Egységdemokrácia

Bíró Béla sepsiszentgyörgyi újságíró cikke

Népszabadság, 2004. május 20.

Azt az elkötelezett demokratát, aki emellett még liberálisnak is tartja magát, s a demokráciát fontosabbnak tekinti a puszta hatalomnál, az újabb keletű romániai magyar fejlemények roppant kínos helyzetbe hozzák. (Természetesen nemcsak Romániában van ez így, Kis János esete azt sugallja, hogy a helyzet Magyarországon sem rózsásabb.)

Sokan emlékeznek még: közvetlenül 89 után a romániai magyar közélet egyik legsúlyosabb problémája a véleményterror volt. Mivel a legfőbb politikai értéket már akkor az „egység” alapvetően antidemokratikus jelszava képviselte, mindenkinek a nemzettel szembeni kötelessége volt szorgalmasan ugyanazt gondolni. A 90-es évek közepéig az „egység” jelszavát elsősorban a Tőkés László nevével fémjelzett ún. radikális áramlat hangoztatta, hiszen Tőkés László híveinek akkortájt – a vezér karizmájára alapozva – még sikerült önmaguk számára a szervezeten belüli abszolút dominanciát biztosítaniuk. Akik nem voltak hajlandóak azt gondolni, amit ők gondoltak, azok a romániai magyarság árulóiként a közösség egységét bontották meg, szembe kellett tehát nézniük a kiközösítés rémével. Az alapálláspontot Sütő András imigyen rögzítette: a romániai magyarság ostromlott várban él, márpedig aki ilyen körülmények közt az ellenséggel paktál, az elárulja a várbelieket. Tiszta beszéd volt. Nem is akadt senki, aki nyíltan a románokkal való valamiféle megegyezés mellett érvelt volna. Mivel a román pártok követeléseinket nem voltak hajlandóak elfogadni, sőt zöld utat nyitottak a nyílt, nacionalista uszításnak is, a cél az volt, hogy – a romániai magyarság keserves sorsát föltárva – a nemzetközi közvéleményt nyerjük meg a magyarság ügyének, s a támogatás birtokában a számunkra elfogadható megoldást erőltessük rá román honfitársainkra. Ehhez azonban valamiképpen a világlapok első oldalára kellett volna kerülnünk, akárcsak 1990 márciusában.

Ennek az elgondolásnak a valóságidegensége, sőt morbiditása nyilvánvaló volt. Ezért idővel mégiscsak akadtak néhányan, akik – a súlyos kockázatok dacára is – megpróbáltak kételkedni (Cs. Gyimesi Éva, Bányai Péter, Szilágyi N. Sándor). Mindannyian a romániai magyar nyilvánosság perifériájára szorultak. Olyan is akadt, aki kísérletet tett arra, hogy Sütő tételét megkérdőjelezze, s a román–magyar együttműködésben jelölje meg a romániai magyar politizálás távlatait. Igaz, ezt akkor csak Magyarországon tehette meg. (Bíró Béla: Az elfogultság szárnyas oltára, Magyar Hírlap, 1993.)

Az RMDSZ-hivatalosságok óvatossága persze érthető volt. Ahhoz, hogy ellenfeleiken felülkerekedhessenek, kerülniük kellett a nyílt konfrontációt. Jól számítottak. Az óvatos taktika és az átgondolt stratégia eredményeként a szövetség kongresszusain a mérsékelt tábor híveinek anélkül is sikerült megakadályozniuk a radikálisok hatalomra jutását, hogy magát az „egységet” megbontották volna. Ügyes politikai sakkhúzásokkal, lobbizással, a magyar és a román kormányzat állásfoglalásainak okos felhasználásával fokozatosan megszilárdíthatták pozícióikat. Sőt 1996-ban már az alaptételt is megsérthették. „Lepaktáltak” az „ellenséggel”. Az RMDSZ a Demokratikus Konvenció tagjaként belépett a kormányba. A nacionalista uszítás jól érzékelhetően mérséklődött, a romániai magyarságon belüli közhangulat a radikálisok számára mind kedvezőtlenebbé vált. A szövetségen belüli vezetést gyakorlatilag a románul is kitűnően beszélő parlamenti képviselet tagjai vették át. A képviseletből s ezzel a szövetség legfelső vezetéséből is fokozatosan kiszorultak az ún. radikálisok. Tőkés László azonban, akit korábban (az elnöki tisztségért folytatott versengésből való „kilépés” kompenzálásaként) éppen a mérsékeltek választtattak a szövetség tiszteletbeli elnökévé, továbbra is a legfelső vezetés tagja maradt. Csakhogy fokozatosan világossá vált, hogy akaratát semmilyen vonatkozásban nem érvényesítheti. A karizma ebben a körben már egyáltalán nem működött. Igaz, a belső demokrácia sem igazán. A szövetség vezetése ugyanis, ha azok nem egyeztek aktuális érdekeivel, még a kongresszusi határozatokat sem tartotta be.

A 2000. évi választásokon a Demokratikus Konvenció megbukott. Az RMDSZ a román nacionalistákkal, korábbi kíméletlen ellenfeleivel lépett informális koalícióra. Tőkés László hívei abban az elvakult meggyőződésben, hogy a romániai magyarság továbbra is őket támogatja, ragaszkodtak a kongresszus által kötelezővé tett belső választásokhoz. Ezeket azonban az RMDSZ-vezetés nem volt hajlandó megrendezni. (Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a Fidesz-körökből származó elgondolás eleve zavaros volt.) Tőkés László a román bíróságoknál keresett jogorvoslatot. Mindhiába. A román igazságszolgáltatás hatalomnak való kiszolgáltatottsága közismert. Fontos ügyekben még mindig születhetnek politikai döntések is.

A szatmári kongresszus tehát belső választások nélkül ült össze. A jelölteket a központ által irányított helyi RMDSZ-szervezetek delegálták, és az éppen jelen levő RMDSZ-tagok hagyták „demokratikusan” jóvá. Hogy kik lehettek ezek a jelenlévők, nem nehéz kitalálni. Az RMDSZ fizetett hivatalnokainak, illetve a szövetség helyhatósági képviselőinek érdekében áll, hogy szavazókat toborozzanak. A radikálisok nem toboroztak, ők abban a hitben éltek, hogy nekik ellenlábasaikkal szemben „igazuk” van, a romániai magyarság tehát testületileg őket támogatja. A romániai magyarság azonban nem támogatott senkit. Következetesen távol maradt nemcsak az ún. előválasztásoktól, de a legközvetlenebb politikai megnyilatkozásoktól is. Így aztán az apparátus Szatmáron a kongresszusi termet csaknem kizárólag a saját embereivel tölthette meg.

S ekkor eljött a leszámolás órája. Tőkés Lászlót megfosztották tiszteletbeli elnöki tisztségétől, s a demokratikus „formaságoknak” fittyet hányva olyan alapszabályzatot fogadtak el, mely a kisebbség számára semmiféle érdekérvényesítési lehetőséget nem engedélyez. (Erről már esett szó ezeken a hasábokon.) A Tőkés-szárny számára tényleg nem maradt más lehetőség, mint függetlenedni a szövetségtől.

Az a romániai magyar demokrata, aki közel egy évtizeden át a véleményterror ellen ágált, ujjonghatott volna a gyönyörűségtől, hiszen a demokratikus politizálás legfontosabb ellenfelei végre kívül kerültek a szervezeten. Sajnos nem tehette. Hiszen azt kellett látnia, hogy a „demokrácia korábbi hívei” váratlanul, de vaskövetkezetességgel kisajátítják egykori ellenlábasaik összes antidemokratikus jelszavát. Az ellenvéleményt maguk is az „egység” jelszavával próbálják elhallgattatni, sőt azokat, akik nem értenek egyet velük, bájos fordulattal ők is a „románokkal való kollaborálással” vádolják.

Hogy miért van továbbra is szükség az „egységre”, az első pillanatban nehezen érthetőnek tűnt, az ellenfeleknek ugyanis ma már bizonyosan nincs olyan támogatottságuk, hogy a román–magyar együttműködésre építő RMDSZ-t perifériára szoríthatnák. (A közvélemény-kutatások 80-90 százalékos RMDSZ-támogatottságot mutatnak. S bár ez némileg túlzónak tűnik, az RMDSZ-dominanciához aligha férhet kétség.) Az óvatosság azonban érthetővé válik, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a jobboldalnak annyi támogatottsága még mindig lehet, hogy mindkét tábor kívül rekedjen a parlamenten. Persze az utóbbi alternatíva megakadályozható volna, ha a helyhatósági választásokon elért eredmények alapján a szemben álló felek méltányosan (azaz részarányosan) megosztoznak a parlamenti helyeken, s a romániai magyarok ismét egységes listára szavazhatnak; vagy ha mindkét tábor megszerzi a maga román szövetségeseit, s közösen véget vetünk az ún. etnikai szavazásnak. Igen ám, csakhogy ezzel nemcsak a radikálisok szövetségből való kiszorításának „eredményei” mennének veszendőbe, hanem a román kormányzat is elveszítené a kisebbségi kérdés példamutató megoldásának legfontosabb argumentumát, az egységesen kormánypárti magyarságot.

A Magyar Polgári Szövetség néven párttá szerveződött ellentábor választási részvételét tehát mindenáron meg kellett akadályozni. Ha az „egység” szükségességének hangoztatása és az összehangolt sajtókampány nem elegendő, más (értelemszerűen ugyancsak anti- vagy áldemokratikus) eszközöket is igénybe kell (és sajnos lehet is) venni. Így születik meg a törvény, mely a választási részvételhez a kisebbségi szervezetek esetében 25 ezer aláírást követel meg. Az MPSZ rögtön ennek több mint kétszeresét, 54 ezer aláírást gyűjt össze. Az aláírásokat azonban formai okokból érvénytelenítik. Az MPSZ fellebbez, a fellebbezést a bíróság (lásd fentebb) elutasítja.

Az MPSZ ekkor megpróbál más szervezetek: a Német Demokratikus Fórum, illetve az Actiunea Populara nevű, az MPSZ autonómiatörekvéseivel is rokonszenvező (Emil Constantinescu exköztársasági elnök és Smaranda Enache polgárjogi aktivista neve által fémjelzett) román pártalakulat színeiben indulni. A „székely labancok” és a „románokkal paktáló székelyek” ellen megindul a sajtóhadjárat. Az RMDSZ képviselői azzal vádolják ellenfeleiket, hogy összeálltak a románokkal. („…politikájuk lényege a román politikum érdekeit segíti” – szögezi le az Erdélyi Riport cikkírója is). S teszik ezt azok, akik az elmúlt három esztendőben sokszor a román demokrácia alapvető érdekeit elárulva is kitartottak a román szociáldemokraták mellett! (Az RMDSZ antidemokratikus állásfoglalásait Gabriel Andreescu, Smaranda Enache, Renate Weber és a román ellenzéki értelmiség más, magyarokkal rokonszenvező személyiségei is több rendben felhánytorgatták.) A német–magyar együttműködés sok helyütt nevetségességbe fullad, hiszen a hirtelen előkerült németek gyakran a Guten Tagot sem ismerik fel.

Néhányan függetlenként próbálnak indulni. Jogi úton ezek jó részének részvételi jogát is érvénytelenítik. A játszma tehát azelőtt eldőlt, mielőtt megkezdődhetett volna…

De miért baj az, ha Tőkés László, Szász Jenő és mások kimaradnak a romániai magyar politizálásból? És miért nem jó, ha Markó Béla, Frunda György, Borbély László egymagukban maradnak a prérin? – kérdezhetné a romániai magyar demokrata. Elvégre 89 óta arra vágyunk, hogy az utóbbiak szemléletmódja győzedelmeskedjen. És miért baj az, ha a demokrácia kicsit hibádzik, ha az RMDSZ így is – korábban nem remélt – sikereket érhet el? A cél bizonyos esetekben mégiscsak szentesítheti az eszközöket. Nem túl nagy finnyásság demokratikus formaságok miatt fanyalogni…? De ellentétes előjelű kérdések is kínálkoznának: vajon a demokráciában a forma nem maga a tartalom? És vajon ugyanezeket az eredményeket nem érhettük volna el akkor is, ha a romániai magyarság közvetlenül (magyar képviselőket is indító) román pártoknak adta volna el a szavazatait? Alapos a gyanú, hogy ha a román pártoknak egymással kellett volna megküzdeniük a szavazatainkért, a jelenlegieknél talán jelentősebb engedményekre is rákényszerülhettek volna. Akkor meg minek az az egységretorika, mely ráadásul nemcsak a magyar, de a román demokrácia minőségét is érzékelhetően rontja?

A romániai magyar demokrata azonban már nemigen tesz fel kérdéseket. Fokozatosan maga is megundorodik a politikától. Mert látnia kell, hogy továbbra is Tőkés László demokráciafelfogása érvényesül, csakhogy azt most ellenfelei képviselik – jóval „pragmatikusabban”, s ezért jóval hatékonyabban is. Arról nem is beszélve, hogy ha Tőkés Lászlót, Szász Jenőt, Szilágyi Zsoltot és másokat a választók megkérdezése nélkül zárjuk ki a romániai magyar politikából, a romániai magyar demokrácia nem demokrácia többé. A romániai magyar demokrata Voltaire-t parafrazálva kétségbeesetten kiálthatna fel: egyetlen szavával sem értek egyet, de utolsó csepp véremig védelmezem a jogát, hogy politizálhasson!

Ő azonban fokozatosan elhallgat. Mert Tőkés Lászlót képtelen őszinte hévvel védelmébe venni (hiába, a mai demokrata már sehol sem Voltaire), ahogyan (ugyanezért) Markó Bélát sem képes demokratához illő hevülettel támadni.