P r i t z   P á l  

BÁRDOSSY   LÁSZLÓ


                                                                                  Mindig bátor Édesanyám emlékének

                                                                                  "A múltnál nincs kényesebb dolog;

                                                                                  mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá:

                                                                                  másképp tudomásodra hozná,

                                                                                  mily forró a saját korod."

                                                                                               (Johann Wolfgang Goethe

                                                                                              Kálnoky László fordítása)

 

Előszó

 

            Ez a könyvecske azért született meg, mert írója segítségnek szánta. Segítségnek ahhoz, hogy több, mint félévszázad múltán végre feloldódjanak a görcsök, és Bárdossy László szerepe kapcsán termékeny legyen a párbeszéd.

            Ne legyen táboruk azoknak, akik a történelem megengedhetetlen leegyszerűsítésével közvetlen kapcsolatot látnak az 1941-es tragikusan rossz döntések és az 1944-es infernó között.

            És ne legyen táboruk azoknak, akik a történelem - csupán ellenkező előjelű - megengedhetetlen leegyszerűsítésével mai példaképpé felmagasítható hőst látnak ott, ahol nincsen ilyen hős.

            Ne legyen táboruk azoknak, akik csak a Sors ujját látják ott, ahol - minden más irányú jó szándékkal együtt is - gyarló emberi döntések egyengették az utat ahhoz, hogy később minden valóban szinte kiuttalanná váljék, még reménytelenebbnek tűnjék az élet.

            És ne legyen táboruk azoknak, akik ott is csak rossz szándékot, gyarlóságot vélnek felfedezni, ahol csupán a jó bizonyult kevésnek a súlyos meghatározottságok közepette.

            Ne legyen Bárdossy-jelenség, ne legyen a múlt ilyen vagy olyan érzelmek által átszínezett elhomályosulása. Ne legyen Bárdossy László neve hívószó! Engedjük őt végre oda vissza, ahol már régóta ténylegesen megvan a maga helye.

            Helye a magyar történelemben. A kistisztviselőé, aki éppen akkor jutott a miniszterelnöki székbe, s vált végzetesen rossz döntések részesévé, helyenként formálójává, amikor a helyes döntések meghozása nálánál jóval nagyobb tálentumok erejét is talán meghaladta volna.

            És helye a szombathelyi sír csendjében, ahová a gyilkos sortűz roncsolta tetemét Asszonya elvitte, hogy abban a városban aludhassa örök álmát, ahol annak idején meglátta ezt a világot.

            Legyen erőnk a múlt reális ábrázolásához. Használjuk a rációt, egyedül az Ember szép eszközét. Éljünk mindazzal a tudással, amelyet a történetírás szorgos művelői közkinccsé tettek.

            Tegyük a dolgokat a maguk helyére. Ne tagadjuk meg magunktól az érzelem jogát, érezzük át mindazt a szenvedést - egyik és másik oldalon egyaránt -, amely azoknak a nehéz esztendőknek sok emberét sújtotta, de ne higgyük, hogy az érzelem adja a kezünkbe a kulcsot a múlt megismeréséhez. Használjuk az intuíció eszközét, hiszen bármennyire is sok forrás segít a múlt rekonstruálásában, számos kérdés eldöntéséhez nincs történeti kútfő. Ám van és lehet intuíció. És még inkább van és lehet hideg fej és tiszta tekintet e hihetetlenül bonyolult, ellentmondásos világban való eligazodáshoz.

 

            E munka szerzője történész, aki büszke szakmájára, mert vallja, hogy a múlt pontos feltárásához az egyik legbiztosabb eszközt a történettudomány nyújtja. De azt is számos esetben tapasztalhatta, hogy a társadalom történelmi tudatára sokszor lényegesen nagyobb hatást gyakorol az irodalom, a publicisztika, a film. És a sor még hosszan folytatható lenne...

            A szerző nem titkolt szándéka, hogy mondanivalója szélesebb körökhöz jusson el.

            Ezért íródott e könyvecske a történelmi dokumentumregény műfajában.

            A műfajváltást ez magyarázza, a tartalom azonban a történettudomány szigorú forráskritikai szabályai alapján formálódott ki.

            Az írói fantázia szülte részek ebbe a tartalomba ágyazódnak, ez a matéria kölcsönöz ezeknek is - remélhetőleg - históriai hitelt.

            Amit az olvasó ebben a munkában megtalál,  az a történettudomány eddigi eredményeire épül. A szerző igyekezett minden tárgyba vágó - levéltárak mélyén pihenő, testes dokumentumkötetekben feltalálható - forrást áttanulmányozni, forgatta a visszaemlékezéseket, s segítségül hívta a történész szakma teljesítményeit. Ezek közül név szerint is illik megemlítenie Czettler Antal, Dombrády Lóránd, Juhász Gyula, C.A. Macartney, Sipos Péter könyveit.

 

            Vajha munkánk némi eredménnyel járna.

 

Mátrafüred, 2000. Szilvesztere
 

Első könyv


           1945. október 3-án reggel csendesen szemerkél az eső a vadregényes, őszi színekbe borult salzkammerguti tájon. A Salzburgban lakók nem sok ügyet vetnek arra a leponyvázott amerikai katonai teherautóra, amely dél felől jött be a városba, hogy onnan a repülőtér felé vegye útját. Pedig ha tudnák, hogy a ponyva olyan embereket rejt el, akik szavától, akaratától még néhány hónappal korábban nagyon sokak sorsa függött.

            Most az amerikai hadsereg rabjai ők, akiket azért visznek a repülőtérre, hogy átadják honfitársaiknak, - azok tegyék mérlegre viselt dolgaik súlyát.

            A repülőtéren röviden csattannak a parancsszavak, s a ponyva alól kibújó fakó, gyűrött arcú figurák gyorsan felszállnak a rájuk várakozó gépre.

            Két sorban ülnek. Gömbös Ernő százados - a néhai miniszterelnök fia - Szálasi Ferenc mellé kerül, a volt szárnysegédnek azonban a nemzetvezető már nem adhat semmiféle utasítást. Jaross Andor, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének volt társelnöke sem vált szót a vele szemben ülő Kunder Antallal, a Sztójay-kormány volt kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterével.  Szöllősy Jenőnek, Szálasi volt miniszterelnök-helyettesének tekintete elsiklik a volt tájékoztatásügyi miniszteren, Kassai-Schallmayer Ferencen. A sokáig oly rettegetten szálfa tartású Endre László jó ideje kissé meggörnyedve jár, most pedig magába süppedve néz maga elé.

            A másik sorban Reményi-Schneller Lajos, kerek évtizeden át minden kormány pénzügyminisztere, a németek egyik legfontosabb informátora kutatva nézi a vele szemben ülő Imrédy Bélát, aki inkább az útravalóul kapott kenyeret és sajtót eszegeti, s közben el-elszundikál. Hellebronth Vilmos pedig - őt Szálasi alig egy éve tárca nélküli miniszterként a termelés folyamatos vezetésével bízta meg - Bárdossy László szépen metszett arcéléből szeretné kifürkészni az egész illusztris társaság számára nem sok jóval kecsegtető elkövetkező napokat.

            Bárdossy azonban - ha már fizikailag nem teheti - legalább lelkileg szeretné mennél inkább kizárni magát ebből a kényszerű, számára szinte fizikai kínt jelentő  közösségből.

            Most felszakad a felhőzet, s a nap sugarai jobbról lövellik be fénysugaraikat a spártai ridegséget árasztó gépbe. A jobbról jövő fény kétségtelenné teszi, hogy a Haza felé haladnak, s ez a hazaút lehunyt szemei elé hozza a lepergett éveket.

 

*

 

            Bárdossy László Szombathelyen született 1890. december 10-én kisnemesi-hivatalnoki családból. Édesapja Bárdossy Jenő miniszteri tanácsos volt, édesanyja pedig felsőöri Zarka Gizella. Középiskoláit Eperjesen és Budapesten végezte, tehát a történeti Magyarország széles térségeit ismerte meg már fiatalon. Jogot Budapesten, Berlinben és Párizsban tanult, így nyelvtudása - amely az angol nyelvet is magában foglalta -, látóköre révén hamar társai fölé emelkedett. De kiemelkedését mégis elsősorban éles elméje alapozta meg. A fáma szerint a vizsgák idején diáktársai szájról szájra adták a hírt: - "Bárdossy Laci vizsgázik, menjünk, hallgassuk meg őt." Idealizmus, magas erkölcsi érzék, a szép formák iránt igényesség, az esztétikum sajátosságaival való foglalatoskodás jellemezte leginkább. Így aligha véletlen, hogy a frissen diplomázott fiatalember 1913-ban a kultusztárcához került, itt kezdte meg pályafutását. A Vkm-ben - ahogy a kultuszkormányzatot nevezték - ismerte meg a korabeli magyar államigazgatást, annak munkamódszereit, mentalitását.

            A minisztériumi ranglétrán - amint az a legtöbbször történt - nagyon lassan haladt előre. Segédfogalmazó, és még 1918-ban is csak miniszteri segédtitkár. A magyar história már az ellenforradalom éveibe fordult, amikor 1921-ben miniszteri titkári kinevezést kap, amely bizony még mindig igen alacsony fizetési osztályba sorolást jelentett. Pedig közben szép, tartalmas munkája volt, lévén, hogy egy ideig Pest vármegye tanfelügyelője.

            Ezeknek az éveknek szinte az egyetlen pozitívuma a független állami lét - már amennyire a súlyos terhek alatt görnyedő, területében megcsonkított, nemzetközileg erősen elszigetelt, társadalmi fejlődésében megrekedt ország számára ez előnyt jelentett. Az új helyzet egyik új követelménye, hogy meg kellett szervezni az önálló magyar külügyminisztériumot. Ezt a munkát valójában még a polgári demokratikus forradalom kezdte meg 1918 őszén, de a hatalmas politikai megrázkodtatások miatt - főként a külföldi képviseletek kiépítése terén - a munka dandárja csak most kezdődött.

Az új tárca számára adva volt a régi osztrák-magyar közös külügyi szolgálatban dolgozott magyar állampolgárságú tisztviselők átvételének lehetősége. Ők oly sokan voltak, hogy a megmaradt kis ország külkapcsolatait szinte teljesen elláthatták volna. Ám a korabeli magyar közvélemény régi gyanakvással viseltetett a "ballhausplatzi" szellemet árasztó tisztviselőkkel szemben, ezért már 1918 őszén éles hangok hallatszottak az ellen a - szakértelem oldaláról nézve természetes - megoldás ellen hogy ezek a személyek vegyék kézbe a független magyar külügyi szolgálat gépezetét.

Így a minisztérium vezetői részéről valamelyes hajlandóság volt arra, hogy a magyar közigazgatásból is vegyenek fel jól képzett, nyelveket tudó személyeket. Bárdossy László ezek közé tartozott. A Dísz térre  – ahol a két háború között a magyar diplomáciát irányították –  kerülését az is előmozdította, hogy részt vett a béke-előkészítés munkájában.

 

*

 

Magyarország politikájának  vezérelveit - mondotta Bárdossy 1945.  szeptember 9-én, az őt kihallgató amerikai tisztnek - a parlament és a népesség túlnyomó többségének határozott egyetértésével fektették le még jóval a (második világ)háború előtt. Ezen alapelvek fényében mindig egyértelmű volt, hogy amennyiben alkalom adódik, minden magyar kormány erkölcsi és politikai kötelessége, hogy minden ésszerű erőfeszítést megtegyen az első világháború eredményeként elcsatolt területek visszaszerzéséért. Ez olyan nemzeti kötelesség volt, melyet 1919 óta az egész magyar alkotmányos rendszer elfogadott. Ezt a kötelezettséget, melyet nyíltan hirdettünk, nemcsak a csonka ország népessége iránt vállaltuk, hanem azok iránt a magyarok iránt is, akik az önkényesen megállapított határokon kívül éltek.

E kötelezettség teljesítésére ellenben nagyon sokáig nem adódott semmiféle alkalom. Ellenséges világ vette körül a magyarságot, fájdalmát senki nem akarta enyhíteni, inkább azt várták el tőle, hogy sorsába véglegesen beletörődjék.

Az első fokú tárgyaláson a vádlott Bárdossy ezt egy francia vezető politikus Walko Lajosnak Genfben - nem fenyegető hangon, inkább felvilágosító tájékoztatásként - mondott hasonlatával jellemezte. - Olyan az Önök helyzete - így a francia - mint amikor egy úttestet újra köveznek, kőkockákkal rakják ki, és az egyik kocka számára nem adódik annyi hely, mint amennyi a kiterjedés, szűkebb hely jut és ezért, amikor az úttest megépül, a kő kijjebb emelkedik.

- Mi történik az ilyen, az út szintje fölé eső kőkockával? Mindenki erre üt, mindenki ezt csiszolja, mindenki ezt sulykolja, mindenki ezt bántja addig, míg be nem ereszkedik a úttest szintjébe. Minden arra haladó szekér kerekének pántja, minden ló patája, minden gyalogos cipőjének a szege abba ütközik bele, a dolgok természetes rendje szerint addig, míg a kő bele nem ereszkedik az útba.

1922. február 18-án került új munkahelyére, ahol a sajtóosztályra nyer beosztást és egyben helyettes vezetője is lesz ennek a részlegnek. 1926-ban kap miniszteri osztálytanácsosi kinevezést, nem sokkal később már a sajtóosztály vezetője, 1930-ban pedig a londoni követség tanácsosa, tehát első beosztott tisztviselője, a követ távollétében a misszió vezetője.

Nem volt lélekvidámító dolog annak idején a magyar sajtópolitika irányításában részt venni. Az ország külföldi presztízse a mélyponton volt, a berendezkedő ellenforradalom megszületésének ismert körülményei már önmagukban is nagy visszatetszést szültek, ezt a propaganda még alaposan fel is nagyította. Társadalmi haladás és a nemzeti nézőpont ügye ismét alaposan szembekerült egymással, a hivatalos Magyarország ebből a szempontból is nagyon rossz hadállásból vette fel a küzdelmet a nagyantant, és még sokkal inkább a kisantant propagandájával szemben.

Az ellensúlyozást két fő ok nehezítette. Egyrészt a magyar propagandában nagyon sok volt az elavult elem, nem vetettek igazából számot azzal, hogy pusztán a magyar sérelmek felemlegetésével nem lehet meggyőződéses híveket szerezni a magyar revízió ügyének. Az egész korszakban nem voltak képesek a történelmi Magyarország összeomlásának igazi okaival szembenézni, és csak a harmincas években  – akkor is nem túl kiterjedt körben –  válik tudatossá a felismerés, hogy az 1918 előtti Magyarországot soha többé nem lehet feltámasztani.

A másik ok pedig a pénzhiány volt. A sajtópropagandára fordítható összeg töredéke volt azoknak a javaknak, amelyeket a kisantant országai hasonló célra fordítottak.

Ezekben az években a korábban idealista fiatalember magatartása mind kiábrándultabbá, cinikussá válik. Nem volt ez egyéni sajátosság. A hatalom berkeiben a cinizmusból mindig több található, és ezt a húszas évek magyar valósága alaposan megtetézte. Bárdossy pszichikumát gyenge fizikuma még inkább torzította. Az állandó idegi feszültség gyomrát oly beteggé tette, hogy egy súlyos műtét során a felét el kellett távolítani. Gyors felfogóképessége nehezen viselte el beosztottjai és kollégái nálánál lassúbb észjárását, gyomorsavval telítődött szervezete nem szenvedhette a körülményeskedéseket, de még a szükséges körültekintést, alapos mérlegelést sem.

Túlzottan bízva gyors áttekintőképességében, nem ritkán elhamarkodottan,  nem helyesen döntött, ráadásul metsző szavaival gyakran ejtett sebet másokon. Hiába volt kiemelkedően okos, mégsem vált kellőképpen bölccsé. Ezek a tulajdonságai miniszterelnöksége negatív mérlegének kialakulásában nem csekély szerepet játszottak.

            Londonban 1936 nyaráig szolgált, amikoris Bukarestbe kerül, immáron követi megbízatással.

 

*

 

            1940 őszén hazánk számára a déli szomszéd maradt az egyetlen "nyitott ablak", amelyen keresztül valamelyest kapcsolatot tarthatott a nyugati hatalmakkal. Teleki ezért szerződéssel kívánta szorosabbra fűzni a két ország viszonyát. December 12-én Belgrádban Csáky István külügyminiszter kollégájával "örök barátsági" szerződést parafált. A magyar kormánynak ezzel a lépéssel az volt a célja, hogy növelje mozgásterét a németekkel szemben. Bárdossy a céllal természetesen messzemenően egyetértett, a szerződést azonban erősen kárhoztatta.

            - Isti ezért egyszer még - mondotta első beosztott tisztviselője előtt, amikor a belgrádi ceremónia híre megérkezett a bukaresti követségre - felelni fog a történelem ítélőszéke előtt. Sem ő sem Teleki - mert világos, hogy az ő egyetértése nélkül erre a lépésre a magyar diplomácia nem keríthetett volna sort - igazából nem gondolták kellőképpen végig e lépést. Nem kell részleteznem, hogy az alapgondolattal, tudniillik, hogy a háromhatalmi szerződéshez történt csatlakozásunk nyomán kialakult formális kötöttségünket egy más irányú kötöttséggel kíséreljük meg valamelyest enyhíteni, magától értetődően a legmesszebbmenőkig egyetértek. De gondold meg, kérlek: hol és mikor sikerült az eddigi történelemben állandó békét fenntartani, örök barátságot ápolni?

            - Sehol.

            - A békét nagyhatalmak szokták garantálni - más esetekben pedig - fűzte hozzá fanyarul - megszegni. Mi már jó ideje Tengely-Európában élünk, sorsunkat jelentős mértékben a Berlin-Róma együttműködés befolyásolja. Nem lehet kétséges, hogy háború vagy béke kérdését jelentős mértékben a tengely akarata szabja meg. A Balkánon pedig már október 28. óta, amikor Mussolini rátámadt Görögországra nincs béke. A Duce bizonyára a Führert akarta utánozni, de ebben a törekvésében csúnyán felsült. Láthatjuk a németek kárörvendését. Ám, azt aligha hihetjük, hogy a németeknek közömbös lenne az olaszok kudarca. Tehát előbb-utóbb - ha nem megy másként - kénytelenek lesznek Mussolini segítségére sietni.

            - És akkor - kérdezem én - mit fognak tenni az angoloknak olyannyira elkötelezett szerbek? De ennél is sokkal jobban izgat engem az, hogy mit fogunk  tenni mi, magyarok, ha beszorulunk Berlin és Belgrád közé? Állandó békére vállaltunk kötelezettséget, miközben egy ilyen konfliktus is szörnyű dilemma elé állítana bennünket!

 

*

 

            Fordulatos életében a legfergetegesebb esztendő az 1941. volt.  Sokszor bolyongott benne az érzés, hogy egyszer majd a magyar külpolitika irányítója lesz, azt ellenben, hogy kiválasztott ember lenne, sohasem gondolta. Kormányfőségre sem vágyott, azután mégis az lett, s éppen akkor, amikor az ország sorsdöntő helyzetekbe került. Így életének legsodróbb éve egyben az ország meghatározó esztendeje lett. Volt ebben az érzésben természetesen valami mámorítóan felemelő, ugyanakkor azonban valami bénítóan deprimáló is. Hiszen mintha mázsás kövek nehezedtek volna akkor is a cselekedeteire. Az egészben az volt a legfelejthetetlenebb érzés, ahogy az emelkedés okozta szinte mámorszerű öröm egybevegyült azokkal a mázsás súlyokkal, amelyek cselekedeteire,  a döntésekre nehezedtek.

            Januárban még Bukarestben szolgált, azután az izgékony-mozgékony, hihetetlen becsvágytól túlfűtött Csáky Pista hirtelen-korai halála után a Főméltóságú úr hivatta és felajánlotta neki a külügyminiszteri széket. Óh, miért ne fogadta volna el. Magát Csákynál mindig többre tartotta, nem beszélve azokról a szürke figurákról, akiket annak idején Bethlen ültetett a Dísz téri miniszteri íróasztal mögé. - Persze, persze - gondolta kelletlenül - Kányáról azonban nem szabad megfeledkezni. - A mindig briliánsan gondolkodó, feszes mondatokat formáló öregúr, aki ugyan óriás rutinnal mozgott a diplomáciai parketten, ám mégis volt benne valami az 1918-cal letűnt világból. Abból a schwarz-gelb világból, amellyel szemben mennyire más volt az ő hazai indulása. Sokszor beszélgettek erről családi körben Gömbös Gyulával is, aki  - bár elismeréssel adózott az öregúr tálentumának - mindig arról beszélt, hogy bennünket világ választ el ezektől, s aki időnként (amikor a Kánya okozta kellemetlenségeire gondolt) mérges megjegyzéseket tett köpönyegforgató barátjára, Kozma Miklósra, aki annak idején szinte rátukmálta Kányát.

 

*

 

            Külügyminiszteri kinevezését a kormányzótól kapta, de nem lehetett kétséges, hogy az akarat  a kormányfőé, széki gróf Teleki Pálé. Ismerte magát, tudta, hogy hajlamos a gyors elhatározásokra, s ebből könnyen lehetett elhamarkodottság, rossz döntés. Igyekezett magát többször visszafogni, bár magabiztosságát növelte, hogy számos alkalommal már akkor átlátta a helyzetet, a megteendő lépés irányát, amikor környezete még komótosan, számára idegesítő körülményeskedéssel a helyzetfelmérés részletezésével volt elfoglalva. Tévedései azonban bántották, felsülései égették az arcát, az emberek - igaz: többnyire alattomos módon leplezett - kárörvendése szinte fizikai kínnal töltötte el.

            Most sem felejti azt a jelenetet, amikor 1940. augusztusának végén bukaresti állomáshelyéről megfigyelőként Turnu-Severinbe utazott a második bécsi döntést megelőző, előre láthatólag fiaskós magyar-román tárgyalásokra. A tárgyalásnak szinte alig nevezhető összejövetelen szünetet rendeltek el, a magyar küldöttséget vezető Hory András jelentést küldött Budapestre, s szavainak irányítására állásfoglalást kért. A számjeltávirat formájában megérkező utasítás hosszan igazolta vissza az Erdélyből elszármazott, a románoktól sok sérelmet hordozó, velük szemben szinte hajlíthatatlan Hory álláspontját.

            A számjeloszlopok megfejtésével minden sietség ellenére is lassan haladtak, közben pedig  már az az idő is vége felé közeledett, amelyet a konferencia elrendelt szünetének meghosszabbítására kértek. Bárdossy egyre idegesebb lett, úgy vélte, nem maradhat a megfigyelő szenvtelen pozíciójában. Azt tanácsolta, hogy ne folytassák a desifrírozást, menjenek vissza a terembe és jelentsék be az összejövetel sikertelenségét, a magyar küldöttség elutazási szándékát.

            Hory azonban udvarias formák között letorkolta, s neki lett igaza. A kígyózó papírcsíkból egyszercsak olyan számoszlop jött elő, amelynek a mindazonáltal   kifejezés volt a megfelelője.

            Hory tehát arra kapott utasítást, hogy tegyen még egy kísérletet a megállapodásra.

            Szegény Csáky István 1941. január 28-án halt meg, s Bárdossy már másnap megkapta kinevezését. Teleki Pál nagyon is hajlamos volt a tépelődésekre, de ha biztos volt a dolgában, akkor tudott gyorsan és energikusan cselekedni. Bárdossy Lászlót régóta ismerte, tudta, hogy az ő fogalmai szerint jó magyar ember. Sok jót hallott műveltségéről, briliáns észjárásáról. A londoni tanácsosi évek szintén kedvezően nyomtak a latban, a bukaresti követi tevékenységét pedig elismeréssel nyugtázta. A Gömbössel való rokonsága nem zavarta, tudta, hogy Bárdossyban nincs semmiféle politikai szélsőségekre való hajlam. Hallott róla, hogy elégedetlen az ország szociális viszonyaival, bűnös mulasztásokról tesz kijelentéseket. Ez ellenben saját felfogása is volt, s azt is tudta, hogy a súlyos meghatározottságok közepette mily nehéz a változtatás.

            Telekinek azért is kellett gyorsan döntenie, mert nem volt kétséges előtte, hogy a németek számára egyáltalán nem közömbös a magyar külügyminiszter személye, s a területi változtatásokban vitt meghatározó szerepük áraképpen egyre jobban bele akarnak szólni dolgainkba. Fájó szívvel gondolt arra, hogy múlt év novemberének végén a sok német piszkatúra miatt kellett bezáratnia a budapesti lengyel követséget. Az eset azért is rossz érzéseket hagyott benne, mert a londoni diplomatákban lépése indokai iránt empátiát remélt, annak nyugtázását, hogy erre az elhatározására csak 14 hónappal a lengyel állam szétverése után kerített sort. Nem így történt. A budapesti brit követ már december 5-én kifejezte kormánya nemtetszését és egyben fenyegetőleg szólt az angol-magyar kapcsolatok jövőjéről.

            Egyszóval Teleki kész helyzetet akart teremteni, s azért is fogadta örömös megelégedéssel a bukaresti követ kedvező válaszát.

 

*

 

            - Mit parancsolsz, kérlek - kérdezte Teleki azon a február eleji estén, már a munkaidő után, amikor korábbi megbeszélésük szerint a Sándor palotában lévő miniszterelnöki szolgálati lakás dolgozószobájában összejöttek, hogy leendő közös munkájuk alapvető kérdéseiről szót váltsanak. - Jó lesz a tea?

            - Természetesen - mondta fanyarul az újonnan kinevezett külügyminiszter.

            - Hozzon két teát - fordult Teleki a belépő inashoz, s eszébe villant Bárdossy egészségi állapota, korábbi súlyos műtétje, melynek során gyomrának nagyobbik felét kioperálták.

            A tea - némi aprósüteménnyel - hamar megérkezett, s a két politikus rögvest a tárgyra tért.

            - Köszönöm a bizalmadat Kegyelmes uram, mondta Bárdossy. - Tudom - folytatta, hogy más a vérmérsékletünk, s nem csekély mértékben más az élményanyagunk is. A magam részéről - fűzte hozzá egyáltalán nem szervilisen, hanem az idősebb ember, a tudós férfiú iránti természetes tisztelet hangján - igyekszem érveidre a legmesszebbmenőkig tekintettel lenni, számodra pedig, remélhetőleg, hasznos lesz mindaz, amit külföldi állomáshelyeimen elsajátítottam.          - Meg kell vallanom őszintén - folytatta -, hogy az örökségből, amelynek mázsás súlyát nagyon jól ismerjük, egy kérdés az, amit nagyon nem szívesen vállalok. Ez az örök barátsági szerződés. Félek, nagyon félek, hogy ennek teljesítése még megoldhatatlan terhet fog reánk róni. De ez már kész helyzet, tehát nem tudunk rajta változtatni.

            Teleki elgondolkodva emelte magához a teával töltött csészét, nyugodt tempóban néhányszor belekortyolt az aromás angol teába, majd a következőket mondotta.

            - Nézd, nem tagadom, hogy aggályodban sok igazság rejlik. Azt is elfogadom, hogy az elnevezés túl bombasztikusra  sikerült, szegény Isti nagyon szerette az ilyen teátrális dolgokat. Azt is vállalom, vállalnom kell, ami ebből az én felelősségem, hiszen a hozzájárulásom nélkül nem jön létre akkor decemberben a megállapodás.

            - Ám azt nem tagadhatod, hogy nekünk - mondta nyomatékkal - nem szabad sorsunkat a német kártyára egyértelműen feltenni. A területi változtatások német kézből történt elfogadása már így is sok vonatkozásban megengedhetetlenül függő helyzetbe hozott bennünket a náci Németországgal szemben. Nekem ezzel a szerződéssel az volt a célom, hogy az angolokhoz fűződő - az utóbbi időben bizony nagyon leszűkült - kapcsolatrendszerünket ismét élővé tegyük.

            - Tudom - folytatta -, hogy nem könnyű feladatra vállalkoztál. Én rengetegszer gondolkodom azon, hogy miképpen tudnánk kiuttalan helyzetünkből mégis kiutat találnunk. A történelem nem szokta magát pontról pontra megismételni, ám bizonyos fajta ismétlődéseket mégis megfigyelhetünk. A mostani európai háború - minden furcsaságával együtt - már jó másfél esztendeje valójában világháború, s a formálódó tömbök is nagyon hasonlítanak a nagy háború alapképletéhez.

            - Igaz, Oroszország - mostani alakjában a Szovjetunió - még semleges, sőt Németországgal barátsági szerződés fűzi egybe. De jól tudjuk - szemét fürkészve vetette az őt figyelmesen hallgató külügyminiszterre -, hogy e szerződést mindkét részről mérhetetlen álságossággal, rosszhiszeműséggel kötötték meg. Biztos vagyok afelől, hogy ez sokáig így nem maradhat. Nem kételkedem benne, hogy szíve szerint Sztálin szívesen Hitlerre támadna.

            - Ezt azonban még sokáig nem teheti meg. Hiszen a Vörös Hadsereg - éppen a generalisszimus szította vérengzés okán - lefejezett hadsereg. - Gondolj Tuhacsevszkij és a többiek halálára! Ez az egyébként mérhetetlen embertartalékokkal, a mélységi hadviselés szinte kimeríthetetlen lehetőségeivel rendelkező hadsereg ma arra sem alkalmas, hogy egy váratlan, koncentrált támadással szemben birodalma több ezer kilométeres határait megvédelmezze.

            - Hitler ellenben - fűzte gondolatait tovább, mélyet kortyolva a teából - ma szinte egész Európa ura. 1940. május-júniusáig ki gondolta volna, hogy a volt osztrák őrvezető Wehrmachtja néhány hét alatt tönkreveri azt a Franciaországot, amelyet a vilmosi Németország négy év véres küzdelmeivel nem tudott térdre kényszeríteni, sőt végül a maga sorsában teljesedett be az istenek alkonya.

            - Nekem - mondta eltűnődve - mindig az volt a meggyőződésem, hogy modern világunkban a háborúk kimenetelénél az emberi hősiességnek, leleményességnek már nem lehet az a szerepe, ami a korábbi hadakozások mérlegét oly gyakran eldöntötte. Világunk háborúi anyagháborúk. Benzin, vas, acél, élelmiszer - hogy csak a legfontosabbakat említsem. A szövetségesek tartalékai szinte kimeríthetetlenek, a Harmadik Birodalomnak ellenben még benzinje sincsen. Műbenzint gyárt, s - nagy szerencsétlenségünkre - végletesen rá van szorulva a román kőolajmezőkre.

            - A francia kapituláció fényében ellenben - emelte fel a hangját - kénytelen voltam alapelgondolásomat módosítani. Hitler ma szinte az egész politikai Európa ura, s bennünket hadai immáron három oldalról vesznek körbe. Az osztrákok ugyan sokáig hadakoztak a nácizmussal szemben, s közben hiába keresték saját nemzettudatukat. Nem találták meg, s amikor 1938 márciusában az Anschluss bekövetkezett - emlékezhetsz - a Heldenplatzon parádézó Hitlert oly sokan üdvözölték megmámorosodott üdvrivalgással, a fák ágain több suhanc gubbasztott, mint madár, hogy kénytelenek voltunk belátni: a náci Németország határai úgy lettek közösek a miénkkel, hogy azokat az osztrákok immár a nagygermán gondolat híveiként védelmezik.

            - Egyébiránt - hangját akaratlanul lehalkította - a magyar hírszerzés biztos forrásából mondhatom, az európai német megszállás gépezetében Berlin előszeretettel alkalmaz volt osztrák állampolgárokat, mert odaadó szolgálatukra a birodalmi németekénél is biztosabban számíthatnak.

            - Csehszlovákia már a múlté. Ez a múlt ellenben - ha fordul a hadiszerencse - ismét jelenné, sokáig tartó jövővé válhat. Egyik rosszabb, mint a másik. Igaz, Tiso Szlovákiája össze sem hasonlítható a beneši Csehszlovákia ütőképességével, ám míg a kifogyhatatlanul leleményes intrikus patrónusai a messzi Párizsban voltak, addig a pap-politikusnak csak a közeli Berlinhez kell fordulnia. Az első bécsi döntés ugyan alaposan megkisebbítette Szlovákiát, a nácikkal való bensőséges jó viszony ellenben folyton fel-felcsillantja szemük előtt a változtatás reményét. Nekünk pedig ez a remény örökös veszedelem.

            - Tudod - mondta némileg témát váltva - az önzetlen nemzetiségi politikát nem csupán azért szorgalmazom szinte kezdettől fogva, mert elvi meggyőződésem helyességéért perlekedem. Főleg elszakított területeink visszatérése óta folytatok elkeseredett küzdelmet elfogadtatásért. Ha a magyar közigazgatás emberei - csapott indulatosan az asztalra - nem képesek előítéleteiket félretenni, ha továbbra is a régi nótát fújják, hogy a szentistváni haza bukását jelentős mértékben a nemzetiségekkel szembeni - úgymond - túlzott előzékenységünk okozta, akkor nekünk, a németek esetleges bukásától függetlenül is végünk.

            - A Ruténföld autonómia-tervére gondolsz? - kérdezte együttérzőleg Bárdossy.

            - Természetesen arra is - válaszolta elborult arccal a kormányfő. Borzasztóan sajnálom, hogy a honatyák szűklátókörűsége miatt kénytelen voltam a tervezetet ad acta tétetni. - Nagyobb gond ellenben mindaz, amit nap nap után a Felvidéken, s még inkább Észak-Erdélyben tapasztalunk. Teljesen kétségbe vagyok esve.

            Bárdossy érezte, hogy jobb ismét visszakanyarodni beszélgetésük fő vonulatához, de ez sem volt lélekvidámítóbb. Mivel Teleki tisztában volt azzal, hogy külügyminisztere a román belpolitika minden fordulatát alaposan ismeri, ezért csak ősszegzően szólt arról, hogy bizony Berlinben a románok immáron nem csupán fontosabbak, ám kedvesebbek is.

            - Manuilescu ugyan a Belvedere palotában ájultan esett össze, amikor Ribbentrop ismertette az új határt - mondta szinte észrevehetetlen irónival -, ám desperált hangulatából a román vezetés hihetetlenül gyorsan nem csupán magához tért, hanem az új helyzethez való tökéletes igazodás csodáját is megmutatta. Carol lemondatása, Antonescu conducatorrá történt előléptetése szempontjukból a legszerencsésebb választás volt. - Sztójay újabb és újabb hírekkel szolgál, hogy a berlini körökben, főleg Hitlernél a tábornok mily kedvelt.

            - A franciák veresége ugyan korábbi álláspontom módosítására ösztönzött, s lépten-nyomon tapasztalhatjuk a németek nagy erejét. De közben az angliai partok elleni invázió elmaradt, a szigetország terrorbombázása nem hozta meg a Berlinben remélt eredményt. - Vedd erősen tekintetbe - nézett keményen Bárdossy szemébe -, hogy ez az Anglia már nem az az ország, amelyben Te Chamberlain idején szolgáltál. Ez a kőszikla szilárd Churchill Angliája, aki nem ismer megalkuvást, aki a harcot végig fogja vinni, s ebben a küzdelemben természetes szövetségese az Amerikai Egyesült Államok.

            - A Szovjetunió ugyan - szavait szinte töredezve tette egymás után - egyáltalán nem természetes szövetségese, ám, ha Hitler mégis megteszi azt, amit a Mein Kampfban megírt - mekkora szerencséje ennek az embernek, hogy mértékadó politikusok sem tulajdonítanak súlyának megfelelően ennek a hagymázos könyvnek jelentőséget -, tehát ha megtámadja Moszkvát, akkor London egészen biztos Sztálin oldalára fog állni.

            - Ez az én vízióm - folytatta.  - Ebben az európai háborúban nekünk az a fő feladatunk, hogy hazánk katonai, anyagi és népi erejét a háború végéig megőrizzük. A háború kimenetele kétséges, ezért mindenáron távol kell maradnunk a konfliktusban való részvételtől. 1918 őszének tanulságát nem feledhetjük. Különösen Németország esetleges vereségének esetén nagyon könnyen megtörténhetik - ám még akkor is, nézett Bárdossy elmerevedett arcába, ha Berlin nem is egészen teljes vereséggel kerül ki ebből az öldöklésből -, hogy egész Európában, de legalább a kontinens ezen keleti részében kaotikus állapotok állanak be.

            - Nem kell részleteznem Neked - folytatta -, hogy mily sok veszedelem fenyegeti nemzetünket. Az oroszok itt lesznek mint pánszlávok, és itt lesznek mint bolsevikok.  A románok ugrásra készen állanak, nem csupán Észak-Erdélyért, hanem az 1916-os bukaresti szerződésben kilátásba helyezett alföldi területekért is az első kedvező alkalommal megindulnak. S a gyenge szlovákoknak - hol vannak már a mi kedves volt tót atyafiaink? -, a ma velünk jó viszonyban lévő szerbeknek is támadhatnak reánk nézve kellemetlen gondolataik. Egy szó mint száz - fejezte be eszmefuttatását ősszegzően -: Tőled is azt várom, hogy az országot épen és erőben megtartsuk. Kockáztatni az országot, fiatalságunkat, hadierőnket csak önmagunkért szabad és senki másért.

            Bárdossyt mélyen impresszionálta a hozzá hasonlóan gyenge testalkatú, inkább alacsony, mint magas férfiúból áradó elszántság. Egy pillanatig sem volt benne kétely, hogy ez a program az ő programja is. "Csak" az a rossz érzés motoszkált benne, hogy a sok-sok meghatározottságaik közepette vajon valóban ki tudnak-e tartani ezen célkitűzés mellett. - Már az angol-német antagonizmus is elegendő arra, hogy felőrlődjünk - villant át az agyán.

 

*

 

            S valóban, az összejövetel után alig néhány nap iramlott el, s február 7-én asztalára került Barcza György londoni követ Sir Anthoni Eden külügyminiszterrel folytatott, brit részről kezdeményezett beszélgetéséről készült jelentés. Bárdossy a követet hosszú ideje averzióval kezelte, fontoskodásra hajlamosnak tartotta, jelentéseit fenntartással olvasta. Tudta, hogy Eden viszont velünk szemben táplál - hite szerint a szigetországi politikai elit zöme által nem osztott - ellenséges érzületet, s ezért hajlott arra, hogy Barcza jelentésének a súlyát lekicsinyelje. Eszébe ötlött azonban Teleki figyelmeztetése, s ezért fegyelmezetten ismét alaposan végigolvasta a számjeltáviratot.

            E szerint a brit külügyminiszter a Németországot majdan bizonyosan legyőző Anglia nézőpontjából tekintette át a Magyarországhoz fűződő viszonyukat. Elismerte azt, hogy az ország rendkívül erős külső nyomás alatt áll, ám rögvest hozzáfűzte, hogy helyzetét területi követelései is kompromittálják, tehát egyértelműen jelezte, hogy e nehéz helyzet egyik fontos összetevőjét a revíziós követelésekben látja. A háború után - folytatta - Anglia az ország körülményeit mérlegelni fogja, ám a német követeléseknek történő kényszerű megfelelés mellett az önkéntes hajlandóságot is vizsgálni fogja. Eden ez utóbbi kategóriába sorozta, hogy Magyarország csatlakozott az angolofób háromhatalmi egyezményhez, a sajtó és rádió teljesen német hangot használ, s engedélyezte német csapatok Romániába történő átvonulását.

            Bárdossy erős indulatba jött, s elhatározta, hogy nem reflektál a londoni jelzésre. Ha arról van szó - gondolta magában -, hogy Barcza túloz, akkor felesleges a válasz. Ha a jelentés pontos - rándította meg a vállát -, akkor legalább annyira felesleges, hiszen szinte legyőzhetetlen negatív elfogultságot tükröz velünk szemben. Öt nappal később ellenben követe arról sürgönyzött, hogy Anglia megszakította Romániával a diplomáciai viszonyt - a nagyszámú német csapat ott-tartózkodása miatt. A külügyminiszter jól tudta, hogy ebből árnyék vetül Magyarországra is, ezért most - szavainak irányítására - azonnal utasítást küldött Barczának.

            Diplomatájának hangoztatnia kellett, hogy a német csapatok átvonulásához a nem hadviselő Románia kifejezett kérésére járult hozzá a magyar kormány. Barczának arra is rá kellett mutatnia, hogy az angol kormány hosszabb időn át nem kifogásolta a Wehrmacht romániai jelenlétét - ezzel Bárdossy burkolt kritikát gyakorolt az angol lépés felett. Végül londoni követének arra is ki kellett térnie, hogy az engedélynél nagyobb megrázkodtatások és zavarok elkerülése volt a cél.

 

*

 

            A következő hetekben a magyar-angol viszony mit sem enyhült. Ennek az volt a döntő oka, hogy a Wehrmacht egyre jobban befészkelte magát Romániába, következőleg Hitler nemzetközi pozíciója tovább erősödött, Angliáé pedig tovább romlott. Ez volt a lényeg, s nem az, hogy miképpen festett formálisan az angol-román viszony. Londonban pontosan tudták, hogy a német-román kapcsolatokat Berlinből irányítják, s mivel arra figyeltek, hogy a második bécsi döntés korábbi szövetségesük számára roppant előnytelen volt, ezért - bár az adott helyzet azt kétségkívül egyáltalán nem magyarázta -  hajlamosak voltak a régi reminiszcenciák mentén mozogni, amely Bukarestnek előnyt, Budapestnek hátrányt hozott.

            Március 12-én Bárdossy íróasztalához ült, hogy részletes instrukciókkal lássa el Barczát. Rutinja birtokában nem volt nehéz megtalálnia a módját, hogy kemény mondanivalóját megnyerő módon adja elő.

            Nincs kétségem abban - írta -, hogy Nagyméltóságod minden alkalommal, amikor arra szükség van, megtalálja és érvényesíti is azokat az érveket, amelyeket Magyarország magatartása miatt angol részről emelt kifogásokkal szemben felhozhatunk. A rend kedvéért mégis helyesnek tartom - ezzel a formulával fordult a célegyenesbe -, ha egyenként foglalkozom ezekkel a kifogásokkal.

            A német csapatok átengedéséből formált váddal szemben emlékeztetett arra, hogy a román kormány még Bécsben, augusztus 30-án, tehát a határozat kihirdetése napján kérte a Wehrmacht egységek hazájában történő elhelyezését. Hogyan várhatta volna józanul bárki is - tette fel indulatosan a nem alaptalan kérdést -, hogy a magyar kormány a német csapatok átszállításának tervével szembeszegüljön, és nyilvánvalóan súlyos, sőt végzetes következményeket felidézve megkísérelje ezt megakadályozni ugyanakkor, amikor az angol kormány a csapatokat befogadó Romániával még a diplomáciai viszonyt sem tartotta szükségesnek megszakítani?

            A brit álláspont módosulását a balkáni helyzet megváltozása váltotta ki. Mussolini - mint esett már szó róla - október végén rátámadt Görögországra, vállalkozásával ellenben csúfos kudarcot vallott, s várható volt, hogy Hitler maga fogja a görög kérdést "rendezni". Mivel a brit Földközi-tengeri pozíciók szempontjából Görögország megfelelő magatartása London elemi érdekébe vágott, ezért lett hirtelen olyan kellemetlen a romániai német katonai jelenlét.    Levelében Bárdossy ugyan az olasz-görög konfliktust megemlíti, ám csupán érintőleges, s azon epizódjában, amikor Hitler még nem szakította meg a görögökkel a diplomáciai viszonyt. Miután e kérdésen elsiklott, holott innen lehetett volna Budapest, illetve Bukarest londoni eltérő megítélését gyökerében megragadni, nagy elokvenciával - és nem csekély valósághűséggel, "csupán" az adott helyzethez nem közvetlenül kapcsolódó kérdéseket taglalva - azt fejtegeti, hogy miért nem lehet e két ország Angliával szembeni magatartása tekintetében párhuzamot vonni.

            Nem volt nehéz rámutatnia arra, hogy Nagy-Románia nagyrészt Angliának köszönhette megalakulását és létét. Románia 22 éven át élvezte London politikai és gazdasági támogatását - mégpedig sokszor éppen Magyarországgal szemben és Magyarország rovására. Közben az angolokat nem feszélyezte, hogy 1937-től kezdve Románia  mind messzebbmenő kapcsolatokat épített ki a Német Birodalommal. Károly király eltávolítása, Antonescu élre kerülése - egyes londoni körök beállításával ellentétben - nem német fegyveres erőszak műve, hanem a román belpolitika által általánosan helyeselt megoldás.

            - Ha már most az intranzigens angol tényezők ezek után azt mondják, hogy Anglia győzelmének esetén a kontinens új rendjét Anglia hű szövetségesei: a csehek és megszállott barátai: a románok jogos érdekeinek messzemenő figyelembe vételével fogják megállapítani, akkor ugyanezek az angol tényezők ne csodálkozzanak azon, ha a magyar közvélemény ekkora elfogultsággal szemben más irányban keresi a maga valóban jogos érdekeinek védelmét.

            Tudta, hogy sorain átüt a keserű indulat, de amikor a tisztázatot ismét átolvasta, akkor sem tompított semmit szavainak élén. Aláírta, utasítást adott a futár indítására, majd rövid időre hátradőlt a székén. - Nem könnyű a németekkel együttélni, ez az egész Hitler-jelenség önmagában agyrém. Ribbentrop? - csak legyintett.

            - Világos, hogy  a szomszédainkkal meglévő - egyébként is súlyos - ellentéteink elmélyítésén mesterkednek. - Nem nagy ügy, húzta el a száját megvetően. Sok ezer éves praktikákból van mit hasznosítani. Helyzetben vannak, és kész. De kiktől kaptuk vissza jogos területeinket? Igaz, itt vannak az országban, mindenről tudni akarnak, s valóban sok mindent tudhatnak is, de annak nincsen jele, hogy az alkotmányos rendünk felfordításán mesterkednének.

 

*

 

            A németekkel való együttélés ellentmondásossága ezekben a márciusi napokban is megmutatkozott. A balkáni német pozíciókat nagyban erősíthette Jugoszlávia csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez. Már az előző decemberben megkötött magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést is Berlin azért fogadta kedvezően - más dolog, hogy a magyar kormány ezzel a lépéssel éppen a németeknek való kiszolgáltatottságán akart könnyíteni -, mert azt láncszemnek látta, amely szintén segíti a délszlávok Birodalomhoz erősítését. A német-jugoszláv tárgyalások több szakaszban zajlottak, a szövetséges Londonhoz fűződő szálak gyengítésében, esetleges kényszerű elszakításában sokan láttak veszedelmet, s elébe akartak vágni a magyar revíziós törekvések javuló esélyeinek. 

            Budapestre hamar befutottak a hírek arról, hogy Pál régensherceg  az aláírás feltételéül Jugoszlávia határainak garantálását szabja, s biztosítékot akar kapni a tekintetben is, hogy Hitler nem akarja katonáit az országon átvonultatni. Görögországról nem esett szó, de nem lehetett kétséges, hogy az esetleges átvonulásnak ez lenne az értelme.

            Bárdossy március 16-án magához kérette Otto von Erdmannsdorffot, a Birodalom követét, s az érdekeit veszélyben látó szövetséges ingerültségével kért magyarázatot. Az egyenrangú szövetséges önérzetességével leszögezte: a garancia megadása kétségtelenül befolyást gyakorolna a magyar-német viszony alakulására és erősen kihatna a magyarországi közhangulatra. Annak érdekében, hogy Berlinben konkrétan is lássák esetleges engedékenységük budapesti hatását, Sztójaynak a Wilhelmstrasse tudomására kellett hoznia: ha Berlin garanciát ad a délszláv határra, akkor Bárdossy nem tesz bemutatkozó látogatást Hitlernél.

            Míg Londonból keményen elutasító válasz érkezett, addig Berlinben ugyanez az önérzetes fellépés a magyar érdekek tekintetbe vételéről tanúskodó üzenetet szült. Barcza ugyanis azt jelentette, hogy Magyarország a legsúlyosabb következmények elé néz, ha megengedi Wehrmacht katonák átvonulását olyan országba, amelyet Anglia szövetségesének tekint, nem beszélve a támadásban való esetleges részvételéről. Sztójay ellenben arról tudósíthatott, hogy Németország csupán a délszláv állam integritásának maga részéről való tiszteletben tartására vállal kötelezettséget.

            A magyar külügyminiszter így arcának megőrzésével utazhatott március 21-én a bajor fővárosba, hogy Ribbentroppal és Hitlerrel találkozzék. Bárdossy jól tudta, hogy nem szabad a húrt tovább feszítenie. Az adott pillanatban Belgrádnak a háromhatalmi egyezményhez történő csatlakozása a lényeg, s magyar szempontból elegendő engedmény, hogy Berlin a területi igények későbbi kielégítése elé nem gördít akadályt.

            Az asztalcsapkodás diplomáciájában járatos Ribbentrop ugyan ez alkalommal is hallatott néhány fenyegető hangot a magyar-román rossz viszony, valamint a magyarországi németek - úgymond - népi érvényesülésének akadozása miatt, a Führer ellenben ismét megcsillantotta képességét, amellyel tárgyalópartnereit oly sikerrel vezette már számtalanszor félre. Bárdossy ugyanis azzal az illúzióval érkezett haza, hogy alkalmas időben az erdélyi határ további korrekciójára számíthatnak.

            Volt egy - különben igen nagy jelentőségű - pont, amely nem tartozott közvetlenül megbeszélésük tárgyához. Hitler szóba hozta az állítólagos szovjet veszélyt. A csiszolt fogalmazásra oly igényes Bárdossynak a hátán futkosott a hideg, amikor a Führer így beszélt: ha az orosz veszély aktuálissá válik, akkor néhány hét múlva Szovjet-Oroszország nem létezik többé. Az e szavak feltárta szakadék ellenben még inkább sokkolta. Rövid időre kikapcsolt, nem követte a hitleri monológot. Teleki, a február elején folytatott esti beszélgetésük villant az agyába. - Mily' jól látja a dolgokat, s mi lesz akkor velünk, vajon miképpen tudunk majd az elszabaduló pokolból kimaradni? - tűnődött magába süppedve.

 

*

 

            Március 27-én hajnalban megszólalt a lakásán a telefon. A vonal másik végén a Külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő fogalmazási tisztviselő volt.

            - Kegyelmes uram, ne haragudj a zavarásért, de azt hírt vettük, hogy éjszaka Belgrádban puccs történt - mondta izgalomtól remegő hangon.

            - Mit tudtok a részletekről - tette fel a kérdést, magára nyugalmat erőltetve a külügyminiszter.

            - A telefonáló elmondotta, hogy katonatisztek hajtottak végre puccsot, Pál régensherceget felszólították a lemondásra, helyére az Angliában nevelkedett II. Pétert ültették, Draghiša Cvetković kormányfőt Dušan Simović váltotta fel, a németbarát minisztereket letartóztatták.

            - Köszönöm a tájékoztatást. - Elkészülök és azonnal indulok - zárta le a beszélgetést. - Hitler ezt nem fogja tűrni - mormolta magának a fürdőszobába menet. - De mi lesz velünk, a jó utak itt vezetnek a szerbekhez. Szörnyű helyzet! Miért kellett Csákynak aláírnia ezt a nyomorult örök barátsági szerződést? Csapdába jutottunk!

            A minisztériumban újabb és újabb részleteket tudott meg a puccsról, megérkeztek a magyar hírszerzés jelentései arról, hogy a brit titkosszolgálat miképpen szőtte a fordulathoz vezető szálakat. Napközben többször beszélt Telekivel, aki a legkétségbeesettebb hangulatba zuhant, kiváltképp, amikor megtudta, hogy nem sokkal fél egy után Sztójay telefonált, s közölte:  a Führer üzenetével, az ő repülőgépén  5 óra tájt Budapesten lesz.

            A megérkezett, s a történelmi pillanattól megigézett Sztójayval először Bárdossy tárgyalt. A követ elmondotta, hogy Hitler fél egyre kérette magához, s szinte kapkodva azzal kezdte: tudja, hogy Magyarország elégedetlen eddigi revíziós eredményeivel, s Jugoszláviával szemben szintén vannak területi igényei. Ütött az óra, hogy ezek teljesüljenek. Szidta a jugoszlávokat - ha valakit a sors nagyon ütni akar, akkor butasággal veri -, s azt üzente Horthy Miklósnak, hogy vonuljon be a Bánátba, foglaljon el annyi területet, amennyit szükségesnek tart. Ő, a Führer minden igényt elfogad, természetesen elismeri Bulgária macedón területre formált aspirációit  is.

            Ezután a követ a miniszterelnöknek referált, majd mindhárman átmentek a kormányzóhoz az előzetesen megbeszélt audienciára.

            Bárdossy és Teleki is sejtette, hogy Horthyt a führeri üzenet erősen fogja érinteni, de az arcára kiülő, szavait átható lelkesedésre azért nem számítottak.

            - Főméltóságú uram - kezdte kelletlenül Teleki - mi is tisztában vagyunk a megnyíló lehetőség nagyságával. - Ám az alig egy hónapja ratifikált örök barátsági szerződéssel a hátunk mögött miképpen cselekedhetünk? Mit fog szólni Anglia? Mit fog szólni a világ? - Főméltóságú úr, látnunk kell, hogy nemzeti becsületünk forog kockán - az utolsó szavakat szinte kiáltotta a magát nagyon nehezen fegyelmező miniszterelnök.

            Horthy nem szerette, ha becsület dolgában más tart neki előadást, ezért szintén kelletlen hangon - visszautalva a Führer üzenetének azon részére, mely szerint a jövőben nem lesz Jugoszlávia, Horvátország státuszát a magyarok és a horvátok dönthetik el közösen - azt válaszolta, hogy az események hatására Jugoszlávia szétesik, tehát a szerződés oka fogyottá válik.

            A nem túl okos Sztójay buzgón bólogatott, Teleki és Bárdossy azonban pontosan tudta, hogy a helyzet ennél sokkal összetettebb, London egy ilyen magyar lépést aligha hagyna következmények nélkül. Szavaik hatására az államfő elfogadta, hogy aludjanak rá egyet, s másnap - katonák bevonásával - tovább tárgyalják az ügyet.

 

*

 

            A pihentető éjszakai álom azonban a kormányzót még lelkesebbé tette. A katonák pedig még tovább tüzelték. Teleki és Bárdossy ismert érveik ismételgetésén túl a szovjet és a román veszély felfestésével is megpróbált mérséklőleg hatni - a miniszterelnök újfent a csekély magyar haderő tartalékolásának szükségességével is argumentált. Mindazonáltal a vibráló légkörű tárgyaláson mindinkább világossá vált számukra, hogy valamiféle kompromisszumban kell megállapodniuk.

            A Hitlernek átadandó kormányzói levél tartalmában tudtak közös nevezőre jutni. Ebben Horthy elismerte, hogy a Führer által emlegetett területi igények fennállanak és teljesítésre várnak. A katonák közötti kapcsolatfelvételt őszinte elégtétellel nyugtázta. Végül arra utalt, hogy a jugoszláviai fordulatra aligha kerülhetett volna sor a belgrádi pánszláv indíttatású szovjet-orosz befolyás nélkül.

            A levelet fogalmazók pontosan tudták, hogy a belgrádi  vihart kavaró szeleket elsősorban nem Moszkvából, hanem Londonból fújták, s azt is sejtették, hogy ezzel  a berlini politikacsinálók is tisztában lehetnek. Mivel a magyar politika nagy dilemmáját a berlini nagy biztatás és a londoni kemény visszafogás közötti áthidalhatatlan szakadék okozta, a szovjetek szerepére történő utalással is e szakadék feletti hídverést akarták előmozdítani.  A hídépítő manővert azonban természetesen elsősorban egy Londonban is tolerálható forgatókönyv kimunkálásában látták. Bárdossy jó érzéssel nyugtázta, hogy Telekivel teljes nézetazonosságban vannak, összehangolt érveléssel vették rá a kormányzót, hogy olyan válasz menjen Berlinbe, amely nem elutasító, ám nem is konkrétan igenlő, ekképpen levegővételnyi időt hagy e forgatókönyv elkészítéséhez.

            Tudván azt, hogy e kísérlet sikere a legbravúrosabb konstrukció esetén is felettébb kétséges lesz, s bár másfelől abban is nagyon kételkedett, hogy az új belgrádi vezetést rá tudják venni a Berlinnek parírozó magatartásra, Bárdossy - a szinte lehetetlent kísérelvén meg - másnap, szombat ilyen értelmű utasítást küldött  Bakach-Bessenyey György követnek. Tisztában lévén azzal, hogy ebben a helyzetben neki már nem szabad nyíltan fellépni, Bessenyeynek saját véleményként kellett Momčilo Ninčić, régi-új külügyminiszter (a húszas években már irányította a délszláv külpolitikát) tudomására hoznia, hogy a németeket holmi üres nyilatkozatokkal nem fogják tudni az ország megtámadásától visszatartani. Komoly tárgyi bizonyítékokkal kell szolgálniuk arról, hogy a német-görög háborúban nem fognak az előbbiek ellen fordulni.

 

*

 

            A külügyminiszter másik akciója belpolitikai természetű volt. Látta, hogy a hazai ellenzék ereje nem számottevő, az adott helyzetben akár teljesen figyelmen kívül hagyhatják, de azt is mérlegelte, hogy a nemzetközi viszonyokban a kocka könnyen megfordulhat, s akkor ezek a nem túl jelentős erők akár kormányzó pozícióba is kerülhetnek. Így jutott arra a gondolatra, hogy Rassay Károllyal kellene beszélnie.

            Erről a liberális politikusról tudta, hogy németellenes parlamenti felszólalásaival széles körben respektust váltott ki, ám arra is emlékezett, hogy annak idején tevékenyen részt vett a rendszer létrehozásában, a Huszár-kormányban az igazságügyi tárca politikai államtitkára volt, s ellenzéki politikusként is bizonyos lojalitást tanúsított a mindenkori kormányokkal szemben. Ismerve mély magyar érzéseit abban reménykedett, hátha kaphat tőle a kiút keresésében jól kamatoztatható szempontokat, vagy legalább is támogatást a várható délvidéki akcióhoz.

            Rassayt estére kérette magához. Egész nap a befutó híreket tanulmányozta, munkatársait fogadta, utasításokat diktált. Egyszerre volt rendkívül izgatott s egyben desperált állapotban, amit a belépő vendége előtt sem tudott elleplezni. Tudta, hogy először neki kell beszélnie, s szavaival Rassayt együttműködésre megnyernie. Beszélt a belgrádi fordulat Berlinre gyakorolt hatásáról. Bizalmasan azt is elmondta, hogy Sztójay a Führer repülőgépén érkezett haza jelentéstételre. Bár a führeri ajánlatról mélyen hallgatott, ám joggal feltételezte, ennek a gesztusnak a feltárásával is érzékeltetni tudja vendége előtt, hogy Hitler katonai megtorlást akar foganatosítani, tehát nagy valószínűséggel háború lesz. Ha ez bekövetkezik, akkor az - nem a kedvezőbb kimenetelt, hanem a legsötétebb vízióját festette fel - katasztrofális lesz reánk nézve, mert a német katonai akciótól való magyar távolmaradást elkerülhetetlennek tartja.

            Rassayt ellenben a drámai szavak inkább ellenkezésre sarkallták:

            - Kegyelmes uram, én úgy vélem, hogy a Jugoszláviával megkötött örök barátsági szerződés nyomán bennünket az taszítana katasztrófába, ha megszegnénk szerződéssel megpecsételt szavunkat, mert az számunkra közmegvetést hozna, hazánk földje hadszíntérré változna, s gyenge gazdaságunk is összeroppanna a háború terhe alatt.

            Majd azt tudakolta, hogy háborús részvételünket miért látja Bárdossy elkerülhetetlennek.

            A kemény ellenállás mélyen elkeserítette, mégis higgadtságot erőltetve magára három ponton igyekezett vendégét hatása alá vonni. Rögvest a legsúlyosabbnak vélt érvvel kezdte. Azt ecsetelte, hogy az akcióból történő kimaradásunkat a németek - mivel ismerik a magyar közvélemény németellenes beállítottságát - az ország megszállásával torolnák meg. Ezen érve logikus folyományaként adta elő második argumentumát, mely szerint a megszállók "szemétembereket" (így, egy lélegzettel mondta) ültetnének az ország népének nyakába.

            - Imrédyre gondolsz, kegyelmes uram? - buggyant ki a kérdés Rassay száján, Bárdossy azonban a konkrét kérdést már diplomatikusan elhárította:

            - Minek mondjak neveket - s már a harmadik érvét hozta szóba, mely szerint a katonai körök olyan hallatlan nyomás alatt tartják, amely alól sem Teleki sem ő nem tud kitérni.

            - Tudod - váltott Bárdossy hangja még közvetlenebbre -, Werthék azt szokták mondani, hogy az ország háromszor volt immár mozgósítási állapotban "véres levezetés nélkül". (A külügyminiszter e szavaival Werth Henrikre, a Honvédvezérkar főnökére és körére, illetve arra utalt, hogy hiába rendeltek el háromszor mozgósítást, katonai összecsapásra nem került sor.)

            E katonai kifejezés hallatán mindkettőjük megborzongott, s Bárdossy fakó hangon fejezte be érvelését arra utalván, hogy e katonai körök a hadsereg moráljának tönkretételét emlegetve követelik a németek oldalán való hadbalépését.

            Az elhangzottak nyomán Rassay semmit sem változtatott felfogásán, sőt arról kezdett beszélni, hogy Jugoszláviát azért sem szabad megtámadnunk, mert akkor az ország előbb-utóbb Oroszországgal is harcba keveredhet. Bárdossy ezen az ellenvetésen nemhogy nem ütközött meg, hanem éppen a saját felfogásának erősítését látta benne.

            - Jó, hogy említed. Tudod, mi fel vagyunk készülve arra, hogy a románok ismét fordítanak majd sorsukon, átállnak az oroszok oldalára, s ilyen hátvéddel támadnak majd  a második bécsi döntés nyomán visszatért erdélyi területeinkre. Mondd meg, kérlek,  kire, ha nem a németekre  támaszkodhatunk mi akkor?

            Rassayra azonban az 1916-os román betörés Mackensen serege révén történt visszaverésére való nyilvánvaló utalás egyáltalán nem gyakorolt hatást. Azt felelte, hogy - bár az számára letartóztatást, koncentrációs tábort jelentene - inkább szállják meg a németek az országot. Hiszen - folytatta -, ha nekünk már nincs módunk a németekkel való együtt menetelést elhárítani, akkor a mi függetlenségünk ténylegesen már csupán álfüggetlenség. A nemzet jövőjét akkor sokkal inkább a megszállás vállalása jelentheti, mert Hitler bukása után a nyugati hatalmak ezt fogják honorálni.

 

*

 

            Ebben a feszült helyzetben a magyar Külügyminisztériumban sem volt hétvége, a miniszter és szűkebb törzse vasárnap is dolgozott. Bárdossy ekkor küldte el válaszát Barcza előző nap feltett azon kérdésére, hogy az érlelődő balkáni konfliktusban hazája az örök barátsági szerződés szellemében fog-e cselekedni?

            Álláspontunk - válaszolta - elsősorban az új jugoszláv kormány magatartásától függ. Ha kiprovokálja a háborút - ezzel a fogalmazási fordulattal Bárdossy lényegében a német nézőpontot tette magáévá -, akkor senki sem kívánhatja el, hogy a magyar kormány nyugodtan nézze az 1918-ban jogtalanul elszakított magyarlakta területek német vagy éppenséggel román hadsereg által történő megszállását. Az ott élő magyarság megvédelmezése azért is természetes, hiszen az örök barátsági szerződés 2. pontja is fenntartja a magyar területi igényeket. Az új belgrádi rezsim politikája a decemberi megállapodást felborította. Ezzel a beállítással a magyar külpolitikát Bárdossy - kimondatlanul - ismét a berlini törekvésekkel hozta összhangba.

           

*

            A magyar álláspont eldöntésére április 1-jén délután 5 órára összehívták a Legfelső Honvédelmi Tanácsot. Ez a testület tulajdonképpen olyan kormányülés volt, amelyen a kormányzó elnökölt, s részt vett rajta a Honvédvezérkar főnöke is. A tanács ügyeit egy vezértitkár adminisztrálta. Ekkor e posztot Náray Antal vezérkari ezredes töltötte be.

            Az ülés nyomott hangulatban kezdődött, mert Teleki és Bárdossy már az előző nap megtudta, hogy a katonák megint tovább mentek a megengedhetőnél. Az történt ugyanis, hogy vasárnap megjött Friedrich von Paulus tábornok, s Werth szinte órákon belül megállapodást kötött vele a magyar katonai részvételről. Ennek értelmében a vezérkari főnök április l-jével akarta megindítani a mozgósítást. A németek akkor a háború megkezdését 12-re időzítették, a magyar alakulatoknak pedig 15-én kellett a határ átlépve támadásba lendülniük. Werth tehát az egész kérdést pusztán technikai kérdésnek tekintette, csupán azt mérlegelte, hogy mennyi idő szükséges a mozgósításhoz és a határra történő felvonuláshoz.

            Teleki éktelen haragra gerjedt, s Bárdossy is vörös lett az arcukba dobott kesztyűtől. Szorultságukban a német csapatok magyarországi átvonulását tudomásul vették, a magyar részvételt illetően ellenben közölték, hogy ebben az ügyben csak a Legfelső Honvédelmi Tanács határozhat.

            A kérdés külpolitikai összefüggéseit kidomborítandó az ülésen - Horthy Miklós megnyitója után - Bárdossynak kellett az expozét megtartania. Manőverezési lehetőségét eleve behatárolta, hogy a kormányzó a magyar részvételt elhatározott tényként közölte, s a tanácskozás célját a kezdőpont, a célkitűzés, az erők nagysága és magatartása megszabásában jelölte meg.

            A legmagasabb helyről elhangzott szavak után a diplomata azzal kezdte, hogy idegen uralom alatt élő véreink felszabadítására minden alkalmat meg kell ragadnunk. A megkötött örök barátsági szerződés ellenben - mondotta a Londonba küldött értelmezést megmásítva - lehetetlenné teszi számunkra a cselekvést mindaddig, amíg Jugoszlávia, mint olyan fennáll. Nem érvelt az angolokkal, visszafogottságát nem indokolta a nemzetközi élet egyéb tényezőivel, hanem a történelem előtti felelősségre hivatkozott, s ezzel a megnyílt távlattal teremtett a körültekintő mérlegeléshez atmoszférát.

            Így adta meg a választ az időpontra vonatkozóan. Az akció célját pedig az ezeréves magyar föld visszacsatolásában jelölte meg. Egy ilyen lépést - szerinte - a világpolitika előtt meg lehet indokolni. Ellenben - húzta alá nyomatékkal -, ha egyéb jugoszláv területekre lépnénk, akkor Magyarország szembehelyezkednék a politikai etikával, és az ország érdekeivel ellentétes háborús bonyodalmakba keveredhetne.

            Tekintetét Horthyra, majd Barthára és végül Werthre függesztve a háború kimenetelének nyitottságáról szólt, s azt mondotta, hogy esetleges angol, amerikai győzelem esetén hazánk nem csupán az addig megszerzett területeit vesztené el ismét, de a trianoninál is nehezebb helyzettel kellene számolnunk. Végül nagyon tapintatosan, de félreérthetetlenül célzott a Szovjetunió balkáni térség iránti érdeklődésére.

            Az elhangzott körültekintő szavak Keresztes-Fischer Ferencet, Varga Józsefet, Laky Dezsőt, Radocsay Lászlót, Bánffy Dánielt  arra bátorították, hogy szintén a maguk ilyen-olyan fenntartásainak adjanak hangot, ám Reményi-Schneller, majd még inkább a nagy tekintélyű Hóman Bálint a Németország melletti kiállást indokolta, Werth Henrik pedig élesen Bárdossyra rontott. Elvakultan azt fejtegette, hogy az ellenséget addig kell üldözni, amíg az  meg nem semmisül.

            - Én megfordítanám a külügyminiszter úr érvelésének menetét - mondta azzal a magabiztossággal, aki már közvetlenül a háta mögött érzi a Wehrmacht teljes erejét -, a politikai szempontok szerinti mérlegelésnek csak a teljes katonai győzelem megszületése után érkezik el majd az ideje. - Ha feltételekhez kötjük fellépésünket - folytatta, magát már alig fegyelmezve -, akkor az bizonyosan nem váltana ki a német vezetésben előnyös hatást.

            - Mindezek alapján öt gyalog- és egy gyorshadtesttel korlátlan katonai célkitűzéssel azonnali, a németekkel egyidejű beavatkozást javaslok.

            Szavai mint mázsás súlyok hullottak a terem feszült csendjébe. Minden szempár a kormányzóra szegeződött, ő törte meg a drámai csendet.

            - Honvédségünknek az 1938-ban meghirdetett győri program nyomán létrejött új szervezete, felfegyverzése, kiképzése vajon ad-e reményt arra, hogy e nagy erőpróbát kiálljuk? - kérdezte.

            Bartha Károly honvédelmi miniszter megnyugtatta. Elismerte ugyan, hogy a felfegyverzettség terén van még mit kívánni, ám a honvédség harci szelleme kitűnő, s egyébként is - tette az asztalra a nagy ásznak gondolt érvét - a németek fegyverzet, felszerelés és lőszer tekintetében úgyis ellátnak majd bennünket.

            A felszólalások sorát a miniszterelnök zárta. Ismét előadta ismert gondolatait az angolszász világ kimeríthetetlen erőtartalékairól, a magyar akció megindításának feltételeiről, végül pedig kifogásolta a bevetni tervezett erők nagyságát. - Egyszerű megszálló feladatokra kevesebb erő is elegendő - mondottan határozottan.

            A négy órás vitát berekesztő zárszavában a kormányzó a magyar öncélúságnak megfelelő korlátozott akció mellett döntött. A bevetendő erők nagysága tekintetében megegyezésre és arról hozzá intézendő előterjesztésre utasította a miniszterelnököt és a vezérkar főnökét.

 

*

 

            Másnap, április 2-án délután Teleki Pál miniszterelnök tudomására hozták, hogy a délszláv állam ellen támadásra készülő német csapatok átlépték a magyar-német határt, dél felé vonulnak, vezérkari főnökségük pedig már meg is érkezett Budapestre. Olyan nyugtalanság vett erőt rajta, hogy elhatározta: átmegy a Disz térre és megbeszéli az egyáltalán nem  váratlan, ám mégis merőben új helyzetet a külügyminiszterrel.

            - Kezdődik - ezekkel a szavakkal lépett be Bárdossy dolgozószobájába, aki rögtön tudta miről van szó, hiszen szintén birtokában volt a súlyos hírnek.

            - Megjött Barcza sürgönye Londonból. - így válaszolt, s habozás nélkül a követ hitelének rontásába fogott. - Megint túloz, az angolok szájába saját szavait adta, így akar bennünket cselekvésünktől visszatartani.

            Teleki helyet sem foglalva, türelmetlenül nyújtotta kezét a megfejtett számjeltáviratért. Bárdossy most már szótlanul adta át a kért papírt.

            Amennyiben németek Jugoszláviát megtámadják és azok ellenállnak, ami várható - üzente a követ a számjeltáviratok lapidáris stílusában -, úgy természetesen azonnal Anglia szövetségeseivé válnak. Ebben az esetben itteni reakció magyar-jugoszláv viszony lehető alakulásával szemben következő:

            1. Amennyiben magyar kormány eltűri - kezdte halkan fennhangon olvasni a szöveget azt remélvén, hogy a benne gyülemlő feszültségnek így valamelyest utat enged -, sőt elősegíti, hogy német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részéről diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményével okvetlen számolni kell.

            - Látod, ettől féltem - nézett külügyminiszterére.

            - A folytatás még keményebb lesz - mondta Bárdossy erőltetett nyugalommal. Bár - mint jeleztem, mondta dehonesztáló hangon - én ebben inkább Barcza sugallatát, s nem az angolok álláspontjának autentikus megfogalmazását látom.

            Teleki nem osztotta kollégája nézetét, ő úgy vélte, hogy Barcza bizony - bár szintén érezte, hogy a fogalmazásban benne rejlik a követ álláspontja is - meglehetősen pontosan adja vissza a brit illetékesek üzenetét. Ismét szeme elé tartotta a közben leengedett táviratot.

            2. Ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni. Ezen esetben, angolok végső győzelme esetén, magatartásunk alapján, mint Anglia és Amerika nyílt ellensége leszünk megítélve, sőt az örök baráti szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva, mert itt szerződést úgy értelmezik, hogy éppen béke érdekében Jugoszláviával szemben is területi igényeink érvényesítéséről egyelőre lemondottunk.

            - Képtelenek bennünket megérteni - mondta Teleki teljesen összetörten. - Hiszen a szerződés aláírásával ugyan kétségtelenül vállaltuk, hogy területi igényeink érvényesítését a jövőbe toljuk, de az is benne van a szövegben, hogy végleges lemondásról szó sem lehet. Az a mi tragédiánk, hogy emiatt az izgága, Hitlerrel rivalizálni akaró Mussolini balkezes görög akciója miatt a decemberben még oly távolinak tűnő jövő ily drámai hirtelenséggel reánk tornyosult. - Nem, nem - hajtogatta, magam is érzem, szó sem lehet róla, hogy ne cselekedjünk. Ám, ha a németek elvesztik a háborút, akkor mindaz bekövetkezik, amit most Barcza üzent. Mindig féltem attól, hogy a szovjetek megjelennek egyszer a mi térségünkben, ránk fogják erőszakolni szörnyű rendszerüket, s most már - láthatod - maguk az angolok fenyegetnek bennünket ezzel a jövővel.

            - Barcza túloz, Kegyelmes uram - ismételgette magát Bárdossy.

            - Nem hiszem. Érzem, hogy saját álláspontja is benne van, s ezt én a magam részéről nem is hibáztatom. Egy követ ne legyen csupán postás, legyen véleménye, próbáljon a hite szerint helyes álláspont érvényesítéséért tenni. Nem. - mondta biztos határozottsággal. - Nem másítja meg az angolok álláspontját. Legfeljebb arról van szó, hogy azt végletesen kemény szavakkal továbbítja felénk. A szörnyű az, hogy kiuttalan helyzetbe jutottunk.

            - Nem biztos, hogy ez a jövő vár reánk. Te magad is mérlegelted egy kiegyezéses béke lehetőségét.

            - Igen, de ez elmúlt. Nincs még két hete annak, hogy Hitler Előtted az orosz veszély aktuálissá válását emlegette. Most pedig az angolok festik az ördögöt a falra. Neked is tudnod kell, hogy nincs kiút - ismételgette végtelenül deprimált hangon.

            - Én mégis hiszek abban, hogy Londonban tudnak disztingválni, s nem azonosítanak bennünket a németekkel. Hatni fog az, hogy mi csak akkor cselekszünk, ha már nem lesz Jugoszlávia, ha Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot.

            - Ez nem disztingválás kérdése - legyintett Teleki. Sok jelét adták annak, hogy értik nehéz helyzetünket. Ezt is Barcza jelentette. Nem Barcza jelentései között kell keresned az ellentmondást, hanem azt kell látnunk, hogy ebben a háborúban élet-halálra megy a küzdelem. Londonban azt nem bocsátják meg nekünk, hogy ebben az ő gigászi harcukban - amelyben tavaly már a náci gépek terrorbombázásai nyomán nagyon mély sebeket kaptak - mi a németek oldalára álltunk. Ha képesek arra is, hogy ezzel a véres kezű Sztálinnal parolázzanak - s e tekintetben én Barcza táviratát szintén autentikusnak érzem -, szóval ha képesek arra is, hogy e tömeggyilkos felé kezet nyújtsanak, akkor itt fél millió magyar sorsa nem tétel.

            - Legyünk reálisak Laci - hangja kimondottan tanárossá vált, egy rövid pillanatra megszabadulni látszott a helyzet iszonyú súlyától, a tudós tanár attitüdje járta át lényét, a tudósé, aki a tények között összefüggéseket keres, az összefüggések alapján megalapozott következtetéseket von le -, ha a szerbek állama szétesik, akkor az nem magától következik be. Emlékezzél vissza, hogy Sándor király országának széthullását hányszor kombináltuk, s a marseille-i gyilkosság nyomán, amikor valóban darabjaira eshetett volna, mégis egyben maradt.

            - A horvátok természetesen súlyosan csalódtak a korfui megállapodás helyességében, a várt föderáció helyett fogcsikorgatva fogadták a szerb centralizmus jármát, önmagukban azonban nincs erejük az egyébként önként nyakukba vett igát levetni. Ha a horvátok majd a közeli napok egyikén ki fogják kiáltani önálló államukat, akkor Te is és minden valamennyire tájékozott ember pontosan tudni fogja, hogy e függetlenségük álfüggetlenség, államuk Berlintől függő bábállam lesz.

            - De nézzük a problémát nagyobb összefüggéseiben - folytatta tovább eszmefuttatását. - Hol van ma már Csehszlovákia? Sehol. A hamincas évek elejére már az angolok is belátták, hogy hiba volt ennek az államnak a létrehozása. Maguk is kezdték felismerni, hogy vannak csehek és vannak szlovákok, ám csehszlovákok nincsenek. Tudjuk, hogy e felvilágosító munkában Barczának is megvolt a maga pozitív szerepe. Végül azonban nem tudtuk megakadályozni, hogy tavaly júliusban London elismerje ennek az intrikus, kártékony Benešnek a környezetét emigráns csehszlovák kormánynak.

            - Lásd, Barcza akkor is helyesen cselekedett, amikor azért harcolt, próbáljuk az angolokat rávenni arra, hogy írásban fogadják el legitimnek az első bécsi döntést. Mi azonban ezért kormányszinten nem cselekedtünk - ez főleg Csáky és Imrédy nagy mulasztása, ám a mi felelősségünk is, hiszen nyomást kellett volna ebbe az irányban kifejtenünk -, most pedig már reálisan számot vethetünk a második csehszlovák köztársaság majdani megszületésével.

            - Ha pedig megint lesz Csehszlovákia, akkor ismét lesz Jugoszlávia is, bennünket pedig hullarablással fognak vádolni, s eljön a bosszúállás szörnyű órája. - Visszazökkent a kormányfő szerepébe, gyenge vállain érezte a helyzet mázsás súlyát, egész lényét ismét a kétségbeesés járta át.

            - Rémeket látsz, miért lovalod bele magad a legszörnyűbb vízióba? - A szintén gyenge idegzetű Bárdossy gyógyító szándékú hangon kérlelte őt erre.         Mindhiába. Kezében a távirat szövegével, mint a ketrecbe zárt vad a jókora szobában fel és alá járkált, majd a papírt az íróasztalra dobva a mellette lévő karosszékbe roskadt.

            Azután erőt vett magán. Mintha kicserélték volna. Arca átszellemült, mintha más világba, észrevétlenül a tettek birodalmába lépett volna. Nem sok ügyet vetett arra, hogy megnyílt az ajtó, s UIlein-Reviczky Antal, a minisztérium nagyhatalmú sajtófőnöke, a hazai sajtót akkor még a németek szája íze szerinti nagy odaadással vezénylő karmester lépett be rajta. (1943-1944. évi szerepe alapján, s nem csekély mértékben a már 1947-ben Svájcban francia nyelven megjelent visszaemlékezései révén Ullein-Reviczky figurája a történeti köztudatban angolszász-barát politikusként rögzült, korábbi főcenzori működése miatt valójában azonban igen ellentmondásos diplomata-politikus.) Az új vendég tapasztalta a két politikus szótlanságát, sejtette, hogy a mély csöndnek nagyon komoly oka lehet, ezért a nagyhatalmú emberek magabiztosságával a külügyminiszter íróasztala felé tartott, s átfutotta a londoni táviratot. Másodpercek alatt megértette, s tudta, hogy minden kérdés felesleges.

            Teleki ekkor megszólalt, ám szavait már nem a szobában lévőkhöz, hanem valami hatalmasabb Úrhoz intézte:

            - Mindent megtettem, ami tőlem telt; többre nem vagyok képes. - Majd némileg más hangon, talán nekik is, talán valaki Másnak is szánva még hozzátette: - Elmegyek.

            Bárdossy megkövülten némán biccentett, elmenő vendégét a sajtófőnök kísérte ki a szobából.

           

*

 

            Másnap reggel a külügyminiszter reggelizés közben kapta a megrázó, ám mégsem teljesen váratlan hírt arról, hogy az éjszaka során a kormányfő meghalt.

            - A halálba menekült, biztos, hogy magára emelte a fegyvert. - gondolta önkéntelenül. - A felelősség reánk maradt, vajon kit fog Horthy kinevezni a helyére? - mérlegelte a kérdést.

            A válasz hamar világossá vált számára. Minden illetékes tudta, hogy ebben a helyzetben szinte órákra sem maradhat kormányfő nélkül az ország. Az államfő már aznap megkezdte az ilyenkor szokásos tárgyalásait. A döntéseiben oly annyira fontos Bethlen István,  a szintén nagyra becsült Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, s a mentalitásban tőle távol álló, diplomáciai ügyekben nagy tekintélyű Kánya Kálmán egyaránt a külügyminisztert ajánlotta. A mérlegelésnél az egyik döntő szempont a várható berlini visszhang volt. Olyan személy kellett, aki még kijátszatlan kártya, sem egyik sem másik irányban nem mozdult el.

            Bárdossy László ekkor még ilyen személy volt.

            Mellette szólt az is, hogy nem volt mögötte politikai párt, valójában nem volt politikus. Szorgalmas közigazgatási szakember kellett, aki jól ismeri a nemzetközi kapcsolatokat. Olyan ember kellett, aki ugyan megrendülhetett Teleki tettének nagyságán, de mégsem annak konzekvenciái, hanem a korábban - jelentős mértékben éppen a volt kormányfő közreműködésével - kiformálódott állásfoglalás szellemében hajlandó cselekedni. Olyan ember kellett, aki végrehajtja a hivatalos Magyarország akaratát.

            Bárdossy László vállalta ezt a szerepet.

            A kormányzói audenciára gyorsan sor került, s annak lezajlása is kevés időt igényelt. Világos kérdésekre gyors és szintén világos válaszok születtek.

            Az elhunyt miniszterelnököt a ravatalnál már az új kormányfő búcsúztatta.

 

*

 

            A német csapatok a tervezettnél korábban, április 6-án lépték át a német-jugoszláv, 7-én pedig a magyar-jugoszláv határt és elsöprő lendülettel kezdték meg az ország elfoglalását. A megtámadott ország angol gépek által támogatott légiereje 7-én Szegedet, majd Pécset és Villányt, azok németek által használt repülőtereit bombázta. A légelhárítás egy jugoszláv gépet leszállásra kényszerített, hat angol gépet pedig lelőtt. Bárdossy este Barczát ugyan a legerélyesebb tiltakozásra utasította, tovább azonban nem ment, változatlanul a Zágrábból várható hírre figyelt.

            London ellenben már a magyar tiltakozás elhangzása előtt a maga sérelme által befolyásoltan cselekedett: mielőtt a budapesti táviratot a magyar követségen megfejthették volna, a Foreign Office-ba kéretett Barczával már közölték a diplomáciai viszony megszakítását.

 

*

 

            Április 10-én Zágrábból megjött Marosy Ferenc követ távirata arról, hogy Kvaternik horvát usztasa vezető kikiáltotta az önálló Horvátországot. Ütött a magyar honvédség megindulásának az órája is. A miniszterelnök-külügyminiszter Bárdossy azt javasolta a kormányzónak, hogy kiáltványban tájékoztassa erről az ország népét. A dokumentum szövegét maga fogalmazta meg, s azt Horthy minden javítás nélkül elfogadta. Azt is fontosnak tartotta, hogy - nagyon könnyen meglehet, fordul majd a kocka, s nehogy akkor a magyar lépés minden következményéért őt tegyék felelőssé - a közös felelősségvállalás dokumentálása érdekében április 11-én este fél hatra összehívatta a felsőház Kánya Kálmán vezette külügyi bizottságát.

            Expozéjában nagy súllyal szólt arról, hogy az előző kormánynak a balkáni béke megóvása volt a célja, a Jugoszláviával megkötött szerződés értelmét is ebben jelölte meg. Nem tagadta, hogy e szerződés szerves alkotó részét képezte a tengelyhatalmakkal való barátságos együttműködésre alapított politikai rendszernek, s a belgrádi államcsíny ezen eredményezett alapvető változást. A barátsági szerződést szerinte - a dél-magyarországi területek elleni sorozatos légitámadásaival  -  Belgrád semmisítette meg, kormánya elemi kötelességének tett eleget, amikor a Délvidék megszállásához hozzáfogott. (Bárdossy tehát most sem tér vissza a Barczával március 30-án közölt értelmezéshez, mely szerint a belgrádi államcsíny borította fel a decemberi megállapodást.)

            Elsőnek a magyar politikai élet nagy öregje, Bethlen István gróf kért szót. Bárdossy szeme összeszűkült, kezével önkéntelenül karosszékének karfájához nyúlt, s fürkészve kereste a volt miniszterelnök tekintetét, mert hozzá is eljutottak olyan kósza hírek, melyek szerint a Teleki-Bárdossy vonal nem élvezi a gróf támogatását. Ám a szervezetében felgyülemlett feszültség már az első szavak hallatán oldódni kezdett, majd nem sokkal később kényelmesen süppedhetett bele székébe.

            Bethlen ugyanis rögvest előre bocsátotta, hogy teljes mértékben és minden tekintetben helyesli a kormány elhatározását. Hiszen - fejtegette - az adott helyzetben nem is lehetett volna másként cselekedni. Nemzeti becsületünk és ezeréves történelmi hivatásunk megtagadása lett volna, ha a jugoszláv államalakulat széthullása után nem teszünk eleget a volt ősi magyar területekkel és magyar véreinkkel szemben fennálló kötelességünknek. Ellenben - és itt hangja figyelmeztetően keménnyé vált - a kormánynak a nemzettel szemben az is a kötelessége, hogy a honvédség akciója egy tapodtat sem terjedjen túl a szentkoronához tartozott területek egykori határán.

            - Számolnunk kell azzal - mondta rezignáltan -, hogy nem csupán a szerbek, de az angolok, sőt talán más államok is bennünket felóniával, súlyos szószegéssel fognak vádolni. Legyünk tisztában - s itt hangja már keserűvé vált -, hogy igazunkról aligha tudjuk majd őket meggyőzni. Ezért is fontos a határok pontos betartása, annak nyomatékosítása, hogy mi sem Szerbiával sem más országokkal szemben nem vagyunk háborúban. Így talán legalább a tárgyilagos külföldi államokat tudjuk majd oldalunkra állítani.

            Ezután Bárdossyt már nem lepte meg, inkább természetesnek vette, hogy Kánya Kálmán szavain jól érezhetően átütött a szerbekkel szembeni ismert fóbiája. - A magyar kormányt - húzta alá - az általa tett, s a maga részéről minden tekintetben helyeselt lépésekért a legkisebb erkölcsi felelősség sem terheli. Hiszen a magyar-jugoszláv barátsági szerződést és a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást előbb maguk a jugoszlávok semmisítették meg, s a magyar kormány csak a szerződés megszűnte után tette meg a szükség parancsolta lépéseit.

            A nagy tekintélyű politikusok támogató szavai után Bárdossy már csak laza figyelemmel követte Scitovszky Tibor, Baranyai Lipót, Csekonics Iván gróf, Bánfffy Miklós gróf és mások politikája melletti kiállását, hiszen közben már a sok-sok elintézendő államügyben teendő sürgős lépések tolultak elméjébe. Amikor pedig a nemzetközi kapcsolatok világában olyannyira otthonosan mozgó Ottlik György  is lényegében az elhangzottakat fogalmazta meg újra saját szavaival, akkor már a szokásos magabiztos hetykesége is visszatért.

 

*

 

            Másnap a Sándor palotában ismét kezébe vette Bajcsy-Zsilinszky Endre előző nap kézbesített levelét.

            - Mi lehet ennek a Bandinak a titka? - tűnődött. - Hiszen hatalmi ereje nem számottevő, akikkel együtt indult 1919-ben, azoktól már rég eltávolodott, támogatást tőlük aligha remélhet. Akikkel ma egy pártban van - a kisgazdákkal -, azokkal sincs valójában együtt. Igazából sehová, senkihez sem tartozik, s talán éppen ezért képes az ország, a nemzet nevében megszólalni.

            - Vajon kiknek a nevében levelez velem? - tette fel magának a kérdést. Hiába képviselő, a parlamentben rendre lehurrogják, nagyon kevesen helyeslik szavait. Azt ellenben ne feledd - intette le saját magát -, hogy a hangos közvélemény mellett létezik egy néma közvélemény is, Bandi ennek a közvéleménynek a felfogását közvetíti felém. Az egyik közvélemény szava jól érthető, az országgyűlés, a megyei törvényhatóságok, a városi képviselőtestületek, az ország számos egyesülete ad fórumot akaratuknak.

            A másik közvélemény ugyan néma, ám mégis megtalálja a módját annak, hogy létezéséről tudjunk. A  kis példányszámú sajtó, a pletykákban terjedő szóbeszéd mellett az olyan személyek révén ad magáról hírt, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Ha lehurrogják is, ha magányos harcos is, mégis csak része a törvényhozásnak, ha úgy tetszik, a hatalomnak. Nem kétséges, hogy a szó köznapi értelmében rossz politikus, az eredményességhez elengedhetetlenül szükséges apró lépéseket, taktikai engedményeket megveti, semmibe veszi, nem gyakorolja. Lobogása, szinte váteszi ereje azonban vitathatatlan.

            Kezében a levéllel a miniszterelnök-külügyminiszter az ablakhoz ment, s minden sorát ismét figyelmesen végigolvasta. Az írást tartó kezét most leengedte, s tekintete a Dunára, a pesti házakra, majd kissé északra fordulva a Margit-sziget kopasz fáira siklott. Messzire nézett, s közben azon töprengett, hogy a levélíró félelmei  - Félek, írja, sőt rettegek tőle, hogy angol és amerikai részről igyekeznek majd reánksütni a szerződésszegést, s háborús félnek nyilvánítanak bennünket.  - a valódi jövőbe vezetnek-e?

            Bethlen tegnapi szavai ötlöttek fel benne, amelyekkel - igaz: jóval visszafogottabban - lényegében hasonlóképpen vizionált. Londoni éveire, az angolok önzésére gondolt - mit önzés, saját érdekeik következetes képviselete, helyesbítette saját magát -, s keserű tehetetlenséget érzett helyzetének kiúttalansága miatt. Hiszen sem a Gróf úr sem a Képviselő úr nem hajlandó a szentistváni Magyarországról lemondani. Németellenesek ugyan, ám a revízióról nem képesek lemondani.

            Visszatért íróasztalához, és mérgesen az asztalra dobta a levelet. - Bajcsy-Zsilinszky alaptalanul adja tanácsait, hogy lassabban cselekedjek. Mintha mi osztanánk a lapokat - dohogott magában tovább -, mintha nem azért történne minden, mert a Führer ideküldte saját repülőgépén ezt a lehetetlen Sztójayt. Hiúságának tetszett, hogy Zsilinszky az ő "kipróbált képességeiben" bizakodott, önérzetét erősítette, hogy ez a vad magyar is az ő "erős magyarságáról" írt, de ezek az elismerések legfeljebb lelkierejét erősítették, járt útjával szemben nem kínáltak más járható utat.

            Hirtelen Babits Mihály, a költő ötlött eszébe. Arra a versére gondolt, amelyben 1938 őszén, a Felvidék visszatérte nyomán a maga szelíd módján azokat fedte  meg, akik országgyarapításról beszéltek. - Micsoda ízléstelen szóhasználat - zsémbelődött. "Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik - A haza, a haza egyenlő volt mindig" - idézte a memorizált sorokat. Maga is szeretette a gondolatok míves megfogalmazását, s elkezdett azon töprengeni, vajon miképpen tudná ugyanezt a saját nyelvén kifejezni.

            - Igen, megvan. Az államhatár olyan, mint két ház között a kerítés - meditált. Ahogyan a fához tartozik és mindig annak része marad a szomszéd kertbe átnyúló ág, ugyanúgy a magyarság része maradt a Trianonban elveszett terület is. - Vajon - simította végig gondosan ápolt ősz hajzatát -, lesznek-e ismét ilyen hangok, vagy legalább itthonról megkapja a közvélemény érthető aggodalmak ugyan megfogalmazó, ám mégis erőteljes támogatását?

 

*

 

                        A Délvidék megszállása - miután a háború fő terhét az agresszor németek viselték a vállukon - viszonylag könnyedén, s rövid idő alatt megtörtént. Bácska, a baranyai háromszög, Muraköz és Mura-vidék, összesen 11.475 négyzetkilométer terület, rajta több mint 1 millió lakossal - ezeknek a magyar népszámlás szerint 39, a jugoszláv felmérés szerint 30 %-a volt magyar nemzetiségű - került vissza az országhoz.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Második könyv


 

            1941. május 6-án a miniszterelnök-külügyminiszter már végzett a napi posta rutin jellegű feldolgozásával, amikor soron kívüli kézbesítéssel az asztalára tették a Honvédvezérkar főnökének, Werth Henrik emlékiratát.

            - Már megint politizál, olyasmit tesz, amihez nincs semmi köze - villant át az agyán, s ezzel a rossz érzéssel kezdte a dokumentum elolvasását.

            A memorandum legrosszabb várakozásain is túltett. Valósággal letaglózott állapotban, elfehérült arccal  tette le az elolvasott szöveget. Előtte azonban nemegyszer szaladt a vér a fejébe.

            A főtiszt arról írt, hogy Moszkva hintapolitikát folytat Berlinnel szemben. Ez Németországot arra kényszerítheti, hogy most a balkáni háború befejeztével viszonyát a Szovjettel szemben félreérthetetlenül tisztázza. A diplomácia hímes nyelvén megfogalmazott írást Werth nem sokkal odébb azzal folytatta, ha kell, akkor a tisztázás fegyveres beavatkozással is történhet. Amennyiben háborúra kerülne sor, úgy abban Finnország, Magyarország, valamint Románia részvétele is elkerülhetetlennek látszik.

            - Hallatlan! Honnan veszi a bátorságot, hogy megszabja Magyarország magatartását? - füstölgött. - Nyílván a németek iránti vak imádata ennek a magyarázata, különben nem írná azt, hogy egy német-orosz háború kimenetele nem kétséges, mert a német győzelem ez esetben nem vitatható.

            Ezért szorgalmazhatja a bornírt dilettáns Németországgal garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szövetségi szerződés megkötését.

            - Fogalma sincs - zsémbelődött -, hogy ilyen szerződés megkötése egyáltalán nem áll Hitler érdekében. Nyílván semmit sem tud arról, hogy Gömbös idején a Kánya-Masirevich-féle magyar diplomácia (pedig hol volt az akkori Birodalom a maitól!) hányszor szeretett volna Berlinnel egy egyszerű konzultációs megállapodást kötni.

            Sikertelenül.

            - Mindent a németek szemüvegén át néz.  - dühöngött tovább. - Ezért írja, hogy a németeknek a Kárpátok medencéjére egy Szovjet elleni háborúban feltétlenül szükségük van. Ha mi a németek együttműködési felszólítását vonakodnánk elfogadni, kimutatnánk, hogy csak területéhesek vagyunk, de a biztonságunkat szolgáló harcban az áldozatokból nem akarjuk részünket kivenni. Ezzel el is játszanánk az eddig kivívott sikereinket talál örökre is.

            - Tiszta politikai zsarolás! - mondta magának. Ehhez képest a memorandum befejezése  (A német-szovjet viszonnyal kapcsolatos politikai állásfoglalásunk mielőbbi, félreérthetetlen és végleges tisztázását kérem!) formailag udvarias, bár tartalmilag ugyanolyan felháborító, mint az egész memorandum. És persze szokásosan szűklátókörű. Csak korlátolt ember gondolhatja, hogy a politikában bármit is véglegesen tisztázni lehet.

            - Az azonban nem kétséges, hogy itt van a nyakunkon a német-szovjet háború. - vonta le Bárdossy a megkapott dokumentum legfontosabb üzenetét. A befejezés is ezt sugározza. A távolabbi jövőre is csak úgy küszöbölhető ki annak lehetősége, hogy Magyarország elszigetelten kerüljön szembe a Szovjettel és kizárólag önerejére utalva kényszerüljön határait védelmezni, ha a mostani német-szovjet viszony alakulása folyamán minden fenntartás nélkül, félreérthetetlenül Németország oldalára állunk.

            Első indulatában arra gondolt, hogy azonnal reflektál. Azután leintette magát. - Nem szabad most válaszolnom, mert a mögötte álló veszedelmes erővel szemben nagyon óvatos magatartást kell tanúsítanom. A gyors válasszal különben is csak magas lovat adnék alá.

            ĺgy azután majd egy héttel később, május 12-én fogalmazta meg feleletét. Levelének megírásánál abból indult ki, hogy higgadt, nyugodt stílusban, de egyértelmű határozottsággal rá kell mutatnia Werth politikai dilettantizmusára. Ezért a főtisztet már levelének elején kioktatta arról, hogy a szorgalmazott garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szerződés a két ország közötti óriási hatalmi különbség miatt alig képzelhető el.

            A Szovjetunió ellen sürgetett együttműködést a miniszterelnök-külügyminiszter azzal a nem teljesen helytálló érvvel hárította el, hogy Németország eddig minden politikai és katonai tervét a legszigorúbb titokban tartotta, ezért ilyen magyar megkeresést is elhárítana. (1938 augusztusában Hitler Kielben - a remélt együttműködés reményében - kendőzetlenül Horthy elé tárta a Csehszlovákia szétzúzására vonatkozó tervét.)

 

*

 

            Adolf Hitler 1941. április 30-án június 22-ében jelölte meg a Szovjetunió megtámadásának napját, ezért Bárdossy jól sejtette, hogy Werth fellépését a német vezérkartól birtokába került értesülés motiválhatta. A támadást elrendelő Barbarossa-terv nem tartalmazta Magyarország felkérését a támadásban való részvételre. Ez azonban csupán azt jelentette, hogy a Führer már oly mértékűnek tartotta (joggal) Magyarország függőségét, hogy azt kombinálta, a magyarok anélkül sodrodnak majd a háborúba, hogy azért újabb területi engedményt kellene kilátásba helyeznie.

            A katonák viszont tisztában voltak a háború mértéktelen kockázatával, ezért a honvédséggel való kapcsolataik elmélyítésére, arra törekedtek, hogy Werthék hozzák mozgásba a magyar politikai vezetést. Kurt Himer tábornok, aki már a délszláv háború előkészítésében a német hadsereg-főparancsnokság magyarországi összekötője volt, s azóta sem hagyta el hazánkat, május utolsó napjaiban már a Szovjetunió ellen készülő német agresszióban történő magyar közreműködés érdekében tárgyalt. Bár korrekten megmondta, hogy nincs berlini felhatalmazása, mégis a honvédség mozgósítására osztogatott tanácsokat.

            Ezeknek az ösztönzéseknek hatására május 31-én, majd június 14-én  Werth újabb memorandumokkal gyakorolt nyomást a miniszterelnökre. Az előbbiben azt állította, hogy a németek igenis szerepet szánnak Magyarországnak a szovjetellenes hadjáratban, az utóbbiban pedig már szemérmetlenül azt sürgette, hogy a magyar kormány ajánlkozzon fel a Moszkva elleni hadjáratban történő részvételre.

*

            A Bárdossyra nehezedő katonai nyomást a berlini követ diplomáciai erőszakoskodása tetézte. Május 24-én a német támadást június derekára prognosztizálta. Sztójay tudta, hogy Hitler nem fogja Magyarországot katonai részvételre felkérni, ezért újabb és újabb jelentései révén azzal tépte Bárdossy idegeit, hogy a románok szerephez fognak jutni, részvételükért cserében vissza fogják kapni Besszarábiát, s "érdemeik" alapján a második bécsi döntés revízióját iparkodnak majd elérni. E veszedelem elhárítása érdekében szintén a Berlinnek való felajánlkozást szorgalmazta.

            Június 10. és 14. között Budapesten tárgyalt Ernst Freiherr von Weizsäcker német külügyi államtitkár, aki mind a kormányzó, mind pedig a miniszterelnök-külügyminiszter előtt tagadta, hogy a szovjetellenes hadjárat küszöbön állna. Weizsäcker nem volt náci, hazáját őszinte aggodalommal féltette a hitleri ámokfutás következményeitől, s ezt Horthy Miklós és Bárdossy László is egyaránt tudta. Következőleg Bárdossy azzal is tisztában volt, hogy a cáfolat valóságtartalma felettébb kétséges, ám felismerte az esélyt, hogy az államtitkár szavaival a reá nehezedő nyomást valamelyest csökkentse. Ezért június 14-én Sztójayt emigyen tájékoztatta:

            - Weizsäcker báró előtt háromszor is szóba hoztam német-orosz konfliktus lehetőségét. Minden alkalommal azt hangsúlyozta, hogy német kormány állítólagosan háborús elhatározásaira vonatkozó híreszteléseknek legalább is egyelőre nincsen semmi alapjuk. Szerinte ha bárki is azt állítja, hogy konfliktusra belátható időn belül sor kerül, nyilván többet tud, mint maga a Führer.

            Ezek után - írta nagy elégtétellel - igazán lehetetlen lett volna felajánlkoznunk.

            - Meggyőződésem szerint teljesen lehetetlen feltételezni azt, hogy ha a birodalmi kormány Románia katonai közreműködését oroszok ellen igénybe veszi, ezután bécsi döntés megváltoztatásával nekünk új területeket juttathatna Dél-Erdélyben, akkor, ha a Szovjet elleni háborúban mi is részt veszünk.

            Bárdossy gondolatvilágában egyik variánsként tehát már június 14-én bizonyosan felmerül, hogy a Szovjetunió elleni háborúban hazánk is részt vesz. Maga is hitelt adott a várható támadásról szóló híreknek, a reá nehezedő nyomás hatására nagyon hajlott arra, hogy a magyar  közreműködés elkerülhetetlen. Tudomásul vette annak az érvnek az erejét, hogy Észak-Erdély megtartása érdekében a várható román érdemeket ellensúlyozni kell. A belépés mikéntje még messze nem volt világos előtte, ám nem fogadja el, hogy országának fel kellene ajánlkoznia. Ezért írja befejezésül:

            - Nem hiszem, hogy szükségünk volna újabb érdemeket szerezni a Führer előtt, aki Nagyméltóságoddal szemben ismételten hangoztatta, milyen nagyra értékeli azt, amit német katonaság átszállításával  birodalom érdekeinek teljesítettünk, és azt, hogy Jugoszlávia elleni akcióban az ugyancsak közvetlenül érdekelt Bulgáriát jóval megelőzően aktíve részt vettünk.

 

*

            Bárdossy úgy érezte, hogy pozícióját erősítheti, manőverezési lehetőségét növeli, Werth reá gyakorolt nyomást valamelyest enyhíti, ha az - említett - újabb memorandumban foglaltak megtárgyalása végett rendkívüli ülésre még aznap, tehát június 14-én összehívja a minisztertanácsot.

            A miniszterek korrekt tájékoztatása - és reménye szerint: a vezérkari főnök elleni hangulatkeltés érdekében - az ülés elején teljes terjedelmében felolvasta Werth emlékiratát. Tisztában volt azzal, hogy minisztertársai katonai kérdésekben ugyan nem tájékozottak, de a véderő gyengeségével, szerény méreteivel azért tisztában vannak.

            Ezért nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a memorandum szerzője a honvédség mintegy felének a mozgósítását szorgalmazza. Tudta, hogy szavaival - kimondatlanul is - Teleki sokszor hangoztatott nézetét idézi fel. Azt az emlékezetes álláspontját, melynek értelmében a háború kimenetele kétséges, s éppen ezért az 1918/1919-es helyzet megismétlődésének elkerülésére a honvédség intaktságának megőrzése az ország elemi érdeke.

            Érezte a feléje áradó bizalmat, s ennek burkában fogalmazta meg a Werth gondolatmenetét cáfoló érveit. - Magyarország - fejtegette higgadtan - már ismételten és kellőképpen bebizonyította, hogy teljesen a tengelyhatalmak oldalán áll. Hitler vezér és kancellár ismételten hangsúlyozta, hogy nagyra értékeli a német katonaság átszállítása, a jugoszláv akció terén kifejtett magyar szolgálatot.         - Így - mondta emelt hangon - nincs szükség arra,  hogy a tengelyhatalmak melletti politikánk újabb demonstrálása végett vegyünk részt az esetleges német-orosz háborúban.

            - Egyébként - fűzte hozzá csípősen - Berlin a német-orosz viszony újabb alakulásáról, az esetleges fegyveres konfliktus lehetőségéről a magyar diplomácia ismételt érdeklődéseire sem adott tájékoztatást.

            - Ilyen körülmények között - vonta  le a logikus következtetést - a németek aligha számítanak aktív közreműködésünkre. - Nagyobbszabású magyar katonai intézkedések megtétele pedig azért nem lehetséges, mert azok úgysem maradhatnának titokban, idő előtt lelepleznék Moszkva előtt Berlin esetleges szándékait. - Ezek egyrészt - nézett körül a teremben - sértenék a Birodalom érdekeit, másrészt pedig azzal a veszéllyel és járnának, hogy kiváltják Oroszország Magyarország elleni támadását.

            A kormányfőnek a román érvre is volt meggyőző felelete. - Mivel a második bécsi döntéssel egyidejűleg Németország garantálta Románia területi épségét, ezért aligha valószínű, hogy elvenné Romániától Dél-Erdélyt, miközben számít annak a Moszkva elleni hadjáratban való közreműködésére.

            Érezte, hogy nyugodtan szavazásra bocsáthatja a kérdést. Mielőtt azonban megtette volna - bár lelke mélyén ott motoszkált az érzés, hogy meg kellene állnia, gátat kellene szabnia a vezérkari főnök iránti ellenszenvének, s számolt azzal is, hogy szavai vissza fognak Werth Henrik fülébe jutni, mégis, vagy tán éppen ezért - metsző iróniával, nem kevés kárörömmel hozta szóba az emlékirat szemet szúró ellentmondását. A tábornok ugyanis oly mértékben elgaloppírozta magát, hogy egyszerre beszélt a magyar katonai felkészüléshez szükséges kereken egy hónapos időről és ugyanakkor arról is, hogy a bizonyosra vett gyors német győzelem okán a magyar bakák már az aratásra is hazatérhetnek.

            Írta mindezt alig több mint két héttel Péter Pál, a magyar aratás szokásos kezdése előtt...

            A kormány egyhangúlag elvetette az önkéntes magyar felajánlkozást.

 

*

            A kapott támogatás pillanatnyilag ugyan kisimította megviselt idegeit, ám továbbra is ott komorlott előtte a nagy kérdés, hogy mi lehet a német politikai és katonai vonal közötti ellentét nyitja. Ezért még aznap újabb számjeltáviratot küldött Sztójaynak.

            - Weizsäcker megnyugtató kijelentései ellenére - ismerte be követe előtt - mégis vannak jelek arra, hogy a német-orosz konfliktus valószínűsége nő. Ezért annak el kellett mennie a külügyi államtitkárhoz és saját kezdeményezésként - tehát Bárdossy utasításáról hallgatva - meg kellett tudnia: vajon a német kormány kellő időben értesíteni fogja-e a magyar kormányt, ha a helyzet tényleg komolyan kritikussá válik?

            A rendelet végrehajtását ellenben nem volt türelme bevárni. Másnap újabb táviratot küldött Berlinbe és ebben már oda módosította álláspontját, hogy a követ az ő nevében kérjen tájékoztatást. Saját véleményeként rendkívül valószínűtlennek mondta, hogy az orosz hadsereg éppen magyar határszakasz ellen indítson nagyobb erőkkel támadást, ám Sztójaynak azzal kellett érvelnie, hogy a magyar katonai vezetőség ezt a lehetőséget mégsem tartja teljesen kizártnak. (Werth emlékiratai - nem éppen logikusan, hiszen másfelől folyvást a német támadás elsöprő voltát szuggerálták - valóban azzal az eshetőséggel kalkuláltak, hogy német támadás esetén a szovjetek ellencsapást intézhetnek Magyarország ellen is.)

            Megismételte a minisztertanács előtt már felhozott érvét, mely szerint a magyar határ megerősítése a Szovjetuniót indokolatlanul provokálhatja, s ekképpen a német érdeket sérti. Majd egyéb nyomós szempontok alapján a német féltől kellő időben történő bizalmas tájékoztatást kért.

            Felfokozott idegállapotában is volt figyelme arra, hogy Sztójayt a jó ideje saját szakállára folytatott politizálástól eltiltsa. Ezért - mégha kérés formájában is - arra figyelmeztette, hogy csupán érdeklődjék és tartózkodjon mindenféle felajánlkozástól.

 

*

 

            Ekkor már egy hétnyi idő sem maradt a Szovjetunió elleni agresszió megkezdéséig, tehát a német politikai vonal - saját érdekeinek sérelme nélkül - nem tehette meg, hogy Budapesttel szemben továbbra is hallgatásba burkolódzék.

            Másnap, június 16-án Ribbentrop külügyminiszter megbízásából a német követ meghallgatást kért Bárdossytól. A szokásos hazug náci frazeológia jegyében Erdmannsdorff a határ mentén eszközölt szovjet csapatösszevonásokról beszélt, amelyek kormányát várhatólag július elején bizonyos követelésekre fogják sarkallni.

            - Szóval július elején indul meg a háború - villant át a kormányfő-külügyminiszter agyán a gondolat. Már csak fél füllel hallgatta a követ mondókáját arról, hogy a tárgyalások kimenetele kétséges, s ezért a német kormány arra kéri a magyar kormányt, hogy szintén tegye meg a szükséges lépéseket határainak megerősítése végett. Amikor Erdmannsdorff előírásszerűen arra kérte, hogy közlése a legteljesebb titokban maradjon, Bárdossy előírásszerűen bólogatva kísérte az ajtóhoz búcsúzó vendégét. Közben folyton Werthen, a reá nehezedő katonai nyomáson gondolkodott, azon töprengett, hogy mi kell tennie.

            Nem volt kétséges, hogy hivatnia kell a Honvédvezérkar főnökét.

            Werth katonás fegyelmezettséggel, percnyi pontossággal megérkezett, ő pedig visszafogottan elmondta a berlini üzenetet.

            - Tábornok úr - váltott saját ügyeinkre -, tudom, hogy a közeli napokban a német hadsereg egyik legmérvadóbb személyiségével, a Romániából hazatérő Franz Halderrel fogsz megbeszéléseket folytatni.

            - Ezt a megbeszélést a magam részéről örömmel üdvözlöm - fűzte hozzá olajozott diplomata stílusban -, hiszen az remélhetőleg elősegíti tisztánlátásunkat. Arra azonban nyomatékkal fel kell hívnom a figyelmedet, hogy szavaid irányítására a minisztertanács június 14-i állásfoglalása a mértékadó.

            - Láthatod, hogy mi teljes összhangban vagyunk - mondta, s igyekezett hangjából minden élt leköszörülni - a német kormány álláspontjával. Hiszen Berlin semmiféle kívánságot vagy óhajtást nem juttatott kifejezésre.

            Partnere nehezen tudta elnyomni türelmetlenségét.

            - Kegyelmes uram, természetesen számunkra az alkotmányos tényezők szava a döntő. Mi azt tesszük, amit Kormányzó úr Őfőméltósága és a kormány határoz.

            Bárdossy finom hallása pontosan érezte a mondat üzenetét: ha nem sikerült őt megnyerniük, akkor a kormányzót igyekszenek maguk mellé állítani. Majd ő dönti el a kérdést, a kormánynak ebben a kérdésben nem lehet az államfői és egyben legfőbb hadúri méltóságot betöltő Horthy Miklóssal szembeszegülő akarata.

            Fanyar mosollyal figyelte, ahogy a bokáját előírásszerűen összecsapó vezérkari főnök katonás léptekkel elhagyja a dolgozószobát.

 

*

 

            Ezekben a napokban Werth gyakori vendég volt a Sándor palotában. A Budapesten átutazó Franz Halder vezérkari főnök 19-én valóban tárgyalt a Honvédvezérkar főnökével és az nyomban tájékoztatta a miniszterelnök-külügyminisztert. Ebből Bárdossy megdöbbenve értesült, hogy a támadás nem július elején, hanem már rövid egy héten belül bekövetkezik. Ugyanakkor megkönnyebbülten hallgatta, hogy a németek nemhogy az agresszióban való közreműködést nem kérték, de fokozottabb védelmi intézkedést sem szorgalmaztak.

            Werth azonban nemhogy nem nyugodott meg, hanem még indulatosabb lett a "cselekvésképtelen" Bárdossyval szemben. Mélységesen meg volt győződve a németek győzelméről, látta, hogy abban a finneknek és a románokban a Führer komoly szerepet szán, s mindenképpen el akarta érni a magyar részvételt is.

            Elhatározta, hogy újabb nyomást gyakorol a Sándor palotára. Pénteken, június 20-án olyan tartalmú konfidens jelentést küldött át, amelyből a kormányfő arról értesült, hogy a háború negyvennyolc órán belül elindul. Komoly német körök - így a jelentés - csodálkoznak azon, hogy Magyarország látszólag teljes érdektelenséget mutat, határainak komoly védelméről nem gondoskodott, légvédelmét nem aktivizálta, pedig a támadás nyomán szovjet légi és földi ellencsapással lehet számolni.

 

*

            Június 22-én vasárnap reggel a Virágárok utcában még aludt a ház, amikor a telefon jéghideg lélektelenséggel felcsörgött. A vonal végén Erdmannsdorff mutatkozott be. Arra kérte Bárdossyt, hogy lakásán azonnal felkereshesse.

            - Jön, hogy bejelentse a háborút - gondolta magában. - De vajon hoz-e kívánságot tartalmazó üzenetet?

            Nem hozott. Hitler semmi okot nem látott arra, hogy változtasson felfogásán. Bárdossy pedig megértést és elégedettséget mutatva fogadta a hallottakat.

            Közben már a hazai katonai klikken, annak várható fellépésén jártak a gondolatai. - Mit fog Horthy határozni? - tűnődött.

            Próbálta elhessegetni komor előérzeteit, ám az ízletes vasárnapi ebédet nyomott hangulatban fogyasztották el. Asszonyának derűt, meghitt hangulatot teremtő közelsége sem adott feloldozást...

 

*

            Jóval melegebb fogadtatásban részesült Erdmannsdorff, amikor délelőtt a kormányzónál járt, akinek a Führer levelét is átnyújtotta.

            - Higgye el Követ úr - kezdte az államfő - 22 esztendeje vártam ezt a napot. Most boldognak érzem magam. Az emberiség évszázadok múlva is hálás lesz a Führernek ezért a tettéért, amely meghozza békét, mert Anglia és az Egyesült Államok ezek után kénytelen lesz felismerni, hogy Németország immár legyőzhetetlen, élelmezése és hadi gazdálkodása az oroszországi mezőgazdasági és nyersanyagforrások birtokában biztosítva van.

            Horthy a tengeri - ahogy akkoron sokan nevezték: maritim - hatalmakat legyőzhetetlennek tartotta, legnagyobb lelkesedésében sem gondolta, hogy Németország képes lenne az Egyesült Államokat és Angliát legyőzni. Antibolsevista hevületétől mélyen befolyásolva "csupán" azt nem tudta elképzelni, hogy a német agresszió az angolszász világot Moszkva mellé fogja állítani.

            Pedig ez történik hamarosan. Ez határozza majd meg hazánk sorsát.

 

*

            Bárdossy világosan látta, hogy  szfinx-szerű rejtélyességéből  a vezér és kancellár nem fog kimozdulni. Ám azt is érezte, hogy Berlin elvárja Budapesttől az új helyzetbe lépett Birodalom iránti szolidaritás valamiféle gesztusban történő kinyilvánítását.

            - A Moszkvával való diplomáciai viszony megszakítása bizonyára ilyen lépés lenne, ám ehhez semmiféle magyar érdek nem fűződik - meditált. - A magyar hírszerzés ezeddig is eredményesen dolgozott, hátha Ribbentrop elfogadja érvként, hogy követségünk fenntartása révén számukra értékes értesüléseket nyerhetnek - próbált a szalmaszálba belekapaszkodni.

            Hétfőn délelőtt a Külügyminisztériumban szűkkörben ezt az elgondolását ismertette, s arra - mint várta - igenlő válasz született. A megbeszélésen természetesen jelen volt Ullein-Reviczky Antal is, aki a maga aktivista stílusának megfelelően - nem mérlegelve azt, hogy a kormányfői szintű egyeztetés előtt hallgatnia kellene - ilyen értelemben tájékoztatta a Német Távirati Irodát.

            A nyilatkozat szinte perceken belül Erdmannsdorff asztalára került, aki a "hálátlan" magyar magatartás újabb jeleként fogta azt fel, és ingerült hangon telefonon kért a kormányfő-külügyminisztertől magyarázatot.

            Bárdossy szintén ingerült lett, de nyugalmat kellett erőltetnie magára. Bosszantotta a sajtófőnök fecsegése, ellenben magára is mérges lett, mert nem gondolt arra, hogy munkatársait hallgatásra intse. Pedig tudta, hogy a Külügyminisztériumban annak megalakulása óta gond a titokvédelem körül nem ritkán tapasztalható lazaság, lényegében felelőtlenség.

            - Követ úr, Önök többszöri sürgetésünk ellenére sem adtak tájékoztatást a készülő háborúról, nem mondták meg, hogy a bolsevizmus elleni küzdelemben milyen szerepet szánnak hazámnak - mondta a kormányfő.

            - Úgy vélem, Excellenciás uram, hogy vannak evidenciák - válaszolta Erdmannsdorff csípősen. A Führer nem kért hazájától - vette át a hallott fogalmazási szóhasználatot - katonai részvételt, mert méltányolja, hogy Magyarország még nem tudta hadseregét felfejleszteni. A Birodalommal való szolidaritás  egyértelmű kifejezésre juttatást azonban a bécsi döntések után - hogy egyéb segítő lépéseinkről most ne szóljak - úgy hiszem joggal elvárhatjuk.

            Bárdossy nyelt egyet, de nem replikázott. Azokról a segítő gesztusokról neki másfajta emlékei idéződtek fel. A marseille-i gyilkosság utáni teljes magyar elszigeteltségre gondolt, amikor a szerb állam tömegével dobta át a határon magyar ajkú lakosait, s közben Berlin a délszláv állam iránti szimpátiájával tüntetett.

            Alfred Rosenberg 1936 őszi cikke villant elméjében, amelyben a náci ideológus szétkürtölte a világba, hogy Németország nem olyan Új Európát épít, amely a szentistváni Magyarország feltámasztását is célozná.

            A magyarországi németek tömegeinek a hazával történő szembeállítására irányuló fondorlatokat sem érezte igazán segítő gesztusnak. S bár elismerte, hogy a bécsi döntésekre a Führer akarata nélkül nem kerülhetett volna sor, ám érdekeink sérelmét ezek kapcsán is bőséggel tudta volna sorolni.

            - Ha a Birodalomnak az a hivatalos álláspontja, hogy Moszkvával szakítsuk meg a diplomáciai viszonyt, akkor azt megtesszük - szögezte le szárazon. A hivatalos szót nyomatékosan ejtette ki, mert már torkig volt azzal, hogy a Németországban uralkodó összevisszaság miatt számtalanszor nem lehetett tiszta képet nyerni a mértékadó álláspontról.

 

*

            Ilyen előzmények után ült össze június 23-án a minisztertanács. Elődjeitől, Kányától, Csákytól, Telekitől tudta, hogy a kormány külpolitikai kérdések iránt nemigen érdeklődik, az ilyen ügyek a legritkább esetben váltanak ki komoly érdeklődést, az efféle kérdések megtárgyalása inkább a tájékoztatás-tájékozódás szintjén szokott lezajlani. Ám azzal is tisztában volt, hogy az előző nap rendkívüli horderejét minisztertársai feltehetőleg érzékelik, vagy legalább is - húzta el cinikusan a száját - abból valamit megéreznek.

            Egészében úgy látta, hogy a kormány tagjait alapvetően Hitler nagy győzelmei, valamint a területek visszakerülésének a ténye befolyásolja. Szovjetellenességben pedig természetesen egységesek voltak. Lidércnyomásként emlékeztek Kun Béla uralmára, a Lenin-fiúkra. A Tanácsköztársaság és a moszkvai rendszer között direkt kapcsolatot láttak. Még azok is, akik némi kétkedéssel figyelték a Wehrmacht tetteit, a káprázatos franciaországi sikersorozat igézetében nem kételkedtek abban, hogy az agyaglábú Gólemnek tartott Szovjetuniót hetek-hónapok alatt a Führer ízzé-porrá fogja zúzni, s megszabadulnak a kommunista-bolsevik veszélytől.

            Nem tévedett. A minisztertanács tudomásul vette a kapott tájékoztatást, s elfogadta a magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok megszakítására vonatkozó előterjesztését. Megnyugvással fogadták a honvédelmi miniszternek, Bartha Károlynak arra vonatkozó szavait, hogy a hadjárat hat héten belül befejeződik, s értetlenkedve figyelték Keresztes-Fischer Ferenc óvatoskodását, aki a bizonytalan jövőben megbúvó veszedelmekre figyelmeztetett.

            Az ülés után a döntést telefonon a német követ tudomására hozta. Egyben kérte, hogy azt jelentse be Berlinben.

            - Das ist wohl das allerwenigste was Sie haben tun können. - hangzott a jól érthetően elégedetlen felelet.

            - Akkor sem teszek többet - fortyant fel magában. - Fennhangon azonban csak ennyit mondott: - Kormányzó urunkhoz intézett levelében - melynek tartalmát Ön épp oly jól ismeri, mint én - a Führer megköszönte (e szót megnyomta  és pillanatnyi szünetet tartott) fegyveres erőink megértő intézkedését, a határok biztonságának megerősítése az ön Vezérének megítélése szerint orosz oldaltámadásokat hiúsít meg és orosz erőket köt le.

            A válasz talált. A követ kénytelen volt barátságosabb hangra váltani, megkönnyebbedés azonban nem jött. A katonák nyomása érezhetően tovább fokozódott.

            Számukra hat hét volt a világ.

            Ennyi időn belül látták a jövőt eldőlni, s minden cselekedetüknél ez volt az iránytű.

            Már az agresszió megindulása napján Kurt Himer engedélyt kapott a magyar vezérkarral folytatandó tárgyalásokra. Arra a közlésére pedig, hogy Werthék el vannak keseredve, mert a német politikai vezetés elzárkózik Magyarország részvételétől, Alfred Jodl, a Wehrmacht hadműveleti osztályának vezetője tagadta, hogy nem akarnák Magyarország esetleges részvételét.

            - Minden magyar segítséget - mondta határozottan - bármikor elfogadunk. Nem akarunk semmit követelni, de köszönettel veszünk mindent, amit önként felajánlanak.

            Higgadt tárgyilagossággal vizsgálva e szavakat, nem lehet kétséges, hogy Jodl valójában a hitleri álláspontot fogalmazta újra - "csak" éppen a magyar részvételre bíztató hangszerelésben.

            Werth, Bartha és társai pedig a bíztatásra figyeltek.

            Azt, hogy a német alapállás jottányit sem változott, pontosan megmutatta Franz Haldernek Jodlval azokban az órákban folytatott telefonbeszélgetése, amikor Bárdossy még a moszkvai követség megtartásának esélyeit keresgélte.

            - Most azon múlik a dolog - mondta a német katonaéletek mentése szempontjából helyesen, a mi szempontunkból kíméletlen cinizmussal -, hogy a magyar katonai fórumok mozgásba tudják-e hozni a politikai szerveket, annak érdekében, hogy ezek maguktól ajánlkozzanak.

            Egyelőre nem tudták. Az egyértelmű német katonai álláspontról Werth már 23-án hétfőn tájékoztatta a miniszterelnököt, s még aznap a kenderesi birtokán időző államfőhöz is leutazott a honvédelmi miniszter társaságában, ám egyiküket sem tudta megingatni. Mindketten Hitlertől vártak állásfoglalást, mivel az azonban - mint már említettük - az továbbra sem lépett ki rezerváltságából, ezért a magyar politikai vezetésnek ekkor még volt ereje a türelmetlen katonáknak megálljt mondani.

           

*

            Ezt a vonalat kellett volna tovább vinni. Ki kellett volna használni azt a vakhitet, amely oly gyors német győzelmet remélt. Csak keveset kellett volna várni, s közben minden erőt az államgépezet szilárd kézben tartására kellett volna összpontosítani. Nem volt nehéz átlátni, hogy a német stratégia nem tehet mást, mint a villámháborúra épít. Ha az agresszió villámgyorsan nem hoz győzelmet, akkor hamar kialakulhat olyan helyzet, amelyből a németek már nem kerülhetnek ki győztesen. Ha pedig nem diadalmaskodnak, akkor minden erőt a németektől való mennél nagyobb - lehetséges - távolságtartásra kell fordítani.

            Bárdossy ellenben alkatilag volt alkalmatlan erre az állhatatosságra. A Kállay Miklós személyiségében rejlő egykedvű nyugalomra, magabiztosságra, robosztusságra lett volna szükség.

            Sőt még ennél is többre. Államférfira.

            Ilyen azonban nem volt. Aki volt, az már a Kerepesi temetőben aludta örök álmát.

            Jaj volt az országnak, és jaj volt Bárdossynak, hogy április 3-án oly elhamarkodott sietséggel az ő kormányfővé emelésére kerül sor.

            Gyenge idegzete ezeknek a történelmi óráknak az ólomnyomását képtelen volt elviselni.

            - Meg kell tudnom, hogy mit akar Hitler. - Lehetetlen, hogy ne tudjak tiszta helyzetet teremteni - ezek a mondatok zakatoltak a fejében.

            S közben nem vette észre, hogy ezek a napok jelentették ebből a szempontból a maximumot.

            Mert a június 22-i agresszió tisztázta a kölcsönös hazugságokra épülő német-szovjet viszonyt. A teljes tisztánlátáshoz nem sokat kellett várni a londoni és washingtoni reakcióra.

            Mert a június 23-i budapesti lépéssel tisztázni lehetett a magyar-német és a magyar-szovjet viszonyt. Mert a diplomáciai kapcsolatok megszakításánál Moszkva sokkal rosszabbra volt magyar vonatkozásban felkészülve.

            Itt meg kellett volna állni!

            Ha itt meg lehetett volna állni...

            A németek ugyan fanyaloghattak azon, hogy ez a legkevesebb, amit Magyarország  ebben a helyzetben megtehet, mégis elismerték, hogy gesztus volt ez irányukban.

            Ők nem kértek többet. Ők nem fedték fel - mert a katonai vonal bíztatása nem volt azonos a Birodalom biztatásával - igazi elvárásaikat.

            Itt meg kellett volna állni!

            Ha itt meg lehetett volna állni...

           

*

 

            Másnap, június 24-én  este 7 órára Bárdossy László magyar királyi miniszterelnök magához kérette Otto von Erdmannsdorffot, a Birodalom követét.

            Emlékeztette arra, hogy - számos puhatolódzása ellenére - oly annyira nem tárták fel előtte a szovjet-német összeütközés érlelődését, hogy még tíz nappal a támadás megindulása előtt Ernst von Woermann, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője az orosz kérdést egyenesen nem létezőnek nyilvánította. Ezek után bizonyos meglepetésként érte - mondta ironikusan -, hogy az előző nap, 23-án Himer Werth előtt a magyar katonai részvételt kérte.

            Mivel ilyen kívánság elsősorban természetesen politikai döntést igényel - emelte fel a hangját -, a kormánynak kötelessége mérlegelni azt, hogy ilyen előterjesztést tesz-e az államfőnek vagy sem, ezért tudnia kell: vajon a birodalmi kormány valóban kívánatosnak tartja-e, hogy az Oroszország elleni akcióban (önkéntelenül kerülte a végtelenül súlyos tartalmú háború kifejezést, magának sem vallva be, hogy igazából képtelen a helyzet súlyával kellő mértékben szembe nézni) részt vegyünk, s ha igen, konkrétan mi az, amit óhajtandónak tart.

            - Követ úr - vette most együttérzést kérőre hangját Bárdossy - mielőtt arra kérném, hogy a birodalmi kormány felfogásának és esetleges kívánságának (az esetleges szó közbevetésével is rejtetten azt akarta sugallni, hogy ne kérjenek többet) megállapítása érdekében mielőbb járjon közbe, kérem, engedje meg, hogy ismertessem azokat a tényezőket, amelyek hazám politikai és gazdasági helyzetét megszabják. Olyan tényezőkről kell Önnek beszélnem, amelyekre kormányomnak bármilyen elhatározásnál figyelemmel kell lennie.

            Erdmannsdorff vegyes érzésekkel hallgatta a kormányfő érveit. Egyrészt tagadhatatlanul impresszionálta a szavak mély átéltsége, a fogalmazás német nyelven is kifogástalan megformáltsága, annak tökéletes logikája. Másfelől azonban alig tudta elleplezni, hogy szánalmat érez ezzel a vékony, törékeny alkatú emberrel szemben. Mert tudta, hogy a Führer ingyen akarta a magyar részvételt. S mivel nem akart újabb ellenszolgáltatást nyújtani, ezért az eddig folytatott gonosz játékot Berlin aligha fogja abbahagyni.

            Bárdossy az elképzelhetetlenül rossz magyar-román viszonyról beszélt, a Bécsben megvont határ katonailag súlyos sebezhetőségéről, a közvetlen vasúti összeköttetés nélkül maradt Székelyföldről, a román támadás reális veszélyéről. Említette a nem is olyan látensen létező szlovák revíziós igényeket, végül pedig az ország nehéz gazdasági helyzetét, az úgyszólván teljes egészében a német hadsereg rendelkezésére bocsátott vasúthálózat problémáját érintette.

            - Mindent egybevéve - mondta befejezésképpen - őszintén meg kell mondanom, hogy a magyar kormány  csak nehezen határozná el magát arra, hogy a szovjet elleni katonai akcióban (most sem volt képes a háború szót ajkán kiejteni) részt vegyen.

            Erdmannsdorff megígérte, hogy jelentését haladéktalanul elküldi feletteseinek.

            Szavát valóban betartotta.

            Berlin ellenben továbbra is hallgatásba burkolódzott.

 

*

            Csütörtökön, június 26-án dél után tíz perccel Tiszaborkút és Rahó között három szovjet vadászgép géppuska tűzet zúdított a főváros felé tartó gyorsvonatra. Kerek egy órával később - mindmáig ismeretlen eredetű - repülőgépek 29 bombát dobtak Kassa városára.

            Két óra körül - Bárdossy Lászlót megkerülve - Werth Henrik már az államfőnek referált a provokációról. Minden vizsgálatot mellőzve azt állította, hogy szovjet támadás történt.

            Horthy Miklós igen magasra értékelte Werth szakmai tudását, s annak a politikai vezetéssel folytatott, fel-felizzó vitájában sokszor esett nehezére kitűnőnek gondolt tábornokát s klikkjét hátrébb tessékelni.

            A bombázás mérhetetlenül felháborította, s ezért szabad folyást engedett indulatainak. Most is gyűlölködve gondolt vissza 1918/1919 forradalmaira, azokra a hetekre és hónapokra, amikor senkinek tartott emberek senkivé tették, amikor nemegyszer már szabadságáért, sőt életéért is aggódnia kellett. Kormányzóságának több mint két évtizedéből is sok mindent nem szeretett. Nem szerette a sok óvatoskodást, nem szerette azt a sok hallgatást: Bethlennek a fölébe kerekedését, majd Gömbös nyomulását. Most pedig ez a Bárdossy okvetetlenkedik. Ki ez az ember? - gondolta lekezelően. - Hol volt ez akkor, amikor én már történelmet csináltam!

            Most úgy érezte, hogy kedvező irányba nagyot fordul a világ. Megszabadulnak ettől a kommunista kísértettől, amely ellen - óh már hányszor, hol írásban, hol szóban - buzdította a Führert. Az elmúlt hetekben Werth többször beszélt neki arról, hogy a német tábornokok nagyon is elképzelhetőnek tartanak egy esetleges szovjet ellencsapást. És íme, az élet most őket igazolta.

            Döntött. Habozás nélkül megparancsolta Werthnek - annak mellkasából hallhatóan szakadt fel a megkönnyebbülést jelentő sóhajtás -, hogy azonnal kezdjen hozzá a visszacsapás végrehajtásához.

            - A hadiállapotot is kimondod, Főméltóságú úr? - kérdezte a Honvédvezérkar főnöke.

            - Igen - hangzott a kurta felelet.

            Werth is nagyon jól tudta, hogy alkotmányellenesen cselekszenek. De nem bánta. - A győztest a történelem mindig igazolja - nyugtatta magát. Ő is torkig volt már az elmúlt időszakban kénytelen-kelletlen elviselt sok megleckéztetéssel, miközben mélyen meg volt győződve, hogy ő képviseli helyesen az ország érdekeit.

 

*

            Az államfőhöz kéretett, fél három tájt megérkező kormányfő számára már - ha vállalja a kiosztott szerepet - csupán a tájékoztatás maradt.

            Vállalta.

            Ez volt Bárdossy László nagy hibája. Ha a történelmi következményeket, az ország útjának tragédiába torkollását, sok tízezer ember pusztulását tesszük a mérlegre - akkor a bűne.

            A vállalt szerep  nagyon fontos szerep volt, de nem főszerep.

            A főszerep az államfőé volt. Horthy Miklósé.

            Aki azután ezt a szerepet eltagadta.

            Horthy Miklós a XIX. század gyermeke volt. Annak a századé, amelyben az emberi kapcsolatok sokat nemesedtek, amikor a kimondott szónak, az igazmondásnak megkérdőjelezhetetlen volt az értéke.

            A becsületszó nemegyszer jelentett életet vagy halált.

            A kormányzó ebben a világban nőtt fel.

            Elhibázott döntéséért ellenben nem vállalta a történelmi felelősséget.

            Azt a  miniszterelnökét tüntette fel ferde színben, aki őt még a halál árnyékában is lehetőség szerint kímélte.

            Ő pedig elkerülhette a felelősségre vonást.

 

*

            - Lesülne az arcomról a bőr - mondotta a pillanat súlya alatt szenvedő Bárdossynak -, ha ezt az aljas támadást megtorlatlanul hagynám.

            Egyes számban beszélt. A döntést valóban teljesen magáénak tekintette. Abban a pillanatban kisajátította, hogy azután később - annak ódiumát nemtelen módon miniszterelnökére testálva - mélyen elhallgassa.

            Bárdossy László büszke ember volt. Megsértett büszkeségéért képes volt mélyen gyűlölni. Nem csupán embereket. Londoni mély megbántottságát, azt, hogy Asszonyát - aki elvált nő volt - nem mutathatta be a királyi udvarban, mert annak középkorból itt maradt etikettje azt  tiltotta, hosszú évekig hordta magában.

            Büszkeségét most is mély sérelem érte. Az államfő elvette tőle azt a jogát, hogy a magyar álláspontról először kormánya alakítson ki állásfoglalást.

            Amíg Horthy Miklóst hallgatta, vadul kergették agyában a gondolatok. Cselekedetét sértettsége vagy meggyőződése szabja-e meg? Lemondjon, vagy úgy vállaljon a hadbalépésért felelősséget, hogy magának a döntésnek az érdemi kialakításában semmiféle szerephez nem juthatott?

            Az utóbbit vállalta.

            Jóhiszeműen hozott rossz döntés volt. 

            - Ki vagyok én? - kérdezte magától. Horthyra akkor még felnézett, tisztában volt azzal, hogy kettőjük között a távolság sokkal nagyobb, mint amit a betöltött közjogi méltóságuk közötti különbség - az inkább minimális volt - hivatalosan jelzett. - Amikor a vele szemben ülő férfiú 1920 tavaszán az ország kormányzója lett, akkor ő még a kultusztárca miniszteri segédtitkári létráján kistisztviselősödött.

            - De én még ma is valójában kistisztviselő vagyok. - gondolta rezignáltan. - Ha esetleg már hajlamos lettem volna erről megfeledkezni, úgy a délutáni kormányzói döntés nyersen ismét tudomásomra hozta.

            Azzal ugyan tisztában volt, hogy magának a kormányzónak is megvoltak a maga sérelmei és kisebbrendűségi érzései. Hiába adott az ő neve az ellenforradalmi rendszernek elnevezést, a kastélyaiba visszahúzódó arisztokrácia, és a magas klérus sokáig lekezelte a középnemesi eredetű, nem túl gazdag Horthy Miklóst. Ám az elmúlt több mint két évtized ezen nagyon sokat feledtetett, s közben magának a rendszernek a működési logikája is azt igényelte, hogy az államfő szimbolikus magasságba emelkedjék.

            - Ezzel szemben ki vagyok én? - Az biztos, hogy egy majdnem vagyontalan valaki, hiszen az a kétszáz négyszögöl telek, amit magamnak tudhatok, azt lényegében minden kispolgári státuszú honfitársam  elérhette.

            - Eszköze vagyok ennek rendszernek - összegezte helyzetét meglehetős pontossággal. - Szegény Teleki Pál öngyilkossága után az volt az elvárás velem szemben, hogy végrehajtsam a még az ő tevékeny irányításával kiformálódott akaratot. Megtettem. Most pedig azt várják el tőlem, hogy vállaljam - anélkül, hogy beleszólhattam volna - a Szovjetunió megtámadásának ódiumát.

            - Könnyű lenne lemondanom - meditált tovább. Az ellenben megfutamodás lenne - súgta hiúsága. - Ennél nagyobb súllyal esett azonban latba a magában gyorsan végzett mérlegelésnél, hogy olyan ember nem léphet örökébe, aki nem fogadja el a kormányzói döntést. Ha viszont elfogadja, akkor e tekintetben a kérdés csupán az, hogy kié a felelősség és kié a végrehajtás feladata? Az újabb kérdés ellenben az, hogy milyen irányultságú ember léphet az örökébe. Úgy vélte, hogy csakis olyan jöhet, aki a németek embere. Ha viszont ő marad, akkor a magyar részvételt a minimumra tudja korlátozni, s ezzel teszi meg az adott helyzetben maximálisan legnagyobb szolgálatot az országnak és annak népének.

            Arra nincsen hiteles felelet, hogy mi történik akkor, ha Bárdossy László június 26-án a kormányzói kihallgatásról nem a minisztertanács összehívására siet, hanem visszaadja megbízatását. Arra ellenben van hiteles válasz, hogy majd később, 1942 márciusában - még az 1941. júniusinál is sokkal nehezebb helyzetben - nem a németek embere lett az utód. Hiszen Kállay Miklóst maga Bárdossy László sem nevezte soha a németek emberének. Sőt éppen azért bírálta, mert németellenes politikájával - hite szerint - az ország érdekeit veszélyeztette.

            S arra is van kétségbevonhatatlan felelet, hogy milyen is lett a Bárdossy-kormány öröksége.

            A minimális lépések sikerével szemben hadiállapot három világhatalommal szemben.

            Mert a valóban keresztülvitt kis lépések mellett nem a vak Végzet, sokkal inkább a Szovjetunió elleni hadbalépés lökte rá az országot arra a lejtőre, amelyen eljutott a másik két világhatalommal történt hadiállapothoz is.

 

*

            A mérleget itt kellett megvonni, az elbeszélés fonalát ellenben ott kell folytatni, hogy a kormányzó kérdő tekintetétől felocsúdva Bárdossy a kissé hosszúra nyúlt szünetet azzal törte meg, hogy az államfő tudomására hozta: visszamegy a Sándor palotába és összehívja a minisztertanács ülését.

            A testület magatartása nem okozott meglepetést. A belügyminiszter ismét, s most - összhangban a lépés horderejével - még határozottabban óvott a sötétbe ugrás kockázatától. Szavainak minimális volt a visszhangja. A tanács a kormányfő indítványa szerint foglalt állást, s ebben az is benne foglaltatott, hogy a hadjáratot lehetőségig limitált erőkkel kezdik el.

            Valóban így történt. A folytatás viszont egészen másként alakult.

 

*

            Másnap délelőtt az Országgyűlés Képviselőházában a  miniszterelnök kért szót.         

            - Tisztelt Ház! Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott.

 

            E kurta-furcsa bejelentést a tisztelt Ház lelkes helyesléssel tudomásul vette.

            Mi történt itt?

            A XX. századi magyar történelem egyik legsúlyosabb, következményeit tekintve a legdrámaibb eseménye kezdődött meg ezzel, miközben formailag szinte nem történt semmi.

            A kormány nem ragaszkodott ahhoz, hogy állásfoglalása előtt a kormányzó kikérje a testület véleményét, a Képviselőház pedig ügyet sem vetett arra, hogy éljen az ország akkor hatályos alaptörvényei adta jogával.

            Azzal a jogával, hogy a honvédség országhatáron túl történt alkalmazásához - hiszen már ennek a napnak a hajnalán a magyar légierő szovjet városok bombázására indult, néhány órával később pedig szárazföldi  egységek is átlépték a határt - haladéktalanul megadja vagy azonnal megvonja a hozzájárulását.

            A népbíróság előtt Bárdossy majd azt mondja, azért nem szavaztatta meg a képviselőket, mert egyszerűen nem tudta az ilyen esetben megteendő intézkedéseket.

            - Teljesen tisztában vagyok azzal - mondotta ekkor -, hogy ismernem kellett volna a törvényt. Az lebegett a szemem előtt, hogy sietni kell - mondja elképesztően pőre őszinteséggel -, és ezért jelentettem be.

            Láttuk, hogy semmi olyan közvetlen ok nem volt, ami ezt a felelőtlen sietséget indokolta volna. Maga a volt kormányfő emlékszik majd vissza 1945-ben úgy, hogy a német nyomás nem közvetlen, hanem - ahogy ő fogalmaz - atmoszférikus volt.

            Nyugodtan elfogadhatjuk ezt a megfogalmazást pontosnak, tárgyilagosnak. Nem nehéz belátni, hogy atmoszférikus nyomás esetén módot lehetett és módot is kellett volna találni legminimálisabban is a játékszabályok betartására, valójában azonban sokkal inkább a helyzet higgadt mérlegelésére, a nemzet érdekében bölcsebb megoldás megtalálására.

            Hamis Bárdossy Lászlónak az a beállítása, hogyha nem cselekszenek azonnal, akkor a német megszállás jön, és az az öngyilkossággal lett volna egyenértékű. Az öngyilkosságot pedig nem lehetett volna meggyőző erővel a várhatóan bizonytalan föltámadásért cserében ajánlani.

            Hallgassuk meg őt saját magát!

            - A bíróság kinevethet, de én ezeket az alkotmányjogi rendelkezéseket nem ismertem - folytatja a népbíróság előtt imént idézett szavait. - Én azokat az alkotmányjogi szabályokat ismertem, amelyek érvényben voltak a jogi tanulmányaim idejében. Ez - tudniillik a hadsereg határon túli alkalmazásának, a hadiállapot megállapításának szabályozása - az 1920-as években volt, amikor közjogi kérdésekkel már nem foglalkoztam, mert szakkérdések jutottak feladatomul. Így elsikkadt emlékezetemből.

            - A főpecsétőr pedig nem figyelmezetett. Ezért természetesen vállalom a felelősséget. - fejezte be a  kérdéskört lezáró vallomását.

            Igen. Egy kormányfőnek, s általában egy vezetőnek sok mindent nem kell tudnia, mert képtelenség mindent fejben tartani. Az államgépezet, annak pontos munkamegosztása, hierarchizáltsága azért találtatott ki, és csiszolódik már nagyon-nagyon rég óta, hogy e gond ne legyen probléma, hogy az államgépezet valóban teljesíteni tudja az országgal és népével szembeni kötelességét.

            Az, hogy ő ebben a helyzetben is a teljes felelősséget magára vállalta, az, hogy nem akarta a felelősséget a főpecsétőrnek nevezett igazságügyminiszterre áthárítani, az ismét fénysugarat vet szép jellemére, nemes emberi vonásaira.

            A szélesebb összefüggések szempontjából ellenben nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy személyi vonatkozásban Bárdossy nem volt körültekintő, nem utasította munkatársait: az erre a helyzetre szabott törvényhelyekről számára pontos felvilágosítás nyújtsanak. A Horthy Miklós nevével fémjelzett negyedszázados rendszer szempontjából pedig az a lényeg, hogy felelős posztokat elfoglaló képviselői - tehát messze nem csupán Bárdossy, bár kétségtelen, hogy az ő felelőssége kitüntetetten nagy volt - a felelőtlenül gyors döntésben nem látták meg az országra leselkedő veszedelmeket.

            Mert zömüknek nem volt külpolitikai horizontja, mert képtelenek voltak az ideológiai szempontokat a politikai nézőponttól elkülöníteni. Tehát nem arról van szó, hogy milyen volt a szovjet rendszer, mennyiben voltak a reá vonatkozó ítéletek megalapozottak. Ez a kritika nagyon sok szempontból helytálló volt, s ezen az sem változtat semmit, hogy akik Sztálin uralmát ostorozták, azok sokszor maguk sem jeleskedtek különösképpen a közjó szolgálatában.

            A hatalom birtokában felfogását ugyan nem verte nagy dobra, a perben azonban - és nyílván nem a bíróság iránti opportunizmusból - Bárdossy is arról beszélt, hogy Magyarországon nem volt igazi parlamentárizmus. (Így ejtette e szót.) Kormányelnöki bemutatkozásában viszont több társadalmi igazságosságot sürgetett, mérsékelt földreformot, a közigazgatást korszerűsítését, az egészségügy, a szociálpolitika fejlesztését helyezte kilátásba.

 

*

            A Képviselőház hozzájárulását a miniszterelnök-kormányfő végül is július 24-én kérte meg, s azt október 23-án kapta meg. A honatyák természetesen nem töprengtek hónapokig a helyes döntésen. E késői aktus is plasztikusan jelzi, hogy mennyire nem egyetlen ember meggondolatlan hirtelen cselekedete, hanem az akkori hivatalos Magyarország egészének döntése volt a hadba lépés.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harmadik könyv


 

            A Szovjetunió elleni támadást mintegy 45 ezer katonával, Szombathelyi Ferenc parancsnoksága alatt indította meg a magyar haderő. Néhány nap alatt elérte a Dnyesztert, innen csak az un. gyorshadtest nyomult tovább. Ez a sereg hozzávetőleg ezer kilométert jutott előre, addigra olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy december 4-én - német jóváhagyással - hazarendelték.

            Az első hónapokban itthon a hatalmas szovjet területfeladások hallatára, és legalább annyira a harsogó propaganda fogságában, sokan még olyanok is hinni kezdtek a német győzelemben, akik addig úgy vélték: nem "barnulhat el" az egész világ.

            Nagyon kevesen voltak, akik arra is figyeltek, hogy a Vörös Hadsereg zöme újra meg újra kicsúszik a német haderő megsemmisítőnek induló csapásai alól, nincsenek döntő jelentőségű ütközetek.

            Katonai körökben sem tudatosult a harcoló magyar csapatok leromlásának ténye, nem mérlegelték annak a (különben jól ismert) helyzetnek a kockázatát, hogy a frontra vezényelteknek nincs nehézfegyverzetük, alig van tüzérségük, nélkülözik a hatékony páncéltörő, légelhárító fegyvereket.

            A felső katonai vezetés zöme teljesen elvakult: a román és finn példa lebegett a szeme előtt, frontra vezényelte volna az egész hadsereget. (Románia még az 1941-es esztendőben két hadsereget küldött a frontra és óriási vérveszteséget szenvedett.)

            A Szovjetunió elleni hadbalépés tehát nem enyhítette Bárdossynak a katonai klikkel való rossz viszonyát.

 

*

            Werth Henrik nem felejtette el a kormányfő-miniszterelnöknek, hogy Magyarország - ahogy ő fogalmazta - a bolsevizmus elleni tradicionális beállítottsága dacára is csak kénytelen-kelletlen és csak effektív megtámadtatása, vagyis Kassa bombázása után lépett be a háborúba. Mivel ez felfogása szerint Magyarország részére nehezen jóvátehető politikai hátrányt jelentett, ezért a nyár folyamán három emlékiratban is bombázza Bárdossyt lanyha magatartásának megváltoztatása érdekében. A nyomásgyakorlás érdekében irományait nem kizárólag a kormányfő asztalára helyezte, hanem több példányban sokszorosíttatta, hogy mennél több ember számára legyen világos a közöttük lévő ellentét.

            Az első esetben Bárdossy csak nyelt egyet. A második esetben az államfőhöz fordult. Felkereste Gödöllőn és azt kérte, hogy váltsa le a vezérkari főnököt. Ám Horthy most sem kelt miniszterelnöke védelmére. Azt fejtegette, hogy Werth a legképzettebb katonája, akit még a németek is annyira respektálnak, hogy időnként kikérik a véleményét. Azt tanácsolta vendégének, hogy nem adjon a vezérkari főnöknek írásos választ.

            Bárdossy megint nyelt egyet, de most már magához hívatta Werthet. Bár igen nyomatékosan figyelmeztette a gyakorolt kritika elfogadhatatlan voltára, ám a legkészségesebben megígérte neki, hogy nyitott a felmerülő kérdések közvetlen megbeszélés keretében történő tisztázására.

            Közben azonban mindketten nagyon is tudták, hogy nincs itt mit tisztázni. Két álláspont feszült egymásnak, s az egyiknek el kellett buknia.

            A főtiszt nagyon bízott helyzete erejében, ezért augusztus 19-én délután még keményebb emlékiratot juttatott el a Sándor palotába, amelyben tovább ment a vádaskodásban. Azt állította, hogy a gyenge magyar katonai részvétel miatt szenvedtek el a lembergi csatában a németek nagy vérveszteséget, s az az összhadműveletek lendületét is lefékezte.

            - Ennek a kihatásait és jelentőségét - írja vészjóslóan - csak majd a háború után fogjuk valójában megtudni, illetve a németek majd csak akkor fogják ezért nekünk a szemrehányást megtenni.

            - Micsoda szemét ember - lökte el magától Bárdossy a papírt. - A magyar királyi Honvédvezérkar főnöke a német hadsereg nevében emel vádat ellenem! Mintha a magyar kormány bármely elhatározása miatt a német hadsereget súlyos vérveszteség vagy hátrány érte volna!

            - Ezt nem viselem el tovább - tökélte el magát. - Az államfőt választás elé állítom! Vagy Werth vagy én!

            Valójában azonban nem akarta elveszteni a játszmát. Nem akarta, hogy a kormányzó ösztönös hajlamai alapján döntsön. Az emlékiratot többször alaposan áttanulmányozta, ellenérveit mélyen átgondolta, s csak ezután fogott válaszának - amelyet természetesen nem a szerzőnek, hanem Horthy Miklósnak szánt - megírásához.

 

*

            Beadványának megfogalmazásánál gondosan ügyelt arra, hogy annak hangvétele az államfő számára kellemes legyen. Mély tisztelettel kért engedélyt észrevételeinek előterjesztésére, tiszteletének, teljes tiszteletének jelét a szövegben másutt is elhelyezte, sorait hódolatteljes tisztelettel zárta.  Az előzmények alapján nem volt nehéz ráéreznie arra, hogy a kormányzó inkább a vezérkari főnök felé hajlik, ezért a németek oldalán lévő magyar katonai erő helyes nagyságának megállapításánál két megközelítést alkalmazott.

            Tudta, hogy nem lenne szerencsés a szerény mértékű magyar részvétel helyességének bizonygatása, ezért inkább arról beszélt, hogy az ország erejéhez képest milyen komoly erők vannak kint a fronton. A nagy értékű, gépesített felszereléssel ellátott gyorshadtest - írta - az igénybe vett repülőalakulatokkal együtt a magyar hadsereg legjelentősebb és a korszerű háborúban legjobban hasznosítható része.

            Másik érve Werth és Bartha prognózisa téves voltának a megmutatása volt.

Visszautalt arra, hogy mindketten azon a nézeten voltak, a honvédség bevetésére csak igen rövid ideig lesz szükség, ezért június 26-án Werth maga is azt javasolta, hogy a szovjet elleni hadjáratban csak az úgynevezett gyorsan mozgó hadtesttel vegyünk részt.

            Tisztában volt azzal, hogy Werth nagyra becsült katonai stratégiai tudásának megkérdőjelezése magára bőszíthetné az államfőt. Ezért megengedően arról írt, még a legnagyobb szakértelem mellett sem lehetett előre látni azt, hogyan fog a háború tényleg alakulni. A kétségtelen tapintatot ügyesen helyzetének erősítésére aknázta ki: e tévedésért a kormány (ez is szerencsés megoldás volt részéről, mert miközben szerényen nem magáról, hanem a kormányról beszélt, valójában a tekintélyes testületre való utalással adott nyomatékot annak, hogy véleménye jóval több mint egyetlen emberé) a felelősségnek még a legkisebb részét sem kívánja Werthre hárítani.

            De ugyanakkor - lendült támadásba - kénytelen tiltakozni az ellen, hogy az annak idején meghallgatott vezérkari főnök most utólagosan "mulasztással"  és azzal vádolja meg a kormányt, hogy elhatározásával Magyarország részére nehezen jóvátehető hátrányt okozott.

            Legdöntőbb csapást azonban Bárdossy azzal mért ellenfelére, hogy annak az emlékiratban megfogalmazott jövőképéből a kitelepítésekre vonatkozó részét ízzé-porrá zúzta.

            Werth a nagyobb arányú katonai részvételt felajánló politikai megbeszéléseken az ezeréves határok visszaszerzését, az e határon belül élő szláv és román nemzetiségen túl a zsidók kitelepítését, valamint Magyarországnak a szovjet nyersanyagkészletéből való részesedését akarta megtárgyalni.

            Bárdossy rámutatott arra, hogy a szláv és román népelemek kitelepítése a történelmi Magyarország területéről legalább nyolc millió ember megmozgatását jelentené. A történelmi Magyarország határain belül (Horvát-Szlavonországtól eltekintve) mintegy százezer négyzetkilométernyi a tisztán vagy túlnyomó többségében szlávok és románok által lakott terület. Ekkora terület maradna úgyszólván teljesen lakatlanul. Emellett hozzávetőleg ötvenezer négyzetkilométernyi vegyesen lakott térség ritkulna meg jelentősen.

            Ilyen óriási terület kiürítése - folytatta - a nemzeti vagyon rendkívüli arányú csökkenésével járna. Hiszen valószínű, hogy a kitelepített lakosság állatállományát és ingóságait is magával vinné, amint az az eddigi áttelepítési akcióknál is történt. A kiürített vidékek mezőgazdasági és ipari termelésének megbénulása az ország többi részének életére is visszahatna.

            A kitelepítések nyomán megmaradó mintegy tizenegy millió magyar és két millió német ajkú népesség semmiképpen se tölthetné be a kiürített területeket. A jelenlegi szaporodási ütem mellett hozzávetőleg 114 év múlva érné el a történelmi Magyarország a mostani 22 milliós lélekszámot. A Kárpát-medencén kívül szétszórtan élő magyarság hazahozatalára pedig nem lehet számítani.

            Ha mégis keresztülvihető lenne a rendkívüli nehézségekkel járó kitelepítés, úgy a legmerészebb fantáziával is alig képzelhető módon dúlná fel az egész térség életrendjét. Arra pedig - fejezte be érvelését - józan ésszel nem lehet számítani, hogy a tengelyhatalmak vállalnák az ország érdekében egyáltalában nem is álló  kitelepítéseket.

            Elégedetten futotta át az elkészült beadványt.

            - Lehetetlen, hogy most ne én kerüljek ki ebből a küzdelemből győztesen - gondolta. Ennek tudatában fogalmazta meg záró - az államfőt döntés elé állító - sorait.

            Minthogy a vezérkar főnöke ilyen elgondolások alapján formál magának jogot arra, hogy a magyar kormány elhatározásait és intézkedéseit felülbírálja, s a jövőre nézve teendői tekintetében követeléseket állítson fel, teljes tisztelettel, őszintén meg kell állapítanom, hogy az együttműködés lehetőségét a vezérkar főnökével, sajnálatomra, nem látom biztosítva.

 

*

            A német villámháborús tervek kudarca a kormányzót ingerlékennyé tette Werth politikai ambícióival szemben, s fogékonnyá vált az előterjesztésben foglaltak megszívlelésére. A főtiszt pedig megérezte, hogy megritkult körülötte a levegő.

            Ezért    szeptember 5-én - egészségi állapotára hivatkozással - lemondott állásáról.

            Horthynak nem volt ellenvetése, s már másnap helyére Szombathelyi Ferencet nevezte ki.

            Szeptember 7-én pedig Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter és immáron az új vezérkari főnök kíséretében a vezéri főhadiszállásra Hitler vezér és kancellárhoz utazott.

 

*

            Szeptember 9-én a két külügyminiszter találkozott. Ribbentrop jéghideg tekintetét Bárdossyra emelve kertelés nélkül megkérdezte, hogy igaz-e az a hír, mely szerint a magyar kormány haza akarja hozni a keleti fronton harcoló katonáit.

            - Pontosan így van Kegyelmes Uram - válaszolta Bárdossy. Tulajdonképpen örült a világos kérdésnek, mert az módot nyújtott neki arra, hogy maga is azonnal mondanivalójának lényegére térjen. Elmondta, hogy a honvédek felszerelésének 50-80 %-a tönkrement. - Azt sem ígérhetem - erejét összeszedve rebbenés nélkül nézett az őt fürkésző szemek közepébe -, hogy más hasonló egységekkel cserélnénk fel ezeket az alakulatokat, mert ilyenekkel egyszerűen nem rendelkezünk. - A kiesett felszerelés pótlására nincs hadianyagunk.

            Újabb csapatok kiküldését azért is aggályosnak mondotta, mert az veszélyeztetné Magyarország délkelet-európai - szerinte a Birodalom érdekében is álló - szerepét.

            Ribbentrop nem sokat tartott erről a szerepről, véleményét ellenben taktikusan elhallgatta. Inkább azokról a morális károkról beszélt, amelyeket az esetleges magyar kivonulás a bolsevizmus elleni háborúnak okozna.

            Másnap ugyanitt folytatták. Bárdossy élénk szavakkal arról igyekezett meggyőzni partnerét, hogy a térségben változatlanul feltalálhatóak és minduntalan újjászületnek németellenes mozgalmak. Ezek ellen egyetlen megbízható erőt Magyarország jelent.

            Ribbentrop már régről ismerte a térség népeinek egymást érő vádaskodásait. Tisztában volt azzal, hogy annak kihasználása mennyire erősíti a német pozíciókat, ezért - miközben Bárdossy nagy elokvenciával fejtegette a románok megbízhatatlanságát - unalmát mennél jobban igyekezett elleplezni.

            A magyar külügyminiszter ellenben azt hallgatta meglehetősen tamáskodva, amikor Ribbentrop - majd később katonákkal karöltve a többi politikus - a katonai helyzet kedvező voltáról győzködte a magyar vendégeket.

            - Ha oly annyira kedvezők a kilátások, akkor miért akarják a németek a gyenge, leharcolt gyorsdandárainkat mindenáron visszatartani? - mondta szállásukra visszatérőben Bárdossy a kíséretükben lévő Szentmiklósy Andornak, a Külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének.

            A hosszas alkudozássá váló megbeszéléseken végül mindkét félnek engednie kellett. A németek vállalták, hogy a gyorsdandárok felszerelését azonnal kiegészítik, a magyarok pedig belenyugodtak abba, hogy azok a jelenlegi hadműveletek befejezéséig - a németek szerint aligha tovább, mint október 15. - a helyükön maradnak. Berlin egy teljes páncéloshadosztály felszerelését is kilátásba helyezte, a magyar fél viszont belement abba, hogy a leharcolt egységeket 12 gyalogoszászlóaljjal helyettesíti.

 

*

 

            Szombathelyi a németekben jó benyomást keltett. Azt hitték, hogy a dolgok ugyanúgy mennek tovább, mint Werth alatt. Ezt a hitet az új vezérkari főnök azzal is erősíteni látszott, hogy október derekán magához kérette a német katonai attasét megtudakolandó: mit várnak a következő esztendőben hazájától. Az óvatlan lépés nyomán már október 20-án Paulus altábornagy újabb kontingensek kiküldését kérte. A magyar vezérkar válasza ellenben az volt, hogy politikai úton terjesszék elő kérelmeiket. Október 27-én Dietrich von Jagow - a néhány hónapja hazarendelt Erdmannsdorff utódja - valóban megjelent Bárdossynál.

            Miután az ügyet előadta és Bárdossy félreértésről beszélt, a német diplomata - utasításra - a magyar katonák kezdeményezéseként állította be az ügyet. 30-án Sztójay is jelentkezett, hogy a tőle megszokott felhanggal a külügyminisztériumban tapasztalt, Magyarországgal szemben lehangolt álláspontról jelentsen. A felháborodott miniszterelnök másnap Szombathelyit erős fejmosásban részesítette. A főtiszt nem követte Werth vonalát, s a német katonák felelősségéről beszélt.

            Azok pedig visszakoztak. Mert most is azon az állásponton maradtak, hogy politikai vonalon nem kérnek semmit, mivel a magyar áldozatvállalásért nem akartak semmit sem fizetni. (Hitler annál is inkább így gondolkodott, mert a szeptemberi látogatáson meggyőződhettek arról, hogy bizony vannak magyar kívánságok. A Führer által eredetileg megígért, később viszont a németek megszállta Bánát Magyarországhoz való csatolását szorgalmazták. A németek most is elismerték az igények jogosságát, az átadás időpontját ellenben a ködös jövőbe tolták. Emellett Szombathelyi az Észak-keleti-Kárpátok gerincén húzódó - tehát a történelmi! - határon kért a keleti lejtők irányába "kiigazítást".)

            A miniszterelnök-külügyminiszter előtt Szombathelyi ugyan a német katonák felelősségéről beszélt, Bárdossy azonban az előző hónapok hatása alatt a vezérkaron belüli hangulatban kereste az okot. November 2-án Sztójaynak küldött válaszában így írt:

            - A német lépésre abban találok magyarázatot, hogy a magyar vezérkar egyik tisztje, nyílván egyéni érdemszerzés céljából, valószínűleg tényleg olyan kijelentést tehetett, hogy részvételünket az oroszországi akcióban fokozni szeretnők. A magyar kormány a vezérkari főnökkel együtt véget akar vetni az ilyen felelőtlen egyéni felajánlkozásoknak.

            - Ha a német hadvezetőségnek magyar technikai csapatokra csakugyan szüksége van - folytatta - és ezt tudomásunkra hozza, úgy a magyar kormány  a kívánság teljesítése elől semmi esetre sem fog elzárkózni. Nem a diplomáciai tárgyalások megindítását erőszakoljuk, hanem azt, hogy a magyar kormány illetéktelen közvetítők nélkül és a tényleges kívánságok ismeretében foglalhasson állást.

            Néhány órával később újabb utasítás kerül a berlini követ asztalára. Ebben a Honvédvezérekart ért bírálatát visszavonta.

            - A  vezérkari főnökkel lefolytatott vizsgálat alapján a leghatározottabban megállapítottam, hogy sem a vezérkar sem a hadvezetőség kötelékébe tartozó tisztek részéről senki még magánvéleményként sem nyilatkozott úgy, ami olyan módon lett volna értelmezhető, mintha magyar részről katonai közreműködésünk mértékét fokozni szeretnénk.

            Vizsgálatról szó sem volt. A magyarázat visszavonására ellenben ez alkalommal nem a hirtelen természete vitte rá. Az első üzenet megírásánál már tervbe vette a második elküldését is. A kettő egy egységet alkotott. Az egység mögött pedig a katonák erejétől való félelme, s egyben az a szándéka húzódott meg, hogy a lehető mértékig féket rakjon a Szombathelyit is szinte ellenőrzés alatt tartó vezérkari tisztekre, teljes szembefordulást ellenben nem akart kockáztatni.

            A taktikai játék ezt a cél szolgálta.

            A katonák erejét már régen megtapasztalta. Nem csupán a maga megaláztatásaira gondolt. Kozma Miklós jutott eszébe, aki több mint egy esztendeje Kárpátalja kormányzói biztosaként vívta a helyi hatalommal a maga reménytelen küzdelmét. Az egyik júliusi beszélgetésük ötlött fel benne, amikor az őt meglátogató "alkirály" - Horthy nevezte így Kozmát - elmondta, hogy először levélben akarta ő tájékoztatni, de biztosabbnak vélte, ha inkább négyszemközt beszélnek. Nos, amiről e kemény férfi  beszámolt, az bizony jobb, hogy nem került hozzá írásos formában.

            - Arról kell tájékoztassalak Laci - kezdte szinte lehalkított hangon Kozma -, hogy a VKF (röviden így nevezték a Vezérkari Főnökséget) újabb szovjet berepülésről szóló június 29-i jelentése minden alapot nélkülöz. A helybeliek arról suttognak, hogy a vadászgépek a mieinket lőtték.

            Bárdossy összeráncolt homlokkal, de korántsem teljes meglepődve nézett a szintén rossz bőrben lévő kormányzói biztosra, régről ismert barátjára, akinek azért is hálás volt, mert külföldi állomáshelyein többször kapott tőle a hazai belpolitikai viszonyokban értő módon eligazító leveleket.

            - Ezzel azonban nincs a történetnek vége! - hajolt hozzá székében Kozma még közelebb. - Július 11-én 65 perces légiriadó volt Kárpátalján. A VKF megint azt jelentette, hogy ellenséges szovjet gépek repültek be a térségbe, s ejtőernyősöket dobtak le. Ezzel szemben a légelhárításunk nem szovjet, hanem magyar gépeket lőtt le, akik pedig kiugrottak, azok a lelőtt gépek magyar pilótái voltak! Mindezt a helyi magyar katonai megfigyelőktől tudom.

            - Bármennyire is meglepőnek tűnik, valójában egyáltalán nem az - válaszolta Bárdossy. - Emlékezzél vissza, hogy mennyire más volt az ország hangulata 1914-ben! Hát, igen. Mesterséges eszközökkel akarnak háborús hangulatot teremteni. - Jól tetted, hogy ez alkalommal nem levélben tájékoztattál!

            Szóval a taktikai játékban az rejlett, hogy Bárdossy nagyon jól tudta: Sztójay fecsegni fog, el fogja mondani a német katonáknak a miniszterelnök feltevését, s az vissza fog jutni az ő fülükbe. A kétféle utasítás pedig neki megadja majd a mozgásteret, hogy azt a választ vegye elő, amelyet azt adott pillanatban a legszerencsésebbnek tart...

 

*

            Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum a feledés fátylát borította az 1936. november 25-én Németország és Japán által öt esztendőre kötött antikomintern paktumra. A Szovjetunió lerohanása után azonban a szerződés (amelyhez nem sokkal később Olaszország, majd 1939. február 24-én Magyarország is csatlakozott) ismét hatékony propagandafegyverré vált. Az 1941 novemberében lejáró paktumot újabb öt esztendővel hosszabbították meg.

            Az aláírásnál Magyarországot Bárdossy László képviselte.

            A szokásos frázispuffogtató berlini ceremónia után november 26-án Ribbentroppal, majd magával a Führerrel folytathatott tárgyalást.

            A külügyminiszterrel való találkozás első része is a bombasztok jegyében zajlott. Ribbentrop az Új Európáról szónokolt és gyalázta Churchillt, aki jéghideg közönnyel hajlandó lenne egész Európát kiszolgáltatni a bolsevizmusnak. Majd arról beszélt, hogy a jövő esztendőben Szovjet-Oroszország megkapja a halálos csapást, mert a Führer azt a megmásíthatatlan döntést hozta, hogy nem tűr meg többet Európában semmit, ami kommunista.

            - Ha ilyen egyszerű lenne - gondolta magában Bárdossy gondterhelten. Gondterhelt volt, mert azt nagyon jól tudta, hogy a fráziszuhatag a villámháborús program kudarcának elleplezésére volt hivatott. Szombathelyitől értesült, hogy a Moszkva elfoglalására indított hadművelet összeomlott, a déli irányba tervezett csapás sem járt sikerrel, a Vörös Hadsereg visszafoglalta Rosztovot. A déli hadseregcsoport élére Hitler azért nevezte ki Walther von Reichenaut, mert az előző főparancsnok, Gerd von Rundstedt elkövette azt a halálos bűnt, hogy visszavonulásra kért engedélyt. Gondterhelt volt, mert attól tartott, hogy a németek újabb katonákat kérnek, s egyszerűen félt a visszautasítástól, félt a németektől, haragjuktól. Ha pedig enged, akkor minimálprogramja a teljes csődbe megy.

            Csapdában érezte magát, amelyből nem látott kiutat.

            - Nem lehet ezekkel szembefordulni. Az oroszokat ugyan nem tudják legyőzni, de velünk szemben akkora az erejük, hogy úgy roppanthatnak bennünket össze, mint a diót - zakatolt az agyában a gondolatsor egyvégtében. 

            Miközben így elkalandozott, arra lett figyelmes, hogy Ribbentrop egyre reálisabb dolgokról beszél. Már a kőolajról, arról értekezett, hogy Magyarországnak is a lehető legtöbb kőolajat kellene a német export céljaira felszabadítani. Az iménti nagy szavakkal ordító ellentmondásban rendkívül fontosnak minősítette azt is, ha Magyarország aránylag kicsiny mennyiség, mint például további 40 ezer tonna szállítását vállalná.

            - Herr Bárdossy - mondta hízelgően - köszönetemet szeretném kifejezni azért a támogatásért, amelyben Ön a szállításokról folytatott tárgyalásai során Clodius követet - aki más szerveknél nem ritkán ütközött nehézségekbe - oly gyakran részesítette.

            Megkönnyebbült, mert attól tartott, hogy katonákat kell adni.

            Csak emberéletet ne kelljen adni!

            Előzékenynek, nagyon előzékenynek kell lenni! Itt más nem segíthet - gondolta.

            - Herr Ribbentrop - válaszolta -, nagyon  boldoggá tett szavaival. Biztosíthatom Önöket, hogy Magyarország a jövőben is kész minden Németországba irányuló szállítás teljesítésére, feltéve, ha arra meglesz az anyagi lehetősége.

            Ribbentrop az előzékeny válasz nyomán konkrét számokba bocsátkozva kérte a szállítások növelését.

            Bárdossy ekkor már elérkezettnek látta az időt arra, hogy az akadályokat hozza szóba. Elsősorban a nagy árvizeknek a gabonatermésben és betakarításban okozott súlyos kárait emlegette fel.

            A problémákról Ribbentropnak a magyar-szlovák és magyar-román súrlódások jutottak az eszébe. Azok elkerülésére buzdított.

            Bárdossy hajszálnyit sem fogadott el a kritikából. Vojtech Tukával az előző nap tárgyalt, ezért csak általában utalt arra, hogy az északi szomszéd is sok bosszúságot okoz. A románok viselt dolgaiba ellenben mélyen belemerült. A tárgyalás innen kölcsönösen ingerült disputává alakult át.

            - Kegyelmes Uram, a románok egyszerűen nem hajlandók elismerni az Erdélyre vonatkozó bécsi döntést! Antonescu marsall nem habozott kijelenteni, hogy visszatérőben Kolozsváron keresztül akar Bukarestbe vonulni. A románok még Washingtonba is megüzenték, hogy felmondják a bécsi döntést.

            - Bár ezt nem tehetik meg - mondta nyomatékkal partnerére nézve, mintegy megerősítő szavait várván, hiszen eszébe ötlött Werth és Sztójay bagolyhuhogása. - A döntőbírósági ítélet nem képezheti felmondás tárgyát. Még ha később vissza is szívták ezeket a megnyilatkozásokat, az mindenesetre világos, hogy az Új Európa építésében nem vehet részt az, aki nem hajlandó elfogadni a világosan eldöntött dolgokat.

            - Nézze kérem - felelte igenlés helyett Ribbentrop -, a románok nehéz helyzetbe jutottak Bécsben a döntőbírósági ítélettel. Ezt meg kell érteni.

            - A románok még mindig sokkal rosszabbul jártak volna, ha Magyarország annak idején elfogadta volna a kihívást - replikázott Bárdossy.

            - Nagyon téved Herr Minister - vágott vissza partnere. - Szilárd meggyőződésem szerint Magyarország ebben az esetben nagyon hamar a szovjetorosz hadsereg ellen lett volna kénytelen harcolni. Abban az időben a Szovjetunió  készen állt a beavatkozásra. Csak ma, amikor már látjuk, milyen erős volt a Szovjetunió abban az időben, csak ma tudjuk teljes egészében felmérni, milyen nagy jelentősége volt annak, hogy a bécsi döntés révén elhárult a konfliktus veszélye.

            Bárdossy nemcsak azt tudta, hogy a szovjet beavatkozás lehetősége éppen fordított módon - tudniillik Budapest javára és Bukarest rovására merült fel -, de azzal is tisztában volt, hogy az adott helyzetben ezt a fátylat nem lebbentheti fel. Ezért sommásan (és nagyon nagy egyoldalúsággal) azzal vágott vissza, hogy a románoknak tulajdonképpen semmi igazi joguk nincs Erdélyre. Ez a terület - folytatta - 1918-ban hullott az ölükbe, anélkül, hogy azt kiérdemelték volna.

            A sommás válaszra Ribbentrop is általánossággal felelt.

            - Nem szabad elfelejtenünk, hogy ma a nemzeti gondolat korát éljük. Ebből a szempontból viszont a románoknak nagyon nehéz volt Erdély egy részéről lemondani. Ami a jelenlegi helyzetet illeti - tért vissza a konkrétumok talajára -, a dolgokat mindenesetre a legnagyobb nyugalommal kell kezelni.

            Bárdossy ezen a ponton egyetértését fejezte ki, de azután a vita a fenti hangnemben és lüktetéssel tovább folytatódott. Mivel Ribbentrop egy ponton kénytelen volt belátni, képtelen olyasmit mondani a románok védelmében, amire Bárdossy nem válaszolna talpraesetten vissza, ezért hirtelen fordulattal a budapesti amerikai követségre terelte a szót.

            - Az amerikaiak egyszerűen átvették az angolok magyarországi kémtevékenységét - mondotta -, pontosan úgy, mint ahogy ezt Finnországban is tették.

            - Ez lehetséges - hangzott a száraz válasz. - Valójában az amerikai követnek, Herbert Pellnek semmi lényeges dolga nincs - fűzte hozzá.

            Ribbentrop végül megint témát váltott, és azt tudakolta, gondolt-e partnere már arra, hogy betiltsák a külföldi rádióadók hallgatását.

            - Az kellene még - mondta magában mérgesen.

            - Miniszter Úr - felelte - a nyilvános hallgatás tilos, a teljes hallgatási tilalommal szemben ellenben figyelemre méltó ellenvetések vannak - hangzott a diplomatikus válasz, amit kivédhetetlenül álságos fordulattal is megtoldott. - A betiltás nem is oly szükséges, hiszen az ellenséges propagandát az események mindig megcáfolják.

            Ribbentrop elismerően vonta fel szemöldökét, de azért tudott mit válaszolni.

            - Az ellenséges rádióadások lehallgatásának eredményeként - nem hallgatásról, hanem lehallgatásról beszélt, s ezzel is rejtetten bírálta a magyar kormány kártékony engedékenységét - a sok zsidó a közvéleményt károsan befolyásolja.

            Bárdossy üres bólogatással felelt. Szava azonban nem volt. Helyette kurtán megköszönte a fogadtatást.

 

*

            Másnap a vezéri főhadiszálláson Hitlerrel folytatott megbeszélése a szokásos módon zajlott. Tehát nemhogy vitáról, de párbeszédről sem volt szó. A hosszú führeri monológ hatása alól Bárdossy tagadhatatlanul nem tudta kivonni magát. Már a főhadiszállás hangsúlyozott puritanizmusa is kedvezően impresszionálta. Hitler nagy barna szemei pedig meleg fényben fürdették a vendéget, s mindaz, ami elhangzott egy más világba repítette.

            A német katona hőskölteményét hallgatta, azé a katonáét, aki a munka kilenctizedét már elvégezte, s közben olyan teljesítményeket hajtott végre, amelyeket a hadtörténelem egyszerűen fantasztikusnak fog nevezni. Jóllehet még ebben az előadásban is felkomorlott a rideg valóság - a Führer elismerte, hogy az előrenyomulás elakadt a sárban és az iszapban -, mégis az áradó szavak azt a reményt delejezték benne, hogy csupán kis időveszteségről van szó.

            A miniszterelnök-külügyminiszter sem szívlelte Churchillt, s most szinte gyógyírként hatott a lelkére, amikor a Führer az észak-afrikai angol hadműveletet egyszerűen ostobaságnak minősítette.

            Azt is jóleső érzéssel hallotta, hogy a monológ kedvező színbe állította be az olaszok afrikai küzdelmét. Amikor pedig azt hallotta, hogy a honvédek ragyogóan harcoltak a fronton, és megérdemlik, hogy most legelsőnek jussanak pihenéshez és regenerálódáshoz, mintha hájjal kenegették volna.

            Miután azonban kegyesen elbocsáttatott, álomból ocsúdóként érezte magát.  Tiszta fejű emberként az egymásnak ellentmondó beállítások között rendet igyekezett teremteni. Tudta - bármennyire is kellemetlen, sőt vészjósló volt -, hogy a valós képet nem Hitler, hanem korábban Szombathelyi tárta elébe.

 

*

 

            Joszif Visszárionovics Sztálin nem tartotta sokra Magyarországot, ezt a babszemnyi formájú, Moszkvából nézve babszemnyi méretű országot a Kárpátok övezte medence mélyén. Averzióval gondolt arra a magyar vezetésre, amely a Romániával szemben együttműködést ajánló elmúlt évi gesztusaikat elhárította. Az meg kiváltképpen ingerelte, ahogy a - igaz az ő mély krízisükben tett, tehát természetesen komolyan nem veendő, ám mégis csak egy nagyhatalom által kis országnak nyújtott, minimum valamiféle válaszra érdemes - június 23-i, Molotov által a magyar követ előtt megfogalmazott gesztusukon Budapest némán elsiklott.

            Amikor tehát októberben szövetségesénél, Winston Churchillnél elkezdte szorgalmazni, hogy Anglia üzenjen hadat Németország szövetségeseinek, akkor Finnország és Románia mellett - nem mérlegelve a ténylegesen meglévő különbségeket - Magyarországot is megemlítette.

            Londonban nem akartak engedni a felszólításnak, ezért először hallgatásba burkolóztak. Amikor a válasz már elkerülhetetlenné vált, akkor - november 4-én - Churchill mindhárom országért szót emelt. Azzal érvelt, hogy ezekben az államokban a közvélemény jelentős része helyteleníti a követett kurzust, a hadüzenettel óhatatlanul őket hozzák nehéz helyzetbe. Nem beszélve arról, hogy a világ szemében azt a látszatot fogják erősíteni, mintha a Führernek nem csatlósai, hanem szövetségesei lennének, Németország egy nagy koalíció élén áll.

            Az ellenérvek a generalisszimuszt nem győzték meg, Churchill pedig engedett.

            Budapesten április óta nem működött már brit követség, az angol érdekeket Herbert Pell, az Amerikai Egyesült Államok követe képviselte.

            Bárdossy még alig törölte le magáról a berlini út porát, amikor november 29-én rég nem látott vendégként Pell bejelentkezett hozzá.

            Meglepte a jegyzék formában átnyújtott ultimátum.

            Az iratban arról esett szó, hogy Magyarország lényeges módon támogatja a Német Birodalom háborús agresszióját. Ezért - amennyiben december 5-ig nem szünteti be a hadműveleteket - Őfelsége kormánya bejelenti a hadiállapotot.

            - Követ Úr - kezdte magát Bárdossy összeszedni -, nincsen magyar honvéd a  frontvonalon! Katonáink hadtápterületen vannak. Ma november 29-e van. Fizikai lehetetlenség december 5-ig onnan hazahozni őket. De biztosíthatom Önt, hogy kormányomnak nem áll szándékában újabb egységeket a Szovjetunióba küldeni.

            - Szeretném remélni - fűzte hozzá -, hogy Őfelsége kormánya, amely már számos alkalommal megértést mutatott nehéz helyzetünk iránt, a hadüzenettel nem teszi hazánk helyzetét még nehezebbé.

            Az amerikai követ átérezte a szavak keserűségét, rokonszenvet érzett a fogadó ország népe iránt. Felajánlotta közvetítő szerepét, és azt kérte, hogy Bárdossy adja írásba felhozott érveit.

            A magyar diplomata azonban nem bízott az angolokban. Iménti szavait sem az őszinteség, hanem a diplomáciai rutin formálta. Az angoloktól sok minden mélyen sértette, legutóbb az, hogy Churchill áprilisban nem tett különbséget a magyar és a német lépések között, semmibe vette a délvidéki magyarság ügyével való budapesti azonosulást.

            Emellett azt is erősen - túlságosan is - szem előtt tartotta, hogy Londonnál Berlin jóval közelebb van Budapesthez.

            Félt a németektől, félt érveinek írásba foglalásától.

            Ezért a Pellnek átadott válaszában csak azt hangsúlyozta, hogy Magyarország védelmi háborút folytat a Szovjetunió ellen.

            Nem volt ez jó válasz, hiszen nem felelt meg a tényeknek. Bárdossy jól tudhatta, hogy a Foreign Office-ban nem kevesen vannak, akik ennek a térségnek a dolgait nem a jogos magyar panaszok, hanem sokkal inkább Eduard Beneš szemüvegén át nézik.

            Hiba volt lovat adni e befolyásos személyek alá.

            Sokkal inkább a követelés teljesíthetetlenségéről, a jó szándékok perspektivikusan remélhetőleg eredményt meghozó voltáról kellett-lehetett volna írni.

 

*

            December 5-én lejárt a Londonból küldött ultimátum. Az elmúlt napokban a józan mérlegelés és az érzelmek fűtötte indulat között hánykolódott. A józan mérlegelés felé történt tájékozódásának jele, hogy amikor december elsején vacsorát adott a megszállt lengyel területek főkormányzója, a Budapesten vendégeskedő Hans Frank tiszteletére, akkor arról beszélt, hogy Magyarországnak nem kell ezredéves határain túlterjedő területgyarapodásra törekednie, tehát lemond a szeptemberben Szombathelyi által Németországban szóba hozott galíciai határkiigazítási igényéről.

            Ám ahogy teltek e rövid napok, egyre jobban az indulat uralkodott el benne. Az indulat, amely soha nem ad jó tanácsot. Az angol eljárást mélyen igazságtalannak, sőt sértőnek tartotta.

            - A brit kormány közlését (írta december 3-án a követségeknek szóló körtáviratában) minden további nélkül tudomásul vesszük, mert magatartásunkat nem kívánjuk függővé tenni a brit kormány elhatározásától.

            Az egész magyar nép mély megbotránkozással veszi tudomásul a döntést, ami azt fejezi ki, hogy Anglia Magyarország terrorizálásával és feláldozásával akarja segíteni a szovjetet.

            Felesleges volt ebbe az ügybe a népet belekeverni. Népbírósági perében Bárdossy majd maga ismeri el, hogy a magyar nép sokkal szívesebben látta volna, ha nem sodródik bele a Szovjetunió elleni háborúba. Anglia pedig - ismételhetjük - az ultimátummal szövetségese egyáltalán nem alaptalan követelésének tett (a helyzet fonák vonásai miatt kényszeredetten) eleget. A nép pedig el volt az foglalva a maga mindennapi életével. Szerette volna az egész nyomorúságos helyzetet túlélni.

            Nem Anglia terrorizálta, hanem saját urai.

            Azok hozták rá a háborút.

            Jobb lett volna inkább eltöprengeni azon a helyzeten, amely Londont Moszkva mellé állította.

            A szemmel látható érzékenykedés, s az azzal szorosan összefüggő,  kellő hatalmi hátteret nélkülöző dölyfösség helyett pedig szerencsésebb lett volna annak szenvtelen tudomásul vétele, hogy London szövetségesi kötelmei szerint cselekszik.

            Az ultimátum visszautasításának egész ódiumát magára  vette. Kiutat nem látott, és mivel nem tartotta elképzelhetőnek, hogy mások ilyet látnának, az esetleges ellenkezéseket pedig sehová nem vezető, csak felesleges időtöltéssel járó, idegőrlő okvetetlenkedésnek tartotta, ezért sem a kormányt, sem az ellenzék prominens képviselőit nem kérdezte meg.

            A felelősség-megosztás lehetséges útjait pedig úri büszkeséggel hárította el.

            Az államfőt a legkevésbé sem akarta megkérdezni.

            - Ha a Moszkva elleni hadbalépésnél Horthy Miklós nem tartotta szükségesnek a véleményemet kikérni, akkor most felesleges, hogy az álláspontját tudakoljam - gondolta kristálytiszta logikával.

            Ebben az összefüggésben meglátta, hogy az ultimátum a Szovjetunió elleni hadbalépés következménye.

            "Csupán" azt nem mérlegelte, hogy másképpen működik a történelem, s a politika világát is egészen más rugók mozgatják.

            Helyzet volt, amiből nemhogy a kiút nem látszott, inkább az egyre mélyebbre süllyedés veszedelme fenyegetett.

            A jövőt kiuttalannak látta. Ám nem mindegy, hogy hány nap a világ.

            S ha ez a világ német világ, akkor legalább abban érezzük otthon magunkat, ott ne alázzanak bennünket a sárba.

            Márpedig ilyen veszedelem is sűrűn fenyegetett.

            Ezekre ügyelt, a távlattal már régen nem volt ereje törődni.

            December 5-én a parlamentnek egyszerűen bejelentette, hogy Magyarország előreláthatólag aznap estétől kezdve hadiállapotba kerül Angliával.

            Nem lepte meg, s különösebb örömét sem lelte benne, hogy a tisztelt Ház túlnyomó többsége "éljen" felkiáltással fogadta a hírt, és ellenvélemény nélkül Németország oldalára állt. A képviselők felálltak és - gondolkodás, ellenkezés  helyett - rázendítettek a himnuszra. Néhányan zsebkendőjüket vették elő és a könnyeiket törülgették.

            Ezen a napon Bárdossy Lászlónak más volt a fő gondja.

            Az ellenzék már délelőtt azt a rémhírt terjesztette a parlament folyosóin, hogy Ribbentrop - akit legutóbb Berlinben a kormányzó nevében magyarországi vadászatra invitált - lemondja a látogatást.

            Még a gótikus palotában tartózkodott, amikor von Jagow kihallgatást kért tőle.

            A követtől megtudta, hogy a rémhír - valóságos hír.

            Mélyen megrendült.

            Ám a rossz hírek kezelésében már volt gyakorlata, s most is gyorsan összeszedte magát.

            Annyira azonban nem, hogy jó tanítványa legyen Talleyrandnak.

            - Követ úr - válaszolta - közlése nem ért váratlanul, mert délelőtt már a folyósokon kószáltak ilyen hírek. - Csak az rejtélyes számomra - szemeit fürkészve emelte Jagowra -, hogy minek alapján keletkezhetett ez a híresztelés? (Arról ugyan voltak értesülései, hogy a szigorúan titokban tartott meghívásról az ügyeletes fővárosi pletykagyárosok Horthy vadászati előkészületeiből, valamint a szállodai szobarendelésekből szimatot kaptak, de a lemondásról csak a németek szivárogtathattak ki értesülést.)

            Azt sem rejtette véka alá, hogy a látogatás meghiúsulása e pillanatban örömmel tölti el ellenzékét, mert az neki súlyos belpolitikai csapás.

            - De külpolitikai szempontból is súlyos terhelést jelent - fűzte hozzá leplezetlen szemrehányással -, mert pontosan tudom, hogy a románok ujjongani fognak, s az új helyzetet alaposan kihasználják majd.

 

*

            Másnapra virradó éjjelen Bárdossy átvette Pelltől az angol kormány várt jegyzékét. E szerint éjfél után egy perccel beállt a hadiállapot hazánk és Nagy-Britannia között.

            Egy nappal később London szövetségesei - Ausztrália, Dél-Afrika, Kanada és Új-Zéland - is hadat üzentek.

 

*

            Ribbentrop a látogatást ugyan "átszervezésre" hivatkozással mondta le, mindazonáltal a szemrehányás megalapozatlan volt. Ezen a napon indult meg a Vörös Hadsereg moszkvai ellentámadása, ez a helyzet nem adott módot az idegrendszer pihentetésére. (Nehéz, felelősségteljes munka közben időnként feltétlenül gondoskodni kell az idegrendszer pihentetéséről - ezzel indokolta Horthy Miklós a vadászatra szóló invitációját.)

            Két nappal később pedig Pearl Harbor, az Egyesült Államok csendes-óceáni hadseregének támaszpontja ellen a japán haditengerészet és légierő megsemmisítő erejű, hadüzenet nélküli provokálatlan támadást hajtott végre. A történészek között ugyan mai napig tart a vita, hogy mi vezette elhatározásánál Hitlert, ellenben kőkemény tény, hogy december 11-én Németország (Olaszországgal együtt) hadiállapotban lévőnek deklarálja magát az Észak-Amerikai Egyesült Államokkal.

            A Führer a Reichstagban elmondott nagy beszédében tette közzé birodalma döntését. A beszédben sok szó esett arról, hogy az Egyesült Államok sorozatosan provokálta Németországot. Ezt azért hangsúlyozta ki, mert a háromhatalmi szerződés betű szerint defenzív paktum volt, az aláíró államoknak csak agresszió esetén kellett segítséget nyújtaniuk.

            Hitler tehát bebizonyította, hogy birodalmát agresszió érte.

            Mert minden szövetségesét hadba akarta sodorni az USÁ-val.

            Eszelős volt a hitleri lépés, de megvolt a maga logikája.

            A küzdelem ezzel valóban totálissá  vált. Győzelem vagy halál. Ez volt a tét. És itt már semmi helye nem volt az afféle taktikának, amit a Szovjetunió elleni hadbalépésnél nyomon követhettünk.

            Így szinte azonnal Bárdossy asztalára került Sztójay távirata, amelyben a követ arról tudósított, hogy Weizsäcker báró reméli: a magyar kormány a háromhatalmi egyezmény szellemében levonja a birodalmi kormány állásfoglalásának konzekvenciáit.

            A miniszterelnök-külügyminiszter tudta, hogy ez most nem az a helyzet, amikor saját szakállára cselekedhet.

            De azt sem akarta, hogy nagyon sokan és sokszor tárgyalják a kialakítandó magyar álláspontot.

            Azonnal összehívatta a minisztertanácsot.

            A helyzetet exponálva az ülésen erősen kidomborította, hogy a birodalmi vezér beszéde szerint az Egyesült Államok agresszív cselekményei erejénél fogva állott be a háborús állapot.

            Alternatívát említett: az egyik lehetőség a diplomáciai kapcsolat megszakítása,  a másik a hadiállapot deklarálása.

            Türelmetlen természetét nem tudván fékezni, azt kérte, hogy a minisztertanács mielőbb, lehetőleg még az nap elhatározásra jusson.

            A helyzet súlya alatt gondolatmenetének szabályosságára sem tudott ügyelni.

            Szavai a fennhangon gondolkodás benyomását keltették, leplezetlenül hagyta, hogy szavai-gondolatai ide-oda csapongjanak.

            - Arról, hogy az Egyesült Államok ellen katonai támogatást nyújtsunk, az adott helyzetben nem is lehet szó. Ebből az következik, hogy a háborús állapotot talán nem szükséges deklarálnunk.

            - Kérdés - folytatta - kielégíti-e a birodalmi kormány várakozását a diplomáciai kapcsolat megszakítása, vajon eleget teszünk-e ezzel a háromhatalmi egyezményből folyó kötelezettségünknek?

            - Uraim - vetette el a diplomáciai kapcsolat megszakításának imént felvillantott lehetőségét -, azt tartom kívánatosnak, hogy ne várjuk meg Berlin óhajtásának kinyilvánítását. Weizsäcker üzenete éppen elég világos beszéd. Javaslom, hogy szolidaritásunkat deklaráljuk a tengelyhatalmakkal.

            Nem a hadiállapotot említette. Szolidaritásról beszélt. Ad abszurdum, az még a diplomáciai viszony fenntartását sem zárta ki.

            Keresztes-Fischer Ferenc kért először szót, s ismert óvatosságának megfelelően, most is visszafogóan nyilatkozott. A hadiállapot esetleges deklarálásában rejlő konkrét veszedelemről szólt. Ezzel burkoltan bírálta a kormányfőt, aki az USA elleni katonai fellépés lehetőségét eleve kizárta. Felvetette annak a veszélyét, hogy rendcsinálás végett Szerbiába kell a honvédeknek bevonulniuk.

            Bárdossy ellenben - anélkül, hogy ismerte volna a Németország, Japán és Olaszország között az nap kötött egyezmény tartalmát - azt bizonygatta, a friss szerződésből Magyarországra nem háramolhat semmi következmény. A háromhatalmi egyezmény alapján pedig nem lehet azt kívánni, hogy bevonuljunk Szerbiába. Az ország földrajzi helyzete kizárja az USA elleni katonai hadműveletekben történő részvételünket.

            Bartha Károly némileg ambivalens volt. Egyfelől a gyors hadbalépésben rejlő - szomszédokkal szembeni -  előnyöket  hangsúlyozta, de azt is megemlítette, hogy a nagy erőviszony-különbség miatt "talán" groteszkül hatna a magyar hadüzenet.

            Keresztes-Fischer Ferenc nem rejtette véka alá azon meggyőződését, mely szerint vitathatatlanul Japán követett el agressziót.

            Bárdossy itt véget vetett a szerény vitának.

            Olyan kommünikét fogadtatott el egyhangúlag, amely a tengelyhatalmakkal való szolidaritást és a diplomáciai viszony megszakítását tartalmazta.

            Szabad kezet akart arra az esetre is, ha messzebb kell mennie. Ezért arra is - egyhangú - felhatalmazást kapott, hogy szükség esetén a nyilatkozatból a hadiállapot bejelenthetőségét olvashassa ki.

 

*

 

            A Szieszta szanatóriumban kezelt államfőt ebben az értelemben tájékoztatta.

            A szerepek felcserélődtek.

            Június 26-án az államfő döntött és azt Bárdossy tudomásul vette. Most lényegében a miniszterelnök döntött, s azt az államfő fogadta el.

 

*

            Bárdossy a homokba dugta a fejét. Nem akart, nem mert szembenézni a várhatóan felháborodott német visszhanggal.

            Egyszerűbb volt Herbert Pellt hivatni, aki valósággal megkönnyebbült, hogy a miniszterelnök nem a hadiállapotot jelenti be.

            A németek azonban a szolidaritás e lanyha formájával természetesen nem érték be.

            Ribbentrop lényegében azonnal utasította budapesti követét, hogy hozza a magyar miniszterelnök tudomására: Németország és Olaszország a háromhatalmi egyezményt aláíró összes országtól az egyezmény 3. paragrafusa értelmében elvárja, ne csak a diplomáciai kapcsolatokat szakítsák meg az Egyesült Államokkal, hanem deklarálják a hadiállapotot is.

            Von Jagow nem tartózkodott Budapesten, ezért az első beosztott tisztviselő, Karl Werkmeister hajtotta végre december 12-én délelőtt az utasítást.

            Nem egyedül jött. Az olasz követ, Giuseppe Talamo őrgróf társaságában kereste fel a miniszterelnököt.

            Ez önmagában nyomásgyakorlás volt.

            Bárdossynak addigra már kezében volt Sztójay távirata arról, hogy "magas politikai indítékokból" Berlin súlyt helyez a hadiállapot deklarálására, s meg kellett hallgatnia Vörnle Jánost, a külügyminiszter állandó helyettesét, akit Talamo már bizalmasan és barátilag figyelmeztette: a magyar hadbalépés elmaradása mind Rómában, mind Berlinben kínos benyomást keltett.

            A két tengelydiplomata előtt mégis megpróbált kibúvót találni.

            - Uraim - kezdte - a Vezér és Kancellár beszéde után a magyar kormány spontán, gyorsan és határozottan kifejezte szolidaritását. Földrajzi és geopolitikai helyzete miatt Magyarország képtelen katonai lépéseket tenni az Amerikai Egyesült Államok ellen. Ezért gondoljuk úgy - csavarta a szót -, hogy a szolidaritás kinyilvánítása a támogatás legerősebb formája.

            A két diplomata savanyú ábrázatát látva még hozzáfűzte: - A hadi állapot olyan nevetséges helyzetbe hozná Magyarországot, mint amibe a Japánnak hadat üzent Panama vagy Costa Rica került.

            Mivel látta, hogy ezen érvével sem váltott ki különösebb hatást, ezért az Amerikában élő közel milliós népességű magyar diaszpórát említette fel, amelyre kormányának tekintettel kell lennie.

            Talamo Werkmeisterre nézett. Készségesen hagyta, hogy a német diplomata adja meg a közös választ.

            - Miniszterelnök úr - kezdte az fegyelmezetten -, az elhangzottakat természetesen Ribbentrop úr tudomására hozom. De rá kell mutatnom arra a tényre, hogy a Ducéval teljes összhangban a Vezér és Kancellár európai  szolidaritást kíván. Feltételezem - emelte fel a hangját -, hogy Magyarország nem akarja kizárni magát a háromhatalmi egyezményt aláíró államok közösségből, ha az e szolidaritást hadüzenettel fejezik ki.

            Ez bizony kemény fenyegetés volt.

            Bárdossy Lászlónak pedig nem volt ereje e fenyegetéssel dacolni.

            Közölte vendégeivel, ha új helyzet áll elő, azt a magyar kormány megfelelő vizsgálat tárgyává teszi.

            A kormány előző napi határozata megadta számára a felhatalmazást a hadiállapot - szükség esetén megteendő - deklarálására, ezért minisztereivel már nem akarta a kérdést ismét megtárgyalni.

            A Külügyminisztérium néhány vezető diplomatájának azonban kikérte a véleményét.

            Az elhangzottaktól nem lett okosabb. Munkatársai ugyanis főleg azt fejtegették, hogy a háromhatalmi szerződés defenzív paktum, az USA pedig nem támadta meg a tengelyt. Erre viszont Bárdossy megalapozottan válaszolta, ha szembeszállnak a hitleri értelmezéssel, az önmagában konfliktust szít Németországgal.

            Az ennek nyomán várt német megszállást véresen közelinek, az USÁ-val való hadbalépés következményét sterilnek, élettelennek érezte.

            Ekkortájt vált mély meggyőződésévé, hogy az ország sorsa Németország sorsával fonódott eltéphetetlenül össze.

            Amikor az utólag behivatott külügyminisztériumi nemzetközi jogi szakértő azt mondta, hogy az ő szakmája nézőpontjából Magyarországot nem terheli kötelezettség, ám nem jogi, hanem tisztán politikai ügyről van szó, akkor Bárdossy számára eldőlt a kérdés.

           

*

            A berlini és a római követ utasítást kapott, hogy illetékes helyen jelentsék be: Amennyiben szolidaritásnak hadiállapot deklarálásáig menő értelmezését kívánják európai egységfront dokumentálása érdekében, ily értelmezés publikálását tengelyhatalmakra bízzuk, ha ezt valamennyi érdekeltre kiterjesztve manifesztatíve kívánják megtenni. Ez esetben időpontról előre értesítést kérünk, hogy egyidejűleg publikálhassuk és amerikai követnek is, Washingtonban is ilyen értelmű közlést megtehessük.

            Berlinben azonban nem akartak együttes nyilatkozatot.

            Mert csatlós sorsra kárhoztatott szövetségeseiket nem óhajtották maguk mellé emelni.

            Nekik "csak" az volt a lényeg, hogy senki ne maradjon ki ebből az eszelős lépésből.

            Sztójay pontosan végrehajtotta az utasítást.

            Az őt fogadó Weizsäcker külügyi államtitkár azonban egyenesen megmondta, hogy együttes deklarációra nincs kilátás. A többi dél-keleti állam ugyanis a maga részéről a megfelelő nyilatkozatot már megtette vagy meg fogja tenni.

            A német diplomatának volt füle meghallani a Bárdossy álláspontjában megbúvó nagyon csekély, ám mégis meglévő különbségtevést.

            Azt sem tűrte, azt sem tűrhette.

            Weizsäcker nem volt náci, tehát a náci érdekeket makulátlanul kellett védelmeznie, nehogy bajba keveredjék...

            - Úgy tűnik nekem - mondotta -, a magyar kormány azt akarja tudtunkra adni, hogy a hadiállapot bejelentésével túlmegy kötelességén. Ha Ön azzal volt megbízva, hogy ezt tudomásunkra hozza, akkor ezt annak megfelelően feljegyzem.

            A megrettent Sztójay azonnal visszakozott.

            - Államtitkár úr - mondta ijedt tekintettel -, kormányom a rövidesen kihirdetendő önkéntes szolidaritási nyilatkozatának értelmében kész a hadiállapotot kimondani az Egyesült Államokkal. Kérem, hogy feljegyzésében csak ezt rögzítse. Korábbi szavaim érvénytelenek.

            A hanyatt-homlok menekülés jegyében a követ azt is leszögezte, hogy Bárdossy a Pellel folytatott tárgyalásáról megjelent Reuter-jelentést megcáfoltatta. (A jelentésből az derült ki, hogy Magyarország kényszer hatására adta ki a szolidaritási nyilatkozatot.)

            Magyarország teljesen szolidáris a tengellyel.

           

*

            Sztójay jelentése birtokában Bárdossy is teljesen visszavonult.

            Nemcsak visszavonult. Idegileg is összeomlott.

            Az amerikai követtel személyesen kellett volna közölnie - és egyben írásban is rögzíteni - a jelentősen módosult magyar álláspontot.

            Nem érezte magát képesnek, hogy szemébe nézzen Herbert Pellnek.

            Nem akarta, hogy ez az amerikai lássa az ő nyomorultságát.

            A telefonhoz nyúlt.

            Ez a személytelenség adott neki erőt a szégyellt-nem akart döntés közlésére.

            Herbert Pell átérezte a vonal másik végén álló kiszolgáltatottságát.

            - Miniszterelnök úr - mondotta részvevőleg -, feltételezem, hogy erős német nyomás alatt cselekszenek. Valójában a magyar nép nem érez ellenségesen az amerikai néppel szemben.

            A követ aranyhidat épített Bárdossy számára. Rá kellett volna lépnie! Legalább az igenlő feleletben rejlő kockázatot kellett-lehetett volna vállalni.

            - Magyarország független állam! - hangzott a teljes összetörtséget leplezni akaró, s ezért dacos, meggondolatlan, dölyfős válasz. - A néppel teljesen egy kormánya mint ilyen tette meg lépését.

            Herbert Pell nyelt egyet. Nem lélekgyógyász, hanem egy legyőzhetetlen nagyhatalom teljhatalmú képviselője egy végzete felé csúszó országban.

            Írásos állásfoglalást kért.

            Még aznap este kézhez kapta.

            A magyar királyi kormány az 1940. szeptember 27-én kelt úgynevezett háromhatalmi egyezmény, illetőleg 1940. november hó 20-án ehhez az egyezményhez történt csatlakozás alapján, valamint a folyó évi december hó 11-én megállapított szolidaritás elveinek megfelelően az Amerikai Egyesült Államok, másfelől a Német Birodalom, Olaszország és Japán között fennálló háborús állapotot Magyarországgal szemben is fennállónak tekinti.

 

*

            Ide jutott Bárdossy László. És ide juttatta Magyarországot. Nem gonoszságból, és nem is a szabad akarat mezején.

            De nem is úgy, hogy politikája felmentést érdemeljen.

            Megérthetjük, de fel nem menthetjük őt.

            Valóban súlyosak és mind fullasztóbbak voltak a meghatározottságok. Ám ezekre a meghatározottságokra nem a vak végzet, hanem a számos rossz döntés - közöttük döntően a miniszterelnök-külügyminiszteré -  emelt újabb rétegeket.

            Nem volt szükségszerű, hogy ezzel a sebességgel érkezzen el az ország oda, ahol egyre nehezebb volt a haza érdekében tenni, Hitler akaratától nagyobb távolságot tartani.

            Láthattuk, a kormányfő most is a megszállás rémét festette a falra.

            Nincs arra hiteles válasz, hogy mit tettek volna a németek akkor, ha  az USA elleni hadiállapot deklarálása elmarad.

            Azt azonban tudjuk, hogy mind a mai napig nem került elő olyan dokumentum, amely arról tanúskodna, Hitler 1943 szeptembere előtt Magyarország megszállására készült.

            A dilettáns módon konspirált magyar béketapogatózási kísérletek rendre megvilágosodtak a németek előtt.

            A náci birodalomból nézve bizony ezek nagyobb bűnök voltak.

            Mégsem vontak maguk után megszállást.

            Kállay Miklós ugyan hamarosan persona non grata lesz Hitler szemében, 1943 márciusában azt követeli Horthytól, hogy váltsa le.

            A kormányzó mégsem teszi meg.

            A retorzió pedig csupán annyi, hogy Jagownak kerülni kell a kormányfőt.

            1943 szeptemberében sem a magyar politika, hanem az olaszországi fordulat határoztatja el Hitlerrel a megszállási tervet.

 

*

 

            A népbírósági perben Bárdossyt majd az 1944-ben követett politikájáért is súlyos vád éri.

            A másodfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán tartott beszédében meghökkentő kijelentést tesz: a magyar élet, a magyar értékek lehető kímélése, a pusztítások korlátozása és fékezése érdekében olyan magyar politikai és katonai egységet (természetesen csak relatív egységről van szó!) kellett volna teremteni, amely a maga súlyával ki tudja kényszeríteni azt, hogy a német haderő mégis lehető gyorsan vonuljon ki az országból és visszavonuló hadműveleteinél legyen tekintettel a magyar értékekre.

            Az 1944. október 15-i kiugrási kísérletet nem csupán kemény szavakkal ostorozza, hanem azt is megmondja, hogy mit kellett volna tenni:

            a nemzet fegyveres és politikai erőinek (hadsereg és törvényhozás) latba vetésével kellett volna a német hadsereget - romboló bosszújának és gyűlöletének felidézése nélkül - a magyar érdekek tiszteletben tartására kényszeríteni.  

            Nagyon csendesen megkérdezzük: ha ezt a mércét alkalmazzuk a Bárdossy-kormány külpolitikájára, akkor milyen következtetéseket kell-lehet levonni?

            A feleletet - úgy tűnik - felesleges szavakba önteni.

            Azt ellenben higgadtan és feltehetőleg tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy 1941 bármelyik pillanatában nagyobb volt a magyar politika mozgástere, mint 1944-ben.

            Nem csupán azért, mert 1944. március 19. után már katonailag megszállt ország hazánk.

            Hanem azért is, mert belpolitikailag jóval többet lehetett volna tenni.

            Bárdossy László semmi jelét nem adta, hogy a nemzeti erők összefogására törekedett volna.

            Nincsen jele annak, hogy miniszterelnökként-külügyminiszterként - tehát amikor leginkább megtehette - az 1945-ben megfogalmazott szavai szellemében akart volna cselekedni.

                       

*

            1941. karácsonyán a politikai közvélemény nagy meglepetésére a Magyarországi Szociáldemokrata Párt napilapjának, a Népszavának a karácsonyi száma nemzeti egységfrontot hirdetett meg a mind egyoldalúbb német orientációs hivatalos politikával szemben.

            A lap szerkesztőségében dolgozó kommunista Kállai Gyuláé volt a gondolat. Az ő illegalitásba szorított, szerény hatókörű pártja már évek óta kereste az eredményesebb politizálás lehetőségét. Most, hogy a náci birodalom árnyéka mindinkább rávetült az országra, a nemzeti függetlenségi gondolat felkarolásában kamatoztatták hatékony szervezési tapasztalataikat.

            A karácsonyi számban a magyar falu vérlázító nyomorát és elmaradottságát a közvélemény elé táró falukutató írók mellett szociáldemokrata és kommunista értelmiségiek elevenítették fel a magyar függetlenségi gondolat egy-egy állomását. Az összefogás táborát szenzációs módon Szekfű Gyula és Bajcsy-Zslinszky Endre is szélesítette.

            Szekfű első oldalra tördelt cikke olyan vezető történész írása volt, aki 1920-ban még a Három nemzedék című könyvével az ellenforradalmi rendszer ideológiai alapvetését végezte el. Bár az elmúlt két évtizedben egyre kritikusabban szemlélte a rendszert, ám 1941-ben is annak legbelső köreihez tartozott.

            Bajcsy-Zsilinszky Endre is ott volt a berendezők között, s jóllehet szintén egyre több baja támadt  a szép jelszavakat cáfoló sivár valósággal, tény, hogy - romantikus túlzásoktól nem mentes - harcát a hatalom védte bensőségben vívta egy jobb hazáért.

            Ez a kör szervezi meg 1942 januárjában a Történelmi Emlékbizottságot. Azt a testületet, amely az ezeréves függetlenségi erőfeszítések adatainak és dokumentumainak gyűjtésére hívja fel a társadalmat.

            Nem lehetett kétséges, hogy a fabula a jelenhez  - és a jövőért - szólt.

            Tudta ezt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is.

            Ha a kormányban rendre kisebbségben maradt figyelmeztetéseivel, akkor e kezdeményezés támogatásával akart meggyőződéséért tenni.

            A nagy befolyású belügyminiszternek ellenben más eszközei is volt.

            Már 1941 őszén meglátogatta vidéki birtokán Kállai Miklóst, aki 1932-től 1935-ig Gömbös Gyula kormányában az agrártárcát vezette, 1937-től pedig az Országos Öntözésügyi Hivatal elnökeként tevékenykedett.

            Jelezte házigazdájának, hogy nagyobb feladatokra kell felkészülnie.

            Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, majd Chorin Ferenc, a hazai ipari és bankvilág meghatározó személyisége nem sokkal később még világosabban beszélt Kállai előtt. Majd a látogatók között feltűnt a kormánypárt elnöke, két alelnöke is.

            Arról beszéltek, hogy Bárdossy vesztébe viszi az országot. Ezért le kell őt váltani és Kállai Miklósnak kell a helyére lépnie.

 

 

*

            A Wehrmacht Moszkva alatti veresége, majd a Vörös Hadsereg ellentámadása Hitlert minden tartalék mozgósítására késztette. Ezért válik időszerűvé a december elején lemondott vadászat.

            Joachim von Ribbentrop 1942. január 6-tól 10-ig tartózkodik Magyarországon.

            A mezőhegyesi vadászatra az államfő meghívta a meglepett Kállai Miklóst, a kiszemelt új miniszterelnököt is.

            Hadd ismerje meg a német külügyminiszter leendő partnerét.

            A tervről ugyan szót sem ejtettek, de a német valamit megsejthetett. Különben miért szegezte volna ennek az egykedvű vidéki bajszos magyarnak azt a kérdést, hogy képes lenne-e hazája Romániával és Bulgáriával együtt milliós hadsereget a bolsevizmus legyőzésére mozgósítani?

 

*

            A váltással azonban az államfő és környezete még várt. Kállay Miklós úgyis szörnyen nehéz örökséget kap. Mielőtt elküldik az egyre inkább tehertétellé váló miniszterelnököt,  teljesítsen további két feladatot.

            Ribbentrop követeléseit szorítsa vissza a minimumra és szavaztassa meg a kormányzóhelyettesi poszt létesítését elrendelő törvényt.

            Újév napján a Führer levelet intézett Horthy Miklóshoz, amelyben a magyar hadsereg részvételét kérte a tavasszal induló nagy hadjárathoz. Ribbentrop jövetelének célja felől tehát Budapesten semmi kétség sem lehetett.

            Ribbentrop egyszerre volt bombasztikus, álságos és durva. Szájából csak úgy áradtak a nagy szavak a feltétlen nagy német győzelemről, a bolsevizmus 1942-ben bekövetkező bukásáról, ám hamar rátért az egész magyar hadsereg Szovjetunióba küldését célzó követelésre. A kormányfő megrökönyödött arcát látván minden teketóriázás nélkül fenyegetőzésbe csapott át. A Führer méltányos és szenvedélyes természetét hozta szóba. Megtörténhetik - riogatta vonakodó vendéglátóját -, hogy ilyen körülmények között a nagy Vezér egyáltalán nem fog számot tartani a magyar segítségre.

            - Nem hallgathatja el - folytatta -, hogy egy ilyen elhatározás nagyon rossz hatást váltana ki a német közvéleményből, a pártból és a kormányból.

            - Az áldozatvállalás nagysága - váltott megint hangot, látván, hogy Bárdossy a kompromisszum útját keresi, ő pedig blöffölt, amikor az egész hadsereget kérte - a magyar területi igények majdani kielégítésével lesz szoros kapcsolatban.

            A tárgyalások során ezek a látszólag baráti hangok voltak a legveszedelmesebbek. Hiszen az adott körülmények között, amikor a német égisz alatt informálisan lassan új kisantanttá szerveződő szomszédok Magyarországnál lényegesen nagyobb áldozatokat hoztak a náci győzelem oltárán, akkor reálisan aligha lehetett újabb területi változtatásokra számítani. Éppen ezért jelezte december elején - mint láttuk - Bárdossy Hans Franknak, hogy a galíciai határmódosítási kérelem immáron tárgytalan.

            Így ezek a szavak burkolt fenyegetést tartalmaztak: akkor nem változtat Berlin a korábbi területi döntéseken, ha a magyarok megfelelően teljesítenek...

            És Ribbentrop nem csupán katonát kért.

            Ismét szóba hozta a kőolajszállításokat, mert a novemberi pótlólagos évi 40 ezer tonnás igényből Bárdossy csupán egyszeri jelleggel 6 ezer tonnát engedélyezett.

            Most a német követelés újabb 60-80 ezer tonnára vonatkozott.

            A magyarországi németek soraiból pedig 20 ezer fiatal besorozását szorgalmazza a fegyveres SS-be.

            A német nemzetiség jelentős részével már hosszú évek óta sok gond volt.

            Ezért olyan feltételekkel született meg az igenlő válasz, ami legalább nem növelte ezeket a problémákat.

            E szerint kizárólag népinémetek sorozhatóak, tehát olyanok, akik a Volksbund tagjai.

            Minden esetben be kell szerezni a szülők írásos engedélyét. (Magyarországon akkoron 24 év volt a nagykorúság feltétele.)

            Berlinnek vállalnia kellett, hogy ezeknek a fiataloknak birodalmi állampolgárságot ad, mert azok a sorozással egyidejűleg magyar állampolgárságukat elvesztették.

            A leglényegesebb kérdésben azonban Bárdossy - hiába kiabált több alkalommal Ribbentrop - nem vállalta, hogy egyedül, vagy esetleg a németekkel szemben teljesen képlékeny honvédelmi miniszterrel kettesben döntsön.

            Hiszen a német kérés, akár részbeni teljesítése is a miniszterelnök-külügyminiszter minimálprogramjának csődjét jelentette.

            S a Népszava karácsonyi számának üzenete számára sem volt kétséges...

            Többször tárgyaltatta a kérdést a kormánnyal, és Horthy jelenlétéhez is ragaszkodott.

            Végül magyarországi tartózkodása utolsó napján, január 10-én kapta meg - Horthy és Bárdossy együttes tolmácsolásában - Ribbentrop a számára nagy megkönnyebbülést hozó választ:

            Magyarország ugyan nem bocsáthatja rendelkezésre hadseregét száz százalékban a keleti hadjárat céljára, de hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni, azaz a hadjáratban az eddiginél lényegesen nagyobb erőkkel részt venni.

 

*

            Wilhelm Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának vezetője január 20-án érkezett Budapestre a keretmegállapodás konkretizálása végett. A fronthelyzet és a nagy német vendégjárás alapján sokan sejtették-találgatták, hogy Magyarország nagyobb erőkkel fog a háborúba bekapcsolódni.

            Ez ellen emelte fel szavát a szokásos szenvedélyességgel Bajcsy-Zsilinszky Endre is. Január 19-én igen hosszú levelet intézett a miniszterelnökhöz.

            Most is az aggodalom dominált ebben az írásban, most sem nélkülözte azt az irrealizmust, amellyel a Képviselő úr nemzetének lehetőségeit szemlélte. Új volt viszont a fenyegető hang, amely arra az esetre szólt, ha a hírek igazak lennének.

            Igaz, a levél hosszú-hosszú passzusai nagyon hízelgően hangzottak Bárdossy számára.

            Mégis, amikor végig olvasta, az volt a benyomása, hogy ez a sok dicséret határozott célt szolgál. Talán, hogy ellensúlyozza más részeinek keménységét, illetve azt, hogy megnyerje őt. Hiszen Keitel még nem jött meg,  a konkrét megállapodások még nem születtek meg.

            Bajcsy-Zsilinszky Endre a számára elérhető értesülésekből olyan elhatározást vélt - teljesen helyesen - kiolvasni, hogy a közeli jövőben  az eddigieknél is nagyobb mértékben és nagyobb katonai erővel állunk oda (amint ő fogalmazta) nem az új Európa, hanem a már most megbukott és az emberiség történetében világ végéig Káin-bélyeget hordó mai német ügy mellé. Nem köthetjük magunkat, a mi nemzetünk sorsát ehhez a hullához, hogy vele rothadjunk.

            - Iszonyú a történelmi felelősség, amely Rád nehezedik.

            Megnyugvással látja, hogy Teleki Pál szellemi folytatódik az ő kormányzása alatt.

            - Tévedtem volna ebben a felfogásomban? - kérdi. Ám nemhogy nem ad saját kérdésére igenlő választ, hanem inkább Bárdossy érdemeit szedi csokorba.

            - Magam csak őszinte meghatottsággal emlékezhetem arról, hogy még Teleki Pál is leállította külpolitikai kritikánkat, Te pedig nemcsak hogy azt mondottad nekem az egyik bizottságban, Magyarországon mindenki és mindenhol szabadon beszélhet, hanem bizonyos megértéssel hallgattad az én finn példázatomat is és olyan választ adtál aggodalmaimra, amely szerény közéleti pályám legnagyobb elégtételei közé tartozik.

            - Még Teleki Pál is a rettentő német nyomás alatt az érdekképviseleti gondolatnak országgyűlésünkre való beépítésén törte a fejét. És az azóta is csak megnehezült belső helyzetben Te szembeszállottál az imrédyzmussal, szinte jóakaratúlag elviselted az én külpolitikai bírálatomat. A vérbeli magyar államférfi magaslatáról és stílusában szállottál szembe a Seyss-Inquart új Európa tervével. S ami a legfontosabb: egyetlen hangot nem ejtettél, egyetlen lépést nem tettél a magyar alkotmányosság, sőt a magyar parlamentarizmus ellen.

            - Neked köszönjük, a Te tiszta magyar elmédnek és szívednek elsősorban, hogy az európai kontinensen Magyarország megmaradt utolsó alkotmányos és parlamentáris szigetnek.

            Bajcsy-Zsilinszky azt is elismeri teljesítménynek, hogy a Szovjet-Oroszország elleni katonai részvételünket bölcs módon korlátozta.

            Eddig.

            Most azonban nagyon fél, hogy ezentúl másképpen lesz. Az ellen szól szenvedélyesen, hogy e változás ne következzék be.

            - Nem adhatunk katonát - írja -, egyetlen új katonát sem, egyetlen magyar közlegényt sem. Aki egyetlen további katonát ad idegen célra, idegen háborúba, azzal én és a velem gondolkodók életre-halálra szembenállanak, és ha kell szembe is szállnak. Ennek az egész mai árja-germán sugallatnak ebben az országban pusztulnia kell előlünk, magyarok elől.

            - Méltóztassál számba-szerbe venni: vagy ők vagy mi!

            Az ők azok az árja-germán elemek, akik a honvédségben az idegen szellem hordozói, akik germán szadista stílusban az újvidéki vérengzést végrehajtották.

            - Ennek pusztulnia kell. - írja lobogva Bajcsy-Zsilinszky. - Vagy mi pusztulunk, mert minden pillanatban odavágjuk a sors mérlegébe a magunk nyomorult életét. Vagy mi vagy ezek: ez a kérdés és erre kell felelned neked, Magyarország miniszterelnökének Bárdossy Lászlónak.

 

*

            A feleletet Bárdossy a Képviselőház külügyi bizottsága január 29-i ülésén elmondott beszédével adta meg. Leszögezte, hogy Magyarország helye a tengelyhatalmak oldalán van, és ismertette a 2. hadsereg frontra küldését.

            A bizottságnak tagja volt Bajcsy-Zsilinszky Endre is, aki itt mérhette le, hogy hosszú levele pusztába kiáltott szó volt. Éktelen haragjában a németekkel történt megállapodást alkotmányellenesnek minősítette, az újvidéki vérengzést pedig szenvedélyes szavakkal ítélte el.

            Bárdossy nagyon keményen vágott vissza. Szavait az imrédysta és nyilas képviselők bömbölő helyeslése tette még gyűlöletesebbé.

            Bajcsy-Zsilinszky Endrének ekkortól nemhogy egyetlen jó szava nem volt róla, de ezentúl a magyar história egyik legsötétebb figuráját látja benne...

 

*

            A népbírósági perhez benyújtott vádirattal szemben az ítélet megállapította, Bárdossy nem volt abban a helyzetben, hogy a Zsablyán és Újvidéken 1942 elején elkövetett kegyetlenkedéseket megakadályozza. A kivizsgálást a legilletékesebb helyen rendelte el és sürgette, annak eltussolásáról nem tehet, a későbbi pertörlés pedig már hónapokkal a lemondása után következett be. Ezért ezen vádpont alól felmentette.

            A tárgyalás harmadik napján a tanácsvezető bíró - a vádlott bűnösségét bizonyítandó - sok pontatlansággal, a Bárdossyt kedvező színben feltüntető részeket szinte egészében elhagyva felolvasta Bajcsy-Zsilinszky 1942 januári levelét.

            Bárdossy szemmel láthatólag nem emlékezett erre a levélre, de az felettébb ingerelte, hogy a bíróság azt a Bajcsy-Zsilinszkyt állítja vele szembe, aki szintén intranzigens revizionista álláspontot képviselt. Ráadásul a bíró arról faggatta, részt vett-e a nyilas parlament azon ülésén, amely felfüggesztette a képviselő mentelmi jogát. Azt válaszolta, hogy nem emlékszik, majd kizökkenve a sokszor nagyon nehezen magára erőltetett nyugalmából kifakadt:

            - Különben is a Képviselő úr szeretett velem bizalmasan levelezni. De kérdem, miért nem állt ki nemzetmentő javaslataival az országgyűlés elé? Miért a parlamentnek felelős miniszterelnököt bombázta vele?

            Bajcsy-Zsilinszky Endrét alig több mint tíz hónapja, 1944 karácsonyán akasztották fel, mert szembeszállt azzal a nemzetet tragédiába döntő német kurzussal, amelynek egyik prominens képviselője éppen Bárdossy László volt.

            A vádlott részéről helyénvaló volt annak megállapítása, hogy a revízió igenlése terén nem volt közöttük különbség. Arról is szólhatott volna joggal, hogy a mártír politikus programjában súlyos ellentmondások feszültek.

            Ám így nyilatkozni arról, aki számos alkalommal tett tanúbizonyságot vakmerőségéről, nemegyszer egy szál magában szállt szembe a vadul ellenséges parlamenti hangulattal, aki egyetlen emberként emelt fegyvert az előző évben március 19-én ebben az elgyávult országban a megszállókkal, aki nem riadt vissza attól, hogy a legtöbbet - az életét - adja nemzetéért, meggyőződésért  - ez bizony nagyon nemtelen megnyilvánulás volt.

 

*

            1941 drámákkal teli esztendejében a 73 esztendős államfő sokat betegeskedett, egyesek tudni vélték, hogy halálos kórnak a rabja. Joggal kellett tartani attól, hogy elhunyta nyomán szélsőséges, Hitler szája íze szerinti figura került az ország élére.

            A kormányzó köre a kiutat abban látta, hogy az idősebb fiú, Horthy István kormányzóhelyettes legyen. Ő édesapjánál keményebb,  náciellenes megnyilatkozásairól volt ismert. A MÁV elnökeként szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot.

            Horthy Miklós 1941 november második felében szólította fel Bárdossyt a szükséges lépések megtételére. Leveléből kitűnik, hogy olyan törvényt akart, amely számára utódlási jogot ad. Tehát, hogy fia követhesse őt a kormányzói székben.

            A fiú kormányzóhelyettessé választásának a nyilasok és az imrédysták ellene voltak, az utódlási jogot még többen ellenezték. Ezért a törvényjavaslat ezt a passzust már nem tartalmazta.

            A törvényi háttér sok csetepatéval született meg, ennek nyomán viszont 1942. február 19-én egyhangúan és közfelkiáltással a Ház Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé választotta.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Negyedik könyv

 


 

 

            1942. március 4-én az államfő közölte miniszterelnökével, hogy nincs iránta bizalma, adja be lemondását.

            A vérig sértődött kormányfő még aznap - megromlott egészségére hivatkozva - benyújtotta lemondását.

            Annak érdekében, hogy a lemondás indoka hihetőnek tűnjék, bevonult a Szieszta szanatóriumba.

            A pihentető csend, a stresszmentes nyugalom egyébként valóban jót tett igénybe vett szervezetének.

Arra is alkalma volt, hogy nyugodt körülmények között mérlegelje bukásának okait. Tisztán látta, hogy nem bel-, hanem külpolitikai okok miatt menesztették.

Belpolitikai programjából szinte semmit sem tudott megvalósítani, ezért aligha támadhatták. Súlyosan negatív tette volt a harmadik zsidótörvény elfogadtatása, ám arra nem gondolt, hogy ezt írták volna rovására.

A keresztény középosztály köreiben nem ritka antiszemitizmus Bárdossytól sem volt idegen, a zsidósággal szembeni magatartását alapvetően mégis az ország adott bel- és külpolitikai konstellációja befolyásolta. Ezért terjeszti be a harmadik zsidótörvényt (1941: XV. tc.), amely  – amellett hogy bevezeti a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálatot –  megtiltja a zsidók és nem zsidók házasságát; közöttük a nemi kapcsolatot "fajgyalázásnak" mondja ki, ezért bünteti.

Tudta, hogy Kamenyev-Podolszkért sem marasztalhatták el.

Ezen a vidéken 1941 augusztus végén mintegy 16 ezer zsidót gyilkoltak le. A szörnyű tragédia hátterében olyan elhatározás állt, hogy a nem magyar állampolgárságú, a szomszédos országokból ide menekült zsidókat "repatriálni" kell, vagyis vissza kell telepíteni Galíciába. Erre a Szovjetunió megtámadása lehetőséget adott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar vezetők  – és így Bárdossy –  tudatában lettek volna annak, hogy a deportálás valójában a zsidók lemészárlásába fog torkollni. Amikor az egyik szerencsésen megmenekült zsidó Keresztes-Fischer előtt feltárta e döbbenetes történetet, a belügyminiszter azonnal leállította a további kiszállításokat, és Bárdossy természetesen nem bírálta felül minisztere döntését.

- Nem, nem - gondolta. - Biztos, hogy a németek melletti politikám miatt marasztaltak el.

 

*

 

            Felmentésére március 7-én került sor.

            Két nappal később Kállay Miklós lett az új miniszterelnök, aki az egész előző kabinetet - Berlin gyanakvásának elaltatása végett - átvette.

            A külügyminiszteri posztot - hasonló okból, és biztosan számítva az elhárításra - Bárdossy Lászlónak ajánlotta fel.

            Elődjét a szanatóriumba kereste fel, ott hallgatta meg a megnyugtató nemet.

            Utolsó beszélgetésük - többet már az életben nem találkoztak - szenvedélyes hangulatban zajlott.

            A hőfokot a bukott kormányfő indulata hevítette.

            - Te katasztrófába viszed az országot. Rólad mindenki tudja, hogy németellenes és angolbarát vagy, és nem vagy antiszemita. Futsz majd az angolok után, de soha nem nyered meg őket, ahogy Bethlen sem tudta, sem senki más. Ők le vannak kötelezve ellenségeinknek, az oroszoknak és a kisantantnak, és soha nem fogják cserbenhagyni őket.

            - Te viszont - emelte fel ujját - elveszíted a németek barátságát, és Magyarország magára marad. Azon a tényen, hogy ha a németeket megverik, minket is a vesztesek közé sorolnak, Te úgysem tudsz változtatni. Ez eldőlt már az első világháborúban, és eldőlt Trianonban is.

            A megformált szavakat a sértettség tette élesen bántóvá, ám azok tartalma egyúttal pontosan visszaadta azt az egyoldalúságot is, amely a volt kormányfő sok hirtelenségét motiválta, s amely majd a későbbi években magatartását még inkább elmerevíti.

            Most sem hajlandó elismerni, hogy a katasztrófa felé éppen ő vitte az országot.

            Nem volt hajlandó elismerni, hogy a már komorló katasztrófa felé az ország az ő kormányfősége alatt haladt mérföldes léptekkel.

            Igaz, a Délvidék és a szovjet hadjárat ügyében azt tette, amit elvártak tőle, ám a  Londonnal és Washingtonnal szembeni hadiállapot jelentős mértékben az ő személyes "teljesítménye" volt. Amikor lelki szemei előtt ismét és ismét leperegtek ezek az események, akkor joggal vette számba azt a tényt, hogy időközben az ország meghatározottsága tovább súlyosbodott, az ő lehetőségei még kisebbre zsugorodtak, ám a személyes felelősség számbavétele helyett - önvizsgálat helyett -  azokat az apró mozzanatokat nagyította fel, amelyekkel e végzetes lépések megtételének elkerülésére törekedett.

            Az angol politika kötöttségeit alapjában helyesen mérte fel, ám a magyar-angol viszony elromlásának gyökérzetéről, a német kézből elfogadott revíziós  döntések következményéről nem akart tudni.

            És amikor most ő mondja, hogy "soha", akkor a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést illető kritikájának jogosságát, annak ezen helyzetre alkalmazhatóságát feledi.

            194l őszétől arra az álláspontra helyezkedni, hogy egyetlen út a német út, az a németektől való elhatárolódást kereső politika helyességének a merev tagadása volt.

            Ennek a politikának valóban csak keskeny ösvényei voltak. De voltak, s lehetett volna azokat szélesíteni is.

            Az övénél jobb politikával.

 

*

            Az önvizsgálat ugyan elmaradt, ám megbukott politikája igazolásának, szélesebb körök előtti elfogadtatásának a vágya erősen inspirálja. A következő hónapokban a közügyektől távol tartja magát. Sokat tartózkodik otthon a Virágárok utcai lakásában, s gyakorta száll autóbuszra, hogy bemenjen a belvárosba, ahol útja az Egyetemi Könyvtárba vezet.

            Okmánypublikációkba mélyedt, régi könyveket jegyzetelt. Felkereste a Teleki Pálról elnevezett Kelet-Európai Intézetet, s ott historikusokat faggatott.

            A következő esztendőben könyvet publikált Magyar politika a mohácsi vész után címmel.

            Munkájának középpontjába Fráter Györgyöt  állította, a bíboros alakjába pedig saját személyét vetítette.

            A barát politikája sikertelenségének boncolgatásán keresztül saját miniszterelnöksége-külügyminisztersége megértetésért-felmentéséért perlekedett.

Ő azért vállalta a Szovjetunió elleni háborút, majd a Nagy-Britanniával, az USA-val való hadiállapotot, hogy ezzel a német megszállástól – hite szerint a legrosszabbtól –  tartsa távol az országot. Így azután György barátról nagy beleéléssel írhatta: politikájának alapgondolata éppen az volt, hogy a szemben álló feleket lehetőleg távol tartsa az országtól, s nem az, hogy az erőviszonyok változása szerint hol az egyiknek, hol a másiknak biztosítson befolyást és szerepet az ország életében.

A világháború előrehaladásával mind többen kezdték sejteni, hogy ebben a küzdelemben Magyarország megint nem az erősebb oldalára állt. - Csak a balgák áltathatják magukat – replikázik Bárdossy –  azzal a rövidlátó "bölcsességgel", hogy nem kell egyebet tenni, mint mindig az erősebb mellé állni.

Mintha előre tudni lehetne, ki lesz az erősebb, s a fordulatok idején a gyáva átsettenkedés a másik táborba nem idézné fel előbb-utóbb kétszeresen azt a veszedelmet, amelyet el akartak kerülni.

A háborús vereség mind várhatóbbá válása még inkább előtérbe állította a bukás belső tényezőinek keresését. Ezeknek eredőjét Bárdossy  – saját végzetes lépései helyett –  a nemzeti egység hiányában jelölte meg: mit tehet az egyén, akinek erőfeszítéseit egy elfásult nemzedék közömbösen és értetlenül nézi, akit bizalmatlanság, gyanú, sőt gyűlölet vesz körül, de akinek lelkét egészen birtokába vette az egyszer maga elé tűzött cél, s az eszközökkel és körülményekkel már nem tud számot vetni... Az óriás körül ágáló perc-emberkék nem értették meg, talán nem is látták a célt...

A könyv olvastán Bajcsy-Zsilinszky Endre  – láttuk: 1942 elején Bárdossyban még államférfit vélt látni –  mérhetetlenül felháborodott. Ennek az embernek  – írja egyik levelében –,  ezer év alatt egyik legfőbb bűnösnek a magyar történelem során, van merészsége arra, hogy egy elmúlt korszak eseményeinek hamis és görögtüzes megvilágításával nemcsak magát mentse, hanem általános oktatást adjon, hogyan kell viselkednie az igazi politikusnak, a nagyszabású államférfiúnak.

            A Képviselő úr itt feltehetőleg ugyanúgy túloz, mint ahogy ezt  – ellenkező előjellel –  1942. január 19-i levelében tette. Alapjában azonban most kerül közelebb az igazsághoz, mert Bárdossy valóban tévedett, amikor cselekedeteinek rugóit Fráter György életútjával törekedett megmagyarázni. Mindezen túl  – amellett, hogy természetesen voltak rokon vonásai a Mohács utáni, illetve a második világháborús helyzetnek –  az analógia azért volt félrevezető, mert míg a XVI. században a magyar királyság függetlenségét két nagyhatalom fenyegette, addig 1941-ben a német fenyegetés mellett a szovjet veszedelem  – a Szovjetunió sztálini struktúrájában –  sem volt reális gond.

            Ezt a sorsot éppen azzal a lépésével hívta ki Bárdossy, hogy hadba vitte az országot. Martinuzzi György államférfiúi nagysága abban volt, hogy miután már az ország három részre szakadt, abban a súlyos helyzetben igyekezett a magyarság számára kedvezőbb feltételeket kicsikarni, Bárdossy viszont a német részről fenyegető veszedelmet úgy igyekezett elhárítani, hogy elhibázott, államférfiúi vonásokat nélkülöző politikájával perspektívában a másik veszedelmet is rászabadította az országra. Aligha helyénvaló mindezzel szemben arra utalni, hogy a második világháború után ennek a térségnek az országai hasonló sorsra jutottak. Itt sincs értelme a mi lett volna, ha történelmietlen fejtegetéseibe bocsátkozni. Elegendőnek tűnik arra az óriási különbségre utalni, hogy mit jelenthet három világhatalom jóindulatát bírni a kiváltott hadiállapottal szemben. Minimum jóval kedvezőbb körülmények-feltételek között jut így Magyarország a szovjet érdekszférába.

 

*

            1943-ban elvállalja az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnökségét, 1944 májusában pedig szülővárosa, Szombathely képviselője lesz. A háború folytatása mellett kardoskodó beszédeket tart, a szélsőjobboldali pártok összefogásán munkálkodik, részt vesz a Nemzeti Szövetségben, amelynek a háborúból való kiválás megakadályozása volt a célja. Az eset  – amely akkoron még azok körében is visszatetszést, hitetlenkedést szült, akik addig Bárdossyval azonosultak, vagy legalábbis lépéseit megértéssel fogadták –  ugyanaz, mint nem egy hasonló életút esetében, amikor éppen a helytelenül értelmezett moralitás, már elkövetett cselekedetek sora tartja fogva az egyént, megakadályozza, hogy addigi életével szembeforduljon. 

            A népbírósági perhez benyújtott vádirattal és az első fokú ítélettel szemben a másodfokú ítélet felmentette azon vádpont alól, mely szerint segítséget nyújtott volna  a nyilasok hatalomra jutásához. Részben úgy ítélte meg, hogy Bárdossy cselekményei a fegyverszüneti tárgyalások megakadályozását célozták. Olyan állásfoglalást akart kicsikarni, mely végsőkig viszi a németek melletti kitartást, de nem segítette a nyilasokat hatalomra. 

 

*

A front közeledtével családjával együtt 1944-ben Szombathelyre távozott, majd 1945 elején Veesenmayer követ, Hitler teljhatalmú megbízottja segítségével Bajorországban telepszik le. 1945 áprilisában már a fasiszta Németország is végnapjait éli, ekkor  – 25-én –  felkeresi a svájci követet, hogy országába beutazási vízumot kérjen. Hans Frölicher Bárdossyban diplomatát látott, tehát olyan személyt, aki alapjában azt tette, amit szakmája megkívánt, és javasolta az engedély megadását. A következő napokban a volt miniszterelnök átlépi a határt és elnyeli őt egy vidéken felállított gyűjtőtábor.

Úri büszkeségét azonban mélyen sértette ez a helyzet, úgy vélte, hogy diplomata útlevele birtokában jogában van családjával együtt szabadon mozogni. Ezzel szemben  – ki tudja, tudatosan vagy öntudatlanul –  kihívta maga ellen a sorsot. Ügye a berni igazságügyi és rendőrségi miniszter elé került, aki messze nem volt olyan elnéző, mint külügyminiszter kollegája. Jóllehet döntés előtt kikérték Jaegernek, Svájc volt budapesti követének, valamint Wettstein Jánosnak, Magyarország volt berni követének a véleményét, és egyik diplomata sem nyilatkozott ellene, a svájci minisztertanács mégis a kiutasítás mellett határozott. Május 4-én családjával együtt áttették a határon, ismét Németországba került, olyan helyre, ahová már megérkeztek az amerikai katonák. Letartóztatták, majd hónapok múltával egy sor háborús bűnös társaságában megbilincselve Magyarországra szállították.

 

*

            Hetekig tartó vizsgálat fogság után 1945. október 29-én a Zeneakadémia nagytermében kezdődött a tárgyalás.

Mint egy hófehér rokokó paróka, úgy világított a teremben a haja. Arcszíne is többnyire sápadtan halovány volt. Egyébként is törékeny termete az elmúlt hónapok nélkülözései, izgalmai és megpróbáltatásai után még légiesebbé vált. A kis asztalon  – amely mögött ült –  papírhalmaz tornyosult, azután egy pohár víz és gyógyszerek, hogy szükség esetén beteg szervezetét megerősíthesse.

 A szeme azonban  – lényének intellektuális tükre –  fényesen csillogott, élénken fürkészte a termet, figyelte a párbeszédeket, azonnal felmérte a hozzá intézett kérdésekben számára megbúvó veszedelmeket. Hiszen a tét óriási volt. Sokkal több, mint az élete  – azzal, hogy földi létére az erőszakos halál hamarosan pontot tesz, már régen számot vetett  –,  a tét egész életének az értelme volt. Azért küzdött, hogy bebizonyítsa: felelős volt ő ugyan hazája szörnyű tragédiájáért, de mégsem követett el bűntettet, még kevésbé bűntettek sorozatát, felelőssége pedig feloldódik abban a szinte abszolút determináltságban, amely Magyarország második világháborús végzetét okozta.

Ellenfeleivel  – tehát a tanácsvezető bíróval, Major Ákossal (nemrégiben még magyar királyi hadbíró százados), a népügyésszel és a politikai ügyésszel –  szemben gyakran érezhette fölényben magát. Nagyobb volt a tudása, szélesebb a tájékozottsága, szebben és leleményesebben formálta a szavakat. Fölényes nyelvismeretét is gyakran kamatoztatta: idegen kifejezéseket, fordulatokat használt a bíróság megzavarására. Igaz, ez nem mindig sikerült, latin idézeteire a bíró riposztozott azonnal, angol terminológiai fejtegetéseire  – nem kis meglepetésre –  Szalai Sándor politikai ügyész adott angolul feleletet.

Időnként úgy vélte, hogy a hallgatóságban szövetségesre lel. Azt ugyan nem tudhatta, hogy a tanácsvezető bíró estelente névtelen fenyegető telefonokat kap, ám arra joggal számított, hogy a Zeneakadémia nagytermének széksorait sűrűn megtöltő hallgatóság nem fogja rossz szívvel fogadni a trianoni Magyarország területi revíziós sikereinek a felemlegetését, benne a revíziós gondolat fekete díszmagyarba öltözött bajnokát fogja látni, és egyben szimpátiával övezni.

A hallgatóság soraiban  – nem kis részben a középosztály ráérős tagjai, a történelem levegőjét magukba szívni akaró entellektüelek –  valóban sokan voltak, akik így éreztek és gondolkodtak. Ám ott voltak azok közül is számosan, akik a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak magyar társadalmában nem érezték, nem érezhették otthon magukat, akiknek a haza  – javak helyett –  csak a munkából vagy annak is híján a nélkülözésekből juttatott mértéktelenül sokat. És ott voltak azok, illetve azoknak a hozzátartozói is, akik ugyan anyagilag sokáig nem voltak rossz helyzetben, akik az élet napfényes oldalára születtek, de körülményeiket törvények és rendeletek sorozata tette mind lehetetlenebbé, és végül már a puszta életüket sem, vagy csak nagy szerencsével tudták megmenteni.

A tárgyalásban többszörösen volt valami rendkívüli. Rendkívüli volt, hogy nem a szokásos testület osztotta itt az igazságot, hanem egy merőben új intézmény, a négy miniszterelnökségi rendelettel életre keltett, majd az 1945: VII. tc-kel törvényerőre emelt népbíróság. Rendkívüli volt a tárgyalás azért is, mert az eddigi népbíráskodások után első ízben került országosan ismert személyiség az ítélethozó fórum elé. Rendkívüli volt az eset azért is, mert az ország egyik volt miniszterelnökéről volt szó, őt pedig az akkor is hatályos törvények  – így elsősorban az 1848: III. tc. –  értelmében erre a célra felállított parlamenti bíróság elé kellett volna állítani.

Ezért Bárdossy László végig vitatta, hogy ügyében a népbíróság illetékes lehetne. Magyarország a Moszkvában 1945. január 20-án aláírt  – az Országos Törvénytárba később 1945: V. tc-ként becikkelyezett –  fegyverszüneti egyezménnyel ugyan vállalta, hogy "közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett", és ebből logikusan következett az, hogy az ilyen bűnök felett újonnan létesített bírói intézmény ítélkezzen. Nemkülönben az is természetes volt, hogy a felelősöket első helyen a legmagasabb méltóságokat korábban birtokolt személyek között kell keresni.

Ám a magyar jogrendszerben felnövekedett generációk alkotmányos érzése számára mégis elfogadhatatlan volt ez az eljárás. Elegendő ennek kapcsán Nagy Vincének, az 1918-as polgári demokratikus forradalom belügyminiszterének magatartását felidézni, aki ilyen megfontolásból nem vállalta el  – jóllehet természetesen Bárdossy bírói úton történő felelősségre vonását elengedhetetlennek tartotta –  e perben a vádló tisztét, és helyette inkább a Szálasi elítélésében lett politikai ügyész.

Rendkívüliek voltak maguk a körülmények is. A tárgyalóteremben nem volt fűtés, a jelenlevők télikabátba burkolózva figyelték az eseményeket, maga a bírói testület a kalapot is fején tartotta (legfeljebb amikor fotózták őket, akkor mutatták fedetlen fejüket az utókornak). A fegyverek ugyan már hónapok óta hallgattak, ám az elmúlt hónapok szenvedéseinek kiáltó nyomai mindenütt kézzel fogható közelségben voltak.

Az ország, a főváros romokban hevert, a hidak roncsai a Duna sodrát lassították. A hétköznapok élete nehezen zökkent vissza kerékvágásába, a táplálkozás, ruházkodás, lakhatás, a munka megindításának súlyos gondjai mind megannyi akadályként tornyosultak. Az anyagi élet kárainál is sokkal fájdalmasabbak voltak az emberi életen esett mély sebek. Alig volt család, amely ne gyászolt volna valakit, ne kutatott volna eltűnt apa, anya, férj, feleség, gyermek után. A fájdalom indulatot szült, az égő fájdalom arra ösztönözte az értelmet, hogy az okokat, az azokat megtestesítő felelősöket keresse.

És Bárdossy László ott ült a teremben,  és ezek az indulatok fel-fellobbantak körülötte. Hiszen az alig tájékozottak is tisztában voltak azzal, hogy az ő miniszterelnöksége idején sodródott bele Magyarország a második világháborúba.

A bíróságnak mindig az a dolga, hogy az igazságosztás serpenyőibe higgadt tárgyilagossággal helyezze el az érveket és az ellenérveket. Ilyen rendkívüli külső nyomás alatt azonban a bíróság nem lehetett szenvedélymentes. Bárdossy Lászlót a népbíróság olyan "gonosz" személynek látta és láttatta, aki olyan hallatlanul súlyos bűncselekményeket követett el, amilyen "az egész világtörténelemben nem található".

Másfelől viszont Bárdossy védekezését nem csupán fölényes értelme, ragyogó  – irodalmi szintű –  fogalmazási készsége, széles körű felkészültsége, a rabulisztikát sem mellőző debatteri készsége erősítette, hanem a területi revízióval való érvelése. Ebben az argumentációban azért volt hatalmas gyúanyag, mert ugyanakkor a bíróság egyszerűen nem tehette meg, hogy  – az ország adott nemzetközi helyzetében –  a nemzeti érzékenységre megközelítően is tekintettel legyen. Hiszen a második világháború lezárásaként olyan békét kellett elfogadni, amely területi határozmányaiban még az annak idején ép ésszel alig felfogható trianoni békeszerződésnél is némileg előnytelenebb volt. Ugyanakkor viszont Bárdossy az első és második bécsi döntés, a kárpátaljai és délvidéki akció területileg kétségkívül előnyös konzekvenciáinak alapján védekezett.

            Ezért azután a tárgyalás nem egyszer a szophoklészi drámák hőfokán izzott. Így történhetett meg az a szintén rendkívüli eset, hogy amikor Bajcsy-Zsiliszky Endre 1942. januári levelére Bárdossy nyeglén reflektált, akkor Major Ákos beléfojtotta a szót, megbilincseltette, és a teremből kivezettette.

 

*

            A tárgyalóteremben elszenvedett izgalmak után estelente zárkája csendjében vetett számot a történtekkel. Egész életével.

            Csörrent a kulcs a zárban és a foglár hozta a szokásos vacsorát, jóízű bablevest, vastag kenyérrel. Komótosan elfogyasztotta a beadott ételt, majd tovább rótta a szűk cellában megtehető néhány lépést.

            Keserűen elmosolyodott. Horthy. A bálványozott államfő, a talpig egyenes úriember, aki 1944-ben - állítólag - mélyen felindult azon, hogy nem tárta elé Kristóffy József moszkvai követ Molotov szovjet külügyi népbiztossal folytatott 1941. június 23-i beszélgetéséről küldött számjeltáviratát.

            Mintha ennek a táviratnak a hatására hajlandó lett volna a Szovjetunió elleni hadjáratról másképpen vélekedni! Mit vélekedni, igazította ki magában saját szavait, nem vélekedésről, roppant kemény akaratról volt itt szó. Hiszen honnan vette volna Werth és Bartha a bátorságot, ha nem tudhatták volna maguk mögött Horthy teljes támogatását. Ezt a kifejezést - "katonai lázadás" - soha nem ejtette volna ki a tárgyaláson a száján, de meg kell magának vallania, hogy a tanácsvezető bíró helyesen formálta a szavakat. Mert maga Horthy fordította volna ellene a katonákat, ha nem jelenti be a Szovjetunió elleni hadiállapotot, hiszen a kormányzó lehetetlennek tartotta volna, ha az ország nem lép be a németek oldalán a Moszkva elleni háborúba.

            Igaz, szédítően magasba ívelő karrierjét a kormányzónak köszönheti, hiszen Csáky halála után minden vita nélkül elfogadta külügyminiszteri kinevezésének tervét, majd Teleki halála után úgy tette őt meg az ország miniszterelnökének, hogy még a szokásos meghallgatásokat sem bonyolította le. De mit segített neki annak idején szörnyű helyzetének könnyítésére? Semmit. Amikor azt akarta elérni, hogy a már huzamosabb ideje sokkal inkább a németek szócsövének, mint a távlatos magyar érdekek óvójának számító Sztójay helyett megfelelőbb diplomatát küldhessen Berlinbe, akkor - pedig már maga Sztójay is kész lett volna betegeskedései miatt a nagy terhet jelentő berlini állomáshely helyett valamely más, nyugodalmasabb poszt elfogadására - éppen Horthy döntött végül is úgy, hogy a berlini követ személyében ne legyen változás. Egyébként is, futott át testén a jéghideg borzongás, hála helyett joggal érezhet keserű indulatot, hiszen ha úgy tetszik, most éppen a kormányzó döntése miatt került ebbe a kruciális helyzetbe. Nem nehéz átlátni, hogy itt bűnbakot keresnek, akin nem csupán a konkrétan felhozott döntéseket fogják számon kérni, hanem az egész - Horthy nevével fémjelzett  - korszak bűneit és "bűneit" is számon fogják kérni.

            Igen, igen, gondolta tehetetlen dühvel, lehetnék valahol békés távolban, vagy legrosszabb esetben is tanúként kellene az ilyen kutyakomédiákon megjelennem, de nem az én nyakam köré fonnák a kötelek, mint most bizonyosan teszik. - Van ezeknek eszük - fortyogott tovább, Horthy helyett velem kezdik el ezeket a "népbírósági" pereket, mert jól tudják (legyen bármi véleményük is a volt kormányzóról), hogy saját kiépülő hatalmuk alatt vágnák a fát, ha a volt államfőt hazahozatnák, hogy ilyen pellengérre állítsák. Hiszen az idők során a volt tengernagy valóban széles körökben komoly nimbusszal övezett államfővé vált, akihez már rég nem csaptak fel a napi politika sáros hullámai, még azok szemében is a magyar nemzet szimbólumává nemesedett, akik egyébként személyétől és politikájától is távol érezték magukat.

            Igen, igen a fordulópontot minden bizonnyal az 1941. június 26-i minisztertanács jelentette. Óh, hányszor gondolt arra a napra. Tudta, hogy az ő akarata döntötte el a tanács lefolyását, de azt sem felejtette el, hogy egyáltalán nem szabad akarata szerint cselekedett.

            Az államfői döntést hajtotta végre.

            Lehunyta a szemét, s ismét megjelent előtte a két főkatona, a honvédelmi miniszter és a Honvédvezérkar főnöke. Egyiket sem szívlelhette. Mindig bosszantotta, hogy honnan veszik ezek a tisztek a bátorságot, az ország sorsát eldöntő, lépéseit meghatározó politikai-diplomáciai elhatározásokba való beavatkozásra. Mennyire más volt minden a dualista Magyarországon. Azok a katonák még messzemenően tisztelték a régi regulát, mely szerint a döntés a politikusoké, az ő szerepük pedig  ott kezdődik és egyben végződik is, hogy legjobb tudásuk szerint hajtsák végre a kapott parancsot.

            Elégtétellel gondolt arra az 1941 augusztusi napra, amikor úgy érezte, hogy betelt a pohár, és terjedelmes levelet intézett a kormányzóhoz, amelyben az államfőt választás elé állította: vagy meneszti Werthet, vagy ő nyújtja be lemondását. Öröme akkor teljes volt, mert a kormányzó neki adott igazat, s Werthet szeptember elején - lemondása nyomán - valóban felmentette. Szombathelyi Ferenc lett az utód, aki - jól emlékszik vissza rá - szintén német származású volt, de nem csupán tisztességes magyar álláspontot képviselt, hanem a ő miniszterelnöki szerepkörének sértetlenségét is tiszteletben tartotta. Vajon hogyan fog tanúként viselkedni - tűnődött.

            Leheveredett a kemény priccsre, de csak nagyon lassan jött szemére az álom.

 

*

            Az egész perben Bárdossy a felelősség és a bűnösség közötti különbséget hangsúlyozza.

            Ebben a különbségtevésben elvileg igaza van.

            A konkrét esetben azonban csak akkor lett volna igaza, ha valóban megfelelt volna a történelmi tényeknek az az állítása, hogy az ország nemzetközi helyzetének súlyos meghatározottsága abszolút determinizmust jelentett. Erről azonban nincsen szó. Egyszerűen azért, mert az ország nemzetközi helyzetének kényszerpályás meghatározottsága nem zárta ki azt, hogy igenis volt mozgástér. Olyan mozgástér, amely az ellenforradalmi rendszer negyedszázada alatt hol nagyobb, hol kisebb volt.

            Való tény, hogy a szabad választás lehetősége egyre kisebb lett. Több volt még Bethlennek és kevesebb jutott - nem csekély mértékben éppen a bethleni örökség miatt - Gömbösnek. Még kisebb volt 1941 elején Bárdossynak, ám a legnehezebb helyzetet az ő utódja, Kállay Miklós örökölte. És éppen azért, mert Bárdossynak nem volt ereje, nem volt államférfiúi tálentuma arra, hogy az ország örvény felé sodródó sajkáját erőteljes kormánymozdulatokkal más vizek felé kormányozza. Mit tett helyette? Azt tette, hogy kormányzása nem egészen egy esztendeje alatt a hazát három világhatalommal hozta hadiállapotba.

            Ő is tudta, hogy nincs ereje, tehetsége népét, országát kivezetni a bajból. Ezért mondja bűnperében, hogy egész életében jelentéktelen kistisztviselő maradt - a saját felelősségtől ilyetén történt menekülés tényét a múló idő mind élesebben világítja meg. Szavakban ugyan vállalja a felelősséget, azonban a felelősség és a bűnösség közötti kapcsolat merev szétválasztásával valójában minden felelősséget elhárít magától.

            Annak érdekében, hogy a Bárdossy által mesterségesen keltett fogalmi ködöt eloszlassuk, elegendő, ha arra utalunk, hogy a bűnösség - történelempolitikai dimenzióban - egyáltalán nem erkölcsi kategória. A mérték fogalma segít az eligazodásban.

            A Szovjetunióval történt szembekerülés akkor elkerülhető lett volna. Kállay Miklós alatt az ország már szörnyen kilátástalan helyzetben volt, s ezért a Bárdossy Lászlót - az államfő mögött második helyen - igenis bűnös felelősség terheli. Bárdossy a perben tehát csúsztat. Mert csúsztatás az, ha egy steril igazságot olyan helyzetre adaptáljuk, amelyre az nem alkalmazható.

            A népbírósági perben Bárdossyt az egész ellenforradalmi rendszer reprezentásaként is a vádlottak padjára ültették, holott való igaz, hogy ez a törekvés nemtelen volt.

            Bárdossynak igaza van akkor, amikor elutasítja ezt a beállítást.

            - Időben, korban - vallja -, ha a születésem idejét nézem, ha a pályámat nézem, nem illik be szerepem ebbe a korszakba úgy, mintha e korszak alkotói, e korszak eszme kitűzői között szerepet vállalhattam volna.

            A jogos elhárítás örvén ellenben teljesen negligálja a maga szerepét, a maga nem kis szerepét azzal, hogy a saját - nem csekély, sőt bűnös - felelősségével történő szembenézés helyett a korszakról olyan képet fest, amely azt sugallja, hogy minden eleve elrendeltetett.

            Az ellenforradalmi korszak helyzetének abszolút determináltságát Bárdossy más megközelítésben is következetesen képviselte, előadása logikájának feszességével is e mellett érvelt. Hiszen következetesen kitartott azon álláspontja mellett, hogy saját cselekedeteinek mentegetésére, felelősségének enyhítésére egy szava sem lesz. (Más dolog, hogy a kihallgatott tanúk vallomása kapcsán feltett kérdései nem egy esetben ilyen célból fogalmazódtak meg.) Végig a helyzetről, a korszakot bénító determinizmusokról beszélt.

 

*

A per – azzal együtt is, hogy a legkeményebb ítélet kimondásának a valószínűsége a tárgyalás megkezdésétől nyilvánvaló volt –  nem volt koncepciós. Bárdossy tevékenysége több mint elégséges anyagot szolgáltatott elítélésére.

Más dolog, hogy az ítélet keménységéről akkor is sokan vitatkoztak, ma pedig ez még inkább indokolt lehet. Erre int a háború utáni törvényes megtorlások nemzetközi összehasonlító vizsgálata, amelyből kitűnik, hogy  – például –  abban az Ausztriában, amelynek lakói közül egyáltalán nem kevesen vettek részt a hitleri elnyomó és megtorló gépezetben, összesen 32 személyt végeztek ki ilyen bűnökért, míg Magyarországon 189 embert ért utol így a sorsa. (A számok egybevetésénél ugyanakkor tudni kell, hogy sok osztrák háborús bűnöst abban az országban vontak felelősségre, ahol tettét elkövette.)

Ugyanakkor a pervitel számos vonatkozásban nem volt kifogástalan. Tévedések, ferde beállítások, a hivatkozott dokumentumok idézésénél elképzelhetetlenül nagytömegű pongyolaság, nem egy ízben rosszindulatú ferdítések, jogforrásként hatályukat vesztett törvényhelyek említése, bírói indulat elszabadulása csúfította az eljárást.

Mindazonáltal a népbíróság alapjában véve nem került szembe az igazságszolgáltatás normáival. Ezt igazolja az is, hogy sem Bárdossy sem védelme nem érvelt a nullum crimen sine lege kifogással, vagyis azzal, hogy nincs bűncselekmény törvény nélkül, másképp fogalmazva, törvényes ítéletet csak olyan cselekményekért lehet kimondani, amelyet elkövetése idején már jogszabály tilt, bűncselekménynek minősít.

Bárdossy nem ismerte el a népbíróság illetékességét, védője a másodfokú tárgyaláson még azt is megtette, hogy semmisségi panaszt jelentett be az első fokú tárgyalással szemben, arra hivatkozva, hogy az ítéletet kimondó tanácsvezető bírónak, Major Ákosnak nem volt egységes bírói és ügyvédi képesítése, de a nullum crimen sine lege elvét nem szegezték az eljárással szembe. Nyilván annak a logikának a folyományaképpen, amelyet Bárdossy saját cselekedetei kapcsán oly konzekvensen képviselt.

Vagyis a rebus sic stantibus elvéről volt szó, tehát hogy mindent a maga körülményei között kell értelmezni, meghatározni. Ezzel indokolta Bárdossy főleg az 1940-ben Jugoszláviával kötött örök barátsági szerződés érvényének megszűnését, így a jogot a Délvidék elfoglalására. Bárdossy is tisztában volt azzal, hogy a körülmények megváltozása nyomán a jog követni szokta az új helyzeteket, a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeknek pedig óhatatlanul tovagyűrűző hatása van a belső jogra. A halál árnyékában  – számos, élete során felvett cinikus vonást maga mögött hagyva, mélyen átérezve a második világháború okozta mérhetetlen szenvedéseket –  így fogalmazott:

Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni. Módot kell találni arra, hogy a lélek megkönnyebbüljön, csak azért, hogy a fájdalmából felocsúdó lélek visszataláljon a nemzet egységéhez. Semmiféle áldozat nem lesz nagy, mely ide elvezet.

 Igaz, ehhez ő még hozzáfűzte: Ha az áldozathozatal módjának nincs is köze az igazságszolgáltatáshoz, ahogyan nincsen.

Az alapgondolat mégis, szemmel láthatóan, az indulatok és keserűségek jogosságának az elismerése.

 

*

            Az első fokú tárgyalás november 2-án fejeződött be. A népbíróság a vádlottat bűnösnek találta Magyarországnak a második világháborúba történt belesodródásáért, azért, mert részt vett a zsidó lakosságot sújtó rendelkezések meghozásában, a galíciai deportálás elrendelésében. Bűnösnek találtatott azért, mert a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott, majd a fegyverszüneti megállapodás meghiúsítására törekedett.

            Az ítélet kötél által, zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül végrehajtandó halálbüntetést mondott ki.

            A másodfokú tárgyalás a parlament egyik ép állapotban maradt kongresszusi termében, a közönség kizárásával, csak a sajtó részvételével zajlott le.

            Az ítéletet december 28-án hirdették ki. Az - a már jelzett csekély módosítással - helyben hagyta az első fokú verdiktet.

            A kivégzést 1946. január 10-re tűzték ki. Az előző este a siralomházba átszálított rabnak az volt az utolsó kívánsága, hogy reggelijét felesége társaságában költhesse el.

            Az őrszemélyzet éberen figyelte. Feltehetőleg attól tartott, valami olyasmi történik, ami az ítélet végrehajtását megakadályozza...

            Az aggodalom feleslegesnek bizonyult.

            A fizikailag törékeny rab férfiú ekkor sem roppant össze. Szívében sok keserűséggel dacosan mulatta az időt. Papírt és írószerszámot kért, s négy levélben búcsúzott el azoktól, akiknek fontosnak tartotta, hogy utoljára üzenhessen.

            Leginkább azonban Asszonyát várta...

            Azután megérkezett Ő.

            Nem sírt, nem csinált drámát.

            A szolidan megterített asztal mellett reggelizés közben csendesen beszélgettek. A férfi főleg azt tudakolta, hogy perében, az ügyében illetéktelennek tartott bíróság előtt úgy viselkedett-e, ahogy az egy volt magyar királyi miniszterelnöktől elvárható.

            - Nem csupán magas állásodhoz maradták hű! Mindvégig Férfi voltál, Laci - mondotta az asszony, s szeméből most valóban legördült egy könnycsepp. - Köszönöm, hogy engem választottál. - Büszke vagyok Rád, boldog vagyok, hogy ebben az oly kurtára szabott életünkben melletted lehettem.

            A férfi sebzett lelkére balzsamként hatottak e szavak, ám közben fel kellett kapnia fejét. Kutatva nézett az asszony szemébe. Megértette a szépen kódolt üzenetet. Azt, hogy felesége nem akar már itt maradni akkor, ha őt kivégezték...

            Ujjait finoman emelte fel, s azokkal széttörölte a lefelé folyó könnycseppet, majd leheletfinoman végigsimította az oly kedves - zárkája magányában gyakran lelki szemei elé varázsolt - arcot.

            - Köszönöm a boldog éveket, az otthon nyugalmát, melegét - mondotta.

            - A mennyországban találkozunk! - ezekkel a szavakkal, a hívő ember biztonságával búcsúzott el.

           

*

 

            Ezen az éjszakán az államfői jogkört gyakorló Nemzeti Főtanács a végrehajtás módját golyóra változtatta. Ezt Bárdossy csak a vesztőhelyen tudhatta meg.

            A kegyetlenül gyakorolt kegyelmi gesztus ismét felforralta indulatait.

            Nem lesz itt soha megbékélés - gondolta keserűen, s amikor az ítéletvégrehajtó sortüzet vezényelt, felkiáltott:

            - Isten mentse meg az országot ezektől...

            Nem tudta tovább mondani.

            Földre zuhant.

            De az arcára, mellkasára szegezett fegyverek nem oltották ki életét. 

            A börtönparancsnok közvetlen közelről leadott pisztolylövése végzett vele.

            Bevégeztetett.

 

Irodalom

 

Bajcsy-Zsilinszky Endre. Írások tőle és róla. Szerk. Tilkovszky Loránt. Bp.  1986. Kossuth Kiadó, 253 p.

 

Barcza György: Diplomata emlékeim, I-II. Szerk. Bán D. András. Bp. 1994. Európa Kiadó, 1. köt. 586 p., 2. köt. 430 p.

 

Bárdossy László a népbíróság előtt. Szerk. Pritz Pál. Bp. 1991. Maecenas Kiadó, 375 p.

 

Bűnös volt-e Bárdossy László. Szerk. Jazovszky László. Bp. 1996. Püski Kiadó, 431 p.

 

Braham, Randolp C.: Magyar Holocaust. I-II. Bp. 1997. (Második, bővített és átdolgozott kiadás.) Belvárosi Kiadó, 1474 p.

 

Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939-1941. Bp. 1997. Magvető Kiadó, 369 p.

 

Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink. Bp. 2000. Magvető Kiadó, 642 p.

 

Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. V. köt. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940-1941. Szerk. Juhász Gyula. Bp. 1982. Akadémiai Kiadó, 1426 p.

 

Dombrády Lóránd: Katonapolitika és hadsereg 1920-1944. Bp. 2000. Ister Kiadó, 293 p.

 

Fest, Joachim C.: Hitler 6. kiadás. (Ullstein Buch) Frankfurt am Main-Berlin, 1996.

 

Gergely Jenő-Pritz Pál: A trianoni Magyarország 1918-1945. Tudomány-egyetem. Bp. 1998. Vince Kiadó, 207 p.

 

Hitlers Weisungen für die Kriegsführung 1939-1945. Dokumente des Oberkommandos der Wehrmacht. Szerk. Walther Hubatsch. Frankfurt am Main, 1962.

 

Hitler 68 tárgyalása. 1939-1944. I-II. Szerk. Ránki György Bp., 1983. Magvető Kiadó, 1. köt. 463 p., 2. köt. 476 p.

 

Horthy Miklós: Emlékirataim. Bp. 1990. Európa Kiadó 417 p.

 

Horthy Miklós titkos iratai. Szerk. Szinai Miklós és Szűcs László. Bp. 1962. Kossuth Kiadó, 533 p.

 

Hory András: Bukaresttől Varsóig. Szerk. Pritz Pál. Bp. 1987. Gondolat Kiadó, 493 p.

 

Imrédy Béla a vádlottak padján. Szerk. Sipos Péter. Bp. 2000, Osiris Kiadó, 616 p.

 

Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája. 1939-1941. Bp. 1964. Kossuth Kiadó, 368 p.

 

Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942-1944. Bp. 1991. Európa Kiadó, 1. köt. 315 p., 2. köt 377 p.

 

Lukacs, John: A történelmi Hitler. Bp. 1998. Európa Kiadó, 297 p.

 

Macartney C.A. October Fifteenth. A History of Modern Hungray, 1927-1945. Edinburgh, 1956-1957. University Press 1. köt. 490, 2. köt. 519 p.

 

Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Szerk. Zinner Tibor. Bp. 1988. Minerva Kiadó, 448 p.

 

Michalka, Wolfgang: Ribbentrop und die deutsche Weltpolitik 1933-1940. München, 1980. Wilhelm Fink Kiadó , 371 p.

 

Náray Antal visszaemlékezése 1945. Szerk. Szakály Sándor. Bp. 1988. Zrínyi Kiadó, 150 p.

 

Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Bp. 2000. PolgART Kiadó, 845 p.

 

Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Bp. 1995. Magyar Történelmi Társulat, 356 p.

 

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp. 1999. Osiris Kiadó 662. p.

 

Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzései 1941-1944. Szerk. Orbán Sándor - Vida István. Bp. 1990. Zrínyi Kiadó 210 p.

 

Szakály Sándor: A magyar katonai elit 1938-1945. Bp. 1987. Magvető Kiadó, 272 p.

 

Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. Szerk. Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt,  Juhász Gyula. Bp. 1968. Kossuth Kiadó, 1006 p.

 

Zinner Tibor-Róna Péter: Szálasiék bilincsben. Bp. 1986. Lapkiadó Vállalat, 1. köt 342 p., 2. köt. 312 p.