Megjelent: Együtt 2003 6/2. 55-56 p.
Az Együtt A magyar Irószövetség Kárpátaljai Irócsoportjának folyóirata
Végül egy könyv új, bővített kiadásáról. Egy olyan könyvéről, amelynek minden írása a kisebbségi kérdéssel foglalkozik (számunkra elsősorban Kárpátalja prioritásával) s amelyet lapozgatva a média két külön terrénumának egymásba szövődésével találkozhatunk. A Gutenberg galaxis e kis, fénylő pontjának mondanivalóját először ugyanis a rádióban hallgathattuk.
Bevallom, Gecse Géza riportkönyvében tallózva az irányító szerep modelláltságát érzékelve (ahol az igen szűkszavú, mégis kissé provokatív kérdés a narratív szöveg váltakozik), a szakmai elfogultság a műfaj, illetve műforma kérdéseivel is megkísértett. Ahogy oly sok mindenre, erre sem találunk választ a neostilisztika arzenáljában.
A pragmatikai, karteziánus, eszközszemléletű felfogás körül amúgy is szaporodnak a kérdőjelek. Az a szemlélet, amely végsőkig tágítva a fogalmat, a riport kategóriájába sorolja Homérosz ikereposzát és erősen sarkítva a Bibliát is, nemcsak korszerűtlen, de értelmezhetetlen is. A magyar irodalomtudomány ma rejtett stilisztikákkal dolgozik. Leginkább talán a nyelvtudományi megközelítés ad fogódzót. A stílust, mint viszonyjelenséget szemlélve értelemszerű a beszélő és hallgató céljait és elvárásait összefogó nyelvi cselekvés fontossága, ahogy a szituáció és összehasonlítás fogalomkörei (pszichikai képessége) is meghatározóak egy, az irodalmi színvonalat megkísértő riporteri teljesítményben. Anélkül azonban, hogy a mai magyar média tragikus „teljesítményén” búsulnánk, a jelen könyvben kell meglátnunk, mit jelent a kérdezés, a jól és jót kérdezés jelenléte. Ami a válaszoló tudásának és teljesítményének tükrében válhat helyzetképpé a történelem gyakran szövevényes összefüggéseinek megértéséhez vezető kalauzzá. Vagy rutinos, sablonos feleletté. A könyvben, feltehetően a kérdezettek, vitapartnerek helyes megválasztásának köszönhetően, az előbbiből több van, de sajnos akad példa a gyengébbik, számunkra mindenesetre hasznosíthatatlan változatra is.
Hogy kissé távolabb keressek példát a hozzám közelebb álló kárpátaljai témakörtől, a csángó vitához kapcsolódva érzékelhetjük a saját népéhez kötődő ember személyes elfogultságát. Petrás Mária a 300 000 körüli moldvai katolikusok közül Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzosra hivatkozva 60 és 80 000 közé teszi a ma is magyarul beszélő csángók számát. A demográfusok, a történelmi demográfia eszközeit is felhasználva azonban ezt a számot maximálisan 40 000-re teszik. Sajnos ez a reálisabb. A szavai hitelességéért sorsával felelő Petrás Mária közlésére azonban ott és akkor nem lehetett reagálni. Megoldás?
Ugyanitt az egyik meghívott, aki az Európa Tanácsban képviselte a kisebbségi ügyet (hogy szó ne érje a ház elejét, ne a kerület polgármesteréről van szó, aki a kötet egyik legszínvonalasabb beszélgető partnere), aromán és egyéb vlach csoportokról szól. Nos: aromán etnikum nincs, csak arumun. Amelynek egy részét az önállóvá vált Románia menekítette ki a török fenyegetettségből, más része most porlad el eredeti otthonában a makedón, szerb, albán népek vetélkedő közegében. Nekünk, magyaroknak még az ilyen apróságokról is pontosan kell fogalmaznunk, nemzeti, nemzetiségi érzékenységünk okán.
A közegből adódó hiányérzetem mutatkozott néhány kárpátaljai vonatkozás kapcsán is. Nagyon jó a riporter kérdésfelvetése 2000 februárjában a magyar miniszterelnökhöz: „a nemzetközi diplomáciában nem szokatlan jelenség az, hogy a nagyobb nemzetrész érdekében feláldozzák a résznemzet érdekeit, és ez az aggodalom a KMKSZ … közgyűlésén is megfogalmazódott.” A válasz ott és akkor elfogadható és bizakodó volt. A Kárpátalja iránti érdeklődés azonban erősen személyfüggő. Olvashatunk erről a magyar ukrán (vagy ukrán-magyar) alapszerződés kapcsán is. Az amúgy teljesen eredménytelen és azóta teljesen kiüresedett szerződés csupán politikai gesztusként értékelhető, az abban felvázolt „előnyökből” írd és mond, semmi sem valósult meg. Az pedig, ahogy Antall József ezt a tényt Fodó Sándorral, a legnehezebb időkben Kovács Vilmost is ideértve harcostársammal, a mai kézikönyvek szerint a kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalom három egykori vezetőjének egyikével a munkácsi repülőtéren „röptében” közölte, egyenesen vérlázító. Ahogy az is, ahogy a külpolitika egyik mai irányítója, aki e könyvben is többször szerepel, a kedvezménytörvényt nem aláíró szervezetek közt a KMKSZ-t kis, elhanyagolható csoportként aposztrofálta. Igaz ez így van, így igaz. A szervezet 30 000 körüli tagsága és maga a 150 000-es kárpátaljai magyarság is elhanyagolható, elárulható, eladható. A kérdés csak az, kiért szól a harang?
A könyv szerzőjének ez alkalommal készített riportkonglomerátuma azonban szakmai bravúr. Ilyen rövid idő alatt ennyi témakört és ennyi embert megszólaltatni tartalmi kérdésekről valóban nem lehetett könnyű. Más kérdés a válaszolók információs teljesítménye, ami néha ünneplőbe öltözik.
Van egy kérdéskör, amelyet – s talán épp a válaszolók, interjú adók kapcsán – igencsak hiányolók. Rákóczi évforduló van. Legalább most és itt említsük meg, hogy a történelem folyamán mindvégig kitartottak mellettünk, az 1944 után balsorsban is osztoztak és a terület különleges státusát is a magyarokkal együtt szavazták meg a ruszinok, akiknek 20. századi sorsa – s ezt kijelenteni a történtek ismeretében igencsak kegyetlenül hat – talán a magyarokénál is tragikusabban alakult.
Amit még jól esett érzékelni: az előbb kicsit érintett kárpátaljai magyar vezetés, most amikor nehezebbé vált a helyzet, egyre inkább felnő feladatához. Ezt mutatják a kötet válaszait időrendbe rakva megnyilvánulásaik és a könyv lezárása után történtek is. Ez a maroknyi néptöredék de egészében Kárpátalja is megérdemli a méltó, felkészült vezetőket is. Mert ellenfelekben már gazdagok vagyunk!