Bécsi Napló, 2004.november-december

12.old.

Magyar sorskérdések Gecse Géza interjúkötetében*

A neves és népszerű magyar-amerikai történetíró, Lukács János szerint a történelem a múltról való gondolkodás egy formája. A Gecse Géza által különféle rádiós műsorokban és a Tolcsvay Klubban szervezett és vezetett történeti és politikai viták kötetben összegyűjtött, szerkesztett változata pontosan ezt teszi, neves történészek, politikusok és az érdeklődő nagyközönség gondolkodik, vitatkozik az utolsó másfél évszázad magyar történelmének legsúlyosabb dilemmáiról, illetve a határainkon kívülre kényszerített magyar közösségekkel kapcsolatos politikáról. A kötet lapjain - többek között – megszólalnak a politikusok: Orbán Viktor és Medgyessy Péter volt miniszterelnök, a rendszerváltozás utáni két külügyminiszter, Habsburg Ottó, Pozsgay Imre, Kövér László, Pokorni Zoltán, Lendvai Ildikó, Németh Zsolt, Révész T. Mihály, Szabó Tibor, Tabajdi Csaba; továbbá Duray Miklós, Kasza József, Kovács Miklós, Markó Béla és Tőkés László a  „határontúliak” részéről. „Nagy öregek,” nehéz idők szereplői, mint Balogh Edgár, Csicsery-Rónay István, Jakabffy Imre, azután ezen idők krónikásai: Balogh András, Balogh Sándor, Diószegi István, Hermann Róbert, Perjés Géza, Pritz Pál, Schmidt Mária, Tőkéczki László, Vajda Mihály, Vida István, Vígh Károly a tudomány oldaláról. És Csoóri Sándor, Finta József, Csete György és Nagy Feró  – a művész-megfigyelők. Már ez a – nem teljes – lista is jelzi, hogy fontos kordokumentumról van szó, jó tíz év történeti-politikai vitáinak summája a kötet.

Gecse és vendégei beszélgetéseinek központi témája Trianon, annak okai és következményei. Jobb politikával, fegyveres ellenállással meg lehetett-e volna előzni a tragédiát? IV. Károly visszatérési kísérletei esélyt kínáltak vagy a Trianonnál is súlyosabb országcsonkítás veszélyét idézték föl? Hazaárulónak tekinthető-e Görgei, Károlyi Sándor és Mihály, Bárdossy László, Szálasi, Rákosi, Kádár? A Szovjetunióval együttműködve tartósan meg lehetett-e volna szerezni Erdélyt vagy egy részét? Hogyan jutott el Benes csehszlovák elnök a bécsi döntés legalább részleges elfogadásától a hírhedt dekrétumokig? Számíthattunk-e, igényt tarthatunk-e valamiféle jutalomra 1956-os forradalmunkért vagy a rendszerváltozásokban vitt, meghatározó szerepünkért? A másik, ehhez kapcsolódó téma az 1990 után szomszédainkkal szemben követett politika: szabad-e megkérdőjelezni Magyarország jelenlegi határait; helyes vagy hibás volt-e alapszerződéseket kötni; a kis lépések politikája elvezethet-e a területi autonómiához; mit tehet a határon túli magyarokért a magyar kormány, a velük foglalkozó hivatal, a hazai média, a diplomácia, a nemzetközi intézmények? Riportok szólnak egyes MÁÉRT ülésekről, vitákat olvashatunk a csángókról, a kettős állampolgárságról és a státustörvényről . Még olyan nagyobb kérdéseket is érint a kötet, mint az egyes országok rendszerváltozásainak az összehasonlítása, vagy a globalizáció.

E felsorolás nyomán indokolt a kérdés: nem markol-e túl sokat a szerkesztő, lehetséges-e megengedhetetlen leegyszerűsítések nélkül szólni egy könyvben ilyen nehéz témákról? Az elolvasás után a felelet megnyugtató. A felelősen gondolkodó történészek, politológusok és politikusok meglehetősen árnyalt válaszokat adtak, s akiben nincsenek megrögzött előítéletek, megnyugodva teheti le a könyvet: nem a hazaárulás, a dilettantizmus és a felelőtlenség volt az oka nemzeti tragédiáinknak és mai bajainknak, hanem elsődlegesen a szerencsétlen nemzetközi körülmények, az azokból fakadó kényszerpályák, sokszor a világ értetlensége vagy érdektelensége. Ugyanakkor többen is rámutatnak egyes elmulasztott lehetőségekre, rossz döntésekre, kivált az 1941 és 1944 közötti időszak kapcsán. Ami viszont engem személy szerint nagyon elszomorított, az a vitaestek közönsége részéről föltett kérdések nagyobb része. Többen is fölvetették, hogy az utódállamok magyar közösségei miért nem nyúltak/nyúlnak fegyverhez jogaik védelmében, illetve a jelenlegi határok megváltoztatása érdekében, mások semmi javulást nem akarnak elismerni e közösségek helyzetében az elmúlt 15 évben, s a politikával szembeni általános bizalmatlanság is szembetűnő. Egyrészt az látható, hogy a kérdezők nem ismerik a magyar történetírás eredményeit, de a politika által adott válaszok, magyarázatok is süket fülekre találtak. Másrészt hiba van a kommunikációval, a hírközléssel is, hogyha az egyébként e témák iránt érdeklődő emberekre oly kevés hatással volt annyi írás és szó. Csak remélni lehet, hogy a tekintélyes és népszerű válaszolók legalább az adott hallgatóság, közönség többségét meggyőzték. Ilyen szempontból is tanulságos az 1944-es sikeres román és a sikertelen magyar „kiugrás” a háborúból. Kövér László mutatott rá, hogy „a román elit egységes volt abban, mi a román nemzeti érdek, és ennek megfelelően cselekedett is. A magyar elit viszont ezt nem volt képes felismerni, és nem a nemzet általa fölismert érdekei szerint cselekedett egységesen, hanem egy sorsdöntő szituációban csődöt mondott.” (402-3.)

Mind a nemzeti pesszimizmus képviselőinek, mind az elvtelen alkalmazkodóknak, de a radikális álmodozóknak is határozott választ adott Orbán Viktor miniszterelnökként a Tolcsvay Klubban 2000. május 18-án. „Az a szakma, amellyel próbálkozom – mármint az államirányítás, az államvezetés -, a rendelkezésre álló lehetőségek kihasználásának a művészete. Az ember kétfajta módon követhet el hibát. Az egyik az, hogy nem használja ki a rendelkezésre álló lehetőségeket. A másik államvezetési hiba, ha olyan lehetőségeket akar kihasználni, amelyek nem állnak rendelkezésére. […] mai lehetőségeink határának gondolom azt, hogy olyan politikát kell folytatni, amely a Kárpát-medencei magyarság megerősödését szolgálja. […] A mostaninál gazdaságában, kultúrájában és öntudatában is sokkal erősebb Magyarország a cél, amely a mindenkori lehetőségeket megpróbálja majd kihasználni, illetve tágítani. Én tehát ezen túlmenő, reálisan nem létező lehetőségek felvetését károsnak tartom.” (259.)

Gecse Géza ma a Magyar Rádió „Határok nélkül…” című heti rendszerességgel jelentkező műsorának a főszerkesztője. Egyszerre szakértő történész, az elszakított nemzetrészek problémáit belülről ismerő elemző és provokatív riporter. Sajnos a nagyobb tömegbefolyással rendelkező hazai TV-csatornákon – ellentétben a nyugati országok többségével – nincsenek a történeti és politikai kérdéseket alaposabban körüljáró, mélyebben elemző műsorok. A Gecse által a rádióban vagy a klubban fölvetett témák viszont mind aktuálisak, majdnem mindig kényesek, a vitavezető kérdései és közbeszólásai pedig általában élesek, néha az Orbán által irreálisnak nevezett lehetőségeket érintik. Abban kell reménykednünk, hogy a különféle pártállású politikusok és eltérő tudományos felfogást képviselő tudósok őszinte eszmecseréje, a becsületes válaszok, a higgadt vita, idővel azt fogja eredményezni, hogy a hazai és határon túli magyar közvélemény a szükséges tárgyismerettel és felelősségérzettel fog állást foglalni történelmünk és jelenünk sorskérdéseiben, s ezáltal a nemzeti érdek érvényesítése, a magyar politika támogatottsága a jelenleginél határozottabb lesz.

                                                               Jeszenszky Géza