A „jó pontok” és a párizsi helyszín
Interjú Diószegi István
diplomáciatörténésszel
a szlovák–magyar és a román–magyar alapszerződésről
Vasárnapi Újság, 1995. március 12.
–
Professzor úr, nem cinizmus az, hogy az alapszerződések aláírása végett,
bennünket ismét Párizsba hívnak, ahol majdnem hetvenöt évvel ezelőtt a
trianoni békeszerződést aláíratták velünk?
Diószegi István: Talán
nem cinizmus, mert ilyet rosszhiszeműség lenne feltételezni. Mindenesetre
tapintatlanság. Valóban két alkalommal is aláírtunk ott olyan békeszerződést,
ami – enyhén fogalmazva –
nem felelt meg a magyar nemzeti érdekeknek.
Gecse Géza: A professzor úr annak idején, amikor az
ukrán–magyar alapszerződést elkezdték vitatni a Parlamentben, úgy
nyilatkozott, hogy az ukrán-magyar alapszerződés aláírása teljesen fölösleges.
Mennyiben változott meg az álláspontja
a szlovák–magyar, illetve a román–magyar alapszerződéssel
kapcsolatban.
Diószegi István: Semmiben
sem változott meg. Az alapszerződések mint olyanok, diplomáciatörténeti
kuriózumok, amelyek eléggé nehezen megmagyarázható okok miatt kerültek a
közép-kelet-európai országok külpolitikai megnyilvánulásainak előterébe.
Olyan dolgokat akarnak szerződésformába önteni, amit korábban soha sem
tettek az államközi kapcsolatok történetében, és amelyek a szóban forgó
államok kapcsolatait semmilyen értelemben nem befolyásolják. És az államok
közötti kapcsolatok javítását semmiben sem mozdítják elő.
Gecse Géza: A magyar külpolitika irányítói általában
az úgynevezett német–lengyel alapszerződésre szoktak hivatkozni, amit a
hetvenes évek elején írtak alá. Alapszerződésügyben mennyiben más
alapvetően Magyarország és a szomszédainak a viszonya, mint Németországé
és szomszédaié?
Diószegi István: Az
úgynevezett keleti szerződések a Német Szövetségi Köztársaság
valamint Lengyelország, illetve a Szovjetunió között a II. világháború
óta hiányzó békeszerződéseket voltak hivatva helyettesíteni, és
ennyiben létjogosultak. Az alapszerződés, mint
nemzet-közi jogi formula a két német állam közötti viszony rendezése
alkalmával került napirendre, amely viszony ugyancsak rendezetlen volt. Ma-
gyarország és a szomszédos országok viszonyát két békeszerződés is
szabályozta. Ebben a viszonylatban ezért az alapszerződésekre igazából
semmi szükség nincs.
Gecse Géza: Milyen esetben ésszerű, ha mi aláírjuk az úgynevezett
határklauzulát akár Szlovákia, akár Románia esetében, tehát azt, hogy
nincs területi követelésünk ezekkel az államokkal szemben?
Diószegi István: A
határszabályozással kapcsolatos szerződések általában – ez nemzetközi
diplomáciai tapasztalat – kényszerhelyzetben
születnek. Vesztett háború után, amikor az egyik félnek nincs más választása.
Egyébként az államok a számukra előnytelen határszer-ződéseket nem írják
alá. Ahogy például 1883-ban, amikor Románia csatlakozott Németország és
az Osztrák–Magyar Monarchia úgynevezett kettős szövetségéhez, osztrák–magyar
részről is felmerült ilyen igény. A román diplomácia, amely most a
legnagyobb hangerővel követeli a fenn-álló határok elismerését, akkor jól
felfogott érdekére hallgatva elzárkózott e követelés teljesítésétől.
Gecse Géza: Ezek szerint ez a „süketek párbeszéde”. A szomszédos
szerződő fél azt kéri, hogy Magyarország ismerje el a fennálló határok
örökkévalóságát és sérthetetlenségét, míg Magyarország arra törekszik,
hogy ő pedig biztosítsa a helyi magyar nemzeti közösségek jogait.
Diószegi István: A szerződést aláírni szándékozó
partnerek olyan dolgokat kívánnak, követelnek egymástól, amelyet a másik
fél valójában nem képes teljesíteni. A határklauzulával kapcsolatos
garanciák nemzetközi politikai lehetetlenségéről már esett szó. Ami a
magyar fél igényeit és követeléseit illeti, az államközi kapcsolatok történetében
hasonlóképpen abszurditásnak minősül, mint a határklauzula. Azt mondhatják,
mondják is, hogy a Romániához, Szerbiához, Szlovákiához tartozó magyar
kisebbségek ügye abszolút belügy, amelyhez más országnak vagy országoknak
az égvilágon semmi közük sincs. Ezt az álláspontot a szuverenitás, az
államterület fölötti fennhatóság tézisével támasztják alá.
Van
persze történelmi példa arra, hogy a jelentős nemzeti kisebbségeket határaik
közé záró országok egy országgal vagy valamilyen nemzetközi testülettel,
több országgal szemben kötelezettséget vállalnak a határokon belüli
kisebbségek státusának biztosítására, jogainak garantálására. Ilyen
nyilatkozatot vagy ilyen szerződéses kötelezettséget azonban, miként a másik
oldalról a határklauzula esetében, a szóban forgó országok csak kényszerhelyzetben
tesznek. Ilyen kényszerhelyzet állt fenn például Románia számára 1918
tavaszán, amikor aláírta a bukaresti szerződést. Egy vesztett háború után,
ahol bizonyos garanciákat vállalt arra, hogy a zsidó népesség állampolgári
jogait elismeri. Hasonló kényszerhelyzet állott fenn az I. világháború
után valamennyi úgynevezett utódállam számára, a Magyarországtól területet
szerzett Csehszlovákia, Románia és Szerb–Horvát–Szlovén Királyság
esetében, amikor a győztes antanthatalmak azt kívánták a szóban forgó
országoktól, hogy a hozzájuk került kisebbségek státusát szerződésben
garantálják. Mostanság kerül napvilágra a francia külügyminisztérium
dokumentumgyűjteménye az I. világháborút követő időszakra nézve. Ebből
kitűnik, hogy mind a románok, mind a szerbek a legmerevebben ellenálltak az
ilyen szerződé-ses kötelezettségvállalásnak, és végül akkor
mutatkoztak erre hajlandónak – és
itt a kényszer –, amikor az antant kijelentette, hogy amennyiben nem írják
alá az általa kidolgozott kisebbségvédelmi szerződéseket, nem kapják
meg azokat a területeket, amelyekre igényt tartanak.
Gecse Géza: Ha valójában nincs értelme az alapszerződéseknek,
akkor mind a magyar külpolitika, mind pedig a szomszédos államok külpolitikájának
irányítói miért mentek vajon bele ebbe a mondhatni felesleges vitába?
Diószegi István: Fel kell tételezni, hogy nem a kölcsönös jó-hiszeműség
vezette a tárgyalópartnereket, hanem valamiféle hiedelem, gondolván hogy a
másik majd engedni fog. De ebben egyik fél sem bízott igazán. Innen van az
évek óta tartó egy helyben topogás. Most kimozdulni látszik az egy
helyben topogásból ez az ügy, és ez egy külső befolyás, egy kvázi kényszer
következménye. Ugye, – felszólították a szóban forgó országokat,
hogy rendezzék viszonyaikat, különben a remélt integráció akár az Európai
Unióba, akár a NATO-ba nem lesz lehetséges. Úgy tűnik, a magyar diplomácia
ezekre a hangokra a kelleténél nagyobb figyelmet fordított. A „jó
pontok” szerzésének nálunk túl nagy jelentőséget tulajdonítanak. Így
volt ez 1941 júniusában, amikor csatlakoztunk Német- országhoz a
Szovjetunió-ellenes háborúban. Így volt ez 1948-ban, amikor a kelleténél
nagyobb vehemenciával vetettük be magunkat a Tito-ellenes propagandába,
és így volt ez a közelmúltban, amikor az AWACS-gépeket beengedtük a
magyar légtérbe. Mindezt azzal a feltevéssel, hogyha érdemeket szerzünk a
nagyhatalmak előtt, a németek, a szovjetek, most Amerika vagy a nyugat-európai
országok előtt, azt majd kellőképpen ho-norálni fogják, és ez a készség
majd viszonzást kap. Ez teljesen hibás megközelítés, mert ahogy ezt Cuza
román fejedelm a múlt században megfogalmazta: a diplomáciában, az államközi
kapcsolatokban a „va-lamit valamiért”-elv érvényesül, és ha nem
tudunk semmit sem nyújtani, akkor nem fogunk semmit sem kapni. A történelem
nagyon sok esetet ismer, amikor az anyanemzet és a határontúli nezetrész
érdekei konfliktusba kerülnek egymással. A döntés ilyen esetekben mindig
a határokontúli nemzetrész igényeinek, érdekeinek figyelmen kívül hagyásával
történik. Igenám, de minden esetben, komoly politikai érdek vezette az
ilyen típusú állásfoglalásokat. Bismarck azt mondta, hogy ő a
magyar kormányhoz fűzűdő viszonyát fontosabbnak tartaja, mint az erdélyi
szászok sorsát. Bukarestben
pedig azt mondták, hogy Romániának az oroszokkal és a törökökkel
szemben szüksége van az Osztrák–Magyar Monarchia támogatására, lásd a
hármasszövetséget, és a szóban forgó nemzetiségek rendeljék alá saját
érdekeiket az össznemzeti érdekeknek.
Gecse Géza: Van-e ma ilyen fajta érdekeltsége Magyarországnak?
Diószegi István: A
legnagyobb jóindulattal sem lehet ilyen típusú érdekeltséget látni. Itt
egyoldalú érdekfeladásról lehet szó, ami a leginkább az üzleti élethez
hasonló diplomáciában azért nem fordulhatna elő.
