Századok (a Magyar Történelmi Társulat folyóirata), 141.évfolyam, 2007/5. szám, 1330-1331. old.

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Bp. 2007., Nemzeti Tankönyvkiadó, 384 o.
A média világában jeleskedő Gecse Géza jól ismert és megbecsült történész szakmai körökben. Tizennégy éve már publikált ezen a címen kötetet. Azóta anyaggyűjtését a tárgy azonossága mellett sokfelé kiterjesztette, így az azonos cím mögött egy lényegében más, új könyv jelent meg.

        Mint a könyv címéből is kitűnik, a szerző az orosz politikai gondolkodás történetét fűzi fel erre a témára, vagyis azt mutatja meg, amiről nálunk (és persze egyebütt) a pártállami korszakban még suttogni sem volt szabad, hogy ti. a szovjet állam valahol mégis az orosz birodalom valamiféle folytatása, ha úgy tetszik, más csillagzat alatt. Gecse Gézánál ez már egyértelmű. Az előzmények vonatkozásában a későközépkorig nyúlt vissza, amikor megindult az orosz állam területi terjeszkedése, és ezt kísérte nyomon a 21. század elejéig. Az első pillanattól nem feledkezik meg az ortodoxiáról, amely a politikai gondolkodásban is nagy szerepet játszik.

        A második részt, több fejezetre bontva a pánszlávizmus leírásának szenteli. A nálunk kevéssé ismert szlavofilektől számítja – a 19. sz. első felétől a különböző ideológiai irányzatok kibontakozását, amelyek mind valamilyen formában egyúttal az orosz uralom megerősítését szolgálják a majdnem a többséget kitevő nem-oroszok felett. Gecse ezt kétvilág- és egyvilág-elméletként különbözteti meg. A szlavofilek éppen a kétvilág hívei, mert szerintük Oroszország fejlődése gyökeresen eltér a Nyugatétól. A „nyugatosok” viszont azt bizonygatták, hogy Oroszország ugyanazt a fejlődési utat járja be, mint Európa országai, csakhogy időben elkésve. Világos, hogy ennek az elkésettségnek a beismerését a nemzeti öntudat nem tette lehetővé, vagy — óvatosabban szólva — nem segítette elő.

        Ez Gecse Géza könyvanyagának már a lényegéhez tartozik. A továbbiakban ezt az elméleti kiindulást mutatja be az egyes korszakokban, szoros kapcsolatban a nemzetközi politika fejlődésével, de nem valami nehézkes nemzetközi politika-történet formájában. Itt esik szó a geopolitikáról, amely voltaképpen orosz találmány volt, de a pártállami korszakban már csak burzsoá áltudománynak volt szabad nevezni. A bolsevik forradalom után még inkább az állam (és a párt) vezető személyiségeihez kötődik az elképzelések sora, ami egyébként abban is megnyilvánul, hogy a fejezetcímeket már az egyes pártfőtitkárok nevéből veszi a szerző.

        Nyilván nehéz volna a könyv egyes részeredményeit sorra venni, mert túl sok helyet venne igénybe. Ezért inkább a mű néhány jellegzetességét emelnénk ki. Gecse Géza roppant nagy anyagot sűrített bele a könyvébe, de a szöveg sohasem válik unalmassá. Ő már a szovjet korszakot tabuk nélkül tudja bemutatni, ahogy a pártállami időkben nem lehetett. Jó néhány részletkérdést, a birodalom-problematikát megvilágító kulisszatitkot éppen ebből a könyvből tudhatunk meg. A szerzőnek nagy érzéke van ahhoz, hogy a korszakban gondosan mérlegelt jelzőkből és mellékmondatokból is érdemben értesüljön, ezeket hasznosítva építsen fel viszonylag hiteles képet a szovjet állam működési mechanizmusáról.

        Szerencsés módon nem feledkezik meg a magyar analógiáról sem, arról ti., hogy az oroszok és a többi népek viszonyát úgy mutassa be, ahogyan a magyar történetírás vázolja a magyar etnikum és a nemzetiségek viszonyát 1918-ig. A szovjet esetben a drámai végpont a Szovjetunió felbomlása körüli időkben következett be, hosszabban elhúzódva, mint korábban a klasszikusan rövid magyar esetben. Már csak ezért is ajánlható ez a könyv hazai történészeknek.

        Sajnos, Gecse Géza csak módjával alkalmazza az iróniát, pedig erre igencsak sok alkalma volna. De az utólagos bölcs állásfoglalását sem vállalja, azét, aki tulajdonképpen „már régen megmondhatta volna…” Ezt a megközelítést már a nyugati szakemberek sem vállalják, hiszen a Szovjetunió közeli végét közülük is csak kevesen látták előre, vagy inkább bíztak benne. Napjaink viszonyainak jobb értését szolgálja, hogy bemutatja a rendszerváltás utáni időszakot, annak új jelenségeit, sajátos problémáit egészen Putyin mai külpolitikai elképzeléséig.

        A nemzeti kérdés szerepét az orosz fejlődésben mások is már jelezték (nem a szovjet történészek köréből), de Gecse Géza most, az utolsó pillanat utáni első pillanatban, és a pártállami korszak tanulságaival is gazdagodva igazolta ezt nagy tényanyagon. Érdemes volna művét angolul is kiadni, hogy a nyugati szakemberek is tudomást szerezhessenek róla. A könyv áttanulmányozása magyar kutatók számára is hasznos volna, ezért is jó, hogy Gecse Géza másodszorra és jócskán kibővítve is megírta.

        Felvethető persze, hogy a könyv nem mindig alkalmazza a nyugaton megszokott kritériumokat, forráskritikát, ezért nehéz lenne a szó tradicionális értelmében vett szakmai munkának tekinteni. De bármilyen vaskalapos hagyományos történeti szemlélet is kénytelen volna elismerni, hogy bizonyos értelemben forrásmunkáról van szó, elsősorban a pártállam történetéből, és nem is akármilyen szintűről.

Niederhauser Emil