Erdélyi arcok, belmagyar harcok

A kedvezménytörvényről, az autonómiáról és a kettős állampolgárságról folytatott vitát Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára és Németh Zsolt, az Országgyûlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke Budapesten, a Tolcsvay-klubban.

Lehet, hogy a Tolcsvay-klubot Thököly klubnak hívják – mondom a gépkocsivezetőnek, miután a zenész neve nem, de az utóbbi elnevezés ott díszeleg az elegáns bérház kapuján. Aztán Ede, aki mindent tud és mindent lát, felfedezi az ablakban a kézzel írott papirost, mármint hogy Tolcsvay-klub. Eddig rendben lenne, már csak a bejáratot kell megtalálni. A Magyar Demokrata Fórum (MDF) zászlócskája mutatja az utat. Kicsit sötét van a lépcsõn, később kiderül, egyes fejekben is. De ne szaladjunk elõre. Dohányozni nem lehet, csak az előtérben. Ebbõl arra következtetek, hogy ez a klub vagy közintézmény, vagy a házigazdák nem dohányosok. Valaki felvilágosít: ez egy polgári hely. Áhá.

Kint hűvösödik, ideje bemenni. A teremben asztalok, éppen olyanok, mint a kevésbé elegáns kocsmákban. A hely lehet, hogy MDF-es, de mint később kiderül, a hangulat tiszta MIÉP-es. Néha annál is rosszabb.

Ki ide belépsz, ámulj és bámulj

Gecse Géza, a Határok nélkül rádióműsor szerkesztője, aki az egészet szervezte, már itt van, kicsit ideges, lehet, tudja, mi vár rá. Szabó Vilmos államtitkár is megérkezett, beszélget ezzel, azzal. Teljesen nyugodt. Vélhetően õ is tudja, mi vár rá. Egyelőre Németh Zsoltra várunk. Senki sincs meglepve, Fideszéknél illik késni. Vagy várakoztatni. Mindenki értelmezheti szíve szerint.

A hallgatóság türelmesen vár. Nézelődöm. A falakon eszméletlen csecsebecsék. A sarokban egy millenniumi zászló. Hoppá. „Édes Erdély, itt vagyunk!” – áll egy fényképekbõl összeállított tabló felett. Hol? – kérdem csak úgy, poénból. Többen csúnyán néznek rám, jobbnak látom nem feszegetni a témát. Aztán van még görbe bot zöld pántlikával és Nagy-Magyarország-térkép. Egy kis üvegezett szekrényben valami alig látható kompozíció, bizonyára szegény elszakadtakról, de nincs nálam a szemüvegem.

Az asztaloknál ülők között csitrinek érzem magam. Legalább ennyi. Semmivel sem kínálják a nagyérdeműt, lehet, ez olyan szegény, de becsületes hely. Különben miért volna minden cirádás kézírással írva. De lehet, hogy ez romantika, vagy a hely specifikuma, csak én nem értem.

Végre megérkezik a másik fõszereplő is, azaz Németh Zsolt, de még egy kicsit várni kell. A Fidesz külpolitikusának van egy kisdolga. Rohan. Vele van elmaradhatatlan munkatársa, Répás Zsuzsa, aki most sem kedvesebb, mint máskor. Szerényen helyet foglal a szobában. Nincs zsúfoltság, mégis elég fülledt a levegő.

Párhuzamosan, mint a vasút

Végre elkezdõdik a vita. Gecse Géza vezetné, de mint kiderül, nem tud szóhoz jutni a politikusoktól. Mert õ udvarias ember, nem szakítja félbe az urakat. Mondják csak, amit akarnak. A kérdésekbe belecsempész egy kis véleményt, hadd lássa a világ: jól tájékozott rádióssal van dolga.

Az első kérdésre Németh nem akar válaszolni, merthogy a szerkesztő akarata ellenére is beletenyerelt, mégpedig a kettős állampolgárságba. Azt mondja, Schmitt aláírta. Mit tesz Németh? Hát ő beszél. Mellé. Folyékonyan bírálja a kormányt. Azt mondja, autonómia, kettős állampolgárság, kedvezménytörvény. Lerágott csontok, de jól hangzanak a kampányban. Végül a hallgatóságból valaki megmakacsolja magát, és megkérdi: Aláírja? Nem – jön a válasz, mert nem ért egyet az MVSZ kezdeményezésével. De ekkor már alig vannak a teremben.

Most még ott tartunk, hogy az országgyûlés külpolitikai bizottságának fideszes elnöke azt bizonygatja, hogy a kormánynak nincs nemzetstratégiája. Mégis mond valamit a kettős állampolgárságról: azt, hogy a kiterjesztése nem segíti a szülőföldön való megmaradást, ezt csak az autonómia teszi.

Következik Szabó Vilmos, mondja, nem akarta napi pártpolitikára terelni a vitát, de ha Németh így akarja, ám legyen. Kifejti, van stratégia, csakhogy nem Budapesten döntik el, mi jó a határon túliaknak, hanem velük konzultálva. Aztán újra elmondja – ki tudja, hányadszor –, miért kellett módosítani a státust kedvezményre. Azt is ismerteti, hogy ameddig a Fidesz volt kormányon, nem tekintette aktuálisnak a kettős állampolgárságot. Emlékeztetett, hogy amikor az RMDSZ aláírásokat gyűjtött a külhoni állampolgárságért, Orbán Viktor kijelentette, hogy a téma nincs napirenden. Egyébként ezt nemzeti ügynek kell tekinteni, folynak a szakértői vizsgálatok, tárgyalások. Az autonómiát pedig a szocialisták is támogatják, de folyamatában tekintik, nem az asztalt verve követelik. A Magyar Állandó Értekezletet pedig elő kell készíteni, nem érdemes csak összehívni, még a szakértői bizottságok nem végezték el a munkájukat.

Németh nem hagyja magát, érzi, a hallgatóság az övé. Jól odamondogat. Például: a kormány a határon túliakkal kapcsolatban a kampányokban a lakosság „szociális, vegetatív ösztöneit ébreszti fel, mint a legsötétebb Kádár-korszakban”. Szerinte csak verbális kontinuitás van a nemzetpolitikában, hiszen „a vak is látja, a hülye is tudja”, hogy az Antall- és Orbán-kormánnyal szemben sem a Horn-, sem a Medgyessy-kormány nem nemzeti. „Akik itt ülünk, mind így gondoljuk” – jó abgang, bejön a taps. Szabó nem úgy gondolja – én sem, de jobbnak látom hallgatni. Mondaná, hogy a rendszerváltás óta megválasztott kormányok mindegyike nemzeti elkötelezettségű volt. De alig jut a mondat végére, valaki úgy polgári módon bekiabál: hol volt itt rendszerváltás? Puff.

Németh dicséri a polgári kormány nemzetpolitikáját, és kifejti, nem ők osztották meg a határon túli közösségeket, nem is volt klientúrájuk. (Úgy tűnik, megfeledkezik például Szász Jenõrõl – mondanám, de ismét jobbnak látom befogni a szám.)

A Szabadság szobor felszabadítója

Szegény szerkesztő megpróbálja félbeszakítani, Németh viszont helyreteszi a dolgokat: hadd fejezze be mondandóját. Később pedig mosolyogva bár, de utasítja a szerkesztőt, hogyan zajlodjon a vita, mikor kérdezzen a hallgatóság. Úgy történt, ahogy akarta. Pedig, amint Gecse többször elismételte: annyi kérdés szorult benne, legalább párat engedjenek feltenni. Nem engedik. Fõleg a közönség nem, amely már alig várja, hogy szóhoz jusson. Egyébként a teremben számos erdélyi arcot véltem felfedezni, persze mindannyian aggódnak Tündérországért – Magyarországon. Hát, ilyen az élet.

Mivel a témák ismétlődnek, a teremben nézelődöm. Egy dühös néni két felháborodás között vacsorázik. Igaz, csak diszkréten, ki sem veszi a táskából a szendvicset, belehajol, úgy harap egyet-egyet. Néhányan bőszen jegyzetelnek, pedig nem újságírók.

Elõkerül a kitüntetés téma is, Németh lazán plecsninek nevezi a legmagasabb magyar kitüntetést, nem úgy általában, hanem csak ez esetben, amikor elvont a kormány a támogatásokból és kitüntetést osztogatott. Nagy helyeslés a teremben. Szabó kikéri magának a plecsnit, de csak miután szóhoz jut. Németh ugyanis a Szabadság szoborral is előhozakodik, és felhívja a sajtó figyelmét arra, hogy a polgári kormány vetette fel elõször az emlékmű helyreállítását. „Neki jutott a megtiszteltetés” – mondja, hogy tárgyaljon erről a román illetékesekkel. Így került „szabadlábra” a Szabadság szobor. Még jó, hogy felhívta a figyelmünket, mert eddig úgy tudtuk, hogy Dávid Ibolya, az MDF elnöke küzdött foggal-körömmel azért, hogy az emlékmű napvilágra kerüljön.

A fideszes politikus azt is nehezményezi, hogy a magyar kormány nem érdeklődik afelõl, mit ábrázol majd a szoborral szemben felállítandó diadalív. Ez már az államtitkárnak is sok, bekeményít. „Semminek sem tudnak örülni, amit nem önök csináltak” – mondja és hangsúlyozza, hogy a Fidesz megosztotta a határon túli magyarságot. Aztán kifejti, hogy örülne, ha végre kiderülne, merre tart a Fidesz, hiszen elindultak a liberálisoktól, és jó volna megtudni, hol állnak meg jobboldalon.

Valaki bekiabálja, hogy autonómiát akar. Egyelõre nem kapja meg, ezért dühös.

Vox populi

Végül szót kap a nép, amely a kérdezők szerint elégedetlen a kormány nemzetpolitikájával. Mind a harmincan-negyven, akik itt vannak. Mindegyikük egyetért Németh Zsolttal, de azért bőszen kérdeznek Szabó Vilmostól. Szegény szerkesztő immár szóhoz sem jut, késő van, majdnem este tíz óra.

Itt van Forró Edit egyszerű honleány is – így mutatkozik be – zöld ruhában, fehér blúzban, gyöngykoszorúval, és elmondja: össze szeretné békíteni a két felet. Azt is elmondja szerényen, hogy nemzetközi bírósághoz fordul a trianoni kérdéssel, bírálják felül a diktátumot. Nehéz megállni nevetés nélkül. Egy úriember pedig azért van felháborodva, hogy Magyarország csatlakozik az Európai Unióhoz, tehát megint nem lesz többé szabad ország. Õ sem viccnek szánta, igaz, annak is rossz. Egy másik derék férfiú azt indítványozza, legyen Kárpátaljai Köztársaság, a Moldovai Köztársaság mintájára. Nagyon büszke magára, amiért ilyen jót mondott. Megint másik felszólaló szerint legyen mindenki magyar állampolgár, aki 1920 elõtt született, és az legyen minden leszármazottjuk is. Hurrá – jönnek a románok. Mellettem egy hölgy megkérdi: sok román él Erdélyben? Sok. Eddig sem jártam ott, ezután sem megyek, jön a replika. Akkor miért akar nekünk autonómiát – kérdem magamtól, és nem válaszolok. Minek?

Tartok tõle, hogy Szabó Vilmosnak van igaza: Aki úgy jött ide, hogy nem érdekli, mit mond a másik, az úgy megy haza, hogy semmit sem akar megérteni.

Simon Judit