6. Határon túli magyarok –  Magyarországon

2000.március 22.

Vendégeink: Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Béres Béla, a Független  Magyar Kisgazdapárt elnökének kabinetfőnöke, a párt külügyi osztályának vezetője, Tabajdi Csaba szocialista országgyűlési képviselő, a Határon Túli Magyarok Hivatalát felügyelő volt politikai államtitkár, Potápi Árpád, a Fidesz-MPP országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja.

Gecse Géza: Mai témánk: Határon túli magyarok –  Magyarországon. A határon túli magyarok közül a legnehezebb helyzetben alighanem a kárpátaljai magyarok vannak, mivel hosszú távon –  és itt én tíz-tizenkét esztendőre gondolok, hisz ebben a felgyorsult világban hosszú időnek számít négy-öt év is – ők azok, akik egész biztos, hogy nem számíthatnak arra, hogy az Európai Unió polgáraivá válnak. Annak ellenére, hogy a Délvidéken háború van –  legalábbis lélektani szempontból –,  a kárpátaljai magyarok talán még náluk is rosszabb helyzetben vannak, ami a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége februári, beregszászi közgyűlésén is kiderült, ahol Kovács Miklós rendkívül drámai hangulatú beszédet tartott.

Kovács Miklós: A Magyarországon lévő határon túli magyarokat én a magam részéről három kategóriába osztanám. Van, aki azért van itt, hogy itt is maradjon, tehát letelepedési engedélyért folyamodott, magyar állampolgárságot kíván szerezni. Van, aki nem akar itt, hanem Kárpátalján akar maradni, de az ottani anyagi viszonyok olyanok, hogy hivatalos vagy fekete munkavállalás, de akár határ menti kiskereskedelem keretében Magyarországon próbálja a pénzt megszerezni ahhoz, ami a túléléshez odahaza szükséges. Azok vannak a legkevesebben, akik azért járnak Magyarországra, hogy intézzék azoknak az ügyeit, akik otthon maradnak. Azt hiszem, azokra kell a legtöbb figyelmet fordítani, akik szeretnének Kárpátalján maradni, és a túléléshez szükséges anyagi feltételeket Magyarország segítségével próbálják előteremteni. Komolyan lehetne javítani a helyzetükön, és a készülőben lévő státustörvénytől is ezt várjuk. Attól kezdve, hogy ezek az emberek megpróbálnak átjutni a határon, minél kevésbé érezzék magukat másodrendűeknek. Ne kezeljék le őket a határőrök, a vámosok. Amikor pedig megpróbálnak munkát szerezni, ne legyenek állandó üldöztetésnek kitéve. Én úgy vélem, hogy az állam anyanyelve –  a jog. Tehát, amit az állam nem a jog nyelvén mond ki, azt nem lehet feltétlenül komolyan venni. Ezért gondoljuk azt, hogy a státustörvényre mindenekelőtt abban az értelemben van szükség, hogy megszülessen egy olyan jogi kategória, amely a nem magyar állampolgárokat megkülönbözteti aszerint, hogy ők magyarok, vagy nem. És ehhez a jogi kategóriához jogosítványokat és lehetőségeket rendel. Teljesen egyértelmű, hogy nem szabad túlzó anyagi vonzatokkal járó elvárásokat támasztani magyar állammal szemben, és nem szabad túlzott reményeket sem ébreszteni az otthon maradt határon túli magyarokban. Azonban lehet egy sor olyan könnyítést tenni, amely a magyar államnak alig jár némi anyagi többletkiadással, a mi helyzetünkön viszont jelentősen segíteni tud.

Gecse Géza: Novemberben pénteki napon ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet, amikor rendkívül élesen vetődött fel, hogy a határon túli magyarok ügyét hogyan kell megoldani. Emlékszem azokra a kínos pillanatokra, amikor egy hajszálon múlott, hogy megszületik-e a közös nyilatkozat. Jól emlékszem, Tabajdi Csaba azt hangsúlyozta, hogy a határon túli magyarok ügyét rendeletekkel is meg lehet oldani, nincs feltétlenül szükség külön törvényre. Tabajdi Csaba véleménye azért is érdekes, mert a Határon Túli Magyarok Hivatalát felügyelő politikai államtitkárként több esztendőn keresztül foglalkozott a határon túli magyarság ügyeivel.

Tabajdi Csaba: Azzal a magam részéről én is egyetértek, hogy politikai pártállástól függetlenül meg kell próbálni rendezni azt az abnormális állapotot, hogy egy határon túli magyart Magyarországon ugyanúgy kezelnek, mint egy ausztrál vagy bármilyen más turistát. A fő probléma az, hogy „szétfejlődés” van Magyarország és a határon túli nemzetrészek között, továbbá eltérő lesz Magyarország és szomszédai integrációs dinamikája. Sőt, Ukrajna és Jugoszlávia esetében 20-50 éven belül föl sem vetődik, hogy ugyanannak az európai integrációs közösségnek lesznek a tagjai, míg többi szomszédunk esetében erre mégiscsak van remény, még ha ez a fáziskülönbség nem is lesz egy könnyen kezelhető. Ennél nagyobb gond az, hogy Trianon óta ez a szétfejlődés csak fokozódott. Nemcsak az a probléma, hogy a határon túli magyarságot magyar voltában próbálják diszkriminálni, hanem az is –  hogy Szlovéniát és Burgenlandot kivéve –, alacsonyabb életnívóhoz asszimilálták őket. A teremben jelen lévők között sokan ismerik, milyen volt Partium és Erdély fejlettsége a múlt század végén, mondjuk Budapesthez viszonyítva, és most milyen. Ezt, az életnívóban növekvő problémát tehát még akkor is, ha javulóban lesz a kisebbségeink helyzete, nagyon nehéz lesz kezelni.

A törvénnyel az a dilemma, hogyan lehet úgy jogot adni a határon túli magyaroknak, hogy az valódi jogosítványokat, könnyítést is jelentsen, de ne jelentsen ugyanakkor szívó hatást, hiszen abban valamennyi politikai erő egyetért, hogy a határon túli magyaroknak szülőföldjükön kellene boldogulniuk. Beszéljünk őszintén és nyíltan. Amikor én azt mondtam, hogy kétségeim vannak, hogy lehet-e egy törvényben rendezni olyan kérdéseket, mint például a munkavállalási engedély, akkor én arra gondol-tam, hogy nem tudunk alanyi jogon, vélhetőn három és fél millió Kárpát-medencei magyarnak adni magyar munkavállalási engedélyt. Még akár három vagy négy hónapos időszakra sem. Ebből természetesen nem mindenki munkavállaló. Nagyon jónak tartanám fölmérni a magyar munkaerő-piaci helyzetet. Hiszen Magyarország nyugati részén munkaerőhiány van, már Szlovákiából hoznak át munkaerőt. Sajnos, pont azokban a térségekben van munkaerő-felesleg, amelyek Kárpátaljával, Partiummal-Erdéllyel is határosak, vagyis a határmenti településeken magas a munkanélküliség. Ebben kell gyakorlati megoldásokat találnunk, de ehhez nem kell feltétlenül törvény. Ez azonban nem jelenti, hogy általában nem kell a törvény. Csak egyelőre szakmailag nem látom, hogyan lehet megoldani. Mert például Kovács Miklós említett egy anomáliát, ami évek óta probléma. Én sem tudtam vele négy évig mit kezdeni. A Vám- és Pénzügyőrség magyar oldalon ma sokszor durvábban vi-szonyul a magyar–ukrán határon a magyarokhoz, mint sok esetben az ukránokhoz. Erre megoldásként számításba jöhet, ha nyitunk egy külön folyosót. Ilyen van az Európai Unióban is. Ehhez sem kell feltétlenül státustörvény, elég lehet egy kormányrendelet is. Én máig nem láttam semmilyen koncepciót. Ha valóban annyi a tennivaló, még azt is el tudom fogadni, hogy készüljön törvény. A lényeg, az, hogy több legyen, mint puszta jelkép, és Magyarország teherbíró-képességének függvényében valóban segítsünk a határon túli magyaroknak.

Gecse Géza: Hol tart most a törvény, tehát milyen fázisban van?

Béres Béla: Én úgy tudom, hogy a kormányhatározatot megjelent, miszerint 2000. június 30-áig a törvényt a Külügyminisztériumnak és az Igazságügyi Minisztériumnak kell közösen előterjeszteni, a munkában részt vesz a Határon Túli Magyarok Hivatala. Az FKGP teljes mértékben támogatja a státustörvényt. Az 1989. október 23-a óta hatályban lévő Alkotmány 6.§ (3) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyar-országgal való kapcsolatuk ápolását.”

Szerintem jogtechnikailag is szükséges, hogy ha egy alkotmányos rendelkezés az állam szempontjából cselekvést ír elő, akkor azt törvényben kell kibontani. Én nagy tisztelettel emlékszem arra, ahogyan 1990 előtt Tabajdi Csaba a határon túli magyarok ügyével foglalkozott, mert ő a pártja nagyon kis részét képező nemzeti vonalának képviselője. Az ő jóindulatához kétség sem fér, és biztos vagyok abban, hogy a Kárpát-medencében, az elcsatolt területeken nagyon sok ember nagy hálával gondol arra, amit ő 1994 és 1998 között a magyarságért tett. Nem csak ott, hanem az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében, amikor az Antall-kormány idején, még 1993-ban elfogadták a híres 1201-es ajánlást, amelyet ő szövegezett. A jóindulat azonban pont azért nem elég mindig, mert jön egy új kormány, és hoz új kormányrendeleteket. A kormányrendeletet pedig mindig könnyebb hatályon kívül helyezni, mint a törvényt. A törvénynek most hatályba léptető rendeletei is lesznek. Ami a munkavállalási engedélyt illeti, itt, az anyaországban nem három és fél millió potenciális magyar munkavállalásáról van szó. A még hatályban lévő jogalkotásról szóló törvény is előírja a hatásvizsgálatot. Fel kell mérni, hogy milyen készség van a határon túli magyarságban, hogy az anyaországban munkát vállaljon. Szerintem ez reálisan 500 ezer embernél nem jelent többet. Azok, akik az utóbbi időben a bevándorlásról beszéltek, főként nem a Kárpát-medencében élő magyarságra gondoltak. Az elkövetkezendő néhány évben, illetve a következő évtizedben szerintük Magyarországnak 1,8 millió bevándorlóra lenne szüksége. Akkor 500 ezer magyar több-kevesebb időre való munkavállalása Magyarországon, amikor –  nagyon helyesen mondta a képviselő úr, hogy már Győrben, ahol – munkaerőhiány  van –, és tegnap volt egy tárgyalás Harna Istvánnal Szlovákia építésügyi és regionális fejlesztési miniszterével, aki azt mondta, hogy ő úgy tudja, hogy Győr városa egymaga kapott kétmilliárd dollár működő tőkét az utóbbi tíz évében. Egész Szlovákia csupán 1, 2 milliárd dollárt. Ebből látszik, hogy Győr olyan potenciált képez, hogy most már hétezer –  többségében felvidéki magyar –  jár be dolgozni az északi oldalról. Ózdról és más településekről pedig –  a magyar lakosság mobilitásának hiánya miatt – nem mennek oda. Győrben már nem tudnak kiadni újabb vállalkozási engedélyeket, mert nincs elég munkaerő. Tehát szükség van arra, hogy jöjjenek a jelenlegi határokon túl élő magyarok is Magyarországra. Azt hiszem, a jogalkotási munka jól folyik. A Magyar Állandó Értekezlet szakértői bizottságai jó ajánlásokat tettek.

Amit Kovács Miklós úr mondott az elején, hogy ugyanúgy kezelnek egy a határon túlról érkezett magyart, mint egy ausztrál turistát, sajnálom. De van egy olyan érzésem, hogy nem kezelnek úgy. Mert egy határon túlról érkezett magyar általában kevesebb pénzügyi háttérrel rendelkezik, mint egy ausztrál turista, és még le is nézik azért, mert anyagi lehetőségei nem ugyanazok, mint mondjuk egy anyaországi magyaré, vagy adott esetben nem megfelelő pénztárcájú, de arra az útra összespórolt pénzzel érkezett ausztrál turistáé. Mindenképpen változtatnunk kellene ezen, amiben az oktatásnak nagy szerepe kell, hogy legyen. Amíg Magyar-országon máig megkérdezi valaki, főleg az ifjabb nemzedékben egy ko-lozsvári magyartól, hogy tudsz te ilyen jól magyarul, addig nincs miről beszélni

Gecse Géza: Szabó Tibor, a HTMH elnöke be tud-e arról számolni, hogy milyen fázisban vannak ezek az ügyek?

Szabó Tibor: A határon túli magyarok a magyar nemzet részei, tehát mindenféle jelző nélkül tartoznak a magyar nemzethez. Ezért azt javaslom, ha hosszabb is, de nevezzük nevén a gyereket: A határon túli magyarok jogállásáról szóló törvényről vagy törvénycsomagról van szó. Bármilyen szabályozást igyekszünk Magyarországon a határon túli magyarság számára biztosítani, ez csakis azt a célt szolgálhatja, hogy könnyebben boldoguljon a szülőföldjén. Ha ebben a célban megvan a nemzeti egyetértés –  és én úgy érzem, hogy megvan –, akkor meg kell találni azokat az eszközöket, amelyek a szülőföldön maradást úgy segítik elő, hogy a magyar állam a saját hatáskörében olyan jogosítványokat nyújt a számukra, amelyeket ők Magyarországon vagy a szülőföldjükön, oly módon tudnak élvezni, hogy ez nem gerjeszti a Magyarország felé irányuló migrációt.

Miért most jutottunk arra a következtetésre, hogy szükség van egy ilyen törvényre? A parlament által 1989-ben létrehozott új Alkotmány a 6. parag-rafusban fogalmaz meg a határon túli magyarság vonatkozásában kötelezettséget. Ez a megfogalmazás azonban homályos. Inkább érzelmi vonatkozásai vannak, amikor rögzíti, hogy a magyar állam felelősséget érez a határon túli magyarok iránt, és elősegíti a Magyarországgal való kapcsolattartást. E megfogalmazás következménye, hogy az elmúlt kilenc-tíz évben, a magyar törvényhozásban, a jogrendszerben, a minisztériumi, miniszteri utasításokban, a legritkább esetben fogalmazódott meg ennek az alkotmányos kötelezettségnek konkrét vonzata. Ily módon bár az Alkotmány megjelöl egy feladatot, ennek lebontása meglehetősen esetleges volt: nagymértékben függött a kormányok szándékától és attól, hogy az adott témával foglalkozó kormányzati tisztségviselők hogyan viszonyultak hozzá. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy –  elkerülendő a napi politikától való függő viszonyt, azt, hogy az adott kormány hozzáállásától függjön a határon túli magyarokat magyarországi tartózkodásuk, vagy Magyarországgal, magyar állampolgárokkal történő kapcsolatba kerülésük során őket érintő szabályozás tartalma –, szükség van ennek egyértelmű szabályozására. Ezért fogtunk a törvény koncepciójának kidolgozásába.

Milyen konkrét problémákkal találkozik szülőföldjén vagy Magyarországon a határon túli magyar? Olyanokkal, amelyekben számít az anyaország, Magyarország segítségére. Szó esett itt a munkavállalásról. Önök közül is nagyon sokan találkoztak akár a Moszkva téren, akár a Nyírségben, olyan magyarokkal, akik feketén –  rendezetlen körülmények között, amelynek hátrányát nem csak a határon túli magyar érzi, hanem a magyarországi munkáltató, munkaadó és különösen az adófizető magyar állampolgár is –  vállalnak Magyarországon munkát. Ezek a rendezetlen viszonyok a határon túli magyar számára nem biztosítanak semmiféle szociális garanciát, nem rendelkezik egészségügyi biztosítással, szociális garanciákkal. Ki van szolgáltatva a munkáltatónak. Ugyanakkor a munkáltató is szorult helyzetben van, hiszen folyamatosan attól retteg, hogy mikor jön az adóhivatal, a rendőrség, és mikor vonják felelősségre azért, hogy illegálisan alkalmaz határon túli magyart. A magyarországi adófizetőnek is hátránya származik ebből a helyzetből, mivel sem a munkavállaló, sem a munkáltató nem fizet adót a határon túli magyar által elvégzett munka után. Itt egybeesik a határon túli magyar és a magyar állampolgár érdeke is abban, hogy szülessen egy ilyen törvény. Hasonló állapotok uralkodnak, illetve inkább uralkodtak, az egészségügyi ellátás területén. Szó nincs arról, hogy a határon túli magyarok esetleg alanyi jogon hozzá tudnának jutni mindahhoz az egészségügyi ellátáshoz, ami a magyar állampolgárt megilleti, a teherbíró képesség függvényében azonban meg lehet határozni ennek egy szeletét.

Konkrét tapasztalatok alapján ugyanerre a következtetésre lehet jutni a Magyarországon való tanulás terén is. Jelenleg mintegy 15 ezer határon túli diák tanul Magyarországon, akiknek egyharmada rendezett körülmények között, tehát hivatalos tanulmányi vízummal és tanulmányi ösztöndíjjal folytatja itt tanulmányait. A fennmaradó tízezer diák úgy tanul Magyarországon, hogy az iskolák, az önkormányzatok behunyják a fél szemüket: ezek a diákok –  akiknek már jó része már általános és középiskolában tanul –  mindenféle engedély, jogosítvány nélkül tartózkodnak Magyarországon. Nem tanulják meg annak az államnak a hivatalos nyelvét, ahonnan érkeztek, ily módon a visszatérés, a szülőföldön való boldogulás útja gyakorlatilag bezáródik előttük. Ha tehát nem szabályozzuk a Magyarországon való tanulást, akkor megfogyatkozik a határon túli magyar területek értelmisége, és pontosan a fordítottját érjük el annak, mint amit szeretnénk. Ezért szeretnénk létrehozni egy olyan ösztönző és korlátozó rendszert is, amely lehetővé teszi a szülőföldre való visszatérést, másrészt kevésbé bátorít a Magyarországon való állandó letelepedésre.

A törvény előkészítésével kapcsolatban még annyit tudnék elmondani, hogy a Magyar Állandó Értekezlet döntése után a parlament hozott egy határozatot, amelyben felszólítja a kormányt az állandó értekezlet működési feltételeinek biztosítására, és ennek megfelelően a kormány két héttel ezelőtt hozott döntése alapján, június 30-áig a külügyminiszter és az igazságügyi miniszter a kormány elé terjeszti a törvény koncepcióját, 2000. november 30-áig pedig a parlament elé kerül a törvénytervezet.

Gecse Géza: Én úgy érzem, hogy a mai magyar parlamenti pártok közül parlamenti súlyához képest viszonylag szerényen nyilvánít véleményt ezekben a kül- és belpolitikai, kérdésekben a Fidesz–Magyar Polgári Párt. Potápi Árpád, a parlament emberjogi és külügyi bizottságának a tagja, e párt képviselője.

Potápi Árpád: Hadd mondjam el magamról azt, bár én nem vagyok határon túli magyar, az én édesanyám már Magyarországon született,

édesapám még Vajdaságban született, Moholon, nagyszüleim pedig, mind a négyen Bukovinában születtek. Tehát még csak nem is a Kárpát-medencében. Én bukovinai székelynek vallom magam. Tabajdi Csaba képviselő úr álláspontjával vitatkoznék, bár ezt a dolgot alapvetően ugyanúgy látjuk. Tabajdi úr arra hivatkozott, hogy rendeletekkel is meg lehet oldani ezt a kérdést, hiszen a törvénynek sokszor csak szimbolikus jelentőségük van. Hadd mondjam el, hogy 1998 óta hoztunk olyan törvényeket, amelyeknek a jelentősége alapvetően szimbolikus volt. Gondoljunk arra, milyen vita előzte meg a Szent Korona Parlamentbe hozataláról szóló törvény vitáját, és január 1-je óta a százezredik látogató is megfordult a Parlamentben, hogy megnézze Szent Koronát. Azt hiszem, ilyen szimbolikus jelentősége is van ennek a törvénynek. Van egy olyan gyakorlati kérdés, amivel íróink közül sokan foglalkoztak, és amivel nekünk is meg kell majd birkóznunk a törvény elfogadásakor: ki a magyar és mi a magyar? Ez számunkra nem nehéz kérdés, hiszen mi, akik tudjuk, hogy magyarok vagyunk, tudjuk azt, hogy akikkel egy faluban élünk, ott ki a magyar, ki a német, ki a horvát vagy ki a román, de ennek a jogi meghatározása nem lesz könnyű. Elképzelések azért vannak rá: ilyen például a nyelvismeret. Ilyen az egyházi nyilvántartás kérdése, ilyen lehet a származás. Tehát számos olyan kritérium van, amellyel lehet és kell is élni. Itt szó volt arról, hogy a határon olyan bánásmódban részesülnek a határon túli magyarok, mint az ausztrálok. Hát én is néhányszor azért átkeltem már a keleti határainkon, viszonylag kevés ausztrált láttam, és itt nem Tabajdi képviselő úr mondatára utalnék, hanem hogy sajnos, határőreink a határon túli magyarokkal hasonlóan bánnak, mint a bangladesiekkel vagy pakisztániakkal, ami sokkal rosszabb, mint ha ausztrálnak néznék őket. Két éve jártam Viczében, ahol a katolikus plébános a gyerekeket egész évben azzal biztatta a hittanórán, hogy, na majd meglátjátok, ha megyünk Magyarországra, milyen jó lesz. És amikor nagy hercehurca árán átkeltek a magyar határon, szégyellte magát a plébános és egy darabig nem mondta nekik, hogy meglátjátok: milyen jó lesz.

Béres Béla: Egy határőr, akit odaállítanak, lehet, hogy pont olyan emberrel fog megalázóan bánni, aki érti a nyelvét. Mert azzal, akivel nem tud az anyanyelvén beszélni, azzal nehezebb. Ami a jogállást illeti, a fejekben Magyarországon rendkívül nagy sötétség van, a határon, a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarság jogállását illetően. Én Sao Paulóban találkoztam egy kislánnyal, aki büszkén mutatta nekem a magyar útlevelét, de portugálul mondta, hogy ő egy szót sem tud magyarul, és még soha nem volt Magyarországon, de részére a Sao Pauló-i főkonzul kiállított egy magyar útlevelet. De itt a státustörvénnyel kapcsolatban elsősorban az elcsatolt területeken élő magyarságról beszélünk. És itt a választójog kérdése is nagyon fontos kérdés. Ezt az 1990 óta a nem nemzeti erők folyamatosan megakadályozták, ami a magyar állampolgárok esetében rendkívül jogsértő helyzetet jelent. Most csak arra szeretnék utalni, ha valaki például Németországban dolgozik egy évet vagy három hónapot, ha nincs a Magyar Köztársaság területén, nem gyakorolhatja választójogát az országgyűlési választások idején. Ez teljesen jogsértő állapot. Szerintem az összmagyarsággal kell foglalkoznunk. Nekem, bármennyire is tiszteletben tartom Kós Károly transzilvanizmusát vagy a Székely Szövetségek külön alszövetségekre való bontódását és alindentitásoknak a labirintusát, hogy Tabajdi úr 1998-ban megjelent könyvére utaljak, melynek címe Az önazonosság labirintusa, számomra csak kétfajta magyar van: jó és rossz. Az, hogy jogilag kinek milyen papír van a zsebében, azt semmiképpen nem lehet az identitás meghatározójaként elfogadni. Nekem az a véleményem, hogy egyik szemünk sír, a másik nevet, amikor Kovács Miklós azt mondja, hogy erkölcsileg nem tudja elítélni azt, aki Ungvárról Budapestre költözik, ami az én neveltetésem szerint nem más, mint egy vidéki városból a fővárosba költözni. Ha valaki két vagy három évet eltölt Magyarországon, és a személyes sorsa úgy hozza, hogy nem tér vissza szülőföldjére, e tény a nemzet fejlődésére nézve kedvezőtlen, és kedvező következményeinek mérlege objektíven nehezen készíthető el. De az biztos, hogy a magyarságnak a Kárpát-medencében fenn kell maradnia. Abban reménykedem, hogy a tervezett státustörvény ebben segítséget fog nyújtani. 

Potápi Árpád: Magyarországnak a XXI. században az egyik legfontosabb problémája a népesség csökkenése lesz. Nemsokára a ma még létező munkanélküliség meg fog szűnni, és munkaerőhiánnyal kell számolnunk. Olyannal, amilyen ma Nyugat-Magyarországon, illetve Buda-pest térségében van. Ha a munkanélküliségi mutató öt-hat százaléknyi, akkor ez azt jelenti, hogy ott munkaerőre van szükség. A XXI. század 20–30-as éveiben nyolc millióan leszünk, és elképzelhető, hogy a század közepén öt-hat millióra csökken az ország lakossága. Tetézi a bajt, hogy a határon túli magyarok száma is fogyatkozik. Nem a beolvadás az oka ennek, hanem mert ott is hasonló tendenciák érvényesülnek, mint nálunk, magyarországiaknál.  Arra törekszünk, hogy olyan törvényt adjunk, amely jogállásukat közelíti a magyarországi magyarokéhoz, miközben szeretnénk, ha saját hazájukban maradnának meg magyarnak, azon is el kell gondolkodnunk, hogy előbb-utóbb munkaerőre lesz szükségünk.

Szabó Tibor: Nevelni, tanítani kell a fiatalokat, már az iskolás kortól arra, hogy mit jelent az, hogy magyarság, és mit jelent, hogy a magyar nemzet egy része a határokon kívül él.

 Gecse Géza: Kérem, tegyék fel kérdéseiket.

– Dr. Báthory Katalin vagyok, a Kárpátaljai Szövetség magyarországi civil szervezetének az ügyvezető elnökhelyettese. Magyarország a régiós európai elmélet alapján egy egységes nagy táj rendszerébe tartozik. Megfogalmaztunk egy koncepciót a szövetségünkben: minden erőnkkel azon kell lenni, hogy az ukrán kormány, amelynek uralma alatt élnek a kárpátaljai magyarok, vegye tudomásul, hogy nekik is hasznukra válik, ha a határon átnyúló vállalkozások zavar nélkül segítik elő, hogy Kárpátalja Ukrajna „európai előszobája” legyen. Az ukrajnai lehetőségek között  lehet-e egyáltalán feltételezni, hogy Ukrajna ebben a közös, számára is jelentős gazdasági övezet fenntartásában valamilyen formában részt venne?  

Kovács Miklós: A válaszom: nem.

Tabajdi Csaba: Én azt hiszem, Báthory Katalin a leglényegesebb kérdést érintette. Hiszen ahhoz, hogy a határon túli magyarok szülőföldjükön boldoguljanak, az egyetlen kitörési pont, hogy Magyarország gazdasági erővel próbálja magához kötni a határon túli nemzetrészeket. Trianon békés eszközökkel a jelenlegi határok mellett is, Magyarország gazdasági erejével a határokon átnyúló gazdasági vállalkozásokkal, ha nem is orvosolható, de legalább a magyar nemzeti egység elérhető. Ez a nemzeti egység csak így tartható meg. És csak így tarthatók meg szülőföldjükön az ott élő magyarok. E tekintetben egyáltalán nincs vita. Amit Miklós mondott, az nagyon is realista álláspont. Gramscit idézem, hogy a tények pesszimizmusával szemben az akarat optimizmusát kell állítani. Világos, hogy Ukrajna nem lesz az Európai Unió tagja. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nekünk nem arra kellene törekednünk, hogy minden lehetséges magyar kormányzati és civil szervezettel, kamarával megpróbáljuk a gazdasági kapcsolatrendszert fejleszteni. Az, amit 1994 és 1998 között Majnek püspök úr, az ottani ferencesek: Erdélyben Gergely atya Csíksomlyón csinál, építi a „modernizációs szigeteket”, amelyek a magyarság számára az autonómia szigetei. Minél erősebben kell segítenünk, hogy ezek összekapcsolódjanak Magyarországgal. Nekünk úgy kell bemennünk az Európai Unióba, hogy addigra minél erősebb határokon átnyúló gazdasági kapcsolataink legyenek, hogy ezáltal szinte vigyük magunkkal Kárpátalját, Partiumot, Erdélyt és a Vajdaságot. Olyan erősen kell megfognunk egymás kezét, ha bemegyünk az Európai Unióba, hogy be tudjuk vinni magunkkal a határon túli magyarságot is.

 Szabó Tibor: Kárpátalján az elmúlt hónapokban mintegy 12 ezer embert sikerült hozzásegíteni földtulajdonához. Egy-, két-, háromhektárnyi földterületekről van szó. Úgy sikerült földhöz juttatni a kárpátaljai magyarokat, hogy az ukrán privatizációs törvény szerint mód volt a kolhozok földjét felosztani, de ehhez a megfelelő illetékeket be kellett fizetni. Erre a kárpátaljai magyarság jó részének nem volt pénze, az Új Kézfogás Közalapítvány azonban átvállalta az illeték befizetését. Kárpátaljai viszonylatban ezt úgy kell értelmezni, ha minden családban van öt-hat ember –  és ennyi van Kárpátalján –, akkor a kárpátaljai magyarság harmada részesült ebben a támogatásban. De hasonló a helyzet Erdélyben is, ahol a közbirtokosok visszakapják erdőtulajdonukat, csak azt nem tudják még, hogy mit kezdjenek vele. Ehhez is megpróbálunk segítséget nyújtani. Egyébként egy olyan rendszer kialakításán dolgozunk, amelynek a segítségével a határon túli magyar vállalkozók –  a magyarországiakhoz hasonlóan –  hiteltámogatáshoz tudnak jutni. Úgynevezett mikrohitelprogram is indult már, elsősorban Erdélyben, ahol a vállalkozásfejlesztési alapítvány magyarországi vállalkozókat támogat, az Új Kézfogás Közalapítvány pedig olyan határon túli vállalkozókat, akik a magyarországi partnerrel közösen indítanak vállalkozást. A privatizációs folyamatban, a nagyobb mértékű vállalkozásokban megfelelő tőkegaranciákkal, állami eszközök kockázati tőketársaságba való elhelyezésével is tudunk segíteni abban, hogy a határon túli magyarság akár a privatizáció révén, akár egyéb eszközökkel tulajdonhoz tudjon tudjon jutni a szülőföldjén. E segítségnek a nagyságrendje több százmilliós is lehet.

– Dr. Bökényi Zoltánnak hívnak. Összmagyarságról beszélünk. Rövidesen lecsapódik a második vasfüggöny. Hogy oldható ez meg? 

– Ágoston Erzsébet vagyok, szellemi szabadúszó vagyok. Remélhetjük-e, mi egyszerű halandók, hogy végre lesz egy magyar nemzetstratégia vagy legalábbis a megalkotás fázisában van?

 – Zoltai Zsolt Andrásnak hívnak, Miskolcról jöttem. Múlt év elején, úgy emlékszem, egy tévéműsorban szó volt arról, Kovács Miklós mondta, hogy az 1996-os millecentennáriumra nem sikerült feljutni a hágóra. Az emlékmű tervezője, Matl Péter említette, hogy idén az 1000 éves koronázási évfordulóra talán összejön a dolog. Van-e realitása? A másik: van-e realitása annak, hogy vasúton belülli, kettős vágány megoldás eljusson egészen Munkácsig, és ne csak Csapig? A másik pedig: sajnos, nem csak a határon, a vámosok és a határőrök viszonyulnak eléggé negatívan a határon túli magyarokhoz. Sajnos, az áttelepülésnél, a bevándorlási hivatalban az ügyintézők is. Ezt vagy történelmi tudatlanságból teszik, vagy egy beléjük oltott ellenszenvvel. Elég, ha csak annyit mondok, kézzelfogható példa, hogy igazolnia kell például az 1924-ben született malenykij robotot viselt magyar embernek az egykori magyar állampolgárságát. És annak is, aki 43-ban Barkaszón született.

 – Tatár József vagyok. Három alapszerződést hoztak létre. Egyet a Jeszenszky úr és Antall úr. Nekem azóta is az a véleményem, hogy ez haza-árulás volt. Nem lehet-e úgy tárgyalni, az ukránokkal, a románokkal, hogy ezt felülvizsgáljuk?

– Kovács Sándor pedagógus vagyok, Kárpátaljáról származom, és ideiglenesen vállaltam munkát itt Budapesten. A nemzettudat ápolásával kapcsolatosan van-e annak akadálya, hogy akár a Határon Túli Magyarok Hivatala, vagy akár a kormány támogasson egy olyan kezdeményezést, hogy az iskolák ellátogathatnának a határon túli magyar területekre, ott megismerkedhetnének az ottani viszonyokkal, és azt hiszem, ez lenne az egyik legjobb lehetőség arra, hogy a diákok megtudják: ott is élnek magyarok. Van-e ennek valamilyen akadálya, hogy anyagi módon támogatni ilyen kezdeményezéseket?

 Szabó Tibor: Az első kérdés a határátkelőkre és a schengeni problematikára vonatkozott. A szlovák–ukrán határon található egy község: Kis- és Nagyszelmenc, amelyet gyakorlatilag úgy vágtak ketté, hogy a falu közepén húzódik a szögesdrót, ahol 50 éven keresztül nem lehetett átjárni. Természetesen mind a két falurészben magyarok élnek. Találkoztam a két falu polgármesterével Szlovákiában. Az abszurd a dologban az, hogy két falu polgármestere közösen nyújtott be egy beadványt nem az ukrán, nem is a szlovák, hanem a magyar kormányhoz, hogy intézzük el, legyen átkelő a falu két része között az ukrán–szlovák határon.

A schengeni problémakör és a határon túli magyarság ügye összefügg ugyan, de Magyarország európai uniós csatlakozása kapcsán nem csak és kizárólag Schengen problémája létezik a határon túli magyarság számára. A magyar kormányzatnak az a szándéka –  ezt a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr számtalanszor hangsúlyozta –, hogy a Magyarországra történő utazást európai uniós csatlakozásunk után is biztosítani fogjuk a határon túli magyarság számára. Erre különböző technikák alkalmazhatók. A jelenlegi helyzet szerint Szlovákia és Szlovénia esetében nem lesz szükség semmilyen különleges szabályozásra, hiszen Szlovénia és Szlovákia megközelítőleg azonos időben ugyanúgy az EU tagja lesz, mint Magyarország. Más a helyzet Románia és Horvátország esetében, ahol a magyar szándék az, hogy ezek az országok a legkisebb fáziseltéréssel kerüljenek az Európai Unióba –  ami persze nem rajtunk múlik. Ugyanakkor van arra szándék az EU-n belül is, hogy Románia és Horvátország lekerüljön a vízumköteles országok listájáról. Ukrajna és Szerbia esetében viszont sem rövid, sem pedig középtávon nem látunk esélyt arra, hogy az EU tagjai legyenek. Velük közös határunkon tehát ki kell építenünk a schengeni beléptetési rendszert. Ugyanakkor ezen a rendszeren belül is lehetőség van arra, hogy hosszú lejáratú vízumot adjunk más országok polgárainak: ilyen hosszú lejáratú vízummal öt-tíz évig folyamatosan beléphetnek Magyarországra. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben az esetben a vízumkiadás nem köthető nemzetiséghez –  mert ez nem elfogadható az Európai Unión belül –, köthető viszont olyan gyakorlathoz, amelynek alapján azok részesülhetnek kedvezményes vízumeljárásban, akik az érintett országgal, adott esetben Magyarországgal különleges gazdasági, kulturális vagy családi kapcsolatokat ápolnak. Ez egy tágabb kör, de az ott élő magyarok mindenképpen benne lesznek. Lehetnek azonban ebben a körben olyanok is, akik ugyan nem magyarok, de közös vállalkozást működtetnek, vagy magyarországi rokoni kapcsolatokkal rendelkeznek.

Az elhangzott javaslatok között szerepelt, hogy ha valaki korlátozott ideig –  egy, két, három hónapig –  vállal munkát Magyarországon, akkor az ez alatt az idő alatt végzett munkája alapján élvezzen bizonyos kedvezményeket. Ezek azok a kérdések, amelyeken dolgoznak a szakértők. Azt sem tartom kizártnak, hogy szükség lesz egy olyan áttétel beépítésére, amelynek a segítségével részt tudnak vállalni a határon túl működő kulturális szervezetek abban, hogy megállapítsuk vagy meghatározzuk azt a kört, amelyre a határon túli magyarok jogállása vonatkozhat. Az Erdélyi Németek Egyesülete például olyan jogosítványokat ad ki, amelyeket a német állam igazolásként fogad el a Németországba való áttelepüléskor. A mi esetünkben nem áttelepülésről van szó, de a határon túli magyar szervezetek részéről elképzelhető ilyen jellegű közreműködés abban a folyamatban, amelynek keretében a határon túli magyar jogosítványok megadhatók.

Az 1938 és 1945 közötti –  tehát a bécsi döntések utáni –  állampolgárságot a II. világháborút lezáró békeszerződések sajnos, nem ismerik el. Nem tartom kizártnak, sőt valószínűnek tartom, hogy a határon túli ma-gyarok jogállásáról szóló törvény következményeként meg fog szaporodni azoknak az embereknek a száma, akik eddig nem vallották magyarnak magukat, „rejtett identitásúakként” jelentek meg, s most „felfedezik”, hogy ők mégiscsak magyarok. Érdekes dilemma lesz mind a törvény megalkotói, mind pedig alkalmazói számára, hogy miként kezeljék őket. Akkor, amikor Szlovákiában „reszlovakizálni” kellett, a szlovák hatóságok nem kérdezték meg, hogy valóban szlovák-e az illető, hanem elfogadták a nyilatkozatát. Meg lehet fontolni, hogy hasonló módon fogunk-e eljárni. Ami a nemzettudat ápolását és az iskolák utaztatását illeti, nagyon jó ötletnek tartom. Mód van arra, hogy az állami támogatással működő közalapítványok támogassanak ilyen utazásokat. Legutóbb például a Rákóczi Szövetség szervezésében, március 15-én, 28 autóbusznyi középiskolás utazott a Felvidékre ünnepelni. Ez az egyik legjobb módja annak, hogy neveljük a fiatalokat.

 Kovács Miklós: Címszavakban. Ami a nemzetstratégiát illeti, azt hiszem, ez nem elméleti kérdés. Elméletileg nagyon szép stratégiát lehet kitalálni. A tényleges kérdés az, van-e alapja? Mekkora a szolidaritás mértéke, ami irányunkban a magyar társadalomban megnyilvánul? Hiába írunk le bármilyen nemzetstratégiát, ha ez nincs megalapozva azzal, hogy rokonszenveznek velünk, sajátjuknak tartanak minket az itteni magyarok. Remélem, hogy az idő múlásával a szolidaritás mértéke növekedni fog. Konkrét kérdés van itt írásban a técsői híddal kapcsolatban. Ez a híd az én választókörzetemet is érintené, és az ottani románok már fordultak hozzám, hogy próbáljak segíteni. Én meg is tettem a lépéseket. Együtt Popescu kollégával, aki az ukrán parlament egyetlen román képviselője. Ha megépül a híd, akkor ezt majd el lehet könyvelni, mint a román–ma-gyar együttműködés egyik kiváló példáját. A Vereckei-emlékmű ügye még mindig függőben van. Sajnos, az sem segített, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr felvetette a kérdést Kucsmánál. Én azt mondtam, ha a Vereckei-emlékmű felépülhetett volna, akkor ez a két nemzet közötti jó viszony és barátság szimbóluma is lett volna. Így, hogy torzó formájában áll, a kárpátaljai magyarság jogfosztottságának a szimbóluma. Remélem, hogy az ukránok egyszer belátják, hogy jobb lenne ezt a mostani szégyenbélyeget, ami az ukrán állam homlokán van, egyszer letörölni azzal, hogy megengedi, hogy felépítsük.

Határ és a határőrök. Sajnos, a kérdés még neveléssel is nehezen oldható meg. Az ottani határőröknek a viselkedése nemcsak a hiányos ma-gyarságtudatra vezethető vissza, hanem az elemi emberi gyarlóságra. Egyszerűen arról van szó, hogy a kiskereskedelemmel foglalkozók ki vannak szolgáltatva ezeknek az egyenruhásoknak. És sajnos, tíz emberből nyolc, ha embertársaik ki vannak szolgáltatva neki, pillanatok alatt törökbasává vedlik át. A magyar vám- és határőrség kötelékében nem szentek és jellemóriások szolgálnak, hanem normális emberek. És ameddig a kiszolgáltatottság fennmarad, addig aligha fog alapvetően megváltozni.

Ami az ukrán–magyar alapszerződést illeti, én nem nevezném árulásnak. Ez egyszerű pancserség volt. Nem arról volt szó, hogy Jeszenszky vagy Antall úr egy leoltott pislákoló gyertya mellett, hosszas tépelődés után úgy döntöttek, hogy feladják a magyar nemzeti érdekeket, hanem úgy volt előkészítve, úgy álltak hozzá, úgy figyeltek oda, hogy egy igencsak gyenge dokumentum született. Jóval gyengébb, mint amit abban a helyzetben el lehetett volna érni. A vonat után, ami elment nem érdemes futni. Viszont a tanulságokat le kell vonni. A jövőben el lehet kerülni az ilyen helyzeteket. Nem azt, hogy „elárulják a nemzetet”, hanem az olyan helyzetet, amikor az árulásnál esetleg rosszabb következményei vannak egy-egy lépésnek, mert a politikusok nincsenek a helyükön, mert az apparatcsikok nincsenek kellően szocializálva, mert valaki lusta elolvasni pár sort. Ha több hibát nem követünk el, akkor lesz még lehetőségünk arra, hogy a hasonló hibákat helyrehozzuk.

 Potápi Árpád: Báthory Katalin kérdésére adott válaszom érinti a többi kérdezőt is. A regionális együttműködésnek óriási szerepe van. Nem csak Kárpátalja, hanem a Felvidék, Erdély, Vajdaság, Horvátország esetében is lehetséges, hogy ez lesz az egyik kivezető út. A magyar tőke megjelenése a szomszédos országok területén, például a regionális együttműködésekben is lehetséges. Gondolhatnánk például Kassa és Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén megye és a kelet-szlovákiai régiónak az együttműködésére. Vagy például létezik egy Kárpátok Eurorégió Alapítvány, Kassa székhellyel, öt országra kiterjedően. 14 millió embert foglal magában. A jövőnek egy lehetséges útja ez is lehet. Éppen az elmúlt két napban hazánk vendége, Rudolf Schuster, Szlovákia köztársasági elnöke óriási sikert aratott a magyar Országgyűlésben. Olyan ember, aki német származású, saját államnyelvén, szlovákul mondta el a beszédet, és magyarul köszönte meg nekünk a türelmet. Ő említett például a regionális együttműködésben rejlő érdekes lehetőségeket.

Kovács Sándor kérdezte, hogy diákokat utaztatna határon kívüli területre. Ez élő példa. Nyáron, illetve különböző nemzeti ünnepeinken vagy október 6-án Aradra vagy Erdélybe mennek el a diákjaink. Ez sok esetben az iskolától és a tanároktól függ. Viszont a támogatásra is van példa, akár az Oktatási Minisztériumon keresztül, akár a Miniszterelnöki Hivatalon, a társadalmi szervezetek bizottságán keresztül, és lehetne sorolni a köz-alapítványokat is. Sajnos, pályázatok nélkül ez nem megy. Az utazásnak a költségeit teljes egészében nem fedezik, de sok pénz van, amihez hozzá lehet jutni. És itt a civil szférát emelném még ki, amelynek óriási a felelőssége. Én magam három civil szervezetnek vagyok az elnöke, amely szintén ezzel foglalkozik. Tatár József kérdezte, hogy alapszerződés kell-e? Erre az a válaszom, hogy én magam is, és a Fidesz-Magyar Polgári Párt is kicsit szerencsétlennek érzi azt, hogy ezeket az alapszerződéseket annak idején megkötötték. Ráadásul az a Fidesz-frakció már nem teljesen azonos a jelenlegivel. Viszont ezeket az alapszerződéseket felülbírálni 2000-ben ostobaság lenne. Zoltai Zsolt András az Osztrák-Magyar Monarchia gyermeke. Nagyon sokan vagyunk így. Én magam is ukrán, román, német ősökkel is dicsekedhetem, teljesen egyetértek azzal, amit ön elmondott.

 Tabajdi Csaba: Mind a három kormány lényegében pragmatista volt, magyarul gyakorlatias. Nem volt időnk sok olyan kérdés végiggondolására, hogy mi is valójában Magyarország alkotmányos felelőssége. Meddig terjed a magyar állam felelősségvállalása, nemzetközi jogi és pénzügyi téren és egyéb kérdésekben. Ezek a dolgok lényegében máig tisztázatlanok. Mára a legnagyobb problémának tartom, hogy nincs a ma-gyar társadalomban kellő szolidaritás a határon túli magyarság iránt sem. Általában szolidaritáshiány van, ami ennek a vadkapitalista szakasznak szomorú velejárója. Ha nem változik a nemzeti szolidaritás, akkor könnyen pénzügyi okokra hivatkozva szembe lehet állítani a határon túli és a magyarországi magyar társadalmat. Ami az alapszerződéseket illeti, e tekintetben beszéljünk tisztán. Ne érzelmi alapon ítéljük meg a dolgot, hanem racionálisan. Trianon óta ezek voltak az első olyan kétoldalú szerződések, amelyek játékszabályokat próbáltak fölállítani. Hogy ezek messze nem voltak olyanok, amilyeneket mi szeretnénk idehaza és a határon túli magyarok, ebben egyetértünk. Na, de nem a KMKSZ-szel kötötte meg az Antall-kormány, és nem az RMDSZ-szel kötöttük meg mi az alapszerződést, és nem is a szlovákiai három magyar párttal. Álmodni én is tudnék többet. De fölhívnám figyelmüket Bethlen Gábor történelmi példájára. Bethlen Gábor visszaadta Lippa és Jenő várát a töröknek, hogy így tudja a két pogány közt egy hazáét, a török és a Habsburg közé beszorított Erdély függetlenségét biztosítani. Én az alapszerződések kompromisszumait ehhez hasonlítanám, amiért lehet engem hazaárulónak tartani, de ma is vállalom. És még egy fontos érvem van: ha ez hazaárulás lenne, akkor Duray Miklóstól kezdve, Markó Bélán, Tőkés Lászlón át, akár Kovács Miklóst is említhetném, miért mindenki ezt az alapszerződést kéri számon a szomszéd országok kormányain? Mert –  bár nem tartjuk elegendőnek, amit ezekben el tudtunk érni, de –, még attól is messze vagyunk, amit ezekbe sikerült belefoglalnunk, hisz azt sem teljesítették a szomszédok. Ez egy kapaszkodó, amin tovább lehet lépni, és Potápi Árpád valamint az Orbán-kormány szerint sem az alapszerződések felülvizsgálata a feladat, hanem minél többet megpróbálni belőle végrehajtani, vagyis megvalósítani az alapszerződéseket.

Béres Béla: Annyit reflektálnék a nemzettudatra, hogy elég volna egy egykötetes Magyarország történetét, és nem a Magyar Köztársaság történetét elolvasni. Én Hóman–Szekfűn nőttem fel. Ami a jogi dolgokat, az alapszerződéseket illeti, én Tabajdi Csabával akkor találkoztam először életemben, amikor Cambridge-ből hazajövet az ELTE-n tartottak egy vitát, ahol Németh Zsolt volt ott a Fidesztől, és ellenzékiként kritizálta épp az aláírás előtt álló alapszerződést. Tabajdi Csaba pedig védte a kormány álláspontját. Ott többen megszólaltak, hogy lejártak a szerződések. A szerződések kérem a nemzetközi jogban nem járnak le! Kivéve, ha behatárolt időre kötik őket. Lippa, Jenő vára egy magyar hódoltsági időszakban engedmény volt egy megszálló hatalomnak. Itt két szuverén ország között jött létre egy megállapodás. Magyarország igenis sok mindenről lemondott, mert az csak végcél lehet, amik ezekben vannak. Nem őrült meg egyik utódállam sem, hogy alapszerződést felülvizsgáljon. A miniszterelnöknek teljesen igaza van, a következő cél az kell, hogy legyen, hogy mi ki tudjuk tölteni a kereteket, viszont nagyon sajnálatos, hogy csak ez lehet a végcél. Persze lehet arról vitatkozni, hogy eurorégiókban és más együttműködésekben, az EU-n belül ezek az alapszerződések már nem fogják gúzsba kötni a magyarokat. Mert meg fogják tudni élni a magyarságukat, és lehet, hogy a mi beszélhetésünknek sem lesz fontossága. De az is lehet, hogy száz év múlva unokáink angolul vagy egy más közös nyelven fognak beszélni, tehát ezek olyan kérdések, amelyekre most nem tudunk válaszolni.

Visszatérve egy kérdésre. Magyarország nem írt alá olyan szerződést, amellyel nem ismeri el 1938-tól 45-ig, illetve 1940-től 45-ig, vagy  ha Jugoszláviáról beszélünk: 1941-től 45-ig a magyar állampolgárság fenn-álltát. Magyarország a párizsi békeszerződésben azt vállalta, hogy megszűntek ezek az állampolgárságok. Tehát, amikor valaki onnan eljőve beadja a honosítási kérelmet, akkor azt a magyar Belügyminisztérium –  most már a Bevándorlási és Migrációs Hivatal Állampolgársági Főosztálya –  úgy kell, hogy vizsgálja, mint minden államigazgatási beadványt, vagyis a tartalma szerint. Ha valaki nem tud arról, hogy magyar állampolgár volt abban az időben, és bead egy honosítási kérelmet, át kell, hogy minősítsék visszahonosítássá. És ez így is történik 1991 óta. Mindenkit visszahonosítanak. Természetesen fennállt az állampolgársága az illetőnek. Lehet, hogy azt kellett igazolnia, hogy ő mint magyar állampolgár lakott ott, és nem odaköltözött valahonnan, nem később jött. Az állampolgárság olyan, mint a számtan vagy a matematika. Ott órára bontva le van írva, hogy kinek, mikor, hogyan változott az állampolgársága. A jogesetek abszolút precízek. Szégyenletes, hogy a Magyarország által 1947. februárjában aláírt és csak az 1948. évi XVI. törvénycikkel becikkelyezett párizsi békeszerződést a magyar államigazgatás a fegyverszüneti egyezményre hivatkozással 1945. január 1-jére visszamenőleg alkalmazza, és már nem tekint senkit magyar állampolgárnak azokon a területeken, amelyeket mi a nemzetközi jog szerint csak 1947 februárjában, a magyar jogrend szerint pedig 1948-ban veszítettünk csak el.

És a másik szégyen, ami megnyomorít egy csomó, a mai Magyarországra beköltözött embert, az, hogy a születésük helységnevét az illető meg-szálló vagy az elcsatoló ország nyelvén írják be a magyar állampolgársági okmányokba ugyanúgy, mint ahogy az olaszoknak megengedhető, hogy Münchenre azt mondják, hogy Monaco in Baviera, tehát azt mondják, hogy a bajorországi Monaco, és senki nem vádolja meg őket, hogy el akarnák foglalni Münchent. Ugyanúgy nekünk is jogunk van arra, hogy használjuk hivatalosan Kolozsvárt vagy Szilágysomlyót. Ez a magyar nyelv szuverenitásához tartozik. Ismerek egy felháborító esetet, amikor egy Szilágysomlyón született magyar a honosítása után azért nem vette át magyar útlevelét, mert Simleu Silvaniei-t írtak az útiokmányába. Arra kért, hogy segítsek neki. Én akkor el is intéztem a Belügyminisztériumnál, szégyen hogy ezt intézni kellett. A magyarázat: Magyarországon az anya-könyvezésről az 1982. évi 82. törvényerejű rendelet szól, amely szerint úgy kell a születés helyét anyakönyvezni, ahogy az a születéskor hivatalos volt. E hatályban lévő állampárti rendelkezések nemcsak értelmetlenek (mert például Dunapentele/Dunaújváros ötvenes évek eleji szülötteit sztálinvárosiakká minősíti mindmáig), de megfosztják honfitársaink ezreit a magyar identitástól, Magyarország és a magyar nemzet ezeréves helységneveitől. Ezt a nemzetellenes és a hagyományainkat tönkretevő gyakorlatot a kisgazdapárt elítéli és meg fogja változtatni, figyelemmel az európai gyakorlatra is.

Vissza a főoldalra - kattintással