A hír szent – a vélemény szabad

Kiegészítésféle Simon Judit „Erdélyi arcok, belmagyar harcok” című cikkéhez

A budapesti Tolcsvay–Thököly klubot sokféleképpen lehet jellemezni. Simon Juditnak szíve joga, hogy „elegáns bérház”-nak nevezze a zuglói emeletes házzá „bővített” villát, ahol Szabó Vilmos mostani és Németh Zsolt volt politikai államtitkár volt a vendégünk április 14-én.

A klubot az MDF a párthelyiségek fölötti osztozkodás során 1989-ben az MSZMP-től örökölte. A kandallós szobában évek óta péntek délután öregcserkészek gyerekekkel foglalkoznak. Innen a Nagy-Magyarország térkép a falon, illetve a cserkészcsapatok tablója.

1999 ősze óta élénkebb itt a klubélet, ami kifejezetten Tolcsvay Béla és felesége érdeme: ettől kezdve hétről hétre másfajta programok is vannak itt, és havonta egyszer a Magyar Rádió Határok nélkül szerkesztőségének is van rendezvénye. A Thököly úti helyiséget ezért szokták – teljes joggal – Tolcsvay klubnak is nevezni, amelynek működési költségét a befőttesüvegbe dobott forintok fedezik. Ahogy Judit fogalmaz – valóban amolyan „szegény, de becsületes” hely, a „cirádás” kézírás pedig a meghívón a Tolcsvay Béláé, aki a programot minden hónapban kézzel rajzolja egy A/4-es papírra. Ő is küldi el mindenkinek, aki erre megkérte, illetve megkéri. 1999 előtt egerek is cincogtak a helyiségben, és kifejezetten Béláéknak köszönhető az is, hogy ez ma már nincs így. A helyiség állapota olyan, mint amilyen országunké. Ha csillogna-villogna itt minden, nem biztos, hogy olyan otthonosan mozogna itt a – főként nyugdíjas közönségünk, amelyikre talán mégsem elsősorban az a jellemző, hogy „erdélyi arcok” lennének, bár van közöttük erdélyi illetőségű is.

Amikor azt írta, hogy április 14-én „ideges” voltam, Juditnak igaza volt. Nem hiszem, hogy ő – vagy bárki más – nyugodt lett volna akkor, ha egyik vendége már ott van, a másik pedig még nincs, és ezért nem tudunk időben kezdeni. Csak feszengeni lehet ilyenkor, mást tenni nem.

Bár minden vitaest más és más, de ez a mostani nem az első volt. (Lásd az első huszonkét közönségtalálkozó szerkesztett változatát, hisz azokat meg is jelentettük. Egyébként Erdélyben is kapható a könyv, ha valaki nem jutna hozzá, az interneten is olvashatja: a www.gecse.eu/allam.html címen.) E vitaestekből is kiolvasható: nem volt és ma sem idegen az ilyen találkozóktól olykor a bekiabálás sem, bár azzal azért vitatkoznék, hogy a hangulat „MIÉP-es”, mert a hangulat változó: alkalmanként más és más. Sőt, mint az Simon Judit írásából is kiderül, a közönség az est folyamán is változik, hisz amikor a közönségtalálkozó vége felé a jelenlévők szót kaptak, vagyis elkezdődött a „vox populi”, a közönség fele felkerekedett és elment, így feleannyian maradtunk, mint amennyien 6-kor voltunk. Akik viszont maradtak – és ebben is igaza van Juditnak –, valóban alig várták, hogy szóhoz jussanak. Természetes, hogy hozzászólásaik többnyire nem voltak szakszerűek, mégiscsak voltak érdekes és igazán jó kérdéseik is.

Ne feledjük, a Kossuth rádió kifejezetten jó pozícióit Magyarországon a 60 év fölötti közönségnek „köszönheti”, hisz az idősebbek Magyarországon nem hallgatnak más rádiót. Nekik és határon túli magyar hallgatóinknak köszönhetjük, hogy a magyar nyelvű rádióműsorok között úgymond „piacvezetők” vagyunk a Kárpát-medencében. Aki többször is járt a klubban, ezért némileg másként látja mindazt, amit Judit látott. Szerintem például kifejezetten jó, hogy ezek az emberek Magyarországon aggódtak és aggódnak „Erdély-Tündérországért”, mert ha nem is jártak ott (bár ez nem igazán jellemző), legalább tudják, hol keressék a magyar kultúra egyik országát a térképen.

A magyarországiak jelentős része ugyanis még ma sem tudja sem ezt, sem például azt, hogy – ez ma történt meg velem(!) – hol, melyik országban van például Ungvár vagy Szováta. Nemcsak a közemberek, hanem egyetemi hallgatók, sőt a kollégáim sem. Nem is olyan régen valamelyikük egyik műsorunkban a kassai Safarik Egyetemet Szafariknak mondta. Ez a fajta tájékozatlanság hozzájárul ahhoz, amit nemcsak Judit, hanem valamennyi erdélyi honfitársunk keserűen tapasztalhatott meg, amikor Magyarországra jött és lerománozták. Ma már kevésbé, mint tíz éve, de még mindig előfordul ilyesmi. Minden göcsörtösségük ellenére ezért tartom kifejezetten gyógyítónak az ilyen vitaesteket, mert az esetenkénti teátrális morgolódások ellenére hozzájárulnak a tudatunkban lévő köd oszlatásához. Ráadásul az ilyen helyzet külön pikantériája, hogy vendégeinknek meg kell felelniük nemcsak partnerüknek, hanem közönségüknek is. Alapvetően ez hiányzott a rendszerváltás előtt és ezt nyögjük nemcsak mi magyarok, hanem a szomszéd országok többi nemzete is.

Ilyen funkciójuk is van tehát ezeknek az összejöveteleknek, aminek eleget tenni olykor bizony sokkal fontosabb, mint annak, hogy az újságíró mit tervezett – eredetileg. Különösen, ha már azt is érzi – mert nem először csinál ilyet –, hogy mindabból, ami a helyszínen elhangzott, mit fog közreadni a rádió hullámhosszain, különösen, ha a fullánkok elhelyezése közben vendégei mégiscsak példákkal alátámasztva igyekszenek meggyőzni nemcsak egymást, hanem a hallgatóságot is. A magyarországi eldurvult vitákat hallgatva nem voltak könnyű helyzetben. Sem Németh Zsolt, sem Szabó Vilmos. Csak gratulálni lehet nekik ahhoz, ahogyan ezt csinálták. Tanítani lehetne.

Gecse Géza