14. A határon túl élő magyar nemzeti közösségek szerepe Magyarország külpolitikájában Trianontól napjainkig

2001.február 21.

Vendégeink: Granasztói György történész, a Teleki László Intézet főigazgatója, Gergely Jenő történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, Kereskényi Sándor RMDSZ-szenátor, politikai elemző, Szűrös Mátyás, az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoportjának elnöke.

Gecse Géza: Eltelt tíz év a rendszerváltás óta. Azoknak a jelentős része, akiknek közvetlen tapasztalatuk volt arról, hogy a határon túl is élnek magyarok, azoknak a jelentősebb része már nem él. A fiatalabbaknak pedig nem is lehet oly mértékben közvetlen tapasztalatuk, mint amekkora nagyszüleinknek volt. Nem újkeletű a határon túli magyarok életétől való elidegenedés. Trianon óta tart. Szabó Dezső a két világháború közötti időszak egyik meghatározó íróegyénisége „ellenforradalmi részvénytársaságként” jellemezte a Horthy-rendszert, olyan rezsimként, amelyet valójában nem érdekel a határon túli magyarság ügye, sőt novelláiban is érzékeltette, hogy milyen kegyetlen tud lenni a magyarországi közvélemény a határon túli magyarokkal. Kezdjük egy határon túli véleményével, Kereskényi Sándor szerint igaza volt-e neki?

Kereskényi Sándor:  Szabó Dezső kíméletlen kritikával fordult a kor közélete felé. Úgy érzem, ez a kritika, amellett hogy szubjektíve megalapozott volt, sokszor nem vett figyelembe bizonyos tárgyi, objektív politikai körülményeket. Magyarország helyzete az I. világháború után sokkal aktívabb külpolitikát a kisebbségek irányában csak akkor tett volna lehetővé, ha geopolitikai helyzete a magyarság szempontjából sokkal jobb lett volna. Az igazság az, hogy az ugrásra kész kisantantállamok gyűrűjében a magyar külpolitikának rendkívül óvatosnak kellett lennie. Abban Szabó Dezsőnek alighanem igaza van, hogy ez a külpolitika óvatosabb volt a kelleténél. Azt hiszem, hogy Gergely Jenő, aki ennek a kornak alapos ismerője, fel tudja sorakoztatni azokat a körülményeket, amelyek mind aktuálpolitikai, mint pedig mentalitástörténeti szempontból lehetetlenné tették azt, hogy a vereség tudatából ébredező magyar politikai elit egy kisebbségközpontúbb politikát folytasson. Hiszen szólamaiban, retorikájában az a politika, amit irredentizmusnak szokás sommásan bélyegezni, létezett. Nyilvánvaló, sokkal inkább belpolitikai céllal, mint a nemzetközi helyzet megváltoztatásának igényével.

Gecse Géza: Mennyire megalapozott Szabó Dezső kritikája, amikor arról beszél, hogy a Horthy féle „keresztény nemzeti kurzus” „görénykurzus” volt és végeredményét tekintve alapvetően megalkuvó, idegen szóval –  opportunista?

Gergely Jenő: Valószínű, Szabó Dezső tudta, hogy mit beszél, mert ennek a rendszernek a születésénél ő bábáskodott, de aztán gyorsan kiábrándult belőle, sőt radikális ellenfele lett a rendszernek. Én ezzel a minősítéssel egyébként nem értek egyet. Szerintem nem a költők és az írók azok, akik objektív képet tudnak adni arról, hogy a korabeli magyar politika milyen módon állt e problémához. Ez elsősorban szakemberek, történészek, kutatók feladata, hogy a forrásokat ismerve, föltárják és közzétegyék. 1918-tól, a Monarchia összeomlásától egészen a második bukásig és összeomlásig két síkja volt ennek a politikának. Az egyik egy közéleti, társadalmi vonulat, a másik pedig a hivatalos kormányzati politika. Nem igaz, hogy a magyar közvélemény közömbös volt a határon túlra szorult magyarság sorsát illetően. Tessék arra gondolni, hogy 1918–19-től kezdve létrejöttek a különféle területvédő ligák, amelyek hatalmas gyűléseket rendeztek Budapesten és a vidéki városokban. Több tízezer embert mozgattak meg, különféle kiadványokat tettek közzé. Majd 1927-ben létrejött a Revíziós Liga, amelynek mozgatója Eckhardt Tibor volt, aki később a kisgazdapárt elnöke és komoly nemzetközi kapcsolatokat is megmozgattak annak érdekében, hogy a magyar revíziós célokat támogassák.  És volt egy hivatalos kormányzati politika, az 1918-tól megszerveződő önálló magyar Külügyminisztérium. Közismert, hogy 1918-ig nincs önálló magyar külpolitika, ami tragikus módon járult hozzá, hogy rólunk egészen furcsa kép alakult ki a világon, mert nem voltak olyan eszközeink, amelyekkel egy másfajta, reális képet diplomáciai módszerekkel lehetett volna terjeszteni magunkról. Ez a magyar diplomácia kiválóan működött, a külügyminisztériumban jó koponyák voltak. A legismertebb Kánya Kálmán, de másokat is sorolhatnék, akik a magyar érdekek képviseletében komoly eredményeket értek el. Aki egyszer járt az Országos Levéltárban, és látta a Magyar Külügyi Levéltárat, az látja, hogy szenzációs erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a magyar ügyet képviseljék. Ennek a központjában a határon túlra került magyarság érdekképviselete volt. A gondot abban látom, hogy mind a közvélemény, mind a hivatalos külpolitika a két háború között a határon túlra került magyarság sorskérdését nem a magyarság etnikai egybetartozásának a kérdéseként, hanem a történelmi magyarság területi épsége kérdéseként kezelte. A kiinduló pont az volt, hogy az 1000 éves Szent István-i Magyarországot kell területileg helyreállítani, és nem az, hogy a magyarságnak mint etnikumnak vagy nemzetnek az egységét kell megteremteni.

Gecse Géza: Jó, de a gyakorlati politikában mégiscsak 1938 és 1941 között az történt, hogy azok a területek kerültek vissza Magyarországhoz, amelyek etnikailag túlnyomórészt magyarok voltak.

Granasztói György: Határozottan szeretném kettéválasztani a probléma politikai és kulturális vetületét. A politikai meggyőződés mindig sarkosan jelenik meg, és nagyon gyakran megosztja az embereket és a társadalmat. A dolgok kulturális aspektusai viszont mindig a maguk konkrét mivoltában ragadhatók meg, és nem feltétlenül osztják meg az embereket, még akkor sem, ha az azonos élmények, de eltérő politikai meggyőződések egy kulturális egységbe terelik őket. Azért szeretném ezt hangsúlyozni, mert ami a határon túl rekedt magyarság sorsa, különösen Trianon, vagy például a felvidéki magyarságé, a Felvidék visszacsatolása, vagy az a tény, hogy az etnikai határok, amelyek a müncheni döntések következtében kiigazították a magyar területeket, a kérdés az, hogy ez jogos, helyes volt-e, vagy sem? Én úgy érzem, hogy ebben ma már borzasztó nehéz emóció és politikai meggyőződés nélkül állást foglalni. Az érem másik oldala viszont az, hogy ezek a problémák, hogy ma már politikailag nagyon nehezen oldhatók meg, a szó hagyományos, külpolitikai értelmében. Hiszen senki sem gondol arra, hogy például a felvidéki, el-csatolt területeket valamilyen „Anschluss” formájában, vagy  Székelyföldet valamilyen módon Magyarországhoz kell csatolni. Már csak azért sem, mert tudjuk, egy nagyon széles sáv választja el Székelyföldet a magyar határtól, amelyben román anyanyelvű lakosság él többségben. Mindezzel én csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy mai vitáinkban néhány szempontot –  éppen azért, hogy ne keveredjünk bele túl heves és túl emocionális megfogalmazásokba, amelyek, sajnos, a mai összefüggéseket ismerve nem vezetnek sehová –, azt kell végiggondolnunk, hogy vannak-e ezzel kapcsolatban olyan erkölcsi normák, amelyek igazságában hiszünk. Másrészt előttünk a nyers valóság, amely ezekkel az erkölcsi normákkal többé-kevésbé hozható csak kapcsolatba. A kérdés az, hogy ezek a kapcsolatok hogyan jönnek létre erkölcs és valóság között, és hogyan tudnak a magyar kultúra keretébe illeszkedni, megszabadulva azoktól a politikai töltésektől, amelyek, úgy érzem, nagyon sokszor vakvágányra viszik a vitákat.

Gecse Géza: Itt van az 1944 és 1947 közötti időszak, amikor Magyarországra sok szempontból rosszabb békét kényszerítenek rá, mint a trianoni, viszont, az igazság az, hogy mégiscsak enyhébb volt, mint a trianoni sokk, mert a korábbi állapothoz képest nem ütött akkorát a nemzeten, mint a trianoni. Az 1945 és 1947 nyara közötti átmeneti demokratikus időszakot, és a Rákosi-korszakot a kádári időszakkal összehasonlítva meglepő következtetésekre juthatunk. A „koalíciós politikusok” de Rákosi Mátyás sem mondta azt soha, hogy a határok örökek, szentek és sérthetetlenek lennének, sőt ha jól emlékszem, Rákosi a csehszlovákiai, vagyis a felvidéki magyarság érdekében tett is lépéseket, és Kárpátalját illetően kérte a „szovjet elvtársakat”, ha lehet, akkor a határmenti magyar többségű sávot adják Magyarországnak. Erről pontos dokumentumaink nincsenek, de elbeszéléseink vannak. Rákosit és Kádár külpolitikáját összehasonlítva milyen mérleget lehet felállítani?

Gergely Jenő: Trianon volt-e súlyosabb, vagy a párizsi béke-szerződés? Ez olyan kérdés, ha már levágták kezed és a lábad, mi fáj jobban, mert mást már nem tudtak levágni. 1947-ben Magyarországtól még három falut elcsatoltak Pozsonnyal szemben. Az 1947-es békeszerződés épp olyan, vagy még súlyosabb volt, mint a trianoni. Gazdasági következményét tekintve mindenképpen, mert olyan jóvátételt kellett fizetni, ami sokkal többet tett ki, mint a Trianon utáni magyar jóvátétel.

A másik az, hogy Rákosiék milyen megfontolások alapján vetették fel a határon túli magyarság kérdését? Biztos vagyok benne, hogy nem nemzeti szempontból. Ők abból indultak ki, ha győz a világforradalom, mindenütt szocializmus lesz, akkor megszűnik az állam, a nemzet, megszűnnek a határok, nem lesz különbség állam és állam között. Nyilván éppúgy illúzió volt ez is, mint ahogy illúzió az is, hogy most majd átjárhatók lesznek a határok. Az, hogy a felvidéki ügyet fölvetették, ami a lakosságcserével kapcsolatban merült föl: milyen formában lehetne enyhíteni a kitelepített magyarok sorsán, illetve megakadályozni deportálásukat a Szudéta-területekre? Amit dokumentálni tudunk, az magyar–román viszonylatban merült föl. Ott konkrét területeket jelöltek meg, ami az Alföld keleti peremének színmagyar vidékeit próbálta Magyarországnak megtartani. E mögött az a politikai megfontolás állt, hogy Románia a II.világháborúban a Szovjetunióval szemben, a tengelyhatalmak oldalán vett részt a háborúban, és a Szovjetunió többször is kilátásba helyezte, amennyiben létrejön egy magyar–szovjet együttműködés Romániával szemben, akkor Sztálin az észak-erdélyi területi változásokat tudomásul veszi. Miután ez nem jött létre, a szovjet vezetés Románia mellett döntött.

Gecse Géza: Sokan állítják azt, hogy a Horthy-korszak a saját revíziós programjával kevésbé volt hatékony, mint Kádár János kurzusa, hiszen olyan „vidám barakk” képzetét tudta kelteni a határon túl élő magyarokban, hogy Romániából, Kárpátaljáról vágytak ide az emberek. Vagyis fent tudta tartani azt az illúziót, hogy magyarnak lenni valahol érdemes.

Szűrös Mátyás: Először engedjék meg, hogy visszatérjek arra, ami itt elhangzott. A kérdés valóban Trianon óta létezik, azóta szakították szét Magyarországot. A Kárpát-medencéről beszélünk, mert szélesebb értelemben véve ez a mi hazánk. A Rákosi- és Kádár-korszak magyarság-politikájában nem alapvető, de azért lényes különbség van. Egy elvont internacionalizmus határozta meg, amely a Szovjetunió érdekviszonyait fejezte ki, tehát nem volt igazi nemzetköziség. Ezért mi a nyolcvanas évek közepén kezdtük elemezni, hogyan függ össze az internacionalizmus és a nemzeti érdek. És arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy az igazi nemzetköziségnek a nemzeti érdekek szintéziséből kellene kialakulnia, de ez nem így történt. Mert a volt szocialista országok külpolitikájában a Szovjetunió érdekei érvényesültek. Aztán eljutottunk oda, hogy ennek az elvont, Magyarország számára káros internacionalizmusnak az ellenszere a nemzeti kérdés napirendre tűzése. Mondta is nekem többek között Aczél György, tudom-e, hogy ez revízióhoz vezethet? Mi azért ilyen messzemenő következtetésre nem jutottunk, de azért azt tudtuk, hogy a nemzeti kérdés feszegetése idegen a marxista–leninista és a munkáspártoktól is, többnyire. És megfogalmaztuk azt, én ezt többek között a Kossuth rádió Rádiónapló akkori műsorában, hogy a határon túli magyarság a nemzet részét képezi, és az anyaország felelősséggel tartozik a sorsáért. A nyolcvanas évek végén bizonyos ellenzéki személyiségek kérésére is, nem toloncoltuk vissza az Erdélyből menekülő magyarokat, hanem azt mondtuk, hogy az, amit Ceausescuék csinálnak, tűrhetetlen, együvé tartozunk, magyarok vagyunk, és segíteni kell nekik. A harmadik periódus, ez a rendszerváltás utáni időszak. Ennek a lényege, a nemzet egyesítése határmódosítás nélkül. Aminek a jogi kereteit meg kell teremteni. Vannak bizonyos alapszerződések, amelyeket én is vitattam, de vannak. Eljutottunk a státustörvényig. A magyar alkotmányba került az a tézis, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarság sorsáért, ami nagyon lényeges dolog. A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon született ez a döntés, és ez az alkotmány, amely most érvényben van, 1989. október 23-án lépett életbe, és nekem is az a véleményem, hogy a rendszerváltás ekkor történt meg, mert az új alkotmány alapján kellett működnünk.

Gecse Géza: Mit éreztek, hogyan gondolkoztak közben a romániai magyarok?

Kereskényi Sándor: A romániai magyaroknak az anyaország helyzetéhez, a létező vagy éppen csak látszólagos anyaországi nemzetpolitikához való államszocializmusbeli viszonya jól tükrözi azt, hogy a kisebbségi ember élete mennyire illúziók és szorongások közepette telik el. A Rákosi-korszakban vagy a Kádár-éra elején kevés erdélyi magyar vágyott az anyaországba. A hatvanas évek közepétől pedig sokan komolyan hitték, hogy Romániában a kisebbségi problémák folyamatos és méltányos kezelésére lehet számítani. Megjegyzendő, hogy ebben az időben a magyarországiak Romániába jártak át vásárolni. A hetvenes évek végétől azonban, ekkor Románia gazdasági helyzete hanyatlani kezdett, és az államberendezkedés hangsúlyozottan etnokratikus jelleget öltött, egyre többen keresték a lehetőségét annak, hogy valamilyen úton-módon ma-gyar állampolgárságot nyerhessenek. A nyolcvanas években kisebbségi magyarnak lenni Romániában már egyet jelentett erkölcsi és szellemi megaláztatások, valamint anyagi nélkülözések sorozatának kényszerű vállalásával. A háromkötetes Erdély történetének baljós fogadtatásából nemcsak a kisebbségi értelmiségiek, hanem minden józanul gondolkodó erdélyi magyar megérthette, hogy itt, az államszocialista Romániában a magyar jövőt nemcsak suba alatt, gyakorlatilag, hanem egészen nyíltan és egyértelműen, elvileg is kétségbe vonják.

Granasztói György: Tovább szeretném vinni azt a nagyon érdekes fejtegetést, amit Szűrös Mátyás úr mondott, és visszatérnék egy kicsit a Kádár- és a Rákosi-korszak problematikájához. Amikor az előbb a kulturális, illetve politikai aspektusairól próbáltam röviden összefoglalni a gondolataimat, akkor reagálni akartam arra, amit a Szabó Dezső-idézettel kapcsolatban hallottunk a bevezetőben. És itt most tetten érhető ez a rendkívül szövevényes probléma, egy egészen különleges politikai vonatkozásban. Amikor Magyarországon elindult ez a sajátos erjedés, amelyet az internacionalizmus és a nemzeti érdek konfliktusaként jellemeztél találóan, akkor azt is hozzá kell azért tennünk, hogy nemcsak a párton belül nem volt egység, hanem a közvéleményben sem. Illyés Gyula Hajszálgyökerek című cikke volt az egyik első olyan írás, amely rendkívül szuggesztíven vetette föl a határon túli magyarság drámaian és tragikusan aktuális problémáját és összefonódását a magyar nemzettel. Tehát többféle vonulat volt, és a magyar ellenzéki gondolkodásban nagyon nagy jelentősége volt annak, amit Illyés és őt követően Csoóri Sándor és mások éppen a határon túli magyarság problémáin keresztül a nemzeti gondolkodás, a nemzeti öntudat újraélesztése terén tettek. Valamint egy másik irányzat, amelyik szintén egy rendszerváltó párthoz vezetett, azok a rendkívül aktív, parlamenten kívüli szamizdatozó értelmiségi ellenzékiek, akik az egyéni emberi jogokra tették a hangsúlyt. Itt tehát volt egy sajátos politikai töltése annak a problémának, amiről beszélünk, és ez a politikai töltés volt az, amely aktualitását is vesztette, illetve ma más formákban él tovább.

Az egész szocialista rendszer és azon belül a magyarországi úgy-nevezett szocializmusban az emberjogi problémákat tekintette az ellenzék a rendszer legfőbb problémájának. Aczél György reakciója a ti felvetésetekre két szempontból volt jelentős és elutasító. Egyrészt elutasította a párton belül a köreitekben fölvetődő nagyon fontos szempontokat, a nemzeti identitás vonatkozásában. Másrészt azonban reakció volt azokra az emberjogi tüntetésekre és követelésekre is, amelyekben az egyik irányzat a kollektív jogokra, a kisebbségekre, a magyarságra mint közösségre helyezte a hangsúlyt, a másik pedig az úgynevezett egyéni emberi jogokra. A hetvenes–nyolcvanas évek ellenzékieinek a szemszögéből nézve az a sajátos internacionalizmus, amelyet jellemeztél, az kifejezője volt annak, hogy egy sajátos összjáték, érdekközösség van a szocialista táboron, a szovjet érdekeltségű pártrendszereken belül, amely alapvetően ellenséges a kisebbségi, a határon túli magyarság problémájával.

Gecse Géza: Granasztói úr gyakorló diplomata volt Brüsszelben. Ha most én összehasonlítom, hogy Moszkvából milyen a közép-európai térség és benne Magyarország, és ha Brüsszelből teszem ugyanezt, nem hiszem, hogy nagy különbség lenne a kettő között. Valahol megint a nemzetek feletti szempontok azok, amelyek érvényesülnek, és manapság ez fenyegeti Magyarországot.

Granasztói György: Az a bizonyos úgynevezett nyugati világ, ne-vezzük röviden így, hirtelen szembesült olyasvalamivel, amiről jóformán semmit sem tudott, amiről ma is nagyon kevés információja van.

A balkáni válságsorozat annak a teljes félreismerésnek, tájékozatlanságnak a következménye, amely a nyugati politikacsinálókat ma is jellemzi. Annak, hogy a kollektív jogokat, a kisebbségi problémát elfogadták, és a kollektív jogok biztosítása az összes nagy nemzetközi dokumentum részét képezi, ebben a magyar diplomáciának nagyon komoly része volt. Amikor én dolgozni kezdtem Brüsszelben (négy évig voltam ott), a nyugati diplomaták hagyományos politikai érvrendszerében az általános az volt, hogy csupán egyéni jogok vannak, kollektív, közösségi jogok nincsenek. Egyáltalán nem tettek különbséget a kollektív és a közösségi jogok között, ami két különböző kategória. Itt mi nagyon komoly szerepet játszottunk, nem egyedül, de a döntő az volt, amikor rá lehetett mutatni arra, hogy igenis, vannak kollektív problémák, mert akkor, amikor Boszniában megerőszakolják az asszonyokat, jóllehet egyénileg szenvedik el ezt a szörnyűséget, de a maguk kollektív identitása miatt kell elszenvedniük, mert egy etnikai csoportosuláshoz tartoznak. Ezek azok a lassan érő folyamatok, amelyekben egy olyan kis országnak, mint Magyarország, nagyon komoly szerepe lehet, ha folyamatosan és kitartóan képviseli ezt az érdeket. És az, hogy a vajdasági magyarok sorsa végül az érdeklődés homlokterébe került, a magyar diplomáciát dicséri. Emlékszem, amikor az akkori NATO-főtitkár, Wörner a vajdasági problémáról először beszélt rendkívül határozottan. Ez a magyar diplomácia érdeme volt, hiszen addig azt sem tudták, hogy a Vajdaságban magyarok vannak.

Szűrös Mátyás: Személyes tapasztalataimmal szeretném kiegészíteni, hogy volt ez a Kádár-korszakban. Az egyik élményem Kádár Jánossal kapcsolatban az volt, hogy moszkvai nagykövetként elhatároztam, ellátogatok Kárpátaljára. Gondoltam, egy magyar nagykövetnek kutya kötelessége, hogy honfitársait meglátogassa. Bár úgynevezett test-vérország voltunk, a magyar nagykövet ugyanúgy, mint más nagykövetek, Moszkvában ötven kilométeres körzetben mozoghatott szabadon. Kivétel volt Zagorszk, a pravoszláv egyház központja. Az hetven kilométerre volt, ahová a diplomaták szabadon kiutazhattak. Egyébként, ha el akartam hagyni Moszkva körülbelül ötven kilométeres körzetét, engedélyt kellett kérnem.

Kádár Jánosnak jelentettem, hogy szándékomban áll ellátogatni Kárpátaljára. Többször átutaztam Kárpátalján, és tudtam, hogy milyen állapotok vannak ott, én 1978-tól 1982-ig voltam Moszkvában nagykövet. Kádár János végül azt mondta, menjen, de vigyázzon magára, és legyen körültekintő. Tudta, hogy nem olyan egyszerű a dolog. Egy katonai hadi úton kellett gépkocsival mentem, ami elég hosszú volt. Zászlós autóval, hogy lássák, a magyar nagykövet van úton errefelé. Mondanom sem kell, Kárpátalján megsüvegelték a magyar zászlót. Engedélyt kellett kérnem a Szovjetunió külügyminisztériumában és Ukrajna külügyminisztériumában, Kijevben is, mert Kárpátalja Ukrajnához tartozott. Tehát Kádár János belátta, hogy egy magyar nagykövetnek el kell oda mennie. Ugyanaz a Kádár János az 56-os forradalom után, az első romániai látogatása idején, talán éppen Marosvásárhelyen, arról kezdett beszélni a tömeg előtt, nagyon sok magyar volt jelen, hogy a román elvtársaknak jó érzékük van a nemzeti kérdés kezelésében. Erre a magyarok jelentős része eldobálta a zászlókat, és otthagyta a gyűlést. Ennyit erről az időszakról.

Ami magát a Szovjetuniót illeti, engem, mint politikust nacionalistának tartottak. Ezt a Pravdában is megfogalmazták. Azért, látták, hogy Magyarországon nem veszélytelen dolog feszegetni a nemzeti sorskérdéseket. Amikor 1989-ben megnyitottuk a határt, leszereltük a drót-akadályokat, és kiengedtük az NDK-túristákat. Talán emlékeznek még rá, Gorbacsov október 7-én, az NDK negyvenedik évfordulójára még ellátogatott Berlinbe. Genscher külügyminiszter viszont Prágába látogatott, és óvatosságra intett minket. Vigyázzunk, nehogy magunkra haragítsuk a nagy Szovjetuniót. Nem volt egyszerű a helyzet. Gondolják csak el, még akkor is, amikor a köztársaságot kikiáltottam, nagyobb szovjet haderő tartózkodott Magyarországon, mint amekkora az egész magyar hadsereg volt.

Én református elemi iskolában kezdtem tanulni, és a néptanítók a magyar alkotmányosságtól kezdve a nemzeti érzésig belénk nevelték a nemzeti önismeretet, és nagyon sokat tanultunk a magyar irodalomból. Voltak persze illúzióink, hogy a szocializmus valami nagyon szép dolog lesz, és csak fokozatosan jöttünk rá, mi minden történik itt. De ehhez kellett, hogy Illyés Gyula, majd Csoóri Sándor és mások is megszólaljanak. Csoóri Sándorral például együtt állítottunk szobrot Kárpátalján Illyés Gyulának. Kétségtelen, nem volt egység az akkori állampártban, de fokozatosan megerősödtek az ellenzéki erők, akiktől azért mi magunk is gondolatokat és bizonyos hátteret is kaptunk.

Gecse Géza: Hogyan viszonyul Trianonhoz ma a legjelentősebb határon túli magyar nemzeti közösség, a Romániában élő magyarság?

Kereskényi Sándor: El szeretném mondani, hogy elsősorban az illúziók teljes széfoszlásáról lehet beszélni, nemcsak az idősebb nemzedékek, hanem az egészen fiatalok körében is. Különösen ezek a fiatalok szeretnének immár egyenrangú állampolgárokként élni Erdélyben, és nem csupán a mindennapi magyar érdekek érvényesítésének, hanem a hosszú távú magyar értékek megvalósításának igényével is. Ilyen értelemben az ő jövőképük jóval radikálisabb, mint elődeiké. Sőt, azt mondanám, hogy ők talán azt is sejtik, hogy a kisebbségi magyarságnak lényegesen aktívabban kellene viszonyulnia saját sorsának rendezéséhez. Talán azt is tudják, hogy Romániában a magyarsághoz méltó jövő akkor fog igazán meg-kezdődni, amikor a Trianon-kérdés nemcsak a történettudományban, hanem a politikában is végre a maga helyére kerül. Vagyis lesz egy olyan jóvátétel, amivel az anyaország és főleg Európa mindmáig adósa a romániai magyarságnak. Attól tartok, hogy a romániai magyarság történelmi jelenlétének végnapjai akkor fognak igazán elkezdődni, amikor ezek a fiatalok, megunva a hiábavalónak látszó várakozást, maguk is elhagyják az egyre idegenebbnek érzett szülőföldet.

Gergely Jenő: A mi sorsunk része annak a nagy történelmi folyamatnak, ami itt a XIX–XX.században lezajlott. Arról van szó, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején a soknemzetiségű birodalmak kora lejárt. A soknemzetiségű államok előbb-utóbb fölbomlottak. Széthullott Jugoszlávia, de még az olyan kis soknemzetiségű országok is, mint Csehszlovákia, megszűntek. A XX. század a nemzetállamok időszaka lett, a nemzetet pedig mindig az állammal és a területtel kötötték össze. Amit Granasztói professzor úr kifejtett, hogy a nemzetet alapvetően a kultúra köti össze, én itt az egyházak szerepét hangsúlyoznám. Mit jelent a nemzet szempontjából a hit, az egyházak, a kultusz megtartó ereje? Elég sokat foglalkoztam azzal, hogy a Trianon után elcsatolt területeken hogyan működött, főleg a katolikus egyház. Biztos vagyok abban, nagy szerepe volt az ottani katolikus, református egyháznak –  Erdélyben az unitárius egyháznak –  abban, hogy a magyarság fönnmaradt.

Vissza a főoldalra - kattintással