Az alapszerződés - kuriózum
Interjú Diószegi István
diplomáciatörténésszel
az ukrán-magyar alapszerződésről
Határok nélkül, 1993. március 17.
Az interjú
közlését megelőző héten az 1991 decemberében aláírt ukrán–magyar
alapszerződést a magyar parlamentnek is el kellett fogadnia. Az alapszerződés
azon kitételét, miszerint Magyarországnak és Ukrajnának nincsenek egymással
szemben területi követelései, a budapesti
Országházban számos bírálat érte. Ezért kerestem fel Dr.
Diószegi IsTván-t, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Legújabbkori
Egyetemes Történeti Tanszékének vezetőjét, a diplomáciatörténet
nemzetközi hírű kutatóját és készítettem vele interjút.
– Mennyire szokásos, hogy egy állam a határok sérthetetlenségét
különböző nyilatkozatokban és szerződésekben minduntalan megerősítse?
Diószegi István: A nemzetközi gyakorlatban általában nem
fordul elő, hogy a békeszerződések által megállapított határokat újabb
államközi szerződéssel erősítsék meg. Persze előfordul, hogy
valamelyik ország kormánya, külügyminisztere a fennálló határok megváltoztathatatlanságával
kapcsolatosan nyilatkozatot tesz, ahogy ezt például Visconti Venosta olasz külügyminiszter
tette a múlt század hetvenes éveiben, mondván hogy ő becsületszavára
kijelenti, hogy Olaszország nem tart igényt Triesztre. A becsületszó ellenére
aztán Trieszt a XX. században mégis Olaszországé lett. Azokban az országokban
azonban, ahol a kimondott szónak és az aláírt okmánynak, szerződéseknek
nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, általában tartózkodnak a
meggondolatlan kijelentésektől, akár a megállapodás
újbóli szerződésben történő rögzítésétől. Olyan esetet, amikor fenn-álló
és békeszerződés által szankcionált határt újabb államközi szerződéssel
erősítettek meg, csak egyetlenegyet ismer a nemzetközi kapcsolatok és a
nemzetközi jog története. Az 1925-ös locarnói szerződés volt ilyen. Itt
arról volt szó, hogy Németország, Franciaország, Belgium, Olaszország és
Nagy-Britannia újból kijelentette, hogy az 1919-ben Németország és
Franciaország közötti, illetve Németország és Belgium között fennálló
határt véglegesnek tekinti. A Versailles-i szerződésben megállapított
határok újbóli nemzetközi jogi megerősítése mindkét szerződő fél érdekében
állt. Franciaországnak azért, mert ez számára biztonságot jelentett a
lehetséges német expanzióval szemben, Németország számára pedig azért,
mert konkrét biztosítékot adott az 1919 óta, a Versailles-i béke-szerződés
aláírása óta szakadatlan francia expanziós törekvések és határsértések
ellen, amelyek a leginkább szembeszökő formában a Ruhr-vidék 1923-as
francia megszállásában mutatkoztak meg. Ez az eset azonban egyedi eset
volt. Sem előtte, sem utána nem volt rá precedens, hogy a békeszerződésben
megállapított határt még egyszer megerősítették volna. Hogy a korábbiakból
csak egyetlen példát említsek: Bismarck 1871 után állandóan törekedett
arra, hogy Franciaországgal még egyszer elismertesse Elzász-Lotharingia német
birtokát, a franciák azonban erre soha nem voltak hajlandóak és
Franciaország és Németország között 1945 után sem erősítette meg
semmiféle alapszerződés a francia–német határokat.
Gecse Géza: Miért lehet szükség egyáltalán
alapszerződésekre?
Diószegi István: Én az alapszerződés szükségességét nem
tudom belátni. Kuriozitás ez a nemzetközi kapcsolatok történetében, és
éppen erre a szerencsétlen kelet-európai, közép-kelet-európai régióra
jellemző. Ismereteim szerint Európa és a világ fejlettebb régióiban
ilyen típusú szerződéseket sem korábban, sem napjainkban nem kötöttek.
Egyetlen funkciója az országok közötti bizalomerősítés lehetne, de akár
a ro-mán–magyar eset is mutatja, maga a szerződés előkészítése – éppen
a vitatott pontok miatt –, inkább a bizalmatlanság erősítésére szolgál.
Gecse Géza: Nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják,
Ukrajna összes szomszédunk közül az az állam, amellyel államközi
szinten nin-csenek problémáink. A környező államok közül a magyar
kisebbség helyzete Ukrajnában szinte problémamentes, ezért elképzelhető,
ha az alapszerződés aláírásából olyan kedvezmények származnak, hogy például
elismerik a kárpátaljai magyar autonómiát, illetve Kárpátaljának mint
egésznek a külön státusát, akkor ez indokolja egy ilyen szerződés aláírását.
Diószegi István: Olyan
megállapodást nem lehet kötni, hogy én elismerem a határokat, te pedig
kijelented, hogy autonómiát adsz az ott élő kisebbségnek. Ilyen a szerződésekben
nem szokott előfordulni és ellenkezik mindenféle szerződési szellemmel.
De egyébként is, ha valamely állam, valamely kormány ilyen kötelezettséget
vállal is, nem ilyen típusú szerződésben, hanem más fajtában, mint például
a Párizs környéki békékhez csatlakozó kisebbségvédelmi szerződésekben
és egyéb békeszerződésekben, azok betartása mindig bizonytalan. A
tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket a megállapodásokat az aláíró kormányok
nem tartják be. A jelenkori magyar külpolitikai tradícióban benne van az a
hiedelem, hogy megfelelő gesztus megtételével
határokon kívüli magyarjaink sorsát javíthatják. Emlékezetes
dolog: Kádár János az ötvenes évek végén elment Marosvásárhelyre,
és ott minden kényszer és külső román befolyás nélkül az összegyűlt
több tízezer magyarnak kijelentette, hogy
Magyar-ország az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződésben megállapított
ha- tárokat véglegesnek tekinti. Kádár János mentségére szolgál, hogy
ő az internacionalizmus szellemében gondolkodott, és ebben a keretben várt
viszonzást román részről. A viszonzás abban mutatkozott, hogy a hatvanas
évektől indult el az a fajta román asszimilációs politika, amelynek eredményeként
az erdélyi magyarság abszolút létszáma rohamosan csökkenni kezdett. Ez a
politikai vonal folytatódott a legutóbbi Németh-kormány idején is,
amikor Horn Gyula hasonló kijelentést tett. A jelenlegi kormány több
tagja is sokszor kellőképpen át nem gondolva ugyanezt mondta, hogy aztán a
román szerződő fél szaván foghassa a magyar kormány tagjait és a magyar
kormányt, ha már egyszer ezt kijelentették, akkor miért nem hajlandók ezt
szerződésben is rögzíteni.
A másik vonatkozás, amit egy ilyen határszerződés aláírásánál számításba kell venni, ennek a gesztusnak a határokon kívüli magyarok körében történő fogadtatása. Egy olyan gesztust, amely a nemzetközi vonatkozásban egyszer már szentesített határokat újból véglegesnek nyilvánít, a határon kívüli magyarság körében csak úgy értelmeznének, mint az anyanemzet részéről történő újabb lemondást és cserbenhagyást.
