Múltunk
Politikatörténeti folyóirat, XLIX.évfolyam, 2004/1. 339-344.old.

Nemzet és állam*

Nem könnyű annak a recenzióírónak a helyzete, aki Gecse Géza második kiadását megért sikerkönyvét ismerteti, már csak azért sem, mert a 618 oldalas kötet mintegy félszáz interjút, kerekasztal-beszélgetést és riportot tartalmaz. A könyv Bevezetőjéből megtudjuk, hogy a riportok a Magyar Rádió Határok nélkül című műsorában hangzottak el, és ezt egészíti ki 22, a Tolcsvay klubban 1991 és 2002 között rendezett vitaest felvett anyaga. A könyv alcíme jelzi, mindezek „szerkesztett változatok”, de nem tudjuk meg a szerkesztőtől, hogy mit is jelent a „szerkesztett változat”. Ezt könnyen meg lehetett volna magyarázni, minthogy azonban ez nem történt meg, jogos kérdés: mi az, amit a szerkesztő kihagyott (ki kellett hagynia?), vagy éppen nem tartott közlésre méltónak? Milyen szempontok vezérelték a szerkesztés során? Ismeretes, hogy az interjúk és riportok sok olyan anyagot tartalmaznak, amelyek a végső, leadott változatba nem kerülnek bele. A vágatlan anyag ismerete valójában sokban segíthetne a sokszor igen szűkre szabott válaszok és gondolatok értelmezésében.

A kötet igen impozáns külsővel, könnyen olvasható formában, színes képmelléklettel, és hasznos névmutatóval van ellátva. Találunk még díszítésként rajzokat Csete György és Finta József építészektől. Igaz, ezek a modern üvegpaloták, épületek és a nomád lovasharcosok sokat nem adnak a kötet tartalmához. A gazdag anyag teljes ismertetése lehetetlen egy recenzió keretein belül, ezért csupán egyes riportokat, az azokban elhangzottakat tudom érinteni.

Az Állam és nemzet értékes, ma már szinte kortörténeti dokumentumriportokat tartalmaz. Igen kimerítő képet ad egy korszakról, annak bajairól és felfogásairól. Kor- és kórtörténet is egyben. A kötetben leírtakkal nem mindenben lehet teljesen egyetérteni, de nem is ez a lényeg. A közölt interjúk ma már kuriózumok és szinte a magyar nemzeti-kisebbségi politikának mellőzhetetlen történeti dokumentumaiként kezelhetőek. Az már más kérdés, hogy ki mennyire fogadja el az elmondottakat; mennyi bennük a történeti érték az elmúlt évtized eseményeinek tükrében. Igen érdekesek például az elhangzott interjúkban azok a meglátásszerű, élményszerű gondolatok, amelyekkel a megkérdezettek egyes problémaköröket megvilágítanak. Ma már nehéz lenne számon kérni például a kisebbségi törvény körül kialakult diskurzust, vagy a szomszédos országok magyarjaiként hatottak politikai szervezkedéseinek botladozásait. De mennyire más volt ez még akkor! A politikusok pártpolitikai ideológiájuknak megfelelő nyilatkozatait érdemes olvasgatni tízévnyi idő távlatában is. Konzekvensek Kovács László, Tabajdi Csaba, Szent-Iványi István, Pozsgay Imre, de ugyanígy Jeszenszky Géza, Németh Zsolt, Schmidt Mária, Kövér László és Orbán Viktor megnyilatkozásai. Ugyanakkor érdemes Jeszenszky külügyminiszter 1993-as és Kovács külügyminiszter 1996–1997-es interjúit összevetni. Az olvasót nem fogja meglepni Medgyessy Péter 2001-es nyilatkozata (akkor még miniszterelnök-jelölt) 1956-ról. De az sem, hogy miért és hogyan támogatták a kormány tagjai az alapszerződéseket, és hogyan támadták azokat az ellenzék tagjai. Feltűnő, hogy egy vezető politikust hiába keresünk a kötetben (nem kérték fel?): Horn Gyulát, bár igaz, őt többen emlegetik a beszélgetések során.

A kötetnek mintegy keretét és egyben hangszínét adja a 1991-ben s 2002-ben Habsburg Ottóval készített interjú. A könyv előszavát is ő írta. A megszólalók közül jó néhányan – Habsburg Ottó, Diószegi István, Tabajdi Csaba, Markó Béla, Tőkés László, Duray Miklós, Kasza József, Németh Zsolt, Ravasz Károly, Kovács László, Orbán Viktor – többször is szerepelnek. Ez a témából kifolyólag érthető is. Mások csak egy-egy téma felvetése kapcsán kerültek a kötetbe.

Vannak témák, amelyek egy kicsit kilógnak a kötet nemzeti kérdés körül forgó problematikájából. Ez igaz az olyan, egyébként érdekfeszítő beszélgetésekről, mint például az 1999-es vita a magyar rockzene szerepéről. A téma már elcsépeltnek tűnhet, mégis mindenképpen érdemes elolvasni Gryllus Dániel, Bródy János, Nagy Feró és Bódi László véleményét a magyar rockzene nemzeti jellegéről, vagy Berecz András – igen visszafogott – elképzeléseit a népdaléneklésről. Megismerhetjük Nagy Feró véleményét a magyar zeneipar betegségeiről is.

Hasonlóan érdekes a magyar építészetről olvasni két Kossuth-díjas építésztől, Finta Józseftől és Csete Györgytől, vagy a csángókérdésről Petrás Máriától, Hegyi Gyulától és Nagy Gábor Tamástól. Az előbbiek elképzelései igen sajátosak, s érdemes mindjárt megjegyezni, hogy egyikőjük erdélyi származású, így a nemzeti ideológiához való kapcsolódását, a szerkesztő szavaival, „nem kell magyarázni senkinek” (553. o.). Mindkét művész életében érdekes és meghatározó szerepet játszott 1956, de az életpályájukat befolyásoló eltérő hatások legalább olyan fontosak, mint a közös barátság Makovecz Imrével. Kár, hogy a riport pont akkor ér véget, amikor a riporter azt firtatja, hogy a szomszédos népekkel való közös hagyományból mit hasznosíthatna a mai építőművészetünk.

Az utóbb említett interjúban elhangzottakat olvasva felvethető, hogy a szerkesztő-riporter ez esetben miért nem talált olyan moldvai csángó értelmiségieket, akik hitelesen és érdemben beszélhettek volna a csángók valós, mai helyzetéről. Az interjú apropóját csak az adta, hogy 2001-ben az Európa Tanács jelentésében sikerült elérni a magyar delegáció tagjainak, hogy a csángó kultúra a „magyar archaikus részeként” szerepeljen. Fontos lett volna tovább boncolni, hogy a jiddissel, a cigánnyal, vagy a lappal ellentétben az európai nemzetiségi diskurzusban a csángókérdés miért nem kapott, kap helyet. Érdemes hangsúlyozni, hogy mint sok más, a kötetben felvetett kérdéssel, ezzel is az volt a probléma, hogy a nemzetközi politikai folyamatok hamar túlhaladták ezt a polémiát. Ma a csángókérdés, vagy a kétnyelvűség, a magyar felsőoktatás kérdése a határon túli szervezetekben nem úgy jelentkezik, mint ahogyan a 90-es évek közepén jelentkezett.

Léteznek a kötetben igen meglepő fordulatok. Ilyen például, amikor a szerkesztő a csángókról beszélve megkérdezi az interjúalanytól, hogy katolikus-e (609. o.)? Mikor ő nemmel válaszol, a szerkesztő így folytatja: „Nagyon sajnálom, hogy nem katolikus…”, de mielőtt hallhatnánk a folytatást, az interjúalany belevág és folytatja a mondandóját a vallási identitásról. Egy másik beszélgetésben a riporter szinte minielőadást improvizál a magyar művészettörténet periódusairól és a történeti táncok stílusáról, holott ez nem feladata, különösen nem, ha nem is ez a téma szerepel a porondon (559–560. o.).

Ez és a hasonló esetek a szerkesztői hatalommal való visszaélés példái, ami minden kétséget kizárólag bizonyítja, hogy e műfajban a riporter a főszereplő. Ez a veszély markánsan jelentkezik egy-két helyen, máskor finoman a háttérbe szorul. Nem minősül ugyanakkor a szerkesztői hatalommal való visszaélésnek az, amikor a riporter néha igen kényes kérdéseivel, kritikai észrevételeivel váratlanul meglepi interjúalanyát. Ez történt a Habsburg Ottóval készített első, 1991-es interjúban. Ekkor az aradi vértanúk ünnepségére utalva a szerkesztő megkérdezi, hogy a volt uralkodócsalád sarja hogyan éli meg e gyásznapot. A válasz meglepő, bár nem teljesen váratlan: „én úgy érzem, hogy az egész történelmünkben nem szabad túl sokat gyászolni” (13. o.). Javaslata továbbá az, hogy nem az 1848–1849-es szabadságharc leverésével kell foglalkozni, hanem inkább a békére kell gondolni, arra, hogy „Ferenc József rengeteget tett az ország javára” (14. o.). Nem kétséges: a Habsburg–magyar kapcsolat más lett az 1990-es változás után. Ennek ékes bizonyítéka az az alapos beszélgetés, amely Orbán Viktorral és Habsburg Ottóval történt 2000 májusában. A két politikus teljes egyetértésben az Európai Uniós tagság és a magyar nemzet egységesítése mellett foglalt állást.

A kötetben jól meg lehet különböztetni a nagyobb ívű, s mélyebb tartalmú egyszemélyes riportokat a kevésbé kidolgozott csoportos kerekasztal-beszélgetésektől, vitáktól. Ez utóbbiakban, a Tolcsvay-klub beszélgetéseiben, néha öt, sőt hat vendégszereplő is helyt kapott (Magyar javak – román kézen). Túlzsúfoltnak tűnik a Kárpát-medencei elektronikus médiáról tartott ötszereplős vita is (Globalizáció a Kárpát-medencében). Az ugyanebben a témában tartott „A multimédia szerepe a Kárpát-medence közösségeinek tájékoztatásában” című vitapanelben összesen kilenc vendég hozzászólásának részletei jelentek meg, bár olvashatjuk, hogy ennek az izgalmas 1999-es beszélgetésnek eredetileg még hét (!) másik vendége is volt. A magyar médiát valójában nem csupán az RTL Klub, a Duna TV, a Tv2, az MRT, az Antenna Hungária és az ORTT jelenti, amelyeknek a képviseletében a legtöbb hozzászóló vendég megjelent. Ha a kötet címét nézzük, akkor a vendégek többségének a Vajdaság, Erdély, Szlovákia és Kárpátalja magyar nyelvű – vagy éppenséggel többségi nyelvű – média képviselőjének kellett volna lennie.

Természetesen helyet kaptak a kötetben sokkal koncentráltabb, és szerintem ezért sikeresebb kiscsoportos riportok, beszélgetések. Elsőként kell említeni az „autonómia és határkérdés”-ről 1994-ben tartott beszélgetést, amelynek értékét a 88 éves Balogh Edgár nyilatkozata növeli. Érdemes odafigyelni az ő elképzeléseire, különösen az idős baloldali visszaemlékező következetes bizonyítgatását, amellyel a második világháború utáni Romániai Magyar Népi Szövetség munkáját védelmezi. Balogh Edgár hat éves börtönbüntetése után is az MNSZ politikáját tartja fontosnak. „Mi nem foglaltunk állást a határkérdésben, mert az ránk nem tartozott. Mi állást foglaltunk a román–magyar együttélésen belül a jogainkért való harcban” jelentette ki (39. o.). Érdekes ugyanakkor Varga Lászlónak, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt elnökének véleménye az MNSZ és Balogh Edgár munkásságáról. Balogh Edgár és Habsburg Ottó európai integrációról vallott nézetei szintén értékes kortörténeti kuriózumok.

Hasonlóan példaértékű Markó Béla, Kasza József és Duray Miklós 2000. február 23-án elhangzott beszélgetése. Ez a magyar nemzeti politikatörténet jelentős elemzését foglalja magába. Hasonlóan tömör az az 1998-as beszélgetés, melyben az MSZP, a Fidesz és az FKGP képviselői vitatkoznak a kettős állampolgárságról. Kitűnő a Határon Túli Magyarok Hivatalával kapcsolatos vita 2000-ből. Az alapos, igazi riporteri munka gerincét azonban azok az egyszemélyes interjúk és tényfeltáró riportok adják, amelyekben a szerkesztő tárgyilagosan és részrehajlás nélkül ütközteti a különböző nézeteket. Ezek adják a kötet igazi savát-borsát. A sor a magyar politikai panoptikum névlistája, például Pozsgay, Kövér, Medgyessy, Csoóri, Orbán, Pokorni, Kovács, Jeszenszky. De kimondottan jók és alaposak azok a rövid s frappáns riportok is, melyeket a szerkesztő-riporter a MÁÉRT két üléséről készített 1999-ben.

A két stílus és módszer eltérései felvetik a kérdést, hogy nem lett volna-e szerencsésebb szétválasztani a két formát: a Tolcsvay klubban elhangzott vitákat, kerekasztal-beszélgetéseket – amelyek egyébként a könyv 2/3-át adják – külön kötetben közölni? Ez már csak azért is felvethető, mivel a Tolcsvay klubban folytatott beszélgetésekben észrevételeivel és kérdéseivel a közönség is megjelenik. Ez már valójában az interaktív médiának a megvalósítása is. A közönség véleménye nem feltétlenül azonos a meghívott vendégekével, néha igen radikális, sőt szélsőséges javaslatokkal bombázza őket. Ez történik például, amikor az egyik résztvevő az erdélyi HURRÁ-t javasolja a baszk ETA, és az ír IRA mellé (HURRÁ – Hungarian Real Republican Army, Igazi Magyar Köztársasági Hadsereg)!

A megjelent anyagok nagy része jól hasznosítható a politikatörténeti – s nem csak az 1990-es évek, kurzusok – oktatásánál. Gecse Géza szerkesztői módszerét és annak tanulságait oktatni lehetne a médiakurzusokban – a kommunikációs programoknál való hasznosításról nem is beszélve. Az izgalmas kötet erényeiből és hibákból egyaránt tanulni kell.

Kürti László