A cikk eredetije Glatz Ferenc bevezetőjével a Historiában:

http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/02-03-05Gecse.html

 

História, XXIV.évfolyam 3. szám

2002/3. 12-15.old.

Pánszlávizmus az orosz politikában

 

 

Nemzeti és birodalmi hagyományok

Magyarországon 1840-ben rettentek meg igazán a szláv összefogás veszélyétől. Akkor, amikor a valóságban a pánszlávizmusnak, ennek a "nemzetek fölötti" össz-szláv egyesítő ideológiának az orosz nemzeti gondolkodásra még nem volt jelentős befolyása.

Wesselényi Miklós 1843-ban Lipcsében kiadott "Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében című röpiratában, a (pán)szlávizmusról olyan veszélyként szólt, amelynek "a rémítő közeledése a halál dermesztő kötelékeit megoldotta". Az árvízi hajós félelmének alapja megalapozott volt. Magyarország lakosságának jelentős része (a szerbeken kívül a ruszinok egy töredéke, a románok nagyobbik része) ortodox vallásúként az orosz cárban "saját császárját" tisztelte.

 

Pravoszlávia vagy pánszlávizmus 

A cárok országában a pravoszláv vallás, az ortodoxia képes volt az orosz nagyhatalmi terjeszkedést is szolgálni, hiszen az Orosz Birodalom ellenségei mind pogánynak számítottak az "igaz hitet" képviselő pravoszláv oroszokkal szemben. Délen az oszmán-törökök, északon a protestáns svédek, nyugaton a katolikus lengyelek ellen találták ki a társadalom mozgósítására a korábbinál jobban képes ideológiát, a pravoszláviát, azaz az össz-szláv nemzeti összetartozás ideológiáját. Az ún. "hivatalos népiség" vagy "hivatalos nacionalizmus" az akkori közoktatási miniszter, Uvarov gróf újítása volt. Ennek az ideológiának  egyik terjesztője lett a majdani II.Sándor cár nevelője, a történész Mihail Pogogyin, aki kijárta, hogy 1836-ban a moszkvai egyetemen megalapítsák a szláv nyelvjárások tanszékét. Pogogyin tevékenységének jelentős szerepe volt abban, hogy az orosz társadalom érdeklődni kezdett a külföldön, Európában élő különböző szláv népek élete iránt. (Ekkor az oroszok számára még nem derült ki határozottan, hogy egy egységes szláv nemzet különböző nyelvjárásairól van-e szó, vagy különálló szláv nemzetekről.)

Eredetét tekintve maga a pánszlávizmus közép-európai ideológia. Mint kifejezés, 1826-ban a szlovák Ján Herkel egyik latin nyelvű, a budai Egyetemi Nyomdában megjelent nyelvkönyvében tűnt fel először. A Közép-Kelet-Európában élő szláv nemzeti közösségek ebben az időben oszmán vagy Habsburg uralom alatt éltek. Csonka-társadalmak voltak, hiszen nemességük nem volt.(Kivételt csak a pánszlávizmus iránt ekkor már különösebb fogékonyságot nem tanúsító porosz, orosz és osztrák fennhatóság alatt élő lengyelek képeztek.) A nemzeti mozgalom motorja így jelentős részt - a polgárosultabb cseheket kivéve - főként az egyházi eredetű, rendkívül konzervatív szláv értelmiség.

A Kárpát-medencében ez az egyházi eredetű szláv politikai elit ellenségének tekintette a vármegyei hatalmat szilárdan kezében tartó magyar nemességet, és természetes szövetségesnek a szláv nagyhatalmat, Oroszországot. Nem véletlen, hogy először Széchenyiék és Wesselényiék kongatták meg a pánszlávizmus vészharangját. Ez a nemzedék még annak a gondolatától is rettegett, hogy az Orosz Birodalom ürügyként fogja felhasználni nagyhatalmi hódító céljai megvalósítására a magyarországi szlávokat - ahogy akkor nevezték őket - a tótokat, a ruszinokat, a rácokat, sőt a nem szláv, de pravoszláv oláhokat is. Ez pedig a Szent-István-i Magyarország végét jelentette volna.

 

Szláv föderáció terve, 1867 

Már az 1850-60-as évek sikeres olasz és német egységtörekvései megmozgatták az orosz értelmiség képzeletét. Azután az 1853-54. évi krími háborúban tanúsított oroszellenes osztrák fegyveres semlegesség az elpusztítandó ellenfelek közé "emelte" a Habsburg Birodalmat is. Az oroszok szemében az oszmánok és az ausztriai németek mellett az 1867. évi kiegyezés után a magyarok is ellenséggé léptek elő. A dualizmus létrejötte közvetlen előidézője volt az 1867 nyarán Moszkvában szervezett - eredetileg etnográfiai kiállításnak indult - szláv kongresszusnak is. Ekkor születtek meg Oroszországban az első tekintélyes monográfiák e témában.

Nyikolaj Danyilevszkij, a pánszlávizmus bibliájának is nevezett "Oroszország és Európa" című 1869-ben megjelent vaskos könyv szerzője például már a Magyar Királyságot olyan "politikai varangyként" jellemezte, amely "Oroszország csapásai alatt meg fog semmisülni, a magyarság pedig fel fog oldódni a szláv tengerben".

Danyilevszkij elgondolásai között már ekkor szerepelt egy szerb-horvát-szlovén állam, egy cseh-szlovák-morva királyság, Nagy-Bulgária, Nagy-Románia. Kárpátalja pedig, szerinte, egyértelműen "ősi orosz föld". Az ily módon a Habsburg és az Oszmán Birodalom területén létrejövő,többnyire szláv államok tehát függetlenek maradtak volna. Csupán föderációt alkotnak, amelynek központja Konstantinápoly, "igazi" nevén: "Cárgrád". Ennek az államszövetségnek a segítségével Oroszország Európa fölött hegemóniához jut, s így az Amerikai Egyesült Államokkal meg fogja tudni teremteni a harmonikus világegyensúlyt!

 

Orosz nagyhatalmi törekvések 

A viszonylag liberális sajtóirányítás, a II.Sándor(1855-81) nevéhez kötődő első igazi glasznoszty-korszak révén Oroszországban gomba módra szaporodtak a különböző orgánumok. Ezek segítségével az 1870-es évek végére az orosz közvéleményt sikerült annyira átitatni a pánszláv nacionalista szemlélettel, hogy az még a cárt is magával ragadta. 1877 tavaszán az orosz kormány ennek a "nyomásnak engedelmeskedve" üzent hadat a balkáni szláv népek felszabadítása érdekében az oszmán hatalomnak. Igaz, nagy véráldozatok árán, de egy esztendő alatt sikerült is megadásra kényszerítenie a szultán csapatait. 1878 tavaszán a cár azt latolgatta, hogyan fog fehér lovon bevonulni "Cárgrádba". De az angolok hadiflottát küldtek a Márvány-tengerre, így a konstantinápolyi bevonulás álmából nem lett semmi...

A 19.század közepétől az orosz külpolitika mind erőteljesebben törekedett arra, hogy a tengerszorosokat ellenőrzése alá vonja. (A Boszporusz és a Dardanellák orosz birtokbavétele a britek ellenállásába ütközött, akik végül csak az első világháború előtt törődtek bele, hogy ezek a területek a velük szövetséges Oroszországhoz kerüljenek.) Ez az elképzelés vezette az oroszokat már az 1877-78. évi orosz-török háború után, amikor a török alól felszabadított Bulgáriába katonatiszteket küldtek és közvetlenül részt vettek a bolgár államapparátus munkájának megszervezésében. Az orosz jelenlétből aztán - nem kellett hozzá tíz év sem - a rendkívül megosztott bolgár elitnek annyira elege lett, hogy saját, alapvetően oroszbarát népének nyomása ellenére is lazított a Pétervárral kialakított kapcsolaton. Mivel a bolgár vezető réteg riválisaként tekintett az orosz tisztviselőkre és Pétervárra, ekkor, az 1890-es években kezdett az orosz udvar a bolgárokkal hadilábon álló szerbeknek iránt érdeklődni.

 

 

Pánszlávizmus kontra nemzeti érdekek

Ez azt is jelentette, hogy a 19.század végére a közös (pán)szláv nacionalizmus alapjában véve megbukott a Balkánon, ahol a helyi nemzeti érdekek erősebbeknek bizonyultak a közös származás tudatának összetartó erejénél. Megbukott Oroszországban is, hisz az oroszoknak eszük ágában sem volt elismerniük az országuk területén élő beloruszok és ukránok önálló nemzeti voltát.

Ezeket a nyelveket az orosz "kifacsart és torz" változatának, az orosz nyelvjárásainak tekintették.

A pánszlávizmusból azonban valamennyi mindenütt megmaradt. A bolgárok például tisztában voltak vele, hogy Isztambultól való függetlenségük kivívása a cári Oroszország nélkül soha nem lett volna lehetséges. A szerbek sem felejtették el, hogy 1876-ban az orosz önkéntesek élén Belgrádba érkező Csernyajev tábornok még a szerb állampolgárságot is felvette, hogy harcolhasson velük a törökök ellen, s tovább hatott a vallás közösségének tudata. Az sem kérdéses, hogy 1914-ben, a szarajevói merényletet követően a belgrádi vezetés nem lett volna olyan határozott az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben, ha nem tudja maga mögött Pétervár támogatását.

 

A kommunisták pánszláv-ellenessége, 1917-41

1917 végén a bolsevik vezetés új színt vitt az orosz külpolitikába, fütyült elődei szláv szimpátiáira. Leninék ugyanis Európa forradalmasításában a fő szerepet nem a Balkán "elmaradott" szláv agrárnépeinek szánták, hanem a német proletariátusnak. Az 1930-as évek elejéig ez a "reakciós orosz múlttal" szemben kifejezetten ellenséges érzület határozta meg a szovjet-orosz közgondolkodást. Mihail Pokrovszkij - a korszak mértékadó történésze - szerint az oroszok voltak a világtörténelem legnagyobb rablói és legfőképp a cároknak köszönhető az is, hogy kirobbant a világháború.

A második világháború első fele sem a pánszlávizmus sikerét bizonyította, sőt a kirobbant küzdelem az európai szláv népek egy részét Berlin oldalán találta. A bolgárok, a szlovákok, a horvátok mindannyian a horogkereszt árnyékában, a nemzetiszocialista Európa szövetségeseként meneteltek! A szláv népek közös - immár németellenes - együttműködésének a gondolatát Moszkvában csak a Szovjetunió elleni német támadás után eleveníthették fel, mint ahogy ezt meg is tették.

 

 

Nyugatellenes pánszlávizmus-reneszánsz, 1941-49

1941.augusztus 10-én tartotta első ülését a szovjet fővárosban az az újonnan megalakult Szláv Bizottság, amelynek munkájában hivatásos politikusok ugyan nem vettek részt, de a szovjet-orosz értelmiségi elit igen. És ez súlyt adott neki. Így például a neves zeneszerző Dmitrij Sosztakovics, a regényíró Alekszandr Fagyejev, a külföldiek közül a cseh Ján Sverma. Ez a pánszlávizmus nem volt teljesen azonos a fél évszázaddal korábbival. Alekszej Tolsztoj író a Pravdában határolta el magát a régi "reakciós pánszlávizmustól", és a szervezet fő feladatát a szlávok erőinek egyesítésében határozta meg. Ebben a szláv bizottságban - az 1867.évi moszkvai szláv kongresszussal szemben - a beloruszokon és az ukránokon kívül már voltak lengyelek is. Újabb lökést adott a mozgalomnak a Szovjetuniót a Nyugattal összekötő utolsó intézmény, a Kommunista Internacionálé 1943-as "önfeloszlatása".

A Vörös Hadsereg győzelme következtében 1945-re szovjet csapatok állomásoztak az egész közép-kelet-európai térségben.

A 19.századi orosz pánszláv törekvésekkel egybevágott, hogy Jugoszláviával és Csehszlovákiával, mint egységes "szláv" állammal számoltak, holott ezek az államok már a két világháború között bizonyították törékeny voltukat. Egy Csehszlovákiával kötött szerződésben a Szovjetunió 1945 júniusában - mint "ősi ukrán földet" - magához csatolta Kárpátalját. Moszkva - Lengyelország kivételével - megtartotta a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében szerzett hódításait, így az 1940-ben megszállt Besszarábia is a Szovjetunió része maradt.

Amikor 1947-ben "leereszkedett a vasfüggöny", a 19.századi pánszláv elképzeléseknek megfelelően Oroszország ellenőrzése alá tartoztak olyan nem-szláv országok is, mint Magyarország, Románia és Albánia.

Tartoztak hozzá azonban olyan területek is, amelyek a pánszlávok elképzeléseiben soha nem szerepeltek, mint Kelet-Németország, Ausztria keleti fele, valamint Kelet-Poroszország a Kalinyingráddá "változtatott" Kőnigsberggel.

Moszkva mégis támogatta az európai államok jelentős részében működő pánszláv mozgalmat, amely felütötte a fejét a szláv országok kommunista mozgalmaiban is. Csehszlovákiában például "a tiszta szláv állam" megteremtésének jelszavával a helyi polgári irányzatok a kommunisták közreműködésével magyarok százezreit, németek millióit fosztották meg állampolgári jogaiktól. (Ennek a politikai gyakorlatnak a jellemzésére a Szlovákiában élő magyar kommunista Fábry Zoltán is a "pánszláv fasizmus" kifejezést találta a legmegfelelőbbnek.)

1946 decemberében a példás tanítványnak számító Jugoszláviában minden korábbinál nagyobb szabású nemzetközi pánszláv kongresszus kezdődött, amelyet maga Tito marsall nyitott meg Belgrádban. A kongresszusra az Amerikai Egyesült Államokból, Dél-Amerikából, sőt Ausztráliából és Új-Zélandból is jöttek küldöttek. Állandó bizottságot választottak, amelynek szintúgy Belgrád lett a székhelye. A kongresszus immár az állami elv alapján szerveződött, és a világ összes, korábban létrejött szervezetét, így a Szovjetunióban létrejötteket is, ennek megfelelően alakították át.

 

 

Proletár internacionalizmus kontra pánszlávizmus, 1949-90

1947 folyamán a Kreml urai eldöntötték, hogy a térségből egységes Kelet-Európát kovácsolnak. Titóék viszont nem voltak hajlandóak Moszkvának teljesen alárendelődni. Ezért 1948 júniusában Sztálinék szakítottak Belgráddal. 1949-re aztán tisztázódott, hogy a szovjet Kelet-Európa része lesz Kelet-Németország, s Kínában is győztek Mao kommunistái. A világ többi részébe "forradalmat exportáló" Szovjetunió pánszláv jegyeinek hangsúlyozása ekkor már anakronizmus lett volna. Nem is annyira az albán, a magyar vagy a keletnémet, román, sokkal inkább a kínai elvtársak miatt a kommunista ideológiai terminológiából ki kellett szorulnia a pánszláv frazeológiának.(Magyar szempontból hozadéka is volt az új kommunista "testvériségnek", mert az 1948-as kommunista hatalomátvételek így enyhülést hoztak a határon túli magyar nemzeti közösségek életében, amennyiben vége szakadt az ellenük folyó megtorlásnak.)

Az 1973-as olajárrobbanás után derült ki igazán, mennyibe kerül a Szovjetuniónak a kelet-európai szövetségi rendszer fönntartása. Csak az 1980-as évek közepére érezték úgy a Szovjetunióban élő oroszok is, hogy a központi orosz területek rovására a nemzetiségi peremvidékeket fejlesztik, miközben az ott élők Moszkva vezetését továbbra is gyarmati sorsként, kizsákmányolásként élték meg. Ezért sürgetett az emigrációba kényszerített Nobel-díjas orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin - a szláv tradíciók feltámasztásával - a Kreml urainál "orosz nemzeti politikát". 1990-ben a Lityeraturnaja Gazetában valóságos botrányt váltott ki merész javaslatával, hogy a Szovjetunió - a szláv köztársaságok: Belorusszia és Ukrajna, valamint Kazahsztán kivételével - szabaduljon meg "peremköztársaságaitól".

A történelem már a következő évben továbblépett ezeken az elképzeléseken, mert a birodalom sorsát épp a szláv köztársaságok vezetői pecsételték meg 1991 decemberében. Kilépésükkel a Szovjetunióból 20 -25 millió orosz került a mai Csonka-Oroszország határain túlra, amit az orosz társadalom máig nem dolgozott fel.

Az orosz társadalom ma a szovjet birodalmi restauráció és a külpolitika iránti teljes közömbösség között keresi új arcát.

 

 

Gecse Géza