Nemzeteken innen és túl
Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára
Korona Kiadó, Budapest, 2000. 249-262.old.
Gecse Géza:
Irányváltás az orosz külpolitikai gondolkodásban
a XIX.század második felében
Oroszországban a XIX.század második felétől kezdődve alakult ki - akkor még főként a hivatalnoktársadalomban a külpolitikai kérdésekről folytatott nyilvános vita. Ennek a krími háború utáni első "glasznoszty-korszaknak" köszönhető, hogy ma, amikor az orosz társadalom nem tudja feldolgozni a birodalmi lét megszűntét, a Szovjetunió felbomlását, van honnan korábban már kialakult mintákat, sémákat merítenie. A krími háború következtében ugyanis Oroszország ugyanúgy "eltűnt" a világpolitika színteréről, mint napjainkban.
A pánszlávok derékhadát adó orosz szlavofilek (Ivan Akszakov, Vlagyimir Lamanszkij, Alekszej Homjakov, Fagyejev tábornok, stb.) a Balkánon és Közép-Európában a különböző szláv népekben vélték felfedezni az orosz külpolitika potenciális szövetségeseit. Míg azonban a XIX.század második felétől ennek az iskolának a jelentősége volt a meghatározó, manapság a különböző szláv nemzetek - talán az egyedüli szerbeket leszámítva - Oroszország helyett az Európai Unió felé tájékozódnak. Ezért a mai viszonyok között, amikor Oroszország olyan határok között "találta magát", mint birodalmi történelme során korábban soha, a pánszlávizmus klasszikus irányzatával ugyan rokon, de végül azzal mégiscsak szembeforduló, a XIX.század második felében létrejött új orosz külpolitikai irányzatnak ma talán nagyobb a jelentősége, mint a saját korában volt.
Az új iskolateremtők: Dosztojevszkij és Leontyev
A kései szlavofil iskola képviselői számára az 1870-es évek elején már világos volt, hogy Oroszországban olyan új szellemi irányzat volt keletkezőben, amely az oroszoknak nem kifejezetten szláv, hanem ázsiai jegyekkel rendelkező ún.turáni jelleget tulajdonít. 1
Az elszegényedett orosz arisztokrata családból származó Konsztantyin Leontyev munkássága alapjává tette azt a tézist, amelyet a főként regényírói munkásságáról ismert Fjodor Dosztojevszkij fogalmazott meg 1869-ben és 1870-ben: "Oroszország világküldetése, hogy az ortodox hitet az egész emberiség közkincsévé tegye".2
Leontyev kortársai nagyobb részénél több közvetlen tapasztalattal rendelkezett a balkáni szlávokról. 1864 után diplomáciai szolgálatot teljesített az Oszmán Birodalom orosz konzulátusain és mintegy tíz évet töltött javarészt a Porta európai területein.3
Leontyevre nagy hatással volt a görög és a bolgár nemzeti mozgalom között, az önálló bolgár egyházi kormányzat megteremtésének kérdésében 1870-ben kirobbant vita. 1870-ben a bolgároknak a Porta segítségével sikerült kiválniuk az addig egységes görögök vezette patriarkátusból és önálló egyházi kormányzatot építettek ki.4
A Bizantizmus és a szlávság című 1876-ban megjelent Leontyev-i mű élesen szembefordult azokkal az elvekkel, amelyekre a pánszlávizmus klasszikus, vagyis etnocentrikus irányzata hivatkozott. Szerinte ugyanis III.Napóleon nemzeti eszméje nem követendő példa, hanem "liberális romboló demokratizmus".5 A XIX.századi nemzeti eszme "a kozmopolitizmus válfaja", állam- és vallásellenes, amely pusztító jellegű, holott az orosz államot Bizánctól örökölt hite tette naggyá, amely az orosz államiság lényege, és amelyet - hogy kellően kidomborítsa szembenállását a pánszlávizmussal, amelyet ő "szlávizmusnak" keresztelt el, "bizantizmusnak" nevez. A bizantizmus az összemberi fogalmak elvetésén túl az egyenlőséget, az individualizmus tagadását valamint a sokszínűség igenlését is jelenti.6 Bizánc "államéletét tekintve nem volt fiatal, mivel Róma folytatója volt, de kultúrája, vallása nemcsak fiatal, hanem erős is volt" és erős államiságúvá csak orosz talajon fejlődhetett.7
Míg kortársai közül sokan, így például az államnacionalista Sztronyin az önkényuralmat kifejezetten mongol eredetű intézménynek tartotta, Leontyev meg sem említette a mongolokat.
Leontyev reménykedett abban, hogy Oroszország Európánál fiatalabb civilizáció, amely képes lesz megtalálni azokat a rendezőelveket, amelyek alapján új kultúrtörténeti típust fog létrehozni.8A feltételezett újjászületési folyamatban semmiféle szerepet nem szánt az ausztriai és a balkáni szlávoknak. "A csehek például olyan németek, akiknek csak a nyelve szláv, hiszen szokásaik, viselkedésük európai minta szerinti. A görög egyházi vezetéssel ujjat húzó bolgárok pedig éppen azzal a hatalommal, az ortodox egyházzal kerültek összeütközésbe, amely az oroszoknak erőt adott ahhoz, hogy naggyá legyenek."
Az etnocentrista Nyikolaj Danyilevszkijjel ellentétben, aki 1869-ben megjelent munkájában jugoszláv egységet tételezett fel, Leontyev jól látta a későbbi Jugoszlávia területén élő szláv nemzetek vallási és kulturális megosztottságát, kiválóan érzékelte a lengyelek erős nemzeti különállását, amelyet döntő mértékben erős katolicizmusuknak tulajdonított. Az ukránokat - a pánszlávok többségétől eltérően ő már ekkor nem kisorosznak, vagyis nem az orosz nyelvjárásának, hanem különálló nemzetnek ismert el.9
A "liberális rothadás" megállítására jó megoldásnak tartja az Oszmán Birodalom és Ausztria-Magyarország fönnmaradását. A legvégzetesebbnek a balkáni szláv nemzetek, így a bolgárok és a szerbek függetlenedését tartotta.
Újabb orosz kudarcérzés 1875 után
Amikor Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1871-ben Itáliából hazatért Oroszországba, a "pánszlávizmus bibliáját", az Oroszország és Európa című könyvet megíró Nyikolaj Danyilevszkijjel vitába szállt. Danyilevszkij ugyanis az új európai rendben Konstantinápolyt, vagyis "Cárgrádot" a megalakítandó szláv föderáció fővárosává kívánta tenni. Dosztojevszkij szerint "Cárgrádnak közvetlenül Oroszországhoz kell tartoznia!"10
1875-ben Boszniában felkelés tört ki, majd 1876-ban a bolgárok fogtak fegyvert, mire a törökök kegyetlen vérfürdőt rendeztek Bulgáriában. Erre Ignatyev konstantinápolyi orosz nagykövet sugalmazására a szerbek és a montenegróiak hadat üzentek a Portának11, viszont a Porta a várakozásokhoz képest rendkívül gyorsan vérbe fojtotta felkelésüket.
Az orosz közvélemény a balkáni szláv népek érdekében vívott háborút követelt saját kormányától. Ettől volt hangos az 1876-os év második felétől az pétervári és a moszkvai sajtó. Az "úttörő" Szuvorin Novoje Vremja című újságja volt.12 A "kórusnak" végül sikerült az 1877 áprilisi hadüzenetre rábírnia a cárt. Az 1877 augusztusa és novembere közötti időszak viszont súlyos veszteségeket is okozott a balkáni hadszíntéren harcoló orosz hadseregnek. 1878 elején ugyan a cár azt fontolgatta, hogyan fog tudni fehér lovon bevonulni Cárgrádba, a háborút végül mégiscsak az oroszok nyerték meg, és 1878 márciusának legelején ennek szellemében kötötték meg a San Stefano-i békeszerződést, amelyben Nagy-Bulgária megteremtésével nemcsak a szerbeket haragították magukra, hanem az angolokat is. Nem érhették tehát váratlanul az orosz vezetést az 1878 júniusában a berlini kongresszus intézkedései. Ettől függetlenül a közvélemény egyértelmű kudarcként élte meg az itt foganatosított intézkedéseket. Ivan Akszakov például "az orosz nemzet elleni merényletnek" nevezte. 13
1876 őszén Dosztojevszkij úgy gondolta, hogy a racionális Nyugat válságából pravoszláv vallásával Oroszország jelentheti a kivezető utat: "..a katolicizmus elárulta Krisztust, és feláldozta az evangéliumi szeretet tanát, …így a szocializmus, a teljes istentelenség előkészítőjévé vált. Az író a leginkább Franciaországot gyűlölte, amely egyaránt fészke a katolikus konspirációnak és a szocializmusnak. Örült Bismarck sikereinek és úgy vélte, hogy míg a németek nyugat felé terjeszkednek, az oroszok az ortodox keleten. A reakció európai győzelme tehát Konstantinápoly orosz birtokbavételét jelentette Dosztojevszkij számára.
Dosztojevszkijt nemcsak az 1878-as berlini kongresszus intézkedései ábrándították ki, hanem a háború következtében kialakuló orosz válság és a nyolcvanas évek elején új szárnyra kapó oroszországi terrorista mozgalom. 1881 tavaszán néhány héttel a cár halála előtt maga Dosztojevszkij is távozott az élők sorából, így napló-folyóiratának utolsó száma 1881 márciusában, a cár elleni merénylet utáni hetekben jelent meg. Ebben Konstantinápoly megszerzését a távoli, beláthatatlan jövőre bízta. Úgy gondolta, ha Oroszország nem avatkozik európai ügyekbe, akkor Európa államai egymás között fognak civakodni és idővel Oroszország majd beavatkozhat. Ázsia az oroszok fő terjeszkedési iránya, ezért "Ázsia minden lakójának nagyobb becsben kell tartania az orosz cárt, mint bármelyik maharadzsát". Ázsia eképp az oroszok megváltója lesz, és Dosztojevszkij sajnálkozik, hogy Oroszország - miután 1812-ben kiűzte Napóleont -, nem hagyta magára Nyugat-Európát. Ha ugyanis az oroszok Napóleonnak átengedték volna Európát és Ázsiára támadtak volna, az európaiak Napóleonnal előbb-utóbb maguk is végeztek volna. Ha az oroszok ezt az utat választják - feltételezi Dosztojevszkij -, "akkor ma az óceánokat ellenőrzik, és ugyanúgy ellensúlyozzák Angliát a tengereken, mint a szárazföldön".
Számára az "Ázsián keresztüli menetelés kerülőút a Nyugattal szemben kialakítandó fölény ösvényén". Ázsiában olyan új Oroszország születik, amely regenerálni fogja a régit: "Ázsia segítségével Oroszország elég erős lesz ahhoz, hogy világtörténelmi hivatását teljesítse,… Ázsia Oroszország Amerikája lesz".
Konsztantyin Leontyev Templom és egyház című cikke 1878-ban jelent meg. Míg két évvel korábban a szláv származást és az ortodox hitet tartotta az orosz államiság alapjának, 1878-as cikkében Leontyev a származást már elhanyagolható tényezőként értékelte: "Ha Tibetben vagy Bengáliában a mongolok vagy hinduk szilárd és bölcs ortodox egyházi vezetés alatt élnének, akkor nekünk - a szláv mag szilárd fegyelme érdekében - ezt a mongol vagy hindu egyházvezetést előnyben kellene részesítenünk akár egy egész milliónyi … liberális intellingenciával rendelkező szláv népességgel szemben!"14
Ami a balkáni orosz terjeszkedést, az orosz csapatok szláv népek iránti misszióját illeti, Leontyev úgy gondolta, hogy "az orosz sasok nem azért repültek a Duna és a Balkán mögé, hogy a szerbek és a bolgárok… a kispolgári európaiság tojásait szabadon kiköltsék!15
Leontyev kortársai többségétől eltérően nem tekintette a berlini kongresszust a "szláv népekkel szembeni bűntettnek". 1880-as évekbeli cikkei azzal, hogy a szlávok, a szlávokkal való rokonság, tehát az etnikai kapocs jelentőségét tagadták és meghatározó jellemvonásnak az ideológiát, az ortodox egyházhoz való kötődést ismerték el, a kilencvenes években határozott arculatot öltő, virágkorát az 1920-30-as években az emigrációban élő eurázsiai irányzatot készítették elő. 16
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a berlini kongresszus után orosz katonák állomásoztak Bulgária területén és az orosz vezetés nem volt megelégedve azzal, ami Bulgáriában a nyolcvanas években történt.
1884-es cikkében Leontyev valósággal tombolt örömében, amiért Oroszországnak 1878-ban nem sikerült elfoglalnia Konstantinápolyt, mivel ha ez sikerült volna, akkor Cárgrádba az oroszok "átlageurópai egalitárius szívvel léptek volna be".17
Az oroszok "szűrke, európai, széthulló, burzsoá eszményeikkel, alkoholizmusukkal, jellegtelenségükkel, hitnélküliségükkel, szellemi gyávaságukkal … vagy a Nyugat mindent elárasztó kommunista hidrájának esnek áldozatul, …vagy a tomboló kínai államgigász és India misztikus szörnyetege …Ázsia végez velük."(Leontyev szemében a kommunizmus a liberalizmus szükségszerű következménye, ezért Dosztojevszkijjel ellentétben ő nemcsak a forradalmárok szocializmusát, hanem a burzsoá kapitalizmust is gyűlölte. A balkáni szlávokról is úgy gondolta, hogy "a liberális burzsoá rothadás" áldozataivá váltak. Egészen biztos volt abban, hogy tőlük nem jöhet a megújulás. Kizárólag az önkényuralmi Oroszország szláv lakóiban, az oroszokban reménykedett, bár kétségek gyötörték, hogy sikerül-e az oroszoknak új állami- és vallási értékrendszert létrehozva szintézist teremteniük.18
Leontyevben a nyolcvanas évek elejétől kezdve alakult ki, hogy az oroszok "rejtélyes szlavoturániak". Mivel a balkáni és ausztriai szlávok bizonyították "liberális egyszerűsödésre való hajlamukat", távol kívánta tartani tőlük az Orosz Birodalmat egészen addig, amíg az önkényuralom és pravoszlávia alapján álló "szlavoturáni oroszoknak" nem sikerül új rendezőelveket kidolgozniuk.19
1880-ban Leontyev a lengyelországi Varsavszkij Dnyevnyik főszerkesztője lett. Itt megjelent írásai tanúsága szerint az Oroszország és Ausztria közötti jó viszony mindkét hatalom érdeke.20
1884-es cikkében rövidtávon bízik a Németország és Oroszország közötti harmonikus együttműködésben. Elképzelései szerint a németek Német-Ausztriát és Hollandiát foglalták volna el, majd útjukat logikusan folytatva délnyugati irányban elérték volna az Atlanti-óceánt. A román népeknek nem maradt volna más, mint "..Afrika északi partjainak benépesítése, keveredés a négerekkel".
Eközben Oroszország Konstantinápolyt foglalta volna el, "..aminek katalizátor-szerepe lehetne Oroszország szellemi újjászületésének felgyorsításában".
Leontyev tehát Konstantinápoly elfoglalásától, a keleti kérdés megoldásától várta Oroszország "organikus újjászületését". Csak Konstantinápoly orosz birtoklása esetén derülnének ki "… az új kultúrtörténeti típus lényegi vonásai", és csak ezután lenne érdemes Ausztria szláv népeit is felszabadítani, amit hosszú távon követne a németekkel való végső háború.21
Az 1880-ban még Varsóban írt, de csak 1882-ben megjelent Határvidékeink című írása is rendkívül érdekes. A II.Sándor elleni merénylet után Leontyev arra a következtetésre jutott, hogy Oroszország a hanyatlás szakaszába lépett és ezért minden eszköz hasznos, ami ezt a hanyatlást fékezi: "Oroszországot egy kicsit meg kell fagyasztani, hogy ne rothadjon tovább".22
A XIX.századi nemzeti eszme Leontyev szemében nem más, mint "manipulált kozmopolitizmus", ugyanis a szabadság-egyenlőség-testvériség" ezt jelenti. Leontyev új, igazi nacionalizmust követelt, amelynek középpontjában az ortodox egyház áll, mert szerinte az igazi nemzeti eszme alapja az istenhit: "Az igazán hívő embernek nem szabad ingadoznia, ha választania kell vallása és hazája között." Az oroszok esetében "a hit és a haza között nem alakulhat ki szakadék". Ezért a vallás és a nemzeti érzés között csak a nem orosz ortodox népeknél támadhatott konfliktus. Leontyev az orosz államot is a pravoszláv egyház alá rendelte volna, bár éppen Oroszország esetében ez nem több elméleti kérdésnél, hisz tudjuk, hogy Nagy Péter óta az orosz ortodox egyház vezetője maga a cár. Ebből azt a következtetést is le lehet vonni, hogy aki a cárt szolgálja, az orosz nemzetet és a pravoszláv egyházat vallja urának. Ezt a következtetést Leontyev le is vonta: "Igaz ugyan, hogy a baltikumi németek mindig közömbösek voltak az orosz nemzet iránt, de hittel és igazul szolgálták a cárt, aki az orosz nemzettől csak metafizikailag és nem valóságosan áll külön. Jól szolgálván uralkodónkat, a baltikumi németek bennünket és a pravoszláviát szolgálták."23
Leontyev lemondott a baltikumi németek oroszosításáról, mivel szerinte csak "közömbösítésükkel" lehetne őket beolvasztani az orosz nemzetbe, aminek eredményeként olyan "általános vörös nihilizmus" fejlődne ki, amely az oroszok "liberális rothadásához" vezetne.24
Az "elközömbösülésre" példaként az 1863-as lengyel felkelést és az 1870-es francia-porosz háborút említette, amikor mind a támadók, mind a megtámadottak közelebb kerültek az általános európai modellhez, és veszítettek igazi jellegükből.25
Persze nem szabad azt hinni, hogy Leontyev teljesen elutasította az oroszosítást. Inkább arról van szó, hogy azt felfüggesztette mindaddig, amíg: "… az összorosz magban nem győzedelmeskedik a reakciós progresszív rendezőelv". Ha az oroszoknak sikerül kidolgozniuk az ortodox hitre támaszkodó új kultúrtörténeti típust, akkor már lenne értelme az oroszosításnak, hiszen ez gazdagabb kultúrával, szintézisteremtéssel járna együtt. Oroszország ebben az esetben valóban orosszá változna, és ettől kezdve komolyan számíthatna arra, hogy a balkáni szlávok követni fogják.26
Amikor Leontyev az oroszoknál az igazi nacionalizmus legjellemzőbb vonásának a pravoszláviát tekintette, ez nem jelentette azt, hogy vallási tébolyba esett volna. Az erőszakot és háborúkat magasztaló gondolkodó szemléletében ugyanis a vallásnak nem a lelki harmónia megteremtésének, hanem a korbácsnak a szerepe jutott.27
Leontyev végül is felismerte, hogy az ideológia alapján álló nemzeti eszme sokkal nagyobb azonosulást kíván követőjétől, mint a nacionalizmus bármelyik "hagyományos" változata.
Az államnacionalista iskola olyan képviselőitől eltérően, mint amilyen például kortársai közül Katkov vagy Pobedonoszcev volt, Leontyev ekkor gyűlöli meg igazán a Nagy Péter-i Oroszországot. Szerinte ugyanis nem Nagy Péter idején lett Oroszországból igazi állam, hanem csak ezután lesz azzá. Nála az az igazi orosz állam kritériuma, hogy pravoszláv nemzeti alapokon épüljön fel.
Leontyevnek változott az Ausztriával kapcsolatos álláspontja is. 1880-ban még azért örült Ausztria létezésének, mert az akadályozza a progressziót, a szlávok gyors haladását a "demokratikus egyszerűsödés" útján. Ezzel szemben a nyolcvanas évek második felében már nem tulajdonított akkora jelentőséget Ausztriának, bár szerepéről még ekkor is inkább elismerően nyilatkozott: "drága karanténnak" tartotta "az európaizált szlávok" számára.29
Ez azonban koránsem jelentette azt, hogy lemondott volna az Osztrák-Magyar Monarchiával vívott háborúról, hiszen szerinte: "Ausztriával háborúzni jó, legyőzni hasznos, de megsemmisíteni - Isten ments!" Ebben az esetben ugyanis az új kultúrtörténeti típust még ki nem dolgozott Oroszország a demokratizált szlávok millióival kerülne szembe, ami azt jelentené, hogy segítségükkel a Nyugat rothadása Oroszországot még könnyebben megfertőzné.30
1887-es cikkében Leontyev eljutott oda, ahová a pánszlávok közül addig senki sem. Nemcsak a lengyeleket, hanem a cseheket, sőt az Orosz Birodalom részét képező Baltikumot is hajlandó lett volna odaadni Németországnak Konstantinápoly és a Boszporusz fejében. Lemondott a szerbekről és a bolgárokról, mert szerinte e népek egyike sem éri meg azt az áldozatot, amit az oroszok hoztak értük. Leírta: "…az oroszokat mindössze a hely érdekli, ahol a bolgárok élnek, mivel a Boszporuszt szárazföldön csak Bulgárián keresztül lehet megközelíteni."31
A gyakorlati politikát illetően is másként vélekedett, mint pánszláv kortársainak a többsége. Nála nem feltétlenül fontos Bulgáriát megszerezni. "Ha az oroszoknak sikerül megszerezniük Cárgrádot és a tengerszorosokat, akkor a szellemi szintézis megteremtése után nem a szláv államokra, hanem a Kelet patriarkátusaira kell támaszkodnunk."32
A tennivalók hierarchiája tehát a következő: először kell megszerezni Cárgrádot, aztán a balkáni szláv államokat, majd a monarchia szláv területeit. A szláv föderációt alkotó államok elnyugatosított szláv és nem szláv népeit ezután a pravoszláv elveknek, az új kultúrtörténeti típus szabályainak megfelelően kell átnevelni.
1887-ben, kilenc évvel a berlini kongresszus után Leontyev már-már dicsőítette a német fővárosban született békét. Azt nem az orosz nemzet arculcsapásának tekintette, hanem ésszerű lépésnek, amely "az egyetlen lehetséges megoldás" volt.33 Ha az oroszok előzetesen nem egyeztek volna meg Bosznia-Hercegovina átengedésében, akkor a plevnai nehézségek idején "Ausztria Sedan-t szervezett volna Oroszország hátába".34
Leontyev a továbbiakban sem kertelt: szerinte a bolgárokat nemcsak "liberális emberbaráti szeretetből", hanem az Oszmán Birodalom "meggyengítésének szükségessége" miatt sem lehetett volna nem felszabadítani. Ami Berlin konkrét eredményit illeti, a mérleg - szerinte - azért volt egyértelműen pozitív, mert az oroszok délnyugati irányú terjeszkedésének akadálya Karsz, a Duna és a Balkán-hegység volt. Karsz az Orosz Birodalom része lett, a Duna torkolata úgyszintén, míg a Duna partjai és a Balkán hegyei olyan, "..az oroszokkal egyvallású gyenge államok kezébe kerültek, amelyekkel Oroszország könnyen elbánhat, ha eszükbe jutna ellenkezni".35
Ami a leendő szövetségesekkel való kapcsolatot illeti, Leontyev mentes volt a pánszlávok többségére, de a Dosztojevszkijre is jellemző ködös illúzióktól. Szerinte ugyanis: "Görögország, Szerbia, Románia és Bulgária hálájában nem szabad reménykedni. A politikában gyengeségükre, egymás közötti nézeteltéréseikre kell elsősorban számítani és csak ezután arra, hogy az egyhitűség elvét nem lehet rövid idő alatt semmissé tenni.36
Leontyev 1888-1889-ben írt cikkeiben a bolgárok egyenesen gonosztevőkké változtak.
Leontyev foglalkozott a Baltikum, Német-Ausztria és Lengyelország jövőjével is és Elzász-Lotharingia bekebelezéséhez hasonlóan e területek Németországhoz csatolását elvileg jogosnak ismerte el.37
E német elképzelések valóra váltása elképzelhetetlen lenne Franciaország és Németország összecsapása nélkül. Háború esetén viszont Oroszország mehézségek nélkül megszerezhetné Konstantinápolyt és a tengerszorosokat. Konstantinápoly megszerzésével az új pravoszláv kultúra alapján igazi orosz nacionalizmus alakulhatna ki, és Oroszország e magasabb rend jogán már asszimilálhatná azt a Baltikumot, amelyben kultúrfölénnyel - az idézett cikk megírásának pillanatában - az oroszok még nem rendelkeznek.38
Leontyevnek olyan kijelentése is volt, amely prófétikusnak bizonyult: "A háború Szerbia és Bulgária miatt fog kitörni és ha Németország Ausztria segítségére siet, vereséget fog szenvedni, mint mindannyian, akik a törzsi patak útjába álltak".39
Oroszország és Németország között a háború kitörését a Baltikum miatt - legalábbis, amíg Bismarck határozza meg Németország külpolitikáját - Leontyev kizártnak tartotta.40
Valójában tehát Leontyev mégsem számított a Baltikum Németországnak való átadására, hiszen mindössze hosszú távon lett volna hajlandó a Baltikumról lemondani, kizárólag Konstantinápoly és a tengerszorosok fejében.
Ami Konsztantyin Leontyev Balkán-kérdéssel kapcsolatos nézeteinek további alakulását illeti, 1889-ben a szlávok elleni ellenszenve tovább fokozódott. A bolgárok iránti gyűlölködésében eljutott odáig, hogy sajnálta az osztrák kormányt, amiért a bolgárok "kizsákmányolják". 41
Míg a pánszláv Iván Akszakov leginkább a román fejedelemségek lakóiban csalódott, Leontyev számára a románok az igazi szövetségesek. "Igaz ugyan, hogy ez a nép fajilag az oroszoktól idegen, ..azonban társadalmuk szerkezete szinte azonos az orosszal" - írta 1889-ben. 42
1887-től kezdve hiteleik révén folyamatosan nőtt Oroszországban a franciák gazdasági befolyása. 1890-ben Németországban lemondatták Bismarckot. A bismarcki tradícióval szakító Caprivi került a külügyek élére, aki nem kívánt Oroszországgal a továbbiakban szövetségi viszonyt fenntartani. Így Oroszország már 1891-ben szövetséget kötött Franciaországgal, amit 1892-ben katonai konvencióval egészítettek ki. 43
E lépések következtében lehetségessé vált Oroszország és Németország közvetlen összeütközése, amit Leontyev el szeretett volna kerülni. Régebbi cikkeit - ott, ahol nézetei azóta megváltoztak - margójegyzetekkel látta el. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy 1891-ben már számított Németország és Oroszország összecsapására, ami keserűséggel töltötte el. 44
Pesszimizmus uralkodott el művein, ami abban nyilvánult meg, hogy Oroszország missziós szerepéről szőtt elképzelései a szemétkosárba kerültek.
Pazuhin sírja fölött című írásában arról elmélkedett, hogy Oroszországban fog megszületni a "forradalmi Antikrisztus, aki minden valószínűség szerint zsidó lesz, mivel sehol annyi zsidó nincs, mint Oroszországban". 45
Leveleiből azt is megtudhatjuk, hogy még reménykedett egy olyan orosz szocialista monarchiában, amelyben a pravoszláv cár veszi kézbe a szocialista mozgalmat és olyan rendszert teremt, amely - a burzsoá liberalizmussal ellentétben - hármas rabság lesz: az obscsinák, az ortodox egyház és a cár jóvoltából. 46
Úgy vélte: a cár hivatott arra, hogy Oroszországban a munkáskérdést megoldja és Leontyev számára a rabság szónak nem volt semmiféle pejoratív mellékzöngéje. A rabságot - az erőszakhoz és a félelemhez hasonlóan - ugyanis "szükségszerű eszköznek" tartotta a "boldogabb jövő felé vezető úton". 47
Vlagyimir Lamanszkij
Míg Leontyev - élete alkonyán - a kilencvenes évek első felében - a pánszlávizmusban feláldozta az etnikai elemet az ideológiai oltárán, a szlavofil pánszláv Vlagyimir Lamanszkij eljutott e két elem ötvözéséhez. Az eurázsiai kontinens három világa című művét Lamanszkij 1884-ben írta, azonban csak 1892-ben jelent meg könyvként. 48
Ebben nem foglalkozott a szlávok faji eredetével, így nem volt szüksége a szlavo-turáni vagy turáni jelzőre sem. Abból indult ki, hogy a Földön van germán-román, görög-szláv és ázsiai világ, amelyek földrajzilag jól körülhatárolhatóak, hiszen a germán-román világ az eurázsiai kontinens nyugati részére, illetve a földgolyó azon részeire terjed ki, ahová legerősebb kultúrával rendelkező népe: az angol eljutott. Az összes többi germán-román néppel ellentétben az angolt továbbra is olyan népnek ismeri el, amelynek jövője van, és ezért velük az oroszok lehetséges ellenfeleként számol Ázsiában, amelynek lakóit "koszos és ostoba életükkel" jövő nélküli nemzetekként ábrázolta. 49
Szükségszerűnek tartja, hogy az összes ázsiai nép elveszítse politikai függetlenségét az elkövetkező két-háromszáz év során. 50
A Lamanszkij által "köztes világ"-nak nevezett területhez tartozik az Orosz Birodalom, valamint Poroszország, az Ausztria és az Oszmán Birodalom szláv területein kívül: "Magyarország, Románia, Görögország, Konstantinápoly, a kisázsiai és szíriai partvidék, valamint a szintén oszmán kézen levő, kaukázusi őskeresztények által lakott territórium". 51
Az egyetlen stabil határ Európában, amerre az oroszok a jövőben nem fognak terjeszkedni: a svéd-norvég-orosz határ. 52
Lamanszkij nem írt konkrétan az angolszász világgal való szükségszerű össeütközésről, viszont a kontinentális Európában szerinte a kezdeményezés 1870 óta egyértelműen a németek kezébe került, és ő ezért a franciákkal kötött szövetség híve. 53
Németek iránti ellenszenve történetfilozófiáján is nyomot hagyott. A németeket a szintén germán normannokkal, varégokkal rokonította: "…a régi orosz fejedelmek Bizánc-ellenes hadjáratai feleslegeseknek bizonyultak, hiszen az oroszok képtelenek voltak elfoglalni Konstantinápolyt, azonban megvolt az a pozitív következményük, hogy eltávolítottak bennünket a varég elemtől, közelítettek Bizánchoz, előkészítették a kereszténység befogadását". Az orosz etnikum számából és szaporodásából Lamanszkij azt a következtetést vonta le, hogy előbb-utóbb a vezetés Németország kezéből Oroszország kezébe fog kerülni. Nyoma sincs itt annak a türelmetlenségnek, amely Lamanszkij jóval korábbi műveit éppen a németekkel kapcsolatban jellemezte. 54
Eurázsiai ábrándok
Mint már korábban említettük, jelentős mértékben gazdasági okokkal magyarázható, hogy III.Sándor(1881-1894) konzervatív meggyőződése ellenére a 90-es évek elején szakítani kényszerült a németekkel. Logikus volt a franciákkal kötött 1892-es egyezmény után az 1894-es is. Bár továbbra sem tévesztették szem elől Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, az oroszoknak tudomásul kellett venniük, hogy új szövetségesüknek a Balkánon jelentős gazdasági érdekeltségei vannak. Ezzel magyarázható, hogy a cári trónra lépő II.Miklós "altatta" a Boszporusz elfoglalásának gondolatát. Csupán 1896 decemberében adott utasítást egy orosz deszant kitételére Konstantinápolyban. Hogy a vállalkozásból nem lett semmi, a francia tiltakozással magyarázható. 55
Ekkor Oroszország Ázsia, pontosabban Madzsuria felé fordult. Ennek eredményeként 1897-ben megegyezés született az Osztrák-Magyar Monarchiával, így aztán a törökországi örmények lemészárlásával kapcsolatban Oroszország tevékenysége kimerült a nemzetközi fórumokon való tiltakozásban.56
Jelképes, hogy az 1896-os decemberi orosz koronatanácson a gazdasági ügyek irányítója, Szergej Witte ellenezte a Boszporusz elfoglalásának gondolatát.
Witte korábbi, 1889-es írásában, amely "A nacionalizmus ürügyén" címet viselte, hitt abban, hogy Oroszországnak Németország példáját követve sikerül újjászületnie. A bajok orvoslására jó receptnek tartotta a gazdasági hatalomnak az állam kezébe való összpontosítását és úgy gondolta, hogy Oroszországnak Ázsia felé kell fordulnia. Ez a terület lesz az, amely biztosítani fogja számára az életteret. Witte vasútvonallal kötötte össze Kelet-Szibériát - Mandzsúrián keresztül - az orosz Távol-Kelettel. 57
A majdani II.Miklós cár - még trónörökösként - 1890-ben és 1891-ben bejárta Ázsiát. Kíséretének tagjai között volt Eszper Uhtomszkij herceg, az eurázsiai imperializmus meghírdetője.
Uhtomszkij szerint az oroszok mindig is Ázsia részei voltak. Földrajzi helyzetükből következően a Gondviselés rájuk bízta a Kelet fejletlen népeinek vezetését, Dzsingisz kán és Timur Lenk örökségét. Az utazás mély benyomást tett II.Miklósra. 1896-ban azt írta II.Vilmos német császárnak, hogy nem foglalkoztatja Konstantinápoly, mert Kína van a szeme előtt. 58
Az 1905-ös orosz-japán háború kudarca azonban ismét a Balkán felé terelte az orosz külpolitika érdeklődését és némileg más, neoszláv köntösben ugyan, de ismét a pánszláv politika feléledéséhez vezetett. 59
Az I.világháborúban az oroszok a szerbek oldalán avatkoztak be, az orosz külpolitikai tradícióval szakító bolsevikok a huszas évek elején először teljesen más alapon ugyan, de eleinte Nyugat-Európa forradalmasításával próbálkoztak. Miután ezzel kudarcot vallottak, a huszas években Ázsia, így Kína forradalmasításán fáradoztak. Közép-Ázsiában, az Orosz Birodalom egykori területein sikerrel is jártak. A náci Németországgal való összecsapástól kezdve egészen a negyvenes évek végéig a demokratikus pánszlávizmus köntösében harcolták végig. 1949-től kezdve a Kínai Népköztársaság megalapításától kezdve ismét Ázsia került érdeklődésük előterébe és a hatvanas évek afrikai forradalmi mozgalmainak a támogatásával egészen új perspektívát kapott a proletár internacionalizmus.
Az európai, ázsiai terjeszkedés illetve a befelé fordulás így az orosz történelemben immár több évtizedre visszanyúló tradíció.
Kérdés, hogy az elkövetkező években hogyan alakul Oroszország sorsa, merre talál szövetségeseket és mi lesz az a doktrína, amely esetleg az elkövetkező években az orosz társadalomban új erőre kap.
JEGYZETEK
1. Lamanszkij, Vlagyimir: Izszledovanyije Vlagyimira Lamaszkovo Ob isztoricseszkom izucsenyiji greko-szlavjanszkovo mira v Jevrope. Szankt-Peterburg, Tyipografija Majkova, 1871.p.316.(A továbbiakban:)LAMANSZKIJ/1871: 126. Fagyejev tiltakozik: "Oroszországnak nincs köze Ázsiához, legföljebb az óhitűeknek van!" In: Fagyejev, Rosztyiszlav: Russzkoje obscsesztvo v nasztojascsem i buduscsem. Szankt-Peterburg, 1874. (A továbbiakban:) FAGYEJEV-1874: 192.
2. Ivaszk, Jurij: Filoszofija isztoriji Danyilevszkovo v knyige Rosszija i Jevropa. The Slavic Series, New York-London, 1966. (A továbbiakban:) IVASZK: DANYILEVSZKIJ: XVIII; Ladan idéz Dosztojevszkij Majkovhoz 1869-ben és 1870-ben írt leveléből, amelyben a híres regényíró azért bírálja Danyilevszkijt, amiért nem ismerte fel a bizánci ortodox hit jelentőségét. Ladan, Vlagyimir Konsztantyinovics: Obscsesztvenno-polityicseszkaja pozicija zsurnala "Zarja"(1869-1872) Moszkva, MGU, 1981. P.98. (A továbbiakban:) LADAN 34, 40.
3. Ivaszk, Jurij: Konsztanyin Leontyev. Herbert Lang - Peter Lang, Bern-Frankfurt/M. 1974. (A továbbiakban:) IVASZK: LEONTYEV. Történetfilozófiai nézeteinek alakulásáról a Voproszi Isztorijiban is megjelent egy tanulmány, amelyet azonban témánk tárgyalásánál kevéssé tudunk hasznosítani. Ld.Rabkina, N.A.: Isztoricseszkije vzgljadi K.N.Leontyeva. Voproszi isztoriji 1982/6. Pp.49-61. (A továbbiakban:) RABKINA.
4. "Plodi nacionalnih dvizsenyij na pravoszlavnom Vosztoke". Grazsdanyin 1888-1889. In: Leontyev, Konsztanyin: Vosztok, Rosszija i szlavjansztvo. Szobranyije szocsinyenyij K.Leontyeva tom sesztoj, Izdanyije V.M.Szablina, Moszkva, 1912.(A továbbiakban:) LEONTYEV/6:255.
5. Leontyev K.N.: Vizantyizm i szlavjansztvo. Izdatyelsztvo Imperatorszkovo Obscsesztva Isztorij Drevnosztyej Rosszijszkih pri Moszkovszkom Universzityetye, Moszkva, 1876. (A továbbiakban:) LEONTYEV-BIZANTIZMUS/1876: 166.
6. LEONTYEV-BIZANTIZMUS/1876: 1-2.
7. LEONTYEV-BIZANTIZMUS/1876: 12-13.
8. LEONTYEV-BIZANTIZMUS/1876: 130-131.
9. LEONTYEV-BIZANTIZMUS/1876: 32-59, valamint IVASZK: LEONTYEV:194.
10. Kohn, Hans: Pan-Slavism. Its History and Ideology. University of Notre Dame Press, Indiana, 1953. (A továbbiakban:) KOHN-1953 152.
11. Karcov, Ju.Sz.: Za kulisszami gyiplomatyiji. Szankt-Peterburg, Tyipografija Nagyezsda, 1908. (A továbbiakban:) KARCOV 33-34.
12. Szuvorin lapjába kezdetben névtelenül rengeteget publikált mind Lamanszkij, mind Oreszt Miller. Ld. Ambler, Effie: Russian Journalism and Politics 1861-1881, The Carrier of Aleksei S.Suvorin, Wayne State University Press, Detroit, 1972. (A továbbiakban:) AMBLER 136, továbbá a lap sikeréről Dragan, G.N.: A.Sz.Szuvorin v obscsesztvennoj zsiznyi Rossziji 60-80-hgg.XIX.veka. MGU, Moszkva, 1980.(A továbbiakban:) DRAGAN 115-117.
13. Akszakov 1878. június 22-én a Moszkvai Szláv Jótékonysági Bizottságban tartott beszéde. Akszakov, I.Sz.: Szlavjanszkij voprosz 1860-1886, Moszkva, 1886. (A továbbiakban:) AKSZAKOV: SZLAV 297-307.
14. "Hram i cerkov", Grazsdanyin 1878. No 10-12. IVASZK: LEONTYEV: 225.
15. IVASZK: LEONTYEV: 226.
16. Vö. LEONTYEV/6:77-tel: az oroszok 1884-ben már szlavo-turániak. 1888-ban már nem szerepel az oroszok szláv származása: "Orosz vérünk sikeres turáni beoltása ‚s a hatalmas kemény német vér átömlesztése a pravoszláviába..." Leontyev, K.: Vosztok, Rosszija i szlavjansztvo. Szobranyije szocsinyenyij K.Leontyeva tom szegymoj, Izdanyije Russzkovo Knyizsnovo T-va "Gyejatyel", Szankt-Peterburg, 1913. (A továbbiakban:) LEONTYEV/7:323.
17. "Szrednyij jevropejec kak igyeal i orugyije vszemirnogo razrusenyija". In: LEONTYEV/6:77.
18. ua. In: LEONTYEV/6:47.
19. E gondolatait a "Zapiszki otselnyika" cikkében fejti ki a leghatározottabban. Grazsdanyin, 1887. In: LEONTYEV/6:117.
20. "Varsavszkij Dnyevnyik" (a továbbiakban VD), 1880. január 25. LEONTYEV/7:85.
21. LEONTYEV/6: 75-79, 120.
22. VD, 1880. március 1. LEONTYEV/7: 124.
23. "Nasi okraini", Grazsdanyin, 1882. In: LEONTYEV/7: 248, 253
24. Uo.254
25. "Plemennaja polityika, kak orugyije vszemirnoj revoljuciji", Grazsdanyin, 1888. In: LEONTYEV/6:180, 171.
26. "Nasi okraini", LEONTYEV/7: 259.
27. Uo. 255, 261, továbbá "Plemennaja.." In: LEONTYEV/6:157.
28. Asztafjevnek a Moszkovszkije Vedomosztyi 1890/177. számában megjelent cikkével vitatkozva jelenti ki Leontyev, hogy az oroszoknak erőszakra, megfélemlítésre legalább annyira van szűkségük, mint istenfélelemre. LEONTYEV/6:359.
29. Vö. a VD 1880. január 28-i számában írottakat A remete (1887-es) jegyzeteivel, vagy a "Plemennaja..."-val. LEONTYEV/7: 98., LEONTYEV/6:105, 190-193.
30. Uo.190.
31. "Zapiszki.." LEONTYEV/6:139-140.
32. Uo. 141., továbbá "Plodi.." LEONTYEV/6:267.
33. Részletesen a "Zapiszki.."-ben. LEONTYEV/6: 122-127.
34. Uo. 123.
35. Uo. 125.
36. Mind Danyilevszkijnél, mind Akszakovnál, mind Dosztojevszkijnél a szlávok egyesülése konfliktusmentesnek tűnik, míg Leontyev hozzájuk képest realistának tekinthető. LEONTYEV/6: 126.
37. Uo.156-157.
38. Uo. 156-157. ‚s "Plodi.." LEONTYEV/6:252.
39. "Plemennaja.." LEONTYEV/6:184.
40. Uo.157.
41. "Plodi.." LEONTYEV/6:265.
42. Uo. 266.
43. Részletesen ugyanerről ld. Hvosztov, V.M: Isztorija Gyiplomatyiji tom II.Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo Polityicseszkoj lityeraturi, Moszkva, 1963. (A továbbiakban:) HVOSZTOV 257-263. Az 1892-es orosz-francia katonai egyezmény szövegét ld. Honfi József: Oroszország a kapitalizmus és az imperializmus korában. II.kötet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1958.(A továbbiakban:) HONFI-1958: 358-359.
44. Ld. a "Zapiszki.." könyvalakban történő megjelentetésével számoló Leontyev jegyzetét. In: LEONTYEV/6: 120.
45. "Nad mogiloj Pazuhina", Grazsdanyin, 1891. LEONTYEV/7:425.
46. LEONTYEV/7: 501-506.
47. IVASZK: LEONTYEV: 276, 322.
48. Lamanszkij, V.: Tri mira azijszko-jevropejszkovo matyerika V.Lamaszkovo. Szankt-Peterburg, 1892.(A továbbiakban:) LAMANSZKIJ/1892: 131.
49. LAMANSZKIJ/1892: 44.
50. LAMANSZKIJ/1892: 13.
51. LAMANSZKIJ/1892: 41.
52. LAMANSZKIJ/1892: 17.
53. LAMANSZKIJ/1892: 110.
54. LAMANSZKIJ/1892: 132.
55.Kinjapina, N.Sz.: Vosztocsnij voprosz vo vnyesnyej polityike Rossziji, Izdatyelszvo "Nauka", Moszkva, 1978. (A továbbiakban:) KINJAPINA 270-273.
56.KINJAPINA 260-263.
57.Kohn, Hans: Pan-Slavism. Its History and Ideology. Second Edition. Vintage Books. New York. 1960. ( A továbbiakban:) KOHN-1960:219.Szergej Juljevics Witte tevékenységének legújabb értékelését adja Korelin cikkében. In: Rosszija na rubezse vekov. Moszkva, Izdatyelszvo polityicseszkoj lityeraturi, 1991.PP.8-47. A nacionalizmus ürügyén című cikkének orosz címe: Po povodu nacionalizma.
58. KOHN-1960: 220.
59. KOHN-1960: 220-221.