Mennyiben tudják a határon túli magyar közösségek oktatási, kisebbségpolitikai tapasztalatát az Oroszország területén élő különböző, nemcsak finnugor, hanem más kisebbségiek is hasznosítani?

A tartui finnugor világkongresszuson a határon túli magyarokat Villányi Eszter őrvidéki szórványpedagógus, illetve Szlovákiából – a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tanáraként Vančo Ildikó képviselte.

Szlovákián belül Nyitrának van egy nagyon erős magyar tanár- és tanítóképzése, amely kiváló pedagógusokat biztosít a felvidéki magyar iskoláknak. Ezen kívül kifejezetten törekszenek a magyar anyanyelvű hivatalnokképzés jobbá tételére, amelynek az a lényege, hogy magas képzettségű kétnyelvű szakembereket bocsássanak ki MA-végzettséggel, akik ismerik a szlovák és a magyar szaknyelvet, hiszen fontos, hogy a szlovákiai hivatalokban is használják a magyar nyelvet. Ezt Vančo Ildikótól tudtam meg, aki tapasztalatait szekcióülés keretében Tartuban másokkal is megosztotta.

Gecse Géza: – A határon túli magyar közösségek oktatási, kisebbségpolitikai tapasztalatát az Oroszország területén élő különböző nemcsak finnugor, hanem más kisebbségiek is miként tudják hasznosítani?

Vančo Ildikó:

– Szlovákiában különféle kisebbségi oktatási modellek vannak, amelyeknek a kisebbségi közösségekre való hatása jól körülírható. A teljes anyanyelvi oktatás, tovább tudja éltetni, fenn tudja tartani a kisebbség nyelvét és kultúráját.

Abban a pillanatban, amint ez megváltozik, és az államnyelvű oktatás keretében például csak a kisebbség nyelvét tanítják, mondjuk heti egy órában, a kisebbségi nyelv nem tudja betölteni azokat a funkciókat, amelyeket egy nyelvnek be kell töltenie. A következmények közül a folklorizációnak nevezett folyamatot szeretném kiemelni, aminek a lényege, hogy a kisebbségi kultúra vagy nyelv egyfajta múzeumi tárggyá válik. Fesztiválokon, különféle rendezvényeken még megjelenik, de a nyelv fenntartására, illetve a kultúra fejlesztésére nem alkalmas, mert a kultúra nem egy szobor, hanem egy élő valami, ami a mindennapokból is fakad. És ha ez a kultúra elveszti a kapcsolatát a nemzetiség nyelvével, akkor a változások, amelyek bekövetkeznek, már a többségi nyelvhez és kultúrához köthető változásokat is megjelenítik.

Gecse Géza: – Ami a magyarországi nemzetileg elkötelezett közvélemény számára vérfagyasztó volt, hogy míg korábban Magyarország egyértelmű igazodási pont volt, addig az utolsó másfél-két évtizedben ez megváltozott, mivel a szlovákiai szlovák kultúra versenyképessé vált a magyarországi magyar kultúrával.

Vančo Ildikó:

– Ez valóban tapasztalható, de nem mondanám, hogy a magyarországi kultúra ne jelentene továbbra is igazodási pontot. Ugyanakkor a szlovákiai szlovák kultúra tényleg nagy változáson ment keresztül, és sok területen az élvonalba került. Ilyen a színházkultúra hihetetlen változása és fejlődése, hisz a különféle színházak és társulatok a legmodernebb trendek szerint dolgozzák fel a különböző darabokat. Figyelemre méltó a filmkultúra meglepő fejlődése. Nagyon jó szlovák filmek vannak kiváló szlovák és szlovákiai magyar színészekkel. Sőt, születnek nagyon jó filmek – cseh, magyar, lengyel, illetve szlovák koprodukcióban. Ráadásul kiváló irodalmi művek és fordítások keletkeztek. Mindaz, ami eddig hiányzott, ma már megvan a szlovák kultúrában is. De a hozzáadó kétnyelvűségnek pontosan ez az előnye. Két kultúrában lehet tájékozódni, két kultúra felé lehet nyitottnak lenni.

Gecse Géza: – Milyen feladatok elé állítja ez a magyar kultúrát? Mi az, amit a felvidéki magyar kultúra a leginkább hasznosítani tud?

Vančo Ildikó:

– Talán az alulról való kultúraépítés, amely a szocializmus idején már megindult, de mind a mai napig rendkívül erős, vagyis nagyon sok embert meg tud mozgatni. A komáromi Jókai-napokra gondolok, amely a magyar amatőr színjátszók, kis- és diákszínpadok országos fesztiválja. Vagy a Szép magyar beszéd-versenyre, a szavalóversenyekre, a néptánc-mozgalomra vagy a falunapokra. Ezek többsége mind alulról szerveződik, erősen jelen vannak és mennek egyre tovább. Annyiban könnyebb a határon túli magyar kisebbségeknek, hogy az anyaország tevékenységüket jelentős mértékben támogatja, ezáltal is lehetővé téve ezeknek a mozgalmaknak a fennmaradását. A finnugor kisebbségek helyzete annyiban szerencsétlenebb, hogy nincs ilyen anyaországuk!

Pusztay János nyelvészprofesszor a tizenhét évvel ezelőtt az észt fővárosban, Tallinnban rendezett finnugor világkongresszuson elmondott beszédével igen nagy sikert aratott, hiszen a világkongresszus főként oroszországi vendégei, akik az ottani finnugor népek képviselői voltak, dübörgő tapssal jutalmazták a kis népek jövőjével kapcsolatos előadását.

Gecse Géza: – Mit gondol ma Pusztay János a kis népek jövőjéről?

Pusztay János:

– Helytállónak tűnnek azok a megállapítások, amelyeket az UNESCO is megtett, hogy minden oroszországi szamojéd és finnugor nép – függetlenül a létszámától – veszélyeztetett helyzetben van. Az Oroszországban élő legkisebb népektől kezdve a több mint félmilliósakig egyaránt, ugyanis a fennmaradás szempontjából általában nem a népesség létszáma a döntő, hanem az, hogy anyanyelvüket mennyien beszélik. Tíz évenként szoktak népszámlálásokat tartani Oroszországban, ami az idén a koronavírus-járvány miatt elmaradt, de a korábbiakból láthatjuk, hogy főként a hozzánk közel álló hantik és manysik, valamint a szamojédok anyanyelv-vállalása csökkent erőteljesen. Egyébként a magukat hantinak, manysinak, illetve nyenyecnek vallók létszáma nem csökkent, sőt, jelentősen emelkedett. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az északi népeknek nyújtott jelentős állami támogatás elnyerése érdekében célszerű az újszülötteket valamelyik északi nép gyermekeként anyakönyveztetni.

A nyelvvesztés egyébként globális tendencia, amelyet meg lehetne állítani, de legalábbis fékezni lehetne. A világ nyelveinek túlnyomó része úgynevezett kis közösségek által beszélt nyelv, és ezek a nyelvek mind veszélyeztetett helyzetben vannak. Gondoljunk csak abba bele, hogy durván 6000 nyelvet tartanak számon ma a világon, ahol összesen kétszáz állam létezik, tehát statisztikailag nézve egy országra átlagosan harminc nyelv jut. Európa nyelvileg szegény földrész. Csak Nigériában több nyelvet beszélnek, mint egész Európában. Oroszországban 100 és 200 közöttire teszik a nemzetiségek, illetve az őslakosság számát, és ezek általában kis létszámú népek. A finnugorok jelentősebbik része egyébként adottságait tekintve nincs rossz helyzetben, hiszen a közepes létszámú népek közé tartozik.

Vannak nemzetiségek Oroszországban, amelyek kedvezőbb helyzetben vannak. Ilyenek a tatárok és a baskírok például, akik milliós nagyságrendűek.  A finnugorok között ilyen lélekszámú nép már nincs. Ráadásul az előbbieknek erős nemzettudata van, aminek egyenes következménye, hogy az orosz oktatási és nyelvi törvénnyel szemben kiharcoltak maguknak egy sajátos nyelvvédelmi szabályozást. Ilyenről a finnugoroknál nem beszélhetünk.

Gecse Géza: – Ráadásul az orosz központi hatalom érdekes módon viszonyul hozzájuk, hiszen az államelnök valamilyen oknál fogva a mordvin közösséget kedveli, de pont ő volt, aki néhány éve kihúzta a finnugor népek alól a talajt.

Pusztay János:

– Két-három évvel ezelőtt Putyin elnöknek Joskar-Olában elhangzott egy olyan beszéde, amelyben kijelentette, hogy nem lehet senkit sem olyan nyelvre tanítani, amit ő nem akar. Ez a regionális államnyelvekre vonatkozik, vagyis az etnikai alapon szervezett közigazgatási egységek nyelveire, mint amilyen mondjuk a baskír, tatár, komi, mordvin, udmurt és mari. Ezekben a köztársaságokban a tituláris nemzet nyelve regionális államnyelv. Eddig a nem anyanyelvűeknek, vagyis az oroszoknak is kötelezően tanították mint államnyelvet heti egy-két órában, ami ellen az oroszok általában tiltakoztak. Ezt meghallotta az állam vezetése. Ugyanakkor a baskír és a tatár anyanyelvű osztályokban az összes többi tantárgyat is anyanyelvükön tanították. A Putyin-beszéd után a helyzet megváltozott. Megtiltották az orosz anyanyelvű tanulók számára a regionális államnyelv tanítását, valamint betiltották a nem oroszok számára a többi tantárgy regionális államnyelven történő oktatását.

A tatároknál és a baskíroknál, de Oroszország többi török népénél is a vallás, az iszlám szerepe rendkívül erős identitásképző tényező.

Gecse Géza: – Azért is érdekes ez a helyzet, mert Oroszország nemzetközi politikájában számol az arab világgal, és főként a saját türk nemzetiségeinek gesztust téve az elnök kijelentette, hogy Oroszország nemcsak pravoszláv, hanem iszlám ország is. Az oroszországi türk népek és nemzetiségek ráadásul számbelileg gyarapodnak, nem asszimilálódnak, ami Moszkvának egy-két évtizeden belül akár komoly gondokat is okozhat…

Pusztay János:

– A finnugoroknál sajnos nem ez a helyzet, hiszen csökken az anyanyelvet használók aránya. Viszont van reménysugár, amit én az előadásomban hangsúlyoztam is, hogy annak ellenére, hogy meglepőnek tűnik első pillantásra, de a fiatalok kezében van a jövő. Meglepő azért, mert általában éppen a fiatal nemzedék tudja és használja legkevésbé ősei anyanyelvét.

Gecse Géza: – Ön az előadásában pont arra hívta fel a figyelmet, ami egyébként nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a világon szerteszét élő magyarok szempontjából is megszívlelendő lehet, hogy a rövid távú pesszimista jóslatok ellenére látunk kiváló és követhető példákat a nyelvi megújulásra…

Pusztay János:

– Ha a nyelvi helyzetet és egy népnek a sorsát vizsgáljuk, létezik egy korpiramis, amelynek az alján az idősebb nemzedék van, amelyik ismeri a nyelvet, a szokásokat és a kultúrát. Ők képezik ennek a kultúrkörnek az alapját. Kiszámítható, hogy mikor mennek el – a hetven-nyolcvan éves korosztályról van szó. Viszont amint ez megtörténik, akkor bekövetkezik az anyanyelvi összeomlás. Ugyanis a középső nemzedék, mivel őket érintette elsősorban az, hogy a hatvanas években megszüntették a nemzeti iskolákat, ahol addig minden tantárgyat anyanyelven tanítottak,  az iskolában már nem tanulta az anyanyelvét. Ma már csak az anyanyelvi órákat lehet jó esetben megtartani anyanyelven. De a középső nemzedéknél mindez kimaradt. És ők a nyelvet nem ismerik annyira, hogy azt az élet minden területén tudják használni, csupán konyhanyelvként, családi nyelvként. Mihelyt politikai, gazdasági vagy tudományos kérdésekről esik szó, abban a pillanatban automatikusan oroszra váltanak, mert nem ismerik a szakkifejezéseket a saját nyelvükön. Ugyanis az iskola biztosítja vagy biztosíthatná a terminológia alapjait. Tehát a középső nemzedék még tudja a nyelvet nagyjából – egymás között már kevésbé használják – az öregekkel még beszélik, de a fiataloknak, akik a piramis csúcsán vannak, többnyire nem adják át.  Ráadásul ez a nemzedék már nagyon gyakran vegyes házasságban él. És függetlenül attól, hogy melyik fél tartozik a többséghez: a nő vagy a férfi – automatikusan áttérnek a többségi, vagyis az orosz nyelvre.  A helyzetet súlyosbítja az is, hogy minden finnugor nép jelentős része – ugyan a róla elnevezett területen, de már kisebbségben él.

A fiatalok között viszont kialakult egy olyan csoport, amelyik valamiképpen érdekelt abban, hogy az öregek nyelve megmaradjon. És ezt használják az interneten. Így az internet az, amin keresztül meg lehet menteni ezeket a nyelveket. Csetelnek, különböző szövegeket írnak az anyanyelvükön. A kongresszuson az infotechnológiai szekcióban pont arról beszéltem, hogy a fiatalok kezében van a nyelv és a nép jövője. Ugyanis, ha ebben az info-térben is használják a nyelvet, és mondjuk alternatív programokat állítanak össze és sugároznak –  például az orosz nyelvű iskolai oktatás mellett –, akkor nem lesz baj. Igen fontos lenne, hogy fakultatívan is lehessen anyanyelven matematikát vagy bármilyen más tantárgyat is tanulni, mivel akkor van remény a nyelvek megmentésére. Az anyanyelvű terminológia a saját nyelvükön megvan, hiszen az általam kezdeményezett ’Terminologia scholaris program’ keretében az öt nagyobb oroszországi finnugor nyelven (erza, moksa, komi, mari, udmurt) tíz évvel ezelőtt kidolgoztuk tíz iskolai tantárgy szakszókincsét. A magyar állam is segített elektronikus tananyagokat előállítani, így meg tudtunk finanszírozni néhány tananyagot. Mivel a pénzforrás kimerült, a program leállt. Az érintettek viszont otthon nem tudják kiharcolni, hogy az ő államuk támogassa ezeket az alternatív tananyagokat. Összegezve: ha a fiatalok az info-térben kiszélesítik a nyelvhasználatot, akkor a nyelveket meg lehet menteni. Én erre a walesiek példáját hoztam fel, de lehetne említeni Kanadában az ottani őslakosok nyelvi revitalizációját is. A walesi ifjúság, amelyik már nem beszélte a nyelvet, de tudta, hogy van walesi nyelv, mert a nagyapja és a nagyanyja még beszélte, pár évtizeddel ezelőtt mozgalmat indított, hogy a nyelvet visszahozza a családba, az iskolába, a sajtóba, a tudományba és a politikába! Egy-két évtized alatt elérték azt, hogy a lakosság negyede már nemcsak érti, hanem használja is a nyelvet! Van walesi nyelven középiskolai és egyetemi oktatás, van sajtó és van szépirodalom.  Használják a politikai életben is. A következő évtizedben azt akarják elérni, hogy a walesi lakosság fele használja a nyelvet! Tehát ha a fiatalokban tudatosul, hogy ne csak a saját szórakozásukra, hanem az élet valamennyi területén használják a nyelvet, akkor a nyelv fenn fog maradni!

Az oroszországi finnugor népek képviselői közül nem engedtek ki senkit a tartui kongresszusra, csak online lehettek ott (azonban egyes köztársaságok, a mordvin, a mari, az udmurt még az online térben sem), de meglepetést jelentett, hogy az Európai Unió országai közül a világkongresszusok történetében először jelentek meg hivatalosan a lívek képviselői, akiknek a Lettország életében betöltött központi szerepét a lett elnök beszédében külön is kiemelte. Ráadásul lett elnök először köszöntötte a világkongresszus résztvevőit, mivel eddig még soha nem vett részt lett vezető hasonló rendezvényen.

Bereczki András, az ELTE Finnugor Tanszékének a vezetője, a Finnugor Népek Világkongresszusa Konzultatív Bizottsága tagja, ezért a világkongresszus munkájának egyik főszereplője volt.

Gecse Géza: – Miben látja a szervezet legfontosabb feladatát?

Bereczki András:

– Ez alkalommal olyan nehézségekkel kellett szembenéznünk, amelyekre a finnugor világkongresszusok történetében még nem volt példa. A világjárvány mellett valamelyest kétségkívül ide sorolható az Európai Unió és Oroszország közötti feszültség, hiszen éppen az oroszországiak voltak azok, akik nem vehettek részt személyesen a kongresszuson. Pedig ez a fórum – ahogy Áder János is említette – pont az ő kezdeményezésükre és főként az ő támogatásukra jött létre. Az önálló államisággal rendelkező Magyarország, Finnország és Észtország késznek mutatkozott segíteni a kisebb finnugor népek nyelvének, kultúrájuknak és identitástudatuknak a megőrzését és fejlesztését.

Számomra is meglepő volt, hogy – annak ellenére, hogy e népek képviselői nem lehettek személyesen jelen – az internet segítségével milyen jól sikerült a kongresszus célkitűzéseit valóra váltani. Hisz az előadások, illetve hozzászólások – a kiváló szervezésnek köszönhetően – feszes tempóban követték egymást. Most nem a nagypolitikáról, hanem a mindennapi dolgokban érvényesülő szakpolitikáról, a nyelv és a kultúra gyakorlati fejlesztésével kapcsolatos kérdésekről volt szó! Nem tudjuk, mit hoz a jövő az együttműködés tekintetében, hiszen ez Oroszország hozzáállásától függ. Remélem, hogy a feszültebb világpolitikai helyzet után újra több lehetőség nyílik majd a közös munkára.

Gecse Géza: – Mi a legfontosabb eredménye a szervezőbizottság munkájának?

Bereczki András:

– Az, hogy a Finnugor Népek Világkongresszusa a konfliktusok ellenére fennmarad, és a munka továbbra sem szakad meg. A világkongresszus szervezetét, főként az észteket és a finneket olyan, főleg az 1930-as években született, mondvacsinált vádakkal illették Oroszországból sokan, miszerint arra törekednek, hogy a különböző oroszországi finnugorok által lakott területeken az ottani őshonos népek váljanak függetlenné.

A kongresszusra egyébként négyévente kerül sor. A szervezők a közbeeső időben állandó kapcsolatban vannak, és személyes találkozókon vitatják meg a részleteket. Az utóbbi években ezek helyszíne legtöbbször Szentpétervár, illetve Helsinki volt. Ugyanakkor – az ismert okok miatt – a konzultatív bizottság üléseire az utóbbi időben csak az internet segítségével kerülhetett sor. Gyülekeztek a felhők: egyrészt a járvány, másrészt pedig a politikai nehézségek is majdnem teljesen ellehetetlenítették a kongresszus megszervezését. Most végül eredményesen zárult a kongresszus, hiszen sikerült megállapodni abban, hogy 2024-ben is lesz kongresszus.

Gecse Géza: – A helyszíne megvan már?

Bereczki András:

– Úgy volt, hogy az inkeri vagy ingermanlandi finnek földjén, tehát az ő egyik kulturális központjukban lesz, vagyis Szentpétervár szomszédságában, Gatcsinában. A legutóbbi év eseményei azonban megnehezítették az ottani szervezők munkáját, és a kongresszus helyszínét ezért nem szerepeltettük a zárónyilatkozatban. Ha Oroszországban nem lesz lehetőség a következő világkongresszus megtartására, akkor valahol máshol, talán akár Magyarországon is meg tudjuk majd azt tartani.

Gecse Géza: – De azt követően, hogy a lett elnök mint finnugor érdekelt is beszédet tartott, akár Lettországban is sor kerülhetne rá, nem igaz?

Bereczki András:

– Hogyne, ott is, viszont a lívek csak most csatlakoztak a világkongresszus munkájához. És egy ilyen komoly seregszemle megtartásához szükséges tapasztalatuk egyelőre még nincs meg. Az lenne talán a logikusabb, ha néhány évig részt vennének a konkrét munkában, és csak utána vállalnák, hiszen nem kis dolog egy világkongresszus megszervezése sok száz delegátussal és megfigyelővel. Alig vannak lívek…

Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a résztvevőket, amikor a világkongresszus utolsó napján, 2021. június 18-án az Orosz Föderáció Külügyminisztériumának szóvivője, Marija Vlagyimirovna Zaharova nyilatkozatot adott ki, amelyben szándékos provokációnak nevezte, hogy az orosz kulturális miniszter videóüzenetének egyik szavát az észtek „félrefordították”, ráadásul az orosz nyelvű eredeti nem volt látható a kivetítőn. Ez durva hamisítás – állt a közleményben –, amely újabb bizonyítéka „Tallinn átpolitizált és oroszellenes hozzáállásának a finnugor kérdésben”. Zaharova szerint ez alátámasztja az AFUN (Az Oroszországi Finnugor Népek Asszociációja) elnevezésű szervezet néhány héttel korábbi bojkottfelhívását, amelyben a szervezők az Oroszország területén élő finnugor népeket arra szólították fel, hogy ne vegyenek részt a Tartuban szervezett kongresszuson. A tartui rendezvény észt szervezői elismerték a hibát, és elnézést kértek. Sietségre és technikai hibára hivatkoztak, amiért néhány órán keresztül a самобытность (sajátosság, sajátszerűség, eredetiség) szónak nem a legpontosabb megfelelője szerepelt az észt fordításban. Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy az orosz nyilatkozatban kifogásolt „önrendelkezés” szó nem hangzott el sem észtül, sem angolul.

A helytelen kifejezés csak néhány órán át volt látható, és ezt követően a hivatalos honlapon orosz, észt és angol nyelven olvasható volt az üdvözlet teljes szövege. Hangsúlyozták, hogy a hiba véletlenül fordult elő, nincs köze az átpolitizáltsághoz, sem a tallinni vezetéshez.
 

Részemről a hivatalos összefoglalóhoz csak annyit tennék hozzá: ha hallgattál volna Marija Vlagymirovna Zaharova, bölcs maradtál volna!

Amennyiben megalapozott lenne az orosz tamtam, akkor is mi baja lehetne vele az oroszoknak vagy közülük bárkinek, akár magának az elnöknek is, akinek nosztalgiája van a Szovjetunióval kapcsolatban? Tessék elővenni Vlagyimir Iljics Lenin írásait az 1920-as évekből, és szorgalmasan áttanulmányozni! Lehet, hogy Zaharova még fiatal, meg a történelem sem tartozik az erősségei közé, de vegye elő az ebben a kérdéskörben született bolsevik törvénykezési gyakorlatot, illetve a különböző rendeleteket az 1920-as évekből! Lehet, hogy régen volt, de tény, hogy a korenyizacija, vagyis a gyökeresítés politikájában a nemzeti-nemzetiségi önrendelkezés normális fogalom volt.

A szamoopregyelenyije, magyarul az önrendelkezés, amit most Zaharova sérelmezett, ha tetszik ez valakinek, ha nem – valaha bizony kulcsfogalomnak számított a Szovjetunióban.

Csak 1931 után ritkult meg az ezzel kapcsolatos joganyag és vette át helyét a hétköznapokban a burzsoá nacionalizmus elleni harc, amelynek során a nemzetiségi aktivisták túlnyomó részét, mint kártevőt, kémet vagy imperialista ügynököt a „szovjethatalom” agyonlövette vagy a gulágon likvidálta. A szovjet ideológiát pedig egyre inkább átszőtte – előbb az orosz államnacionalista, 1941-et követően pedig a pánszláv ideológia.

Ideje lenne végre eldönteni, hogy Zaharovának és az orosz kormánynak melyik Szovjetunó az ideálja. Az, amely tett engedményeket a nemzetiségeknek, vagy amely 1931-től drasztikusan átalakulva évente százezer számra zárt börtönbe, küldött a gulágra és gyilkolt le ártatlan embereket? Jelentős részüket bírósági ítélet nélkül, illetve hazug vádakból eszkábált koholt perekkel! Egyébként 2005-ben Viktor Jerofejev orosz író megkérdezte Vlagyimir Putyintól, hogy melyik Szovjetunió iránt van neki nosztalgiája. A sztálini népírtó vagy a Szovjetunió emberarcúbb, élhetőbb változata iránt? Jerofejev cikke a hatvanadik győzelem napi ünnepséget követően jelent meg a New York Times-ban. Címe: Hogyan vesztette el Oroszország a második világháborút?  A Vörös térre amúgy 2005-ben nem jött el egy államfő sem Európából. Tegyük hozzá: a tavalyi 75-re, de az idei 76-ra – sem.

Gecse Géza